Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-27 / 280. szám

19«6. NOVEMBER 27., VASÁRNAP

ti te >

kA írlan

SZERGE7

NAVMOYí

A CSILLAGOK

Az útvonal nem volt kellemes. Február, dűlőutak — kacskari ngósak — és ezeken járni éjjel, egyedül, nehéz és veszélyes is.

A gépkocsioszlop vezetője így szólt Vologyka Kapszin- hoz:

— Téged választottunk, mert bízunk benned. Leterhelt géppel most könnyebb is menni. A legfontosabb, hogy eljuss a műútig.

— Hát van mitől félni? Éjjel nagyobbak a csillagok — felelte mosolyogva Vologyka.

— Eh, ezek az utak... — hol énekelve, hol csak egyszerű szavakkal ismételgette a gépkocsioszlop vezetője, majd hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, odakiáltotta Vo- logykának a vezetőfülkébe:

— El ne késs! Ezért indítalak éjjel. Ott várnak.

— Reméljük a legjobbakat, Szergej Petrovics — szólt vissza Vologyka — igyekezni logok. Rajtam nem múlik.

Vologyka szerencsés az életben. Nem is olyan régen érkezett az oszlophoz és máris az egyik legjobb gépkocsivezetőnek számít. Valaki az „öregebbek” közül a fogai között szűrve a szót „vakmerőnek” nevezte, de ennek ellenére mindannyian tisztelettel intettek felé, ha Vologyka ZIL-je biztosan feküdte az utat a meredek hegyi kanyarokban — szinte függve a szakadék szélén —, s mintha csak lámpájának fénye sikla- na a fehér kerékvető kövek során. Vologykának sikerült összegyűjteni a „királyokat” — így nevezték tréfásan egymás között az útközben összeszedett utasokat. A ..királyok” hozták Vologykának a második fizetést.

Az igazság az, hogy ezt a szót Vologykától örökölte az országúti közlekedés, de mintha erről megfeledkeztek volna, és maga Vologyka sem tartott igényt a feltaláló elsőbbségére. Nem szerette a megszokott, sablonos szava» kát, mint „útvonal”, „utazás”, „szállítás”; ez utóbbit magára vonatkoztatva így használta: „Elmentem kocsikázni”.

Sovány, nap- és szélcserzett az arca, nyugtalanságról tanúskodtak szürke, hideg szemei.

Vologyka beindította a motort

Az utat befújta a hó. A hatalmas hópelyhek mint köny- nyű kis lepkék, úgy ütődtek a vezetőfülke üvegéhez. A hóvihar percről percre erősödött, valóságos orkánná vált. A szél vágott, mint a kard. Ferdén kapta a kocsit és csak úgy döngette a vezetőfülke vastag szélvédő üvegjét.

Vologyka látta, hogy a hópelyhek a reflektor fényében hogy felgyorsítják esésüket, áttörhetetlen függönyt alkottak a kocsi elé. Mintha körös-körül mindent maga alá akarna temetni ez az őrüle- tes hóförgeteg. Az útra hóbuckák telepedtek, és az erős szélben egyre nőttek, néhol meredek falat építve. A nehéz kocsi is csak erőlködve mászott át rajtuk. A vezetőfülkében erős olajszag terjengett.

Egy éles kanyarhoz érkezett és bekapcsolta a reflektort. Tudta — hogy azonnal a kanyar után egy meredek emelkedő következik. A reflektor vakító fényében egy asszonyt pillantott meg, aki felemelt kézzel várta a kocsi közeledését. Egészen az út szélén állt, háttal a szélnek. Másik kezével egy nagy pólyaíélét szorított a melléhez.

Csökkentve a sebességet, Vologyka elment mellette.

„Nem messze van a város, eléri. Ha ilyen emelkedőn ilyen hóban megái Isz, akkor utána legfeljebb imát mondhatsz a haldoklóért, de el nem indulsz. Különben is. mi az ördögnek mászkál ilyen időmikor ültetik őket kocsikba. Sokan azért kerültek oda, mert nem tartottak maguknál igazolványt, másoknak nem volt rendben a papírjuk, s most valamilyen pecsét hiánya miatt borult fel az életük, egyesek pedig a házkutatásnak szegültek ellen.

Az eső még mindig esett, de már nem olyan erősen. Charles Pauls a félhomályban álldogált, a reflektorok fénycsóváján kívül, és az eseményeket figyelte. Az esővíz kis patakokban csordogált le köpenyéről, sapkájáról pedig a nyakába csepegett. A rendőrök számolták az összeszedetteket, kocsikra rakták őket, kiabáltak, zseblámpáikkal hadonásztak, gumibotjaikat lengették.

harlyra hirtelen élesen rászólt valaki:

Hát te mit álldogálsz

itt?

Charly a hang irányába fordult és egy rendőrt pillantott meg.

— Mit keresel itt fickó? —1 csattant még egyszer a kérdés.

— Csak nézelődök — felelte Charly és gúnyosan vigyorgott a rendőrre.

— Na, szedd a lábad, éíj eredj haza. Egy-kettő!

Valami forrni kezdett Char-, ly lelkében, de azért nyugodt hangon válaszolt:

— Miért? Amikor a tieidet börtönbe viszik, neked talán nem szabad megnézned?

— Ah, ah — mondta a rend-: őr és bajusza fel-alá mozgott. — Gonosz vagy, mi? — Az övén hordott bilincs felé nyúlt.

Charly hangja keményen csengett:

— Igen, gonosz vagyok.

— Fogadok, hogy te is kom-: munista felforgató vagy.

Charly még egyszer a szeme közé Vigyorgott, s tekintetével a rendőr kézmozdulatát kísérte. Az lecsatolta a bilincset és elfordította a fejét, hogy valakit segítségül hívjon, Charly hirtelen állón vágta.

Súlyos, kemény ütés volt, melybe Charly egész testével belefeküdt. A rendőr lábai elváltak a földtől és tompa csat- tanással egész hosszában hanyatt vágódott, bele a sárba. Charly futni kezdett, átugorva a rendőrt. A sötétség felé rohant. A rendőr ordított, s kiáltását egész kórus kapta fel. A sárban csúszkálva pillanatok alatt összefutottak a rendőrök. Charly cikázva futott, mint az űzött vad. Az egyik rendőr előrántotta pisztolyát és lőtt. A lövés bágyadtan, tompán hangzott az eső monoton zajában, s a pisztoly lángja egy pillanatra áttörte a reflektorok fényét. A visszhang körbefutott s lassan halt el, valahol a kunyhók között,

harly már eltűnt a települést körülvevő dzsungelben. Oldalt kanyarodott, félkört írt le, majd átmászva egy alacsony vaskerítésen, hétrét görnyedve ment tovább. Tudta, ha fut, előbb vagy utóbb a telepet átkutató rendőrökbe ütközik. Leült egy agyaghalomra, hogy kicsit kipihenje magát. Gondolkozott. . Csodaszép ütés volt, élete legsikerültebb ütése. Hirtelen nevetni kezdett. Hangtalanul kacagott, de úgy, hogy teste rázkódott a sárga viaszkosvászon köpeny alatt.

Messze volt és nem láthatta, hogy a rendőrök a reflektorok fénykörébe bátyját, Ro- naldot vezetik be ...

Fordította: Puskás Tamás

Részlet a dél-afrikai

szerző „És a kötél háromszorosan sodrott” című könyvéből, amely a hazájában uralkodó apartheid gyűlöletes módszereit leplezi le.

ben éjjel? Lakodalomból,

vagy ...?”

Ilyen gondolatok futottak át Vologyka agyán, de mint a szitán, ki is hulltak belőle.

Egy gondolat azonban mégis csak ott tolakodott a fejében. Esetleg az asszony rosz- szul lett az úton, és meglátta a gépkocsi fényét, elhatározta, hogy megállítja. Egész biztos, nagyon jól tudja, hogy ilyen időben ritkán közlekednek járművek. De az emelkedő után megállhatna.

„Így meg elkések” — próbálta megnyugtatni magát, de nem tudott szabadulni az asz- szonytól, gondolatai egyre visszatértek hozzá, a felemelt kezű asszonyhoz. Bizonyára történt vele valami rendkívüli.

Alábbhagyott a vihar. A hópelyhek azonban továbbra is sűrűn hulltak az üvegre.

Vologyka megállt, bár tudta, hogy az út teljesen üres. Jelzései elrepültek a hegyek felé és nem tértek vissza, mert elnyelte őket a hófüggöny. Leengedte az oldalablakot, és kihajolt a fülkéből. Az út felett fehér sötétség honolt. Hirtelen azt gondolta, hogy ZIL-jének a fénysugara az egyetlen fényforrás az egész úton. Lehetséges, hogy messziről úgy hat, mint a csillag, a legnagyobb éjszakai csillag.

— Visszamegyek érte — mondta hangosan Vologyka, és előrekémlelt, keresve a helyet a fordulóhoz. A hegyi utak mentén sűrűn építenek ilyen kis kitérőket az útépítők.

Már jócskán előrehaladt, de még nem talált ilyen térséget. Hirtelen fékezett. Máskor soha nem engedett meg magának ilyen vakmerőséget — megfordítani az esetlen, nagy ZIL-t a szűk, csúszós úton.

Mikor megfordult és az út padkájától eltávolodott, azt gondolta: mégiscsak vezető vagyok, és elismeréssel gondolt barátjára — Grisan mechanikusra, aki, egy hónapja sincs, ^ hogy kicserélte a gumikat. ^ „Ha visszaérkezem a telep- 4 helyre, egy fél liter vodkát S „kiutalok” Grisannak — mo-5 solyodott el Vologyka. Kitar-S tóan figyelte az út mindkét^ oldalát. Már jó néhány ka-^ nyárt hagyott el, de az asz- ^ szonyt mégsem pillantotta ^ meg. Arra gondolt, esetleg el-4 veszítette az erejét, és valahol S az útszélen összeesett. Leen- ^ gedte az oldalüveget. A fül-S kébe becsapott a maró hideg, § és vele a fenyőerdő illata. ^

Az út másik oldalán látta meg^

az asszonyt. Szaladt. Belegör-S nyedve a futásba. Tetőtől tál- ^ pig belepte a hó, és görcsösen^ szorította a mellére a pólyáié-^ lét. $

A keskeny, csúszós úton Vo- ^ logykának még egyszer sike- ^ rült megfordítania a gépét. Az ^ asszony futott tovább. Kiáltotta neki. De az csak futott. Ekkori Vologyka kiugrott a vezetőiül-s kéből, utolérte az asszonyt, és§ elállta az útját. Az asszony^ megállt, felemelte a fejét. Vo-^ logyka összeborzadt. A sál ^ alól egy eszelős ember szemei^ néztek fel rá.

— Mi van önnel? — kérdez-^ te Vologyka.

— Gomb — lihegte az asz-^ szony.

— Beteg?

— A gomb — mondta alig|

hallhatóan az asszony, és el-s mozdította a pólyaféle takaró-1 ját. 5

Vologyka egy gyerek elké-fc kült arcát látta, teljesen nyi-S tott száját, és mindent meg-S értett.

Ilyen gyorsan még soha-5 sem hajtott. A sötétségből ha-^ marosan halványan pislákolóS fények tűntek elő. A városba $ értek.

A baleseti osztályon — aho-S vá Vologyka a fuldokló gyere- § két vitte, őt nem engedték to- ^ vább az előcsarnoknál. Ott^ maradt az ajtónál, várva, hogy ^ mondjanak neki valami na- ^ gyon-nagyon fontosat.

Az éltes, szolgálatos nővér ^ kérdezte:

— A fia?

Vologyka gépiesen intett a ^ fejével, és tovább figyelte a'

hosszú folyosó végét, ahol az asszony eltűnt a gyerekkel.

— Maguknak aztán igazán szerencséjük van, hogy itt van Romagyin professzor — mondta a nővér.

— Miről beszél?

— Mondom, hogy operációt kell végrehajtani azonnal a gyereken.

Vologyka összetörtén ereszkedett le a székre, s úgy érezte, hogy nagyon távolról jut el hozzá a kórház zaja és szaga.

Éles telefoncsörgés riasztotta fel. A nővér felvette a kagylót, és nyugodt hangon mondta:

— Itt a mentőállomás.

A nővér végighallgatta a drót túlsó végéről jövő kétség- beesett kérést, majd válaszolt nyugodtságot árasztó hangján:

— Küldöm a kocsit. Kérem ismételje a címet.

Csend borult a szobára. Idegőrlőén lassan teltek a percek.

— Tudja meg kérem, hogy életben marad-e? — kérdezte majdnem remegő hangon Vologyka.

A nővér átható tekintettel nézett a sofőrre, és elsietett a folyosón.

Hamarosan visszatért, és biztatóan biccentett a fejével.

— Attól féltem, hogy elkéstünk — mondta Vologyka most már nyugodtabb hangon. Felvette a füles sapkáját, és lendületes léptekkel elhagyta a szobát.

A vihar elölt. Az ablaktörlő letörölte a szélvédő üvegről az olvadó hópelyheket. Köröskörül végeláthatatlan fe- i hér éjszaka; hatalmas csilla-í gokkal, amelyek mint óriási; viaszcseppek ragyogtak. Nyu-] gáton méig látszott a lemenő] hold. mely olyan fehér volt,] mintha azt is belepte volna a: hó. i

Fordította: Sigér Imre '

c

harly! Zörgetnek!

Charles Pauls lassan ébredezett, nehezen tépve ki magát bódult álmából, amely — nem számítva a látomásokat —, édes volt, mint a szirup.

Az ajtón dühösen dörömböltek, s Charles érezte, hogy a viskó minden egyes ütésnél megremeg. Szemei nehezen nyíltak fel, mint a redőny a szétvert sarokvason.

Valaki bekiáltott az utcáról:

— Hé, nyissátok ki! Vagy szétverjük az ajtót!

Charly felült az ágyon.

— Hagyjátok abba! Rögtön nyitom!

Frida rémülten suttogta:

— Mi lehet ez, Charly?

— A törvény — morogta ő. — Ismét ez az átkozott razzia... — majd hozzátette: — Ne nyugtalankodj. Semmit sem követtünk el.

A kunyhó ismét megremegett az ütésektől, és Charly még egyszer felkiáltott:

— Jövök már! Ne dörömböljetek!

A szoba elülső részében, a függöny mögött rémülten felsírtak a gyerekek. Charly a sötétben kitapogatta a nadrágját, csendesen szitkozódott. Felesége gyufa után kutatott. Fellobbant a láng, és Charly a táncoló fény mögött rámosoly- gott Fridára:

— Minden rendben lesz. Te csak figyelj a gyerekekre!

Az öklök megint döngetni kezdték az ajtót, mire Frida lejjebb csavarta a lámpabelet, s megpróbálta elcsitítani a rémülten síró gyermekeket.

•». harly mezítláb az ajtóig hoz ment, s elfordította U a kulcsot. Az ajtó, vS5> anélkül hogy hozzáért volna, élesen kivágódott. Egyenruhás alakok tódultak be a szobába. Charly önkéntelenül hátralépett. Egy pillanatra zseblámpa fénye vágotl a szemébe, aztán kialudt.

A csoportban négy rendői volt; egy fehér hadnagy, éí három afrikai. A hadnagy ránézett Charles Paulsra és ígj szólt.

— Ö az. Hol van a dagga?

Charly állta a tekintetét:

— Itt nincs dagga. Mi tisztességes emberek vagyunk!

A hadnagy elvigyorodott éí lassan körülnézett. Alacsony, kövér emberke volt, sűrű, fehér szemöldökkel, amelyek beszéd közben fel-alá ugráltak. Kicsi, keskeny szája késsel ejtett vértelen sebként húzódott téglaszínű arcán, melyet mint valami geográfiai térképet apró ráncok szántottak keresztül-kasul. Szürke, mélyenülő szemei ide-oda kutattak.

Mögötte csüggedt, bárgyú arckifejezéssel állt a három sötétbőrű rendőr.

A hadnagy tekintete Fridán állapodott meg. Az asszony önkéntelenül össjzébbhúzta magán a hálóinget.

— Kellemes ilyenkor az ágyban henteregni, mi? Én meg mászkálhatok kint az esőben. — Charlyt kérdezte:

— Mi a neved?

— Charles Pauls.

— Hát a tiéd? — fordult aztán Fridához, miközben majd felfalta apró, szürke, kifejezéstelen szemeivel. Frida rémülten nyelt egyet, aztán halkan, szaggatottan mondta a nevét.

A hadnagy tovább vigyorgott:

— Na igen. Tisztességes emberek. — Kacagott. A szája kinyílt és a torkából a kotkodá- csolás és fuldoklás furcsa keveréke tört elő. Aztán hirtelen becsukta a száját. Gyűlölködve nézett Fridára:

— Mit bámulsz rajtam, te suvickosképű szajha?

Megigazította vizes tányérsapkáját, fejével intett a kísérőinek és kilépett az esős sötétségbe. Azok hárman szó nélkül követték.

Valahol az utcán az eső monoton pergésén túl, hangos emberi beszéd hallatszott, ajtók csapódtak; egyre élesebbé váltak a külvilág zajai.

Charly hirtelen előkotorta bakancsát, felhúzta.

— Hová készülsz? — kiáltotta rémülten Frida.

— Megyek, megnézem, ml történik odakint.

— Ne menj, Charly! Bajod eshet.

C

harly toppantott a lábával, hogy meggyőződjék róla, rendben vannak-e a bakancsai, aztán csendesen válaszolt:

— Csak körülnézek. Látni akarom, mit csinálnak a mieinkkel. — Felvette sárga vi- aszkosvászon esőköpenyét, s megnyugtatóan rámosolygott: — Meglátod, minden rendben lesz.

Az utcán élesen világított néhány teherautó fényszórója. Eszeveszetten csaholtak a kutyák, s az áradatként lezúduló eső függönyén át innen is, onnan is emberi figurák bukkantak elő.

A rendőrség összeszedett néhány afrikait, akik csoportba verődve, a hidegtől és esőtől remegve álldogáltak a fénykévében. Szortírozták és különböző teherautókra taszi- gálták őket.

Egy afrikai kijött a kunyhójából és a kapuból nézegette, mi történik. Köpenye alól kilátszott a pizsamája. Zseblámpa fénye hullott rá, s a rendőrök egy pillanat alatt körülvették:

— Hol az igazolványod, kaffer?

— A házban, a kabátom zsebében.

— Mindig magadnál kell hordanod. Hol van?

— Rögtön kihozom, bent van a házban.

— Egyszóval nincs igazolványod, mi? Na gyerünk!

— Hallgasson meg, miszter,

3 házban van.

A rendőrök se szó, se beszéd 3Z út közepén didergő csoporthoz lökték.

Az afrikaiak csoportja türelmesen várta a zuhogó esőben,