Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-09 / 264. szám
N»r mtcrn '^/ftiAao 1966. NOVEMBER 9., SZERDA MAGYAR LÁSZLÓ: TALÁLKOZÁS A FEJEDELEMMEL Hát bizony: kerek hatvan évvel ezelőtt volt első, még pedig személyes találkozásom a Nagyságos Fejedelemmel, II. Rákóczi Ferenccel. Ugye milyen furcsán hangzik? Szinte kérdésnek, ráadásul alaptalan kérdésnek. Pedig való igaz. Az is, hogy személyesen találkoztam vele, de az is, hogy ennek a találkozásnak már hatvan esztendeje. 1906 őszén történt. ★ Hatesztendős legény vol- •tam, a szenthuberti elemi iskola első osztályának szép- reményű tanulója. Kis sváb falucska volt annak idején Toron tál szívében ez a Szent- hubert, szerényen bújt el Nagykikinda és Zsombolya között, legfeljebb arra lehetett büszke, hogy a buda- pest—szeged—temesvári vasúti fővonal mellette futott el. Lakói derék, szorgalmas svábok, azazhogy elsváboso- dott franciák, akiknek őseit jnég Mária Terézia telepítette Elzászból erre a dúsan termő vidékre. Az öregje odahaza még Villon nyelvét beszélte, de a fiatalja már legfeljebb családi nevében őrizte a francia eredet emlékeit. (Az iskola igazgatóját is Leblancnak hívták.) A tanítás német nyelvű volt, magyar anyanyelvűnk csak külön tantárgyként szerepelt az órarendben. Úgy csöppentem ebbe a kis faluba, hogy vasutas apámat odahelyezték állomásfőnöknek. A huberti svábok, a Feter Kristyánok és a Pcszl Nánik, negyvennyolcas, tüzes magyarok voltak, ha nem is értették a magyar szót. A szabadság magyar hőseiért lelkesedtek, Rákócziért, Kos- suthért, Petőfiért, és képviselőválasztások alkalmával csak az a jelölt számíthatott szavazatukra, aki ezeknek a nevét írta. zászlójára. Magam persze, a hatesztendős gyerkőc, nem sokat értettem a politikához, de nagy a gyanúm, hogy később kialakult szemléletem fundamentuma ott rakódott le a lelkembe. ★ Azon az őszön nagy volt az izgalom országszerte. Ünnepi várakozás feszült a huberti levegőben is. Az utcákon, a templom körül és a községháza előtt kipirult arcú emberek beszéltek valamiről, némelyik ház padlásablakába már a nemzeti színű zászlót is kitűzték. Az iskolában a tanítók nem az ábécével vagy az egyszereggyel gyötörték buksi fejünket, hanem arról a Valakiről magyaráztak, annak az életét mesélték, aki roppant hosszú idő óta nyugszik távoli sírjában, aki hősnek is, embernek is, magyarnak is nagyobb volt minden királynál, akitől még holtában is reszket minden zsarnok, és akit, ha igaz, csak most engednek haza, szép Magyarországba. Otthon, az állpmásépület apró emeleti szobáiban is ilyesmiről beszélgettek. Azokon az estéken apám nem Jókaiból mesélt, hanem az újságból olvasta fel a képviselőházi tudósításokat. Ezek arról szóltak, hogy a kormány és a képviselőhöz végre kénytelen volt térdet hajtani az ország népének egyre viharosabb erővel megnyilatkozó forradalmi akarata előtt, és törvénybe iktatta II. Rákóczi Ferenc rehabilitálását. Akkor persze nem sokat értettem ezekből a dolgokból, nem tudtam, mit jelent az, hogy valamikor, régen, az osztrák császár parancsára a tekintetes karok és rendek külön törvénnyel mondták ki annak az örök száműzetését, aki a leglángolóbb és legtisztább szívű magyar volt, aki mindenét föláldozta a magyar nép szabadságáért, és akinek nevét közel két évszázadon át ki sem volt' szabad mondani ebben az országban. Ez a név, II. Rákóczi Ferenc neve, a szívembe vésődött, ha nem is értettem, hogy miért ragyognak fel a könnyek anyám szemében, és miért csuklik el apám hangja, amikor azt olvasta fel a frissen érkezett újságból, hogy a képviselőház 1906. október 22-én, tehát százhetvenegy évvel Rákóczi halála, és harminckilenc esztendővel az „átkos”’ kiegyezés után hatálytalanította a karok és rendek szégyenletes határozatát, rehabilitálva a Fejedelmet, és megnyitva előtte, a halott előtt, a hazatérés útját A Boszporusz partjáról, a konstantinápolyi Galata ősrégi templomának sírboltjából indult el a hazaútra a nagy halott 1735-ban leghűségesebb embere, Mikes Kelemen odavitte Rodostóból és ott helyezte el földi maradványait, a már régebben ott pihenő hőslelkű anyja, Zrínyi Ilona koporsója mellé. A díszvonat a törvény meghozatala után hat nappal már magyar földre ért drága terhével. Készült fogadtatására a szenthuberti kis állomás is. A vasutasok napokon át díszítgették az állomásépületet, zöld girlandokat és virág- füzéreket erősítettek falára, homlokzatának közepére kéregpapírból szerkesztett hatalmas traniszparanst szereltek, rajta a kivágott és piros élő^ papírral átragasztott betűkből álló fölírással: ISTEN HOZOTT! Az ünnepi órában aztán meggyújtották a betűk mögé erősített gyertyákat Arra is jól emlékszem, hiszen sokszor elmesélt családi legenda lett belőle, hogy apám az állomás díszítése közben nagyon sokszor figyelmeztette vasutasait: a vasút anyagából semmit, egyetlen rozsdás szöget se használjanak föl, mert a felsőbbség, ha megtiltani nem is merte, de rossz szemmel nézi ezt a nagy ünneplést Engem szalajtottak sokszor a kis falusi boltba a kellékekért, drótért, kéregpapírért, gyertyáért és a rávaló mindig apám keszeg vasutas-bukszájából keritff'ki. ★ Szó, ami szó, a „hivatalos Magyarország” — hozzátartozott persze a vasút igazgatósága is —, behunyta szemét és nem vette tudomásul ezt ‘ az, egyetemes, ünnepi Rákóczi-vá- j rást. Az ország minden rendű ! és rangú urai őfelsége, I. Fe-! renc József iránti alattvalói! lojalitásból szigorúan távoltar- i tották magukat tőle, tartva at- I tói, hogy kuruckodásukat rossz | néven venné a császár. De azt; nem akadályozták meg, nem j is merték megakadályozni, ] hogy az ország népe szíve leg- i mélyéből fakadó hódolattal i boruljon hosszú száműzetésből i megtérő igazi fejedelme elé. i Lojalitásuknak valamilyen! formában mégis tanúj elét ki- ] vánták adni. Ez a szándékuk j öltött festet abban a fegyelmi! ukázban is, amelyet apá m ka- ! pott néhány héttel később: öt! korona bírságot sózta k rá,! amiért felsőbb engedély nélkül i megrongálta az állomásépület! falát... ★ A mi kis falunk tehát szín- | tén méltóképpen fogadta a Fe- ! jedelem vonatát, amely egy! késő őszi, korán szürkülő dél- j utánon méltóságteljes lassú- j Sággal, lépésben haladt el az j állomás előtt. Felejthetetlen! látvány volt. A nyitott kocsik- ! ban fölravatalozott érckopor-! sókat misztikus ragyogással! vonta be a lobogó fáklyák fé- ! nye. Körülöttük festői díszben i alabárdos testőrök álltak őrsé- | get. ★ Ott volt az állomáson az i falu egész népe, fekete ruhás i sváb parasztok, levett kalap- ; pal, sötét fejkendős asszonyok, | és a feszes vigyázzban tisztel- ; gő vasutasok. Ott voltak per- > sze a kaskastollas csendőrök ! is, de kissé hátrább, a diszkrét! félhomályban. És ott voltunk i mi, iskolás gyermekek, mind-! egyikünk színes lampiont tar- | tott a kezében. i Az álomvonat lassan eltűnt! a sűrűsödő szürkületben ... j Hát így történt az én első j személyes találkozásom a Fe- ! fedelemmel. A második pedig ilyenfor-: mán: A nagy esemény előtt és | után apám sokszor mesélt i Rákócziról, Esze Tamásról, Bercsényiről, Vak Bottyánról, meg a kuruc szabadságharc többi hőséről. Tőle tudtam meg azt is, hogy a hazatérő fejedelem koporsóját Kassára viszik és a kassai dóm sírboltjában helyezik el. Akkor született meg gyermeklelkem- ben a néma fogadalom, ha nagy leszek, elzarándokolok hozzá Kassára. Aztán sok, nagyon sok esztendő telt el. Közben végigsöpört rajtunk az első világháború, megváltoztak az országhatárok, kívülrekedt rajtuk Szenthubert is, Kassa is. Jó harminc év múlva, már a harmincas évek vége felé jutottam el életemben először Kassára útlevél és csehszlovák vízum birtokában. Az állomásról rögtön a dómba mentem és megilletödve álltam meg a magas piedesztálra helyezett érckoporsók előtt. Láttam a falakat elborító háromszínű, magyar feliratos koszorúszalagok tömegét, ami szinte álomnak tűnt, hiszen a Horthy-korszak irredenta hírverése szerint Csehszlovákia területén tűzzel-vassal irtottak ki minden magyar vonatkozású emléket. Amint állok a mély csöndességben, egyszercsak hallom, hogy a hátam mögött óvatos lépések koppannak a lépcsőkön. Két fejkendős, idős nénike tétovázott lefelé. Keresztet vetettek, letérdeltek és hangtalan imába kezdtek. Aztán bátortalanul szemlélget- ték a koporsókat. Az egyik hozzám lépett és halkan kérdezte: — Tessék már mondani, melyik a Nagyságos Fejedelem koporsója. A középsőre mutattam. — Hát abba a két kicsibe, ki fekszik? — Rákóczi két fia. — Ö, az ártatlanok... — sóhajtotta a nénike és most a kis koporsók előtt hajtott térdet + Hát így történt majd harminc évvel ezelőtt, Csehszlovákiában, a kassai dómban. Búcsúznak a pestiek legöregebb szállodájuktól Búcsúznak a pestiek a főváros legrégibb szállodájától: az év utolsó napján bezárja kapuját az egykori Bristol, a mai Duna-szálló. Amióta híre terjedt, hogy lebontják, naponta zsúfolásig megtelik faburkolatú étterme, mert búcsúznak az étteremtől is, amelynek konyháját olyan híres szakácsok vezették, mint Bandi, Frenreisz és idősb Gundel Ferenc. Érdekes története van a régi szállodának. Lévai bárónak volt a kastélya, a báró a múlt század 80- as éveiben bérbe adta az akkor még kétemeletes házat II- lits Józsefnek, egy temesvári szállodás család tagjának. A kastélyt átalakították, hallját udvarának, szalonját a főúri istállónak helyén építették meg. A Bristol nevet kapta, a szomszédos Carltonnal folyosó kötötte össze. 1927-ben új bérlő vette át a szállót, közte és a bérbeadó közt pereskedésre került sor. A vállalkozás 1930-ban csődbe ment, s ebben alighanem ludasak voltak az ügyvédek is, mert épp az eg>rik ügyvéd tulajdonába került a szálló — ügyvédi költség fejében. Újabb szomorú esemény az épület történetében: 1944. március 19-én a Budapestre bevonuló német katonaság lefoglalta. Az ostrom alatt a szomszédos Carlton elpusztult, a Bristol is részben kiégett. 1945 őszén két vendégszobával nyílt meg újból... Az év utolsó öt napját a hivatalos búcsúzásnak szánják. V* I ÄI 4 0-, ÁM Ily A A lebontásra kerülő Duna-szálló Elekor az éttermi árakból 30 százalékos engedményt adnak, december 31-én pedig nemzetközi szilveszterestet rendeznek. Személyzete három nyelven írt és kinyomtatott füzetet nyújt át a törzsvendégeknek,^ - . „Viszontlátásra az új Du- na-szállóban, 1969. december 31-én.” Az építendő új Duna-szálló területét — a régitől északra építik majd fel — hamarosan bekerítik, s megkezdik a kiégett egykori Hungária-szálló pincéjének és a föld felszíne alatt több mint két évtizede rozsdásodó kazánházának kibontását. Több emelet mélységig ásnak majd le, mert az új szálló pinceszintje a Duna alatt lesz. Nehéz munka vár az építőkre ... <-te.) Nagyon tanulságos történet 0 nagy isten, ki egyedül ismered a lovak, emberek és a gereblyenyelek útját, adj erőt nekem, hogy a történetet, amely minden bizonnyal nem nélkülözi majd a tanulságokat, elmondhassam — fecsegő természetű ember lévén. Es, ha nem lenne a dolognak semmi tanulsága sem, amit kétlek, akkor sem történne semmi baj, mert az emberek a történeteket jobban szeretik a tanulságoknál, mint ahogyan a nőt is a házasságnál, az ölelést is a gyermeknél, állítván ezt abból kiindulva, hogy az előbbiekért örömest, az utóbbiakért csak paragrafus alapján hajlandók fizetni. Történt pedig, hogy Kocog Gáspár rendkívül megkívánta a Fuvaros István, pontosabban a fuvaros István feleségét, lévén, hogy a fuvarosné férje egy keszeg gebe gazdája és kizsákmá- nyolója, ami utóbbit a fuvaros felesége oly boldogan mondott volna el magáról és férjéről. Am, fuvaros István, ha korban nem is, de vágyaiban megöregedett ember, amit minden józan megért, a feleségén kívül, különösen, ha a feleség szoknyáját még a szél is kíváncsi paj- zánsággal emelvén, így sóhajt: — Bárcsak ne természeti jelenség lehetnék, hanem mesealak ... Márminthogy a mesében a szélnek is van mindene ... Kocog Gáspár, miután szomszédja is a fuvaros Istvánnak, kívánója is feleségének, és úgy is érezte számos epekedő pillantású jelből, hogy nem oktalan ábrándú kívánója az asszonynak, haragosa hát a mamlasz Istvánnak. Úgy, ahogy haragusznak arra, akinek autója van, de nem tud vezetni, akinek körtefája van, de rég belevásott a foga a gyümölcsbe — ám mégis féltékenyen őrzi. S ha az ember lelkét a méreg fúrja, mit tehet mást, minthogy időnként, ha nem látják, belerúg a lóba — amely sovány és keszeg volt, ellentétben a fuvaros Istvánnal, akiről ezt éppen nem lehetett elmondani. Kocog Gáspár, tehát, ha meglátta valamelyes kocsma előtt fuvaros István szekerét, előtte lovát, mindig gondosan belerúgott dühében a lóba, s így sóhajtó fel hangos káromkodással: — A gazdád istenit, miért eszi a fene haza lefekvéskor. Jellemző a lóra, hogy néhány rezignált nyihogáson kívül nem volt hajlandó választ adni e kérdésre, mígnem egyszer __igen egyszer, éppen azon a n apon délután, amikor fuvaros Istvánná átpihegte a kerítésen, hogy este után, ha férje alszik, már a szesztől, kijön a kerítéshez, igen éppen azon a délutánon... Hogy is mondjam? Hogy is történt? Kocog Gáspár elábrándozva az estéli örömök várható izein, úgy ballagott el a kocsma előtt, hogy nem figyelt se jobbra, se balra. Hogy jobbra nem figyelt, abból nem lett volna semmi baj, de hogy balra is elmulasztotta, az már bizony öreg hiba. A fuvaros István gebéje már messziről látta, hogyan óda- log az úton egyetlen régi ellensége, és már farolt is volna, amikor öreg lófejében megszületett az ötlet: — Nini __esküszöm a régen nem lát ott zabra, ez vagy részeg, vagy nem figyel... Es csak jön itt mellettem ... Nosza, lovak istene, adj erőt, hogy kemények legyenek a fogaim... Aztán már harapott is, Kocog Gás*• pár üvöltött is, akik ott álltak a kocsma körül, szemüket dörzsölték, korántsem bánatukban. A ló, egykedvűen és ártatlanul lógatta tovább a fejét, megelégedetten, hogy öreg ló, azért nem vén ló, harapni még tud ... ... És eljött a szerelem estje és megjött a fuvaros István is, szokott tántorgó léptekkel, amely nem a föld forgása miatt, hanem a poharak emelgetése következtében szokott állapot volt ez nála. Egy kicsit még az ágy is rakoncátlanko- dott alatta, hogy végül is az álom hor- tyogó karjába ringassa őt, miközben gebe lova horgasztott fejjel álmodozott a korhadt jászol előtt odakint, hogy is volt az, amikor 6 még harmadfű csikó volt... Ekkor szólalt meg halkan a kerítés: — Itt van-e már, Erzsi? — Itt — suttogta vissza a kerítés másik oldala.., — Hol? — A diófánál... Jaj, én édes istenem. — Átmásszak? — Át... Ha akar ... Csak alszik-e már ez a részeg disznó? — Miért ne aludna. Mindig alszik, nem? Akkor most is — szögezte le a lngika végső következtetésének erejével Kocog Gáspár, a kerítés egyik oldala, és már huzakodott is, hogy átlendüljön a kerítésen a boldogságba, régen áhított vágyai gyümölcsöskertjébe. Az asszony aztán csak egy kegyetlen ordítást hallott, meg egy hatalmas puffanást, amitől úgy megijedt, hogy rögtön beiramodott a házba. — Azt a nagyon jó keserves mindenségit — nyöszörgőit a kerítés tövében Kocogi. — Itt vagy még, Erzsi? Erzsi, azaz, hogy fuvaros lstvánné, dehogyis volt már ott, olyan gyorsan dobálta le ruháit és bújt a másik ágyba, szerencsére horkoló férje mellé, hogyha versenyben kellett volna csinálnia, hát arany medált kapott volna érte. Kocogi nyögve tápászkodott fel. Az a rohadt dög ló. Amelyik délután beleharapott a vállába. Nem elég, hogy miatta kapaszkodni se tudott rendesen, még úgy bevágta fejét holmi rönkbe, mintha csillagokat gusztálni mászott volna át, de még az asszony, hajaj, ez a kemény húsú Erzsi is megszaladt, egészen az ágyig__Azám: az ágyig. S m indez a nyomorult gebe miatt. Koco- git rettenetesen vad gyűlölet fogta el a ló iránt. — Ezt megkeserülöd, te négy lábon járó szafaládé! — mormogta és osgnó léptekkel indult az istálló felé. — Ajujuj — sikkantott fel, mert rálépett valamire lent, ami fent kegyetlenül orrba vágta. Egy odatámasztott gereblye volt. Ez kellett még a tűzre és a következő pillanatban már Kocogi Gáspár csépelt, verte a nyihogó, ránga- tódzó lovat; minden bajának és semmi örömének okozóját. így történt, aki mást mond, az rossz helyről hallotta a pletykát, nem igaz, hogy fuvaros István is felébredt és öklével védte meg a gebét, nem igaz, hogy per lett belőle, ahol Istvánnak a szive majd megszakadt, mert nem kérhetett annyi kártérítést, mint amennyit szeretett volna, lévén, hogy kevesebb adót vallott be, mint amennyit a lóval keresett, az sem igaz, hogy ezután kapta volna Kocogi a falutól a megtisztelő „gyite” előnevet. f sak egy dolog az igaz: ha a furfan- gos emberek orra buknak saját furfangjukban, akkor annak rendszerint az ártatlan lovak isszák meg a levét. Ennyi tanulságot pedig igazán elbír ez a történet. Gyurkó Géza
