Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-23 / 302. szám

4 1966. DECEMBER 23., PÉNTEK ■^/fíHan SZÍVHALÁL a rendelőben Nyolc perc — és ami utána következett November 30, András nap­ja. Nedves levegőt fúj az idős ember arcába a szembe­szél. Eső szitál-e vagy csak a városra terülő nyirkos ho­mály borzongatja a gyér fényű utcákon? Csak haza­érni minél hamarább! — gondolja magában, s ólom­súlyú tagokkal beletapos a bicikli pedáljába. Nyomást érez a mellében, mintha az előtte álló öreghegy nehe­zedne rá. Megcsúszik az agya­gos sárban, kibillen a nye­regből, s nincs már ereje visszaülni rá. Gyalogosan tolja maga mellett a bicik­lit a^z emelkedőn. A szorítás csak nem hagy ki a mellé­ből. A ház ajtajában azon­ban kifújja magát, ne vegye észre élete párja a bajt. Néhány nap múlva ez a hír futott be szerkesztősé­günkbe: Gy. J. 58 éves gö* döllői lakos december 1-én reggel szakorvosi kezelésre ment a rendelőintézet fül-, orr- és gégeosztályára, ahol az orvostól injekciót kapott, és a beteg nyolc perc múlva meghalt. ★ A hirtelen halálesetek nem ritkák — szívbetegeknél. Gy. J.-t azonban a fül-, orr- és gégeosztályon kezelték, s — mint beszélik — az injek­ció beadása után nyolc perc­re meghalt. Orvosi „műhiba” történt-e Vagy csak a szóbeszéd tartja annak? Bárhogy is legyen, mindenképpen jó lesz ennek utánajárni. Gy. J. halála — neki és családja számára jó­vátehetetlen tragikus eset, de a körülmények közüggyé avat­ták. Másnap aztán Gödöllőn a rendelőintézetben, hatóságok­nál, az elhunyt lányával és másokkal folytatott beszél­getéseim torán meggyőződ­hettem a haláleset előzmé­nyeiről és a rendelőintézet­ben lezajlott kritikus nyolc perc eseményeiről. A fájdalomcsillapító nem gyógyít Mi történt otthon? Erről a lánya, K. G.-né tá­jékoztatott — aki tegnap este tizenegy óra tájban érkezett meg vonaton a férjével, Dom­bóvárról. Édesapja — mint mon­dotta — hazaérkezése után úgy hét óra körül, rosszul lett. Akkor még csak édes­anyja volt otthon, aki nyom­ban el is indult a körzeti or­vosért. A síkos úton azon­ban elesett és visszatért. A beteg időközben bevett egy tabletta Ridolt, aminek ha­tására megszűntek a fájdal­mai. Ezért nem hívtak or­vost később sem. Gy. J. reggel sem panaszko­dott. Eljátszogatott a kis unokával, aztán elindult a rendelőintézetbe, ahol torok- betegséggel kezelték. Útközben — az intézet kö­zelében — találkozott egy régi ismerősével, Cs. J.-vel A fájdalomcsillapító. meg az éjszakai pihenés hatása ek­korra már elmúlt, a gyalog­lás is kifáraszthatta, mert ba­rátiának a mel’ében érzett fájdalmairól panaszkodott sőt — amivel családját nem akarta riasztgatni — közeli halálát jósolgatta, élcelődve is önmagával. A kritikus nyolc perc A rendelőintézetbe érve, a fül-, orr- és gégeosztály előtt leült a fiadra, ahol még töb­ben várakoztak. Elbeszélgetett velük néhány percig, aztán hirtelen rosszul érezte magát. Padszomszédja unszolására „soronkívül” lépett be a ren­delőbe, ahol még voltak keze­lés alatt levő betegek. Az osz­tályvezető orvosnő felfigyelt rá; 9 óra 40 percet mutatott akkor az óra. A beteg mellkasában érzett erősen szúró, szorító, égő fáj­dalmakról panaszkodott, a szív­vé táján. Elmondása szeririt előző nap is rosszul volt, nem bírt biciklin felmenni a „hegy­re”. Elmondta azt is, hogy a Ridol bevétele után fájdalma csökkent, de éjszaka is mell­kasi szorító és szúró fájdalmat érzett a szíve táján. Arca sze­derjes és fakó volt. Miért nem hivatta ki a körzeti orvost? — kérdezte tőle az orvosnő. Erre már nem kapott vá­laszt, Gy. J. összeesett. Gyor­san lefektették. Erősen sze­derjessé vált arca és karja rángatózott. Ezután kapta az életben tar­táshoz szükséges injekciót: egy ampulla coffeint és tetra- tcort. Közben belgyógyászati kon­zíliumot kért az orvosnő. A megjelent belgyógyász szakor­vos mesterséges légzést alkal­mazott, de az sem segített: 9 óra 48 perckor Gy. J. meghalt. A tanácsülések nyilvánosak, általában mégsem sok hallgató szokott azokon megjelenni. Legutóbb azonban Öcsán, a községi tanács ülését 120 kí­vülálló hallgatta végig. Nem is helybeliek, az ország minden részéből való tanácsi vezetők, akik jelenleg a Tanácsakadé­mián tanulnak. Aibner Pál akadémiai igazgató és több ta­nár vezetésével azért jöttek, hogy végighallgassák és ezután megbeszéljék az ócsai tanács ülésén tapasztaltakat. Napirenden a község keres­kedelmi ellátottsága szerepelt, de amint Korbuly Pál tanács­elnök az ülést megnyitotta, szót kért Berecz Imréné, az egészségügyi állandó bizottság elnöke és bejelentette, hogy fontos előterjesztést kíván ten­ni. Engedélyt is kapott arra, hogy a napirendi pont tárgya­lása után megtehesse. Ezután Dobrovojni Sándor, az fmsz elnöke mint előadó is­mertette a község kereskedel­mi helyzetét. Közölte, hogy a szövetkezet kis ABC áruházat kíván építeni és ennek költsé­geihez a tanácstól félmillió fo­rint hozzájárulást kért. Kilenc tanácstag vett részt' a vitában, végül a tanács egyhangúlag megszavazta a kért költséghoz­zájárulást. Berecz Imréné, az egészség- ügyi áb elnöke élőszóval elő­A „hírvivők” így adták száj­ról fülre az esetet: Gy. J. in­jekciót kapott, és nyolc perc múlva meghalt. Csak arról fe­ledkeztek meg: mikor és miért kapta az injekciót? S éppen ez a feledékenység avatta köz­üggyé Gy. J. halálát. A végső bizonyság Nem történt-e mégis orvosi „műhiba”? Mit mond a pár­tatlan bizonyíték: a hatóság által végzett boncolás eredmé­nye? A boncolást végző rendőrha­tósági közeg a felvett jegyző- : könyvből diktálja megállapí­lásáit: „ ... szívnagyobbodás, szív- izom-hegesedés, a jobb szív­fél kóros tágulata, koszorúerek szájadékainak szűkülete, a ko- j szorúerek lúdtoll szerű elke- ményedése, homokóra szerű szűkületei néhol alig átjárha­tók, heveny kisvérköri pan­gás ...” A szakkifejezéseket aztán meg is magyarázza: — Hosszú évek során kelet­kezett nagyfokú érelmeszese­dés, annyi baj együtt, ami öt embernek is sok lett volna. [ Az ilyen szívnek elegendő egy j kisebb fokú megerőltetés, iz­galom, ami váratlanul végez vele. A végső bizonysága tehát | megvan az igazságnak. Ennek feltárása kötelessége volt az újságírónak, minthogy a — bár rosszhiszeműséggel nem vádolható — hírkeverők köz­ügyét csináltak egy tragikus halálesetből. Ferencz Lajos terjesztette, hogy a bizottság javasolja, építtesse át állami hozzájárulással a község az ál­tala megjelölt lakóházat fog­orvosi lakássá és rendelővé. Ezáltal a jelenlegi fogászati ! rendelő felszabadul, s megol- j dódik a harmadik körzeti or- [ vos rendelőjének kérdése. Az átépítés még ebben az évben befejeződhet. Jövőre pedig épüljön körzeti gyermekorvos részére rendelő és lakás, hogy 1068-tól kezdve az ócsai gyer­mekek egészségére szakorvos ügyelhessen. Négy felszólalás után a tanács mindkét javas­latot elfogadta. „ÁRTÉRI'' HAJÓ A Magyar Hajó- és Daru­gyár balatonfüredi üzemegy­ségében csütörtökön új vizi- járművet adtak át. A hajót az Országos Erdészeti Főigazga­tóság rendelte a győri erdő- gazdaság számára. A vizijár- mű rendeltetése az lesz, hogy a Duna ártéri erdőiben, a fo­lyam mellékágain közleked­jék és a szárazföld felől meg nem . közelíthető helyekre szállítsa az erdőgazdasági munkagépeket. A húsz méter hosszú és hat méter széles hajó visszafelé menet a ki­termelt fát fuvarozza a rako­dási csomópontokhoz. Tanácsülés Ócsán 120 vendég részvételével Határozat: ABC-áruház — Orvosíakásck — Rfendelő ILON NÉNI 70 éves a túrái népművészet mestere Régi hagyományai vannak a túrái hímzésnek, s jelenleg is 62 asszony dolgozik szö­vetkezetbe tömörülve a szebb­nél szebb kézimunkákon. Á csoport legidősebb tagja, a hetven éves Tóth L. Mihálv- né, akii néhány évvel ezelőtt tüntettek ki a népművészet mestere címmel. • Hatéves korában kötött barátságot a himzőtűvel és Hajlott kora ellenére most is kora hajnaltól sötétedésig dolgozik, himzi a jellegzetes túrái motívumokat, a tulipá­nos mintákat. Valamennyi munkadarabját külföldre vi­szik, legtöbbjét szovjet, bel­ga, holland és német asszo­nyok vásárolják. Egy asztal­terítő másfél hónap alatt ké­szül el, de azt, hogy életében hány kézimunkát hímzett, nem tudja megmondani. Ilon néni nemcsak a tűvel és a fonallal bánik mes­teri módon, maga készíti a mintanyomófákat is. Először megtervezi a minták formá;át, majd annak rézsza­lagból készített mását maga rakja az úgynevezett „drukko­lófába”. A minták 'rajzait azután ezzel nyomtatja a kel­mére. Csaknem ötszáz kü­lönböző motívum drukkoló­fája van, s ezeket nemcsak a turaiak, hanem a szomszéd községbeliek is használják. Az idős népművész szíve­sen adja át a tapasztalatait. Je­lenleg több kislányt tanít a hímzés mesterségére. Az idén járt a budapesti, a miskolci és a jászberényi tanítóképzőben, ahol a népművészeti szakkö­rök tagjainak mutatta be tu­dását. „ ... hogy Betlehembe sietve menve lássátok, lássátok...” — Nóta állj! „ ... lássátok, lássátok...” Gazsi a földhöz kocogtatja a bot végét. Éles hanggal zö­rögnek rajta az üres cipőkré- rnesdobozok. Ö szegezte rá. Ne­kem készítette. — Mindenki érti a dolgát’ — Dicsértessék ... IVJintha egy egész seregnek tenné fel a kérdést — egy földcsomó tetején áll — hár­man vagyunk, hárman fele­lünk rá. Aztán lejön az ég­ből, lassú lépésekkel, csend­ben figyeljük. Elém áll, és fekete festéket ken az arcom­ra. — Te — szólítom meg bi­zonytalanul. Nem mérem folytatni, várok. Felhúzza a szemöldökét és jóindulatú kí­váncsisággal néz a szemembe. Elnézek. — Mondd! — és megnyom­ja az ujja hegyével az orro­mat. — Te — Gazsi... az ördö^ nek, ugye, mindig hátul kell állnia... Ismer. Együtt járunk, rég­óta, együtt járunk. Ismer, ki­találta a gondolataimat. Elko­molyodik. Keresem a szemét, nem néz rám. Ismer. — Te, tényleg olyan jól fo­gunk keresni? — már vidám a hangom. Nem válaszol. Ré­vésznek bajuszt ragaszt az orra alá, Cenének meg sza­kállt az áliára. Ismer, rég­óta ismer. Tudja, hogy hazu­dik a vidám hangom. fíeszen vagyunk. Egymás mellett állunk, hár­man. Végigsétál előttünk, rö­vid időre mindegyiknél meg­áll. Utolsó ellenőrzés. Türel­metlen vagyok. Várom, hogy a kezembe adja a botot. Előt­tem van. Néz. Dobog a szí­vem. Érzem. Szemében kaján fények vannak. — Te fogod tartani a há­ziak elé a kucsmádat! Nyitom a számat, de hoz­záteszi még magyarázólag: — Az mindig az angyal dolga. Te leszel az ángyai! Cene meg Révész rárh néz. Vállat vonnak. „Mennyből áz angyal, lejött hoztátok.. Megyünk. Én vagyok az angyal. Feke­te a képem. Végignézek ma­gamon. A hatalmas, kopott bundát Gazsi szerezte vala­honnan, fekete. A bakancso­mig ér. Sáros a bakancsom. Pedig nagyon vigyáztam rá, mert új. Gazsi megy elöl. Ö isméri a legjobban a sötét faluszélen az utat. Rongyos, kifordított bundában megy, kifordított kucsmában, meg az apja rossz bakancsában. Viszi a boto­mat, zörgeti. Nekem csinálta. Ma estére. Jó lett volna, mert ilyen botom még sohasem volt, ami így zörög. „... pásztorok, pásztorok...” Fekete vagyok. És angyal. Gazsi után mennek a pász­torok, Révész meg Cene és aztán én. Botladozom. Aka­dályoz a bunda a menésben, a kucsma is a szemembe csú­szik, a nyakamban meg lóg a betlehem. A fadoboz böki a hasamat. „ ... hogy Betlehembe sietve menve lássátok, lássátok...” Sáros az út. Sötét az este. Gazsi siet. Korábban kellett volna elindulni. A kucsma is fekete a feje­men. Angyal vagyok. Keskeny az út az árok mel­lett. Az kell, hogy belecsúsz- szak. Megyek a sor végén. A szél kiszárította a szám szélét. Megnyalom. Keserűt köpök. .......pásztorok, pásztorok ...” G azsi megáll. Csendet pisz- szeget. — Emberek, munkára! Az ablak világos. Kopog a bot vége, zörögnek a skatu­lyák. Melegem van. Révész az oldalamat böködi. Száraz a torkom. „Be szabad-e vinni a betle­hemi kis Jézuskát...” Cene káromkodik a foga kö­zött. Gazsi gúnyos mozdulattal nevet. Nem látom az arcát, de el tudom képzelni. „Be szabad-e .. Hangosabban kiabálok, vé­kony a hangom. Ezt már meg­hallják. Bemegyek. A férfi a levest szürcsöli. Paprikáslés a bajsza. Az asszony nem örül nekem. „Glória, glória A férfi felkapja a fejét. Na­gyon kiabálok, érzem. A férfi a zsebébe nyúl, figyelem min­den mozdulatát, de aztán ki­veszi a kezét és eszik tovább. Áz asszony csak annyit mond: — Halkabban. „Glória, glória.” Cene hangját hallom az aj­tón túlról: „Hallod jtás, hogy mondja, úgy értettem, gomolya ...” Most vidámnak kell lenni, mert azt mondta Gazsi, hogy ez irtó tréfás. Nevetésre húzom a számat, de szárad a festék és házzá a bőrömet. — Hányán vagytok még? — Fakó a férfi hangja. — Még kettő... A férfi elneveti magát. Egy tízforintost vész elő, és Cené­nek adja. Pedig tartom a kucs­mát. Intett, hogy menjünk tovább. Megyünk. Félek, hogy Gazsi mérges lesz, hogy nem az én kucs­mámból kerül elő a pénz. Azt hiszi talán, hogy nem tartot­tam. De látom, örülnek a tí­zesnek. Én is örülök. „... sietve menve, lássá­tok .. Én örülök a legjobban. Ki­eresztem a torkom, énekelek. — Ne sipíts, te! De nevetnek. Tíz forintunk már van! „Mennyből az angyal...” Itt elzárják a rádiót, és úgy helyezkednek el, hogy min­denki lásson. „... úgy értettem, gomo­lya ...” Nevetek. Nem fáj az arcom. Három gyerek van. Tátják a szájukat. Tetszik nekik a bet­lehem. Kihúzom magamat. Az én nyakamban lóg. Ég a gyer- tya benne. Feltolom a szemem­ről a kucsmát. A képembe bá­mulnak. Kiabálok. Ki. „Jöjjön be az első pásztor!” Cene csoszog be itt elsőnek, öregesen. Hideg jön be vele, az ajtónyitással. „Látom édes kis Jézuskám fázik a te szent kezecs­kéd ...” Hallgatom. Hallottam már párszor. Nem értettem, most jövök rá, hogy mi azért kap­juk a pénzt — ha kapunk ugyan! —, hogy meleg kesz­tyűt vegyünk a kis Jézuskának. Az enyém otthon van. Bunda­béléses. Cene meglök. Felriadok. „Jöjjön be a második pász­tori” közben benézek a fadobozba. A hátsó falára szentképet ra­gasztott Gazsi. Nem látom, hogy mit ábrázol. Az asszony feláll. Aztán le­ül. A férfi pipát szop, az agyagpadlóra sercint. ........fázik a te szent l ábacskád...” Áz asztal sarkánál állok. Az asszony üres kalácsot tesz rá, nagy tálcán. Ismerem ezt a kalácsot. Nem szeretem. A má­kost, meg a dióst szeretem, de olyan itt nincs. Az asztalon. Cene meg Révész tekintete egymásra villan. „...veszek neked piros csizmát...” A háziak csendben vannak. Még a gyerekek is. A legna­gyobbnak szeplős az arca, kó­cos a haja. Zsebredugja a ke­zét. Nézi Révészt. Lebiggyed az ajka. Rám néz. Melegem van. Iz­zad az arcom. Verejtékem fel­oldja a festéket az arcomon. Keserű lé folyik a számba. Köpni, köpni szeretném ki, de ott állok közvetlen előttük. Lenyelem. Háborog a nyom­rom. Aztán bejön Gazsi is. Észre­veszi a nagy tál kalácsot. El­darálja a mondókáját. Senki sem érti. „Mennyből az angyal, lejött hozzátok pásztorok...” Egyedül én énekelek. Azok tömik magukba a kalácsot. Mint akik soha nem ettek. Ál­lunk. Nem ültetnek le. — Csendesebben! Csendesebben énekelek. Fo­lyik az arcomon a verejték. Fekete víz. Tudom, fekete a képem, és fehér csíkok futnak le a nyakamba. Két kezem­ben tartom a kucsmámat. Tá- tott szájjal bámul a mennye­zetre. Az utcán csendben megyek, ök jókedvűek. — Szamár. Nem szeretem azt a kalá­csot. Hiába. Cene félkézzel vi­szi a betlehemet. Én két te­nyeremben a kucsmát. Talán egy csillag beleesik. Aztán a fejemre borítom. „ ... pásztorok...” Két ház ablaka sötét. Lefe­küdtek. Nincs korán. Újra kezdjük: „Mennyből az angyal...” Szidnak bennünket. Csende­sebben kellene. Nem szólok. Hideg levegő hűti a homlokom. Én csendesen énekelek. Éles a hangom. — Rongyosok. Behúzódik. Megyünk tovább. Beton a járda. Kopog a bakancsom. Nem vagyok rongyos. Gazsi bekente a képem. Jó, hogy aztán nem törülte le. Nála van a botom. Nem adja ide. Otthon, napfényben zörget­ném. Vinné a hangom! Magas férfi. Kíváncsian néz rám. Remeg a hangom. „Jöjjön be ...” A fiúnak vasalt a nadrágja. Én is kapok új nadrágot. Nagy fiú. Erős. Tiszta az arca. Nem ismerem. „Tyúkleves, libahús, meleg cipó, elliter bor ide fuss .. Gazsi mondja. Az én mon- dókám. Tudom mindegyikét. Gazsi keresztet vet. Gazsi az ördög. A férfi tapsolni kezd Az asszony is. Aztán a fiú is. Ne­vetnek. Likőrt adnak. A székre mu­tatnak. Nem ülünk le. Süte­ménnyel kínálnak. Veszek én is. Finom. Azok tömik ma­gukba, Cene meglök. Hunyo­rít. Még veszek egyet. Azok tömik magukba. Azok tömik magukba. Piros az arcom. Ér­zem. A fiúnak nem piros az arca. Tiszta arcúak. Jó a szemük. Barna a férfi szeme. Az asz- szonyé is. A fiúé is. Piros az arcom. Az arcom fekete. Csí­kos. Indulunk. Gazsi oldalba ta­szít a könyökével. Lekapom a kucsmám. Piros a fülem is. Tudom, mert ég. Az nem fe­kete. Fáj az oldalam. Komoly a férfi arca. Az asszon}' és a fiú barátságosak. Az ajtóban vagyunk. — Várjatok! Megállunk. Pénz koppan az asztalon. Rádobta a férfi. Csú­szik a pénz az asztalon. Fe­lénk. Leesik a földre. Cene bemászik az asztal alá. Én kinn vagyok. „ ... pásztorok, pásztorok..." Érzem, nagyon dobog a szi­vem. Még három helyre megyünk. Én nem. Gazsiék néznek utánam. A bunda meg a kucsma ott van előttük a pádon, fényt vet rá a sarki lámpa. Sietek. Nem fázom meg ha­záig.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom