Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-25 / 278. szám

«ÍT HfCVkl 19G6. NOVEMBER 25.. PENTEK Bemutató A MEGYEI KÓRUSMOZGALOM REPREZENTÁNSA VOX HUMANA A váci Vox Humana ma már nemcsak a megye legki- | emelkedőbb énekkara, hanem országosan is vezető helyet fog­5 lal el a magyar kórusmozgalomban és külföldön is neve, § rangja van. 6 ^ A Hannoversche Allgemeine IZeitung kritikusa így írt: § „A váci Vox Humana kórus S; a zeneművészeti főiskola zsú­folásig megtelt aulájában, §mint a legmagasabb fokú vo- S; kális „zenekar” mutatta be íj hangversenyét. Az egyforma ^fekete selyem öltözetben, fe­lkér virággal, illetve szmoking­éban pódiumra lépő hatvan $ énekesnő és énekes szépséges ^hangzással és előadói bizton- § Sággal méltán veheti fel a § versenyt híres zenekarok ^ hangszeres művészeivel. Oly § differenciált volt a kórus ^ hangzása, hogy a kiemelkedő ^ színvonalú kórusvezetés még ^ az árnyalatokat és az ellenté- $ teket is megőrizte .. I m \ # ^ A Hannoversche Rundschau ^(kritikusának véleménye: ^ „A műsor a XVI. századi § európai mesterektől a XX. szá­meg és értékeltünk, mely nagy­szerű basszusokkal, a kifeje­zés. sokoldalúságával, robbané­kony fokozással és a szín cso­dálatra méltó biztonságával tűnt ki. Az est második részé­ben a vendégek kizárólag ma­gyar népdalok, magyar művek — Bartók, Kodály, Bárdos, Farkas — feldolgozásait adták elő. Feltűnést keltett Kodály­nál a szoprán és basszus fe­szült párbeszéde és általában a végigvonuló, tipikus szláv moll-hangzat, a befejezések majdhogynem orffi kiélezett- sége.. Az Állami Bábszínház a napokban tartotta új bemutatóját. Tordon Ákos: cünű bábjátékát tűzték műsorra, Sündisznócska Házi kenyérkereset A példa ragadós — Hol állnak ma? — Merre vezet az út? Szinte minden családban felvetődik a kérdés, hogyan lehetne megtoldani a fizetést. Különösen ott, ahol vagy az öregség, vagy a sok gyer­mek helyhez és időhöz köti a háziasszonyokat. És megszületett a megol­dás, a házi kenyérkereset­hez megnyílt az út. A köny- nyűipari vállalatok megszer­vezték a bedolgozó rend­szert. így jutottak mellé­keshez a termelőszövetkeze­tekben és a gyárakban dol­gozó férjek asszonyai a me­gye majdnem minden terü­letén. A Pest megyei Vegyi- és Kézműipari Vállalat hat évvel ezelőtt kezdte kiépíteni a rendszert, különböző munkaterületeken. Ennek a fejlődési görbéje mindmáig felfelé ível. Fe­hérnemű és konfekció ruha varrással született meg az első csoport Monoron, alig 30—40 emberrel. Ez a lét­szám hamarosan megnöve­kedett, olyannyira, hogy az abonyiak követték a monori példát, s háromszázan fog­tak hozzá a szőnyegcsomó­záshoz. E két példa pár hó­napon belül annyi követőre talált, hogy Budakeszin lét­rejött a horgolok és kézi­kötők, majd Kistarcsán a bőrdíszművesek és kézifes­tők csoportja. És most már az a kérdés, hol állnak ma? Merre vezet az út? Úgy lát­szik az érdeklődés nem szűnt meg. Nagykátán — eleinte kevés jelentkezővel, de — működnek a konfekciósok, s ez a 30—40 dolgozó havon­ta több száz ruhát adott a kereskedelemnek. Az üzem még rendkívül fiatal — alig egyéves —, s mégis a kez­deti létszám már a félszáz fölé emelkedett. Folytatódik a szervezés. So­kan kopogtatnak ma is a ta­nácsházakon, miért nincs nálunk is ilyen? Százhalombattán történt A falu lakossága szorgal- nazta a tanácsot; engedé­lyezzen ott is üzemet. Az ítézkedés megtörtént. A ké- ást teljesítették, de a jelent- ezők száma alig érte el a izet-huszat. A kézműipari állalat nem torpant meg. V kis létszám ellenére is megkezdték a munkát, re- nélve, hogy — mint máshol ? — idővel növekszik az ■deklődés. És rögtön egy násik példa. Pár hónapja Rebbnél szebb norvágmin- lis kesztyűk kerültek ki a budakeszi dolgos háziasszo­nyok kezéből. Szinte újszü­lött még a csoport, s mégis eleget tudnak tenni a nagy exportigénynek. S ha már itt tartunk, el kell mondjam azt is, hogy a vállalat termé­keinek színe-java exportra indul, kezdve a népművé­szeti kendőktől, a bőrtás­kákig. A vállalat egy-egy üzem megalapításánál sok problé­mával küszködik. Ezek azon­ban hamarosan megoldód­nak a lakosság segítségével. A megye 1100 kézműipari bedolgozója most is segíti munkaadóját, hogy verseny­felajánlását már a kongresszus előtt teljesíti. Gondoljunk csak ar­ra, hogy ezek az emberek öregek, rokkantak, sok gyer­mekes anyák, háziasszonyok, tehát nem is kis feladat ez szamukra. Bedolgozók, mégis magukénak érzik a munka­adó minden feladatát. A köl­csönös támogatás és segít­ség érdekében adódik a kér­dés, hogyan lehetne bekap­csolni a bedolgozókat az üzem szakmai tanfolyamai­ba, hiszen az igény megvan rá. Reméljük, a vállalat ezt nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is megvalósítja. Ezek a tények arra mu­tatnak, hogy ez az út végte­len. Szinte napról napra jön­nek létre az üzemek, a be­dolgozók új és új csoportjai, így lehetőség nyílik körül­belül 1000—1400 forinttal megtoldani a „házi kenyér­keresőknek” a mindennapira valót. Hlaváts Gabriella A Kontakte című zenei fo­lyóirat pedig így írt: „A Vox Humana fellépése az alsó-rajnai ünnepi ’ napák műsorában páratlan diadalt eredményezett. Gyorsan elter­jedt az emberek között a ma­gyarok nagyszerű tudásának híre, úgy, hogy a közönség lel­kesedése nem akart véget érni. Mindent egybevéve a magya­rok látogatásának napjai min­den részvevő számára nem várt benyomást és élményt je­lentett ... Műsorukat varázsla­tosan adták elő, a közönség el volt ragadtatva ...” A nyugatnémet újságok ze­nekritikusainak véleményét a hannoveri alpolgármester fo­gadó-beszédének egy monda­tával egészíti ki Makiári Jó­zsef. „Jobban megismertük a ma­gyarokat a szereplés nyomán és ezentúl még jobban megbe­csüljük őket...” íme, így fest az együttes tíz­napos nyugat-németországi vendégszereplésének vissz­hangja. Ha csak ennyi lenne az énekkar sikere az ide: esz­tendőben, panaszra már sen­kinek nem lehetne oka. — Nyugat-németországi ven­dégszereplésünk csak egy ál­lomása volt az idei esztendő munkájának — jegyzi meg tit­kolt büszkeséggel Makiári Jó­zsef, az énekkar karnagya. — Az áprilisban megrendezett váci hangverseny vezette be idei szerepléseink sorát. Ezt követte a budapesti Zeneaka­démián májusban adott önálló hangversenyünk. Még ennek a hónapnak a végén Tihanyban, az apátság templomában ad­tunk koncertet a veszprémi városi kórussal közösen, majd a rákövetkező napon Veszp­rémben szerepeltünk. Itt az a négy kórus lépett színpadra, amely az elmúlt esztendők so­rán az olaszországi arezzói fesztiválon első díjat nyert: a debreceni Kodály-kórus, a KISZ egyetemi énekkar, a veszprémi városi kórus és a Vox Humana. A debreceni és a veszprémi énekkarral együtt aranykoszorút és diplomát sze­reztünk ezen a hangversenyen. Két nappal később, még ugyancsak májusban, a rádió­ban mutattuk be műsorunkat. Ezután következett a tízna­pos külföldi tűmé, majd haza­érkezve, fellépés Vácott, a III. Dunakanyar dalostalálkozón. — A Dunakanyar dalostalál­kozó egyre jelentősebb szere­pet tölt be a magyar kórus- mozgalomban, mert elsősor­ban a mai magyar muzsika, a fiatal magyar zeneszerzők kó­rusai jellemzik ezt a találko­zót. Ilyen jellegű kórusfeszti­vált Vácon kívül sehol nem rendeznek az országban. És még ezzel sem ért véget a valóban nagy erőpróbát kö­vetelő hangversenyévad a Vox Humana számára. Követ­kezett az idei év legjelentő­sebb magyar szereplése- a II. nemzetközi kórusfesztivál Debrecenben. — Tizenkét külföldi és tizen­négy magyar énekkar találko­zója és hangversenysorozata volt ez a fesztivál. Húsz arany- és hat ezüstérem talált gazdá­ra. A hazai és külföldi szakem­berekből álló zsűri a szóbeli értékelésekkor a tallinni Észt Zenetanárok Vegyeskara, az oxfordi Schola Cantorum és a debreceni Kodály-kórus mel­lett a Vox Humana teljesítmé­nyét emelte ki... A 1?ox Humana 1938-ban alakult, alig húsz taggal. Ma száz énekese van, közülük mintegy negyven a fiatal. Há­rom esztendeje, a huszonöt éves jubileum allcalmából Szo­cialista Kultúráért Emlékérem­mel tüntették ki a kórust ad­digi sikeres tevékenységéért. Ugyanezt a kitüntetést kapta a kórus ma is aktív, két ala­pító tagja, dr. Tahin Gyula fogorvos és Edömér Ervin, aki esztergályosként kezdte kórus­tagságát és közben akadémiai diplomát szerzett. — Mindez nem az én érde­mem — hárítja el magától szerényen a dicséretet Makiá­ri József, aki huszonnégy esz­tendeje vezeti sikerről sikerre kórusát. — Csak azokat a lel­kes, szorgalmas énelceseket il­leti dicséret, akik napi munká­juk elvégzése után a szabad idejüket áldozzák arra, hogy énekeljenek... Sikerekben gazdag év áll a Vox Humana mögött. Pihe­nésre mégsem jut idő. — Januárban ismét rádió- fellépés, azt követően pedig önálló hangverseny Pécsett. És már most készülünk a IV. Du­nakanyar dalostalálkozóra, természetesen fiatal magyar zeneszerzők kórusműveivel. Ha jövőre még nem is válhat valóra elképzelésünk, de talán néhány éven belül sikerül megvalósítanunk, hogy ez a dalostalálkozó a Duna men­tén élő népek kórusfesztiválja legyen. Prukner Pál Az ember megtanul félni azért megy el naponta otthon­ról, hogy kötelességszerűen el­végezze a munkáját, ha azzal kész, meghalt számára min­den. Csak magáért és maga körül szorgoskodik. A másik meg együtt él a többiekkel, futkározik miattuk, keresi az örömüket, könnyebbé akarja tenni az életüket És egyszer csak közbejön valami. Vala­mi, ami talán bűn, talán sze­rencsétlenség, talán véletlen, de, aminek mégsem szabad lett volna bekövetkeznie. Ezt tudom mondani, a tanítóról. Sietősen nyúl pohárért, mo­hón issza a szigeti bort, mint­ha valami láthatatlan belső tüzet oltana vele. Az asztalra könyököl, s tekintete szugge- rál. — Még annyit, hogy ezt az embert én tisztelem és szere­tem. És sajnálom, ment vég­telenül rendes ember. Másnap, szemben ülök ve­le az üres tanári szobában. Ez hát Gép Károly, a nemrég szabadult pedagógus, akiről még most sem tudom, mit vé­tett, s hogy vétett-e egyálta­lán? Elmondom neki, amit ve­le kapcsolatosan Szántó Bélá­tól hallottam. Nem látszik öröm az arcán. — Az csak az ő véleménye. Egy ember véleménye, aki kül­ső szemlélője volt a dolgok­nak. — És a „belső” szemlélő mit mond? — Nincs mentség. Haláleset történt. Súlyos csend ül a szobára, hallom a lélegzést is. A 28 éves fiatalember szomorú, de nem letört. Hogy történt? Hányszor kér­dezték már tőle; s hányszor kérdezte önmagától is. Ponto­san emlékszik minden részlet­re, feleletei mindig ugyanazok. Nem tesz hozzá és nem vesz el belőle semmit. Csak a ciga­rettáját szívja egyre-másra, s kinéz az ablakon, isten tudja hová — A Dunakanyarban tábo­roztunk a gyerekekkel. Haza­utazás előtt két nappal lehe­tett, és meg akartuk nézni a visegrádi várat. Pénzünk nem volt, a gyerekek fáradtak vol­tak, s kellett volna gyalogol­nunk vagy hat kilométert. Va­laki tanácsolta, hogy vigyem át őket motorcsónakkal. Gya­korlott vezető vagyok, kaptam az ötleten ... És egyre-másra fordult a csónak, melyet Gép Károly biztos kézzel kormányzott a Duna vizén. Az utolsó forduló volt hátra. Beszállt mindenki, eggyel többen a megengedett­nél. Alig indultak el, egy kövé­rebb kislány megcsúszott. Bil­lent a csónak, borult. A tanító hirtelen csak annyit tudott ki- általni: „Kapaszkodjatok a csó­nakba! Nem lesz semmi baj!” De hol a fegyelem és a logika a megrémült gyermekeknél? Mit várhatunk attól, akinek a halálfélelem parancsol? A csónakot sodorta az ár, a gye­rekfejek el-eltűntek a hullá­mokban, kétségbeesett kiáltá­sok hallatszottak: „Tanító bá­csi, mentsen ki, nem tudok úszni\”­És Gép Károly „ment”, mint a tébolyult. Úszott egyiktől a másikig, lógtak raj­ta a gyerekek és tartotta ma­gát, míg bírta erővel. Nagy volt a súly, lemerültek egy- szer-kétszer. Akkor jött a se­gítség, hogy partra érhesse­nek. Amikor magához tért egy kicsit, számolni kezdett. Valaki hiányzott. Az az egy valaki most is hiányzik. Örökre hiányzik. — Először a kislány sírjá­nál álltam, később a bíró előtt. Azt gondoltam, most már befejeződött számomra minden, mert valami végzete­set követtem el. Nem az íté­lettől féltem, az természetes következmény volt. Mindent mérlegeltek és egy évet kap­tam. Ez a rész sima és rende­zett. De valamit soha nem tu­dok magamnak megmagyaráz­ni és megbocsátani. Ez életre szóló teher. És az szörnyű, amikor az ember nem tudja magát felmenteni. Nem tudja és nem akarja. Van, aki azt mondja: „Sze­gény, nem tehetett róla”; s van, aki így szól: „Többet ér­demel az ilyen”. A szerencsét­lenül járt lány apja nem kí­vánta a megbüntetését, de az anya ezt zokogta: „Verje meg az isten”. / Mit érdemel hát ez a sápadt Gép Károly, aki évek óta mo­torral jár Báláról ide, s van úgy, hogy naponta kétszer te­szi meg az utat? Mit érdemel, ha évek óta minden nyarát, sokszor a pénzét is azért ál­dozta, hogy a szigeti gyerekek is lássanak valamit az ország­ból, s velük is történjék va­lami? Mit érdemel a pedagó­gus, aki télidőben, a zajló Du­nán, jégtábláról jégtáblára ug­rálva jön gyerekeihez számon- kérni a mai, s feladni a holna­pi leckét? Mit érdemel, mert fanatikusként vállalta az itte­ni mostoha körülményeket, hi- vatásszeretetből akkor, amikor innen minden pedagógus el­menekült? Mit, ha neki nem csengetéstől csengetésig léte­zik a szigeti gyerek? Szabadulás után mehe­tett volna máshová, hogy ne kelljen az itteni emberek sze­mébe néznie, s kiolvasnia on­nan jogos és jogtalan váda­kat. Mégis visszajött. Miért? — Adósa vagyok a szigetnek. És csak törleszteni tudok, de mindig lesz tartozásom. Lassú léptekkel, fel-alá jár a szobában. Idegesítően hat lé­péseinek zaja. Nézem a nem­rég még vidám embert, aki horgászott, úszott, s imádott motorcsónakázni. Most néha, esténként kiül bátai otthona elé, s bedugja a fülét, ha ért­hetetlen kiáltásokat hall a Duna felől. Éjszakánként gyötrő álmai vannak, s azt motyogja: „Jól kapaszkodja­tok a csónakba, . gyerekek!” Irtózik a víztől, s megesik, hogy behunyja a szemét, ami­kor a komp hozza át a szi­getre. Ép jön, rendületlenül jön. Homlokát a hideg ablak­üvegből nyomja. — Nem lett volna baj, ha is­merem a félelmet. A gyáva­ság más. Az undorító, de ér­telmes félelem kell. Ha az ember idejében megtanul fél­ni, nem történhetik vele olyas­mi, aminek nem szabad lett volna bekövetkeznie. Én már csak így tudom mondani, de azt hiszem így is van. Így. Hankóczi Sándor Eloszor csak sápadt arca, kissé szomorú tekintete és nagy fekete haja tűnt fel. Halk hangon köszöntötte ismerő­sömet, s az iskola felé vette útját. Kicsit behúzott nyak­kal, mintha fázna. Ismerősöm sokat sejtetően rámnézett: — Ez az a tanító. — Nem ismerem. Mit kelle­ne tudni róla? Tétova választ kapok. — Ha nem hallotta, akkor semmi. Csak úgy mondtam. Csak nagy rábeszélésre árul el valamit: — Nemrég szabadult. Mi történhetett, mi volt a bűne? Napokig nem kaptam rá megnyugtató feleletet. Az igaz­gatóhelyettes és párttitkár, Szántó Béla lakásán töltöttem egy estét. Borozgattunk és beszélgettünk a szigeti élet­ről. Hallottam egy szép és ra­gaszkodó vallomást a vizek ha­tárolta földről, melyet az ott eltöltött tíz esztendő alapo­zott meg a pedagógus-párttit­kárban. Ismer már szinte min­den zugot, minden tanyát, minden embert. Ért a beszéd­jük hangsúlyából, a kézfogá­sukból, a tekintetükből. Egy évtized a szigetiekkel, jóban, rosszban. Tőle kérdem: — Ml volt a tanító bűne Rámnéz, aztán maga elé: — Nem mind bűnös az, akit elítélnek. Az általánosítás, még ha igaz is, nem nyugtat meg. — Ártatlan volt? Sokáig hallgat. — Tudod, nehéz erre választ í adni. Az egyik ember csak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom