Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-12 / 241. szám
I mr Mtcrfl ?/ifirfiiD 1966. OKTOBER 12., SZERDA HA ROM VALLOMÁS (A férfi sovány, harmincéves, enyhén alkoholszagú. Szemei vörösek, nem egészen tiszta inget, szürke nadrágot visel.) K érem, én nem mondom azt, hogy nem voltam hibás. Énnekem voltak hibáim, én azt se szégyellem bevallani, hogy megütöttem. Megütöttem, aztán sajnáltam, de nem kértem bocsánatot, niert egy férfi ne alázza meg magát. Ha három fröccsöt megiszom, dühös leszek, aztán otthon mindig van valami, ami még jobban dühösit. A múltkor példának okáért, eltűnt két csirke. Hát ki hallott még ilyet? Kinek kell vigyázni, hogy ilyesmi ne forduljon elő? A feleségem dolgozott ugyan, de mégiscsak ő az asszony, és ha otthon van, akkor a csirkével is törődnie kell. Én nem mondtam neki soha, hogy ne vegyen magának egy pár cipőt, vagy ruhát. Csak ne vigye túlzásba. Mert az sose jó, ha egy asz- szony nagyon akar öltözni. Én tudtam előre, hogy baj lesz, amikor rúzst kent a szájára, akkor is, amikor műszakba ment. Pedig amúgy rendes asszony volt. Főzött, nevelte a két gyereket. Az egyik gyerek az első feleségemtől való, de semmi különbséget nem tett közöttük. E téren nem is volt semmi baj. Csak |a mozi. Örökké azért nyúzott; hogy miért nem megyünk moziba. Hát, kérem, nekem a futballmeccs a mindenem, őt meg nem érdekli a foci. Én nem is erőszakoltam, nem könyörögtem neki, jól van, mondtam, maradj itthon, kiülsz a fa alá, horgolsz. Aztán egyszer hazamegyek, nincs otthon. Este kilenckor jött haza, piros volt az arca. Azt mesélte, hogy moziban volt egy munkatársnőjével, de én fogadnék, hogy már akkor is egy férfi volt a dologban. Az a férfi, aki később ... Szóval, mit csűrjem-csavarjam a szót, feleségem megszökött hazulról. Egyszerűen elment. Az első feleségemtől való lányom éppen a nagyáriájánál volt, az övét elvitte, meg a konyha- szekrényt, és a rádiót. A többi holmit otthagyta. Hát, tetszik tudni, ha én akkor elkapoín az asszonyt, talán még a nagykést is belevágom. De bújkált előlem a gyalázatos. Akkor én már hallottam egy férfi nevét emlegetni, valami mérnökét. Persze, tetszett neki a fehér inge, meg hogy moziba is elviszi. Ilyenek az asszonyok. Én elmentem a mérnök lakására, tudtam, hQgy otthon vannak, de nem nyitottak ajtót. Akkor fogtam magam, elmentem a húgához, aki közel lakik. Megmondtam neki, hogy két napot várok. Két napig mást se teszek, csak várok a feleségemre otthon. Szabadságot veszek ki. Ha két nap múlva nem jön, ne is jöjjön többé. Nekem nem a feleségem. De hiába is vártam. Letelt a két nap, ne tessék kérdezni, hogy milyen volt, mert úgyse tudnám megmondani. Ittam is. Enni nem nagyon tudtam. Valami száraz süteményt találtam a szekrényben, azt ettem, és közben arra gondoltam, hogy az asszony azért jól tudott főzni. És, hogy már disznót is öltünk a télen, összespórolta a rávalót, és hogy azért én is viselkedhettem volna másképpen. Aztán meg elfutott a méreg és elhatároztam, hogy ha betalálna nyitni az ajtón, úgy összeverem, hogy mozdulni se tudjon. De nem nyitott be. Nem jött. Se egy hétig, se kettőig. Az anyám irta, hogy a gyerek hazakívánkozik. De ki főz neki — gondoltam — ki lesz vele, míg én munkába vagyok. Volt nekem egy nőismerősöm, az Ilus. Tudtam, hogy vonzódik hozzám, de a túlságos soványsága sohasem tetszett. Azért most elmentem hozzá. Megkérdeztem, akar-e hozzám költözni. Akart. Már belenyugodtam, hogy ezentúl ilyen lesz az életem. Eltelt egy hónap, a leányom megszerette az llust, az meg kényeztette. Meg bort hozatott haza, beszélt, hogy igyák otthon, ha kedvem van, neki nincs ellenére. Aztán egyszeresük hazamegyek, meleg nap volt, izzadtan nyitottam be a konyhaajtót, hát ott ül az asztal mellett a feleségem. Ott van a konyhaszekrény is, meg a rádió. Nem szólt sokat, csak annyit mondott: hazajöttem. Ilus meg sírt a sarokban. Valahogy éreztem, hogy azt kellene mondanom a feleségemnek, eredj a fenébe. Eredj oda, ahol eddig henteregtél. De nem jött ki szó a számon. Tessék elképzelni, valami olyan hatalmas öröm-fogott el, amit isten tudja, mióta nem éreztem. Nem mutattam, még csak nem is mosolyogtam. Csak bólintottam. Bólintottam és visszafogadtam szó nélkül, Húsnak azt mondtam: ne haragudj, de ő a féleségem. És nem vertem össze az asszonyt, sőt, betessékeltem, mint egy vendéget a szobába. Leültem mellé, odahajtottam a fejem a tenyerébe. Éreztem, hogy a könnyei potyognak a kezemfejére. Én pedig, aki világéletemben büszke és makacs legény voltam, aki az anyámtól se tudtam bocsánatot kérni, a feleségemnek akkor azt mondtam: ha tudsz, ne haragudj rám. Hát, érti ezt? (Az asszony gömbölyű, barna, rövid hajú. Egyszerű kis blúzt visel, sötét szoknyát. Van egy ezüstfoga, ha mosolyog, kivillan a szájából. Az arcán gÖd- röcskék. Fülbevalói kis kék kövek.) |ekem az anyám is megmondta, ne menj a Ferihez, mert megbánod, Először is nős ember, gyereke van. Másodszor iszik. De én szerettem. Az első hónapokban rendesen hazajárt, a fizetését hazaadta. Én abban az időben nem vágytam semmi másra, minthogy saját otthonom legyen, kis kert, gyerekek. Nem tudom, miért voltam ilyen, talán, mert az anyám nem engedett továbbtanulni. beírónő lettem egy gépműhelyben. Unalmas volt, zaj, durva viccelődések. Akkor is dolgoztam, amikor a Feri felesége lettem, akkor is, amikor gyerekünk született. Ferinek volt egy kislánya, de én igazán nem tettem különbséget kettőjük között, ezt még a szomszédok se mondhatták rám. Én csak kis örömöket akartam magamnak, ha megláttam egy helyes szandált, megvettem. Aztán odahaza kitört a botrány. Feri rámfogta, hogy bájo- logni akarok, pedig, esküszöm, eszembe sem volt, nekem csak megtetszett a szandál. Az első pofont, azt hiszem, ezért kaptam tőle, de nem vagyok biztos benne, mert, sajnos, sokszor előfordult. És én tűrtem. Tűrtem volna tovább is, ha Jánossal meg nem ismerkedem. Nekem eszembe se jutott, hogy János úgy nézhet rám egyszer, mint nőre. Nekem akkor a hajamat se volt kedvem megcsinálni, pedig leánykoromban olyan ügyes voltam, sohasem kellett fodrász. A műhelyben olajos köpenyben jártam, sötétkék volt, de alig látszott a szine. Volt egy kis aranyláncom, azt nézte meg János először. Ő a szomszéd műhelynek vólt a vezetője, de gyakran átjött. Mérnök volt, már csak azért sem hittem, hogy eszébe jutok, mit kezdjen velem egy tanult ember. Ha csak egy csinos arc kell neki, akkor meg ott volt az a sok leány. Aztán láttam, hogy János mégiscsak hozzám húz. Miből láttam? Apróságokból, amit csak egy nő érez. Ahogy nézett, ahogy kérdezett, ahogy érdekelte minden, amit csináltam. Egyszer kék folt volt az arcomon, azt hazudtam, hogy leestem a létráról. Láttam; nem hiszi el. Megsimította az arcomat. Megvárom munka után — mondta halkan. Nem akartam találkozni vele. Még egy órával a műszak vége előtt úgy határoztam, a másik kapun megyek ki. De mégse mentem. Ennyi nekem is jár — gondoltam. Nagyon el voltam keseredve. Eszpresszóba mentünk, konyakot rendelt. Nagyon komolyan beszélt és nagyon meg voltam lepődve. Azt mondta, nem akar kalandot, ő már nős ember volt, de csalódott. Jöjjek el hazulról, vigyem a kislányomat is, az enyémet, költözzek hozzá. Nevettem rajta, de nagyon jólesett. Ha soha életemben nem fog velem történni semmi más, ez is jó volt. De visszautasítottam. Köszönöm, de én maradok. Azzal búcsúztunk, hogy gondolkozzam. Meg se csókolt. Csak nagyon komolyan nézett rám. Nekem nem egy csókra kellesz. Ezt mondta. Hazamentem. Otthon várt a veszekedés. A morgás. Hogy már megint rúzsos a szám és a csirkék elkószáltak. Máskor is hallottam ezt, sokszor hallottam, de most valami éktelen düh fogott el. Nekem egész életemben ez legyen a sorsom? Eszembe jutott a Jánös komoly szeme. Melegem lett tőle. Jókedvem támadt. Feri nem értette a dolgot. Nem értette egy hét múlva sem. Esküszöm, nem akartam semmit, és mégis egy délelőtt fogtam magam, átmentem Jánoshoz és azt mondtam, megyek. Nem akarta elhinni. Én most hazamegyek, mondtam, elhozom a konyhaszekrényt és a rádiót. Nem kell — ellenkezett —, de éh ehhez ragaszkodtam. Elkéredz- kedtem azzal, hogy rosszul érzem magam. A kislányra a szomszédasszony vigyázott, annak elmondtam mindent. Sírtunk. Fogadtam egy kocsit, elvittem a konyhaszekrényt, meg a rádiót. János a kapuban várt. Felmentünk, leültünk, főzött egy feketét. A kislány talált egy kis vödröt a sarokban, azzal játszani kezdett. János azt mondta, ezentúl itt minden a tiétek. Úgy éreztem, boldog vagyok. Amikor a húgom jött az üzenettel, — azzal, hogy Feri két napot vár — én azonnal megmondtam, nem megyek vissza. János mindennap tervekkel jött haza: Taníttatni fog, titkárnőt nevel belőlem. Nekem mindig volt kedvem tanulni, és úgy éreztem, most sikerülni fog. Bemutatott Ágnesnek, a nővérének, aki szintén mérnök. Nagyon kedves volt. Gyere el hozzám gyakran — mondta — és adott egy ruhát is. Helyes ruha volt, kék*, felpróbaltam. Aztán elutazott János nővére. Elmentem a lakására. Kitakarítottam. Gyönyörű volt minden, ragyogott a parkett. Ágnes nem győzött örülni. Nyakamba ugrott, megcsókolt, Ugye, két hetenként ezt mindig megcsinálod — kérdezte — és megint előhúzott egy ruhát. Elfogadtam. Hazamentem és sírni kezdtem. János nem volt otthon, mire hazajött, én már feküdtem, és úgy csináltam, mint aki alszik. Másnap fogtam magam, kocsit kerestem és visszavittem a konyhaszekrényt meg a rádiót. Égy nő volt a konyhában, megismertem, az Ilus. Sokat fut- kározott Feri után, de neki nem kellett. Ferinek sohasem kellett más nő rajtam kívül, ez gz egy biztos. Szerbusz — mondtam neki — hazajöttem. Ilusnak kimeredt a szeme, egy szót se tudott szólni, Leültem, vártam Ferit. Ha megüt — gondoltam —, akkor is itt maradok. Megérdemlem, hogy megüssön. Aztán jött, rámnézett, és úgy megsajnáltam, hogy sírni kezdtem. És tudtam, hogy most folytatódni fog minden. A szandál, a csirkék, a rúzs, a morgások, a futballmeccsek. És, hogy nem leszek tanárnő, dehogy leszek. Még egy gyereket fogok szülni. És mégis maradni fogok. Maradni és csinálni tovább, amit eddig. Hát, érti ezt? (A férfi drapp ingpulóvert visel, hullámos haja van, csontos arca. Harminc lehet. Cigarettázik, a keze remeg. Ideges. Sűrűn kortyolja a szódavizet.) W a más meséli nekem ezt a dolgot, nem hiszem el. Bocsásson meg, fel vagyok zaklatva, nem biztos, hogy összefüggően tudok mesélni. Nagyon bánt. Úgy érzem, hogy ő volt az igazi. Miért? Ne kérdezze. Éppen úgy nem tudom, mint ahogy azt sem; miért irtózom kiskoromtól fogva a kölniillattól. Én ezt az asszonyt megláttam a műhelyben, olajos köpenyben. Nem is különösen szép, de DURVATOL A LEGFINOMABBIG Az új gyár önmagáról ^ Ha a gyárak beszélni tud- | nának, a dunaújvárosi papír- § kombinát idősebbje: a szalma - | cellulóz-üzem így mesélné el ^ történetét: ^ — Tíz esztendeje, 1956 szep^ temberében kezdtek építeni, ^ 52 katasztrális holdon. Az ^ állam kereken 600 millió fo- ^ rintot költött rám. 1962 szep- ^ tembere óta végzem munká- S mat. Technológiai eszközeim ^ importjára 4 millió dollárt § fordítottak, segítségemmel vi- I béhhJm Az „öccs”, az új, a legújabb üzem, történetét így mondaná el: — Születésemet indokolta, hogy Magyarországon negyedszázada nem építettek papírgyárat. Szükség volt rám. Személyi adataim: terjedelmem 25 katasztrális hold. A rámköltött pénz 754 millió forint. Évente 52 ezer tonna papírt és 15 ezer tonna fa- csiszolatot adok. Három külön termelő részből állok: két paMár csomagolják az első dunaújvárosi papírt büszke vagyok, elnyertem élüzem kitüntetést! ^ szont évente hárommillió dol- ^ lár értékű importot takarí >a- — ■ — mínőis. A több ^ hasznot hajtok, ugyanis köz- ^ vetlen közelemben üzemelni § kezd „kistestvérem”, az író- ^ nyomópapír-gyár. | — Amire s; büszke is lehetek: ! 1 pírgyártóból és a facsiszolóból. — Két, szovjet gyártmányú papírgépemhez hasonló nem működött eddig az országban. Az egyik gépemet még szerelik, előreláthatólag novemberben indulhat. A másikon a próbák már júliusban megkezdődtek. A szalmacellulóz gyártó „bátyámmal” együttesen, ipari tanulóinkat is ide Az üzem kapcsoióberendezésé- nek részlete számítva, 1100 embernek nyúj- tünk munkalehetőséget. — Még talán elmondanám, hogy Magyarországon évente 180 ezer tonna papír készült eddig, ebből író-nyomópapír 45 ezer tonna volt. 1967-tő{ egymagám 52 ezer tonnányit gyártok, tehát a múltbeli ossz- mennyiség majd 30 százalékát, Mindehhez hozzá tartozik; mostanáig az irópapír kevésnek bizonyult, tehát esztendőnként 20 ezer tonnát vásároltak, importáltak a külkereskedők. Egy tonna papír világpiaci ára 190—200 dollár. Segítségemmel előbb-utóbb — természetesen nem azonnal, hanem, amikor már mindéi; rendben megy nálam valószínűleg jpvőre — évente mintegy ötmillió dollárt takaríthatunk meg. — 1967 első negyedétől, ígérem, gondoskodom több cso- magolóról, több stencilpapir- ról, több regénynyomóról, s több újságról is ... önöknek, kedves olvasóknak. I- M. Szovjet papírgyártó gépsor próba közben (Wormser Antal felv.) . '.sss/sssss//sssssssssssssss//ssss//s/sssssssssfssss/sssssssssss/sssssssssfssssssssssssssssssssysfsssssssssssssssssssssssssssssss/sssrs/ valami megfogott benne. Valami, amit nem lehet szóval kifejezni, amit érezni kell. Nem hiába mondják, hogy a szerelem olyan csoda, ami mindenki más számára láthatatlan. Ezt valahol olvastam egy könyvben. Évekkel ezelőtt, de megjegyeztem. Ez is szerelem volt. Tudom, hogy ő nem értette ezt. Neki talán az tetszett elsősorban, hogy mérnök vagyok, meglehetősen öltözködöm, és otthont kínálok neki. Nem ágyat csak — otthont. Azt hittem, értékelni fogja, hiszen mégis nagy bátorság. Sokáig azt hittem, a férje eljön majd és botrányt csinál. Nem vagyok verekedős típus, sohasem szerettem a hangoskodást. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna, ha eljön. Egyszer-kétszer kopogott is, tudtuk, hogy ő az, de nem engedtük be. Minden rosszra elkészültem. Azt hiszem, féltem is. De nem tudtam lemondani róla. Boldog voltam, hogy engem választott. Óriási terveim voltak, soha azelőtt annyira nem szerettem otthon, mint amikor ott volt. Bútort farigcsáltam a gyereknek. Kis bababútort, kitűnően sikerült. A kislány örült, láttam, hogy ő is meg Van hatódva. Tudtam, hogy kedve van tanulni, megígértem: ősszel beiratkozik a gimnáziumba. Segíteni akartam neki. Ha tanárnő lesz — gondoltam — akkor már semmi differencia, semmi nézeteltérés nem lehet közöttünk. Anyámék vidéken élnek, nekik levélben írtam meg az eseményt, hogy újból nősülni fogok. őszintén szólva, nem tudom, mit szóltak hozzá. Mire a válasz megérkezett, addigra már... A nővéremnek bemutattam. Úgy láttam, jól megértik egymást. A nővérem egy ruhát is adott neki, csodálatosan jól állt, azt mondtam, ebben majd elmegyünk vacsorázni. És télen veszek egy gyönyörű kabátot. Mindent venni akartam. Egy rossz szót se szóltam hozzá. Tegyen különbséget férfi és férfi között Lássa meg, milyen egy jó férj. Aztán egyszercsak elment. Vitte a 'konyhaszekrényt és a rádiót, amit nem tudom, miért hozott el hazulról. Nekem volt rádióm és szekrényem is. Amikor megláttam, hogy nincs ott az övé, rosszat éreztem. Nem mentem el keresni. Méltatlan lett volna hozzám. Ott ültem késő estig a szobában és vártam valamit. Pedig már éreztem, hogy vége. Másnap nem volt bent a gyárban. Ismerősök újságolták; hazament a férjéhez. A Ferihez, aki ütötte, aki mellett nem vehetett egy pár szandált, aki mellett... Ne haragudjon, még most is ideges leszek, ha rágondolok. Talán ő volt az egyetlen nő az életemben, akivel akartam valamit. Az első házasságom, semmi volt. És ezután? Most valaki, még nem tudom, ki, nagyon pórul fog járni velem. így lesz. De ez nem is fontos. Csak az, hogy ő. Hogy ő egyszerűen fogta magát és visszament ahhoz.., abba... Hát, érti ezt? Talán! Bende Ibolya
