Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-30 / 231. szám

4 1966. SZEPTEMBER 30., PÉNTEK Öf év alatt 40 százalékkal nő a hulladékfelvásárlás A MÉH vezérigazgatója az új feladatokról A különféle hulladékok hasznosításának hazánkban éppúgy, mint más országban, fontos szerepe van: az úgyne­vezett hulladékanyagok szer­vezett gyűjtésével a nyers­anyagokban gazdag országok­ban is egyre inkább foglalkoz­Sok millió dolláros importmegtakarítás — A gazdaságos termelő- munka fontos alapelve a hul­ladékcsökkentés — mondotta Balassa János, a MÉH Tröszt vezérigazgatója —, mégis a fajlagos csökkenés mellett — a termelés állandó növekedése következtében — mindig ke­letkezik hulladék. Ezért hárul nagy szerep a harmadik ötéves tervben a MÉH Tröszthöz tar­tozó 13 vállalatra, s a 350 át­vevőhelyből álló hálózatra. — Eddigi tevékenységük érzékeltetésére említene né­hány adatot? — A fejlődést a legutóbbi öt év eredményei is jól bizonyít­ják. Az összegyűjtött vashul­ladék 1961-ben 150 ezer tonna, 1965-ben már 200 ezer tonna volt: a fémhulladék 8300 ton­náról 11 000 tonnára, a papír- hulladék 34 000 tonnáról 51 000 tonnára emelkedett, textilhul­ladékból pedig az 1961. évi 17 000 tonnával szemben a múlt évben 24 000 tonnát vá­sároltunk meg. E hagyomá­nyos hulladékok mellett 1965- ben 65 millió forint értékű A pedagógusok és az ifjúság segítsége — A MÉH hogyan kívánja fejleszteni kapcsolatait a la­kossággal? — Sok még a tennivalónk. A hulladékgyűjtés fontosságá­ra ugyan sikerült mór — nagy propagandával — felhívnunk a lakosság figyelmét, de arra kell törekednünk, hogy a hul­ladékgyűjtés társadalmi jelen­tőségét is tudatosítsuk. Első­sorban az ifjúságot kívánjuk erre nevelni. Az úttörő- és KISZ-szervezetek — főleg a Fokozott érdekeltség, kereskedelmi módszerek nak.. Nyersanyag-szegénysé­günk közismert: fokozott je­lentősége van tehát a hulla­dékgyűjtésnek. Kérdéseinkre a MÉH Trösztnél kértünk vá­laszt: milyen feladatok várnak e kiterjedt felvásárló háló­zatra? nyersbőrt adtunk át a feldol­gozó iparnak: a felhasznált fényképészeti rögzítőoldatból 1500 kg ezüstöt vontunk ki, s ezzel mintegy 63 000 dollár importmegtakarítást értünk el. Több más anyag — üveg­cserép, vadgesztenye, haj, kü­lönböző állati szőrök, juhbél és műanyagok — gyűjtésével egy év alatt mintegy 25 millió dollár értékű importot takarí­tottunk meg a népgazdaság­nak. A Műszaki Anyag és Gépkereskedelmi Vállalat több száz millió forint értékű elfekvő készletet értékesített a múlt évben. Az idei börzéktől is sokat remélünk. A TEMA- FORG, amely a népgazdaság teljes géptisztító rongyszükség- ségletét fedezi, több mint fél- milliárd forint értékű árut hozott forgalomba tavaly, az ipar kisebb maradéktételeinek összegyűjtéséből. A Göngyö- legfelújító Vállalat, mint a tröszt iparvállalata, csaknem 100 millió forint értékű cso­magolószert regenerált. FILMEKRŐL AZ ELNÖK A százezredik óráért Ez év nyarán 450 középisko­lás KISZ-tag nyújtott segítsé­get a budai járás mezőgazda­sági munkáiban. Valamennyi kollektív akció szervezője a KISZ járási bizottsága volt. 50 KISZ-tag dolgozott egy hó­napon át a Törökbálinti Álla­mi Gazdaságban. Tetemes se­gítséget kapott a tinnyei, ürömi, nagykovácsi, százha­lombattai tsz, valamint a Bu­dakeszi Állami Gazdaság is. Mindez összesen mintegy 86 000 munkaórát tesz ki. A KISZ járási bizottságát az őszi betakarítások idején is egyre-másra keresik fel a gazdaságok, s a kért segítséget minden esetben megkapják. E hét elején Százhalombat­tán száz érdi gimnazista kez­dett 3 napos paradicsomszü­retbe, s a gimnázium más 300 tanulója kukoricát tör Tárno­kon. A Budakeszi Állami Gaz­daságban is 100 diák dolgozik hétfőtől. 10 napon át kapál­nak és szüretelnek. A budai járási fiatalok me­zőgazdasági munkájukban ha­marosan elérkeznek a száz­ezredik munkaórához. Üres iskola a nyíregyházi tanyavilágban „Elöregedés“ a pusztákon Megkezdődött az „elöregedé­si” folyamat a nyíregyházi ta­nyavilágban is. A fiatalok közül már kevesebben építe­nek maguknak lakást ott, ahol szüleik egész életüket leélték. Ök inkább a városban, vagy a nagyobb tanyai központokban telepednek le. Az elnéptelene­dési folyamat egyik megnyil­vánulása, hogy a felsősimái tanyai iskolák közül egy üre­sén maradt, mert a településen csupán néhány alsótagozatos tanuló van. Ezek most már a környező, alig két kilométerre levő iskolákban tanulnak. Erő­sen csökken a tanulók száma a salamonbokori iskolában is. A nyíregyházi tanyai kollégi­um felépítése után az antalbo- kori iskolának is üresen ma­rad az egyik terme, mert a felsőbb tagozatos tanulók szakrendszerű oktatásban ré­szesülnek majd Nyíregyházán. — Hallhatnánk valamit a tröszt felkészüléséről az új gazdasági mechanizmussal ösz- szefüggésben? — A harmadik ötéves terv­időszak végén, 1970-ben 40 lakóterületi gyűjtésnél — rendkívül jelentős segítséget nyújtanak nekünk, és ebben jelentős szerepet játszanak a pedagógusok is. Leglelkesebb gyűjtőink az úttörők; összesze­dik a vasat, papírt, rongyot. Köszönet és elismerés illeti a pedagógusokat, úttörővezető­ket, a pajtások közvetlen irá­nyítóit, amiért nevelőmunká­jukkal takarékosságra búzdít- ják a felügyeletükre bízott gyermekeket. százalékkal nagyobb forgal­mat kívánnak lebonyolítani vállalataink, mint 1965-ben. A hasznos hulladékok feltárása, értékesítése népgazdasági ér­dek, s éppen ezért ösztönöz­nünk kell erre dolgozóinkat. Bevezettük a nyeresegrészese- dést, a forgalom növekedésé­vel párhuzamosan — megha­tározott keretek között — nö- I véltük a béralapot, megterem­tettük az átvevőhely-kezelők közvetlen anyagi érdekeltségét. A gazdaságirányítási rendszer változásával jelentős szerep­hez jutnak a kereskedelmi módszerek, a szükségletek jobb felmérése, és össz­hangba hozzatala a lehetősé­gekkel. A dolgozók anyagi ér­dekeltsége elősegíti majd a hulladékból az úgynevezett haszonáru kiválogatását is. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy viszonylag olcsóbb un. helyet­tesítő anyagokkal pótoljunk új, sok esetben importált cik­keket. Az egyéni kezdeménye­zés is növekvő szerepet kap az új gazdaságirányítási rend­szerrel. Minden vállalatnak közvetlen anyagi érdeke lesz olyan, ma még nem hasznosí­tott hulladékok feltárása és gyűjtése, amelyek további im­portmegtakarítást tesznek le­hetővé. Mindezek az intézke­dések hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a következő években jó­val nagyobb mennyiségben ke­rüljenek felvásárlásra az ed­dig még nem hasznosított, vagy csupán kis mértékben igénybe vett hulladékanyagok, — mondotta befejezésül a ve­zérigazgató. V. A. Nem volt még egy film, amelyről az utóbbi években annyi szó esett volna — a szovjet sajtóban és szakmai körökben — mint a nálunk most bemutatásra kerülő: „Az elnök” című filmről. S ez nem véletlen. A háború utáni köz­vetlen időszak, a harctérről hazatérő katonák beilleszke­dése a civil életbe, a megszál­lás éveit otthon átélő elfásult asszonyok, öregek magukrata- lálása nem egy művészt ihle­tett meg. Talán többet is, mint amennyire szükség volt, s mint amennyi kellő hőfokon igazi művészettel tudott hoz­zányúlni Európa szinte min­den országát egyformán mé­lyen érintő témához, az újjá­építéshez, s ezen belül a leg­fontosabbhoz, az új erkölcs, hit, emberség megteremtésé­hez. „Az elnök” című kétrészes szovjet filmnek is ez a témá­ja. Jegor Trubnyikov hosszú idő után fél karját elveszítve tér vissza szülőfalujába. Nem diadalívvel, virágesővel fo­gadják otthon. Sőt sokan meg sem ismerik s még édes test­vérbátyja sem örül neki. Je­gor Trubnyikov sok borzalmat látott a fronton, de egyiktől sem szenvedett úgy, mint az otthon talált állapotoktól. A faluból szinte kihaltak a fér­fiak, csak asszonyok, gyerekek és öregek élnek benne. A föl­dek műveletlenek, az állatok­nak jártányi erejük sincs az éhezéstől. Itt ebben a faluban kell Jegornak kolhozt alapíta­nia. Megbirkózni a lustaság­gal, közönnyel, értetlenséggel, kapzsisággal, rosszindulattal, pletykával. A semmiből talp­raállítani egy falut, kenyeret adni éhező embereknek, visz- szacsalogatni a városba mene­kült férfiakat. Embernek, kommunistának maradni a személyi kultusz lelket, hitet emésztő időszakában. „Az elnök” az a film, amely a maga visszafojtott szenvedé­lyességével a legtöbbet mon­dott el eddig a szovjet ember­ről, önmagával vívott harcá­ról, érzéseiről, s mindezt na­gyon egyszerűen, szuggesztí- ven, minden erőltetettség nél­kül. Őszintén mutatja meg azoknak az éveknek a valósá­gát, amelyben a szovjet em­ber önmaga fölött is győzni tudott, bátran beszél azokról, akik a nép erőfeszítését a ma­guk személyes sikereire hasz­nálták fel, akik nem az „ügyért”, hanem az ügyből él­tek. A filmalkotók egyik leg­nagyobb érdeme, hogy Jegor Trubnyikov alakja nem hibát­lan pozitív hős. Az elnök em­ber maradt, tévedésekkel, hi­bákkal, szubjektív érzéssel élő ember. De az alkotók érdeme nemcsak Jegor alakjának hi­teles megalkotása, hanem az is, hogy ez a hitelesség, em­berközelség érvényes a film minden egyes jelenetére, fi­gurájára. Leírhatatlan finom nüanszok teszik a drámát ár­nyalttá, néhol egészen líraivá, néhol gyilkosán ironikussá. Akár a mondhatnánk ellenpó­lust játszó testvérre, vagy az őszintén szerelmes hadiöz­vegyre s mindjárt mellette a villanásnyira megjelenő váro­si feleségre, a kolduló öreg házaspárra, s a kezdettől az elnök mellett álló öreg Prasz- kovjára gondolunk, mind­mind egy remekbe faragott karakter. Természetesen a leg­tökéletesebb Jegor Trubnyi­kov alakja. Nemcsak azért, mert Jurij Nagibin forgató- könyve és Alekszej Szaltikov rendező felfogása szerint ő volt a legfontosabb, hanem azért, mert Mihail Vljanov hihetetlen erővel eleveníti meg, s talán élete legnagyobb alakítását nyújtja a hirtelen haragú, markáns, de mindig őszinte, ^szta, melegszívű el­nök alakjában. Az alkotók egyetlen hibája talán az, hogy a második részben csökken a feszültség, s hogy míg a sze­mélyi kultusz időszakát apró­lékosan, néhol feleslegesen ki­munkálták, Sztálin halála után egyszerre több évet ug­rik a film, s a kolhoz embe­reinek mai élete már kissé montázsszerűen jelenik csak meg. Mégis azt kell monda­nunk, jelentős alkotás a szov­jet filmművészet történetében. Ungvár Mária y"yyy'J'""'""y"""""jyy,"""yy""y"""S""""""/*'y"y"/"SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS//SSSSSSSSfSrSfSSS/SSSSSSSS/SS/SSfSS//SSSr,S//.'SSSSSS.'/SSS/SSS/SSSS/S/SS/SS/SSSS/SSSSSS/SfSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SS/SS/SSSS/SS/SSSS/////S/SSS/SSS/f/SSSSSS/SSSSSS/SSSSSS/SSffS/'. Néhány apostol O '"szintén szólva, engedélyük, semmijük nem volt: talán csak azért verték fel itt sátraikat, mert úgy tűnt, ke­vésbé vannak szem előtt, mint másutt. Tévedtek: másnap már a nyakukon volt a rendőrség; a jobbikat fogtuk ki — mondták —, mert a törzsőrmester nagyon udvariasan arra kérte őket, hogy a másfél kilométerrel odébb levő, hivatalo­san kijelölt, s vízzel, mellékhelyiséggel .komfortossá tett tá­borhelyre hurcolkodjanak át. Fancsali képpel nézték: ott fizetni kell. Na, mindegy. Itt már kiszúrták őket; hiába szívóskodnak, úgysem men­nek semmire. Bevonultak a táborba. Két öreg, itt-ott foltok­kal éktelenkedő sátruk a többi között nem volt éppen ele­gáns. A szomszédban négy fiatal srác hevert, s félig lehunyt szemük alól nézték, mire mennek. — Karót... az árkot.... hol a fenébe van az az ásó ... ez a dög zsineg megint elszakadt. .. Hiába, öreg holmival csak kínlódik az ember. De, kinek van pénze új sátorra? Ha valami menő fej lenne, akkor még lakókocsija is lehetne, de így? Azért, persze, meglettek, s látták, a négy srác a másik óldalára fordul: már nem voltak számukra érdekesek. Bedobálták a holmijukat, s mentek fürödni. Legalább ennyi öröme legyen az embernek. Hemperegtek a homokban, s időnként ketten összefogtak, hogy a víz alá nyomják a har­madikat. T íz srác: jó kis banda — mondták magukra, bár azon túl, hogy időnként kamaszmódra idétlenkedtek, semmi ban­davonás nem volt bennük, ösztönösen őrizték magukban ott­honi környezetük mértéktartását s mivel apjuk-anyjuk gyár­ban kereste a kenyeret, ők sem rázták a rongyot. Igaz, nem is volt mivel. A homokban hevertek, amikor a szomszéd sátorban lakó négy fiú közül az egyik hozzájuk lépett: — Pestről? — Na. — Mennyire? — Míg a pénzünk tartja. — Ja. Elhallgattak. Folytassák? Minek ismerkedjenek? Éppen elegen vannak ők tizen. De miért ne ismerkedjenek? Ezek is ugyanúgy tizenhét—tizennyolc között lehetnek, mint ők. Most már ők kérdeztek: — Es ti? — Szintén Pestről. — Mióta? — Két napja jöttünk. — Meddig? — Mint ti. — A hely? — Hagyján. Korosztályuk szokása szerint tőmondatokban és a lehető legnagyobb flegmával beszéltek. Mint, akiknek minden mindegy. Amikor bementek a partról, odaszóltak a szom­szédba: — Bejöttök délután a faluba? A háromkilométeres, sétának éppen nem nevezhető út elég furcsán sikerült. Az elején csak a port szidták, ellepte a torkukat, megtapadt az arcukon, maszatossá tette őket, elő­ször csak vihogtak, amikor a másikra néztek, de azután egyi­kőjük káromkodni kezdett, először csak a maga szórakozta­tására, azután már belelovalta magát, elmondva mindennek azokat, akik még egy tisztességes utat sem tudnak építeni, de bezzeg a díjat azonnal legombolják, még a sátrát sem ál­lította fel az ember. Ezen kezdődött a vita: volt, aki csak azért, hogy ellenkezzen, azt mondta, ez a romantikus, s olyan is, aki azt erősítgette, hogy bezzeg a haverok voltak kinn — napnyugta felé természetesen — s ott... Mire beértek a fa­luba, már mindenki vitatkozott mindenkivel, s pillanatnyi csendet csak a bánatukban megivott meleg sör teremtett, mert mást — szóval, mást kapni nem lehetett. K ocsik húztak el előttük: vajszínű Mercedesek, piros Re­kordok, felszisszentek, amikor egy Taunus söpört el olyan lakókocsival a farán ... — Ezek bezzeg nem ide jönnek! — Bolondok lennének. — Ez jó a magyarnak, mi? — Hülye vagy. Odamész, ahová akarsz, csak pénzed legyen. — Hát éppen ez az. Kinek van arra pénze? Itt most megint elcsitultak a szenvedélyek, mert ők a négy másikat, azok meg őket kezdték faggatni, ki mit csinál, hol, mennyi a pénze, kell-e belőle leadni a muternak, s ki­derült, ők vastagabbak, mert ez a négy szerencsétlen első­éves egyetemista, s az ösztöndíjjal a falnak mehetnek, leg­alábbis, ami a nyárra való takarékosságoi illeti. Ültek a pádon, s ahogy ez lenni szokott, füstöltek, időn­ként köpködtek, kezdték unni egymást. Annyira nem voltak jóban, hogy lányokról, vagy bármi közelebbi dologról beszél­jenek; a közömbös témákból meg hamar kikopik az ember. Foci? Most? Jobb, ha hagyják. A tábor? Olyan, amilyen. Különben is, maguk választották. — Visszamegyünk? Az egyik egyetemista kérdezte. Húzták a vállukat, senki nem felelt. A kérdező ■— talán csak azért, ne legyen akkora a csend — folytatta: — Estig akartok itt ülni? — Na és? Nem mindegy, hol ül az ember? — Lemennénk fürödni. — Délelőtt voltunk. — Az isten áldjon meg benneteket, hát semmit sem akartok? zen egy pillanatra megütköztek. Hát tényleg, mi a fene a bajuk? Süt a nap, itt a víz, valamennyi pénzük is van, ha éppen akarnak, lányok körül is forgolódhatnak, el­mehetnek este táncolni... pecázni is kiülhetnek ... — Von egy ötletem! Mindenki a nyakigláb, vörös hajú fickóra nézett, aki eddig még hümmögéssel se nagyon vett részt a pulóver­ben: — Bökd ki. A négy másik nézte, no, mivel rukkol elő. ők meg előre vigyorogtak, mert tudták, valami süketség lesz. Colos mindig ilyesmivel vágódik elő: — Menjünk el apostolnak! Valamennyien úgy néztek rá, mint aki meghibbant. Mi­nek? Hülye viccei vannak, s talán még azt is elkívánná, hogy röhögjön rajta az ember. Colos vigyorogva folytatta: — Ahogy mondom. Ti lesztek fiaim a tizenhárom apos­tol. Mert ugye én ... szóval én a tippet adom ... Kiitták az utolsó korty sört — ez végképp förtelmes me­leg volt — s visszafelé már loholtak az úton. Nem is olyan ütődött ez a Colos. S hátha bevág az ötlete? Jó hecc lenne, legalább két-három napig lesz miről dumálni, arról nem be­szélve, hogy a többiek előtt feltörnek, mert — nekik jutott eszükbe. Úgy szabadultak be a sátrak közé, mint a valódi aposto­lok. Percnyi pihenőt nem hagyva jártak sátorról sátorra, megálltak a homokban heverők mellett, lementek a vízpart­ra, a hús alól ráncigálták ki az .embereket, aki csak pislo­gott rájuk, arra ráförmedtek, a lényeg az, hogy mozgásba hozták az addig a hőségben, porban fuldokló-unatkozó tá­bort. A kisebbeket — mert volt ezekből is egy rakásra való, megáll az ész, hogy’ engednek el ilyen tizennégy, tizenöt éves fityfirittyeket? — csoportba szedték, gallyat, fát gyűj­teni. A nagyobbak már ásták a gödröt, Colos meg az egyik egyetemista baktatott vissza a faluba, ha lejárják a lábukat, az összedobott pénzért akkor is felhajtanak egy birkát. mikor sötétedni kezdett, már ott feketéllett a máglya, s o szerencsétlen birka leölve, megtisztítva várta sorsa beteljesedését, a nyársat. Egymást lökdösve, kiabálva, vigyo­rogva toporogtak a gödör körül, s várták, hogy a Colos ke­zében végre meggyulladjon a petróleumba mártott, s fára tekert rongy; jó hecc lesz ez a birkasütés ... Mészáros Ottó (

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom