Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
1966. SZEPTEMBER 18., VASÁRNAP 7 Csónaktestből kocsi Még eggyel előbbre léphetünk, az építés korábbi szakaszába. Viszonylag vékony alumíniumlemez kerül a nagyerejű prés alá. Egy-két perc, s kihull óriás szájából csónak alakká tormáivá. Ám nem víziútra indul. A két felet összeillesztve, s a fölös részeket levágva, megszületik a motorkerékpár oldalkocsi. A váci hajóüzemfcen ezzel a módszerrel építik ezerszám a motorkerékpárok alumínium oldalkocsiját. Az eljárás s természetesen maga a gyártmány is annyira bevált, hogy nemsokára évi 20 ezer kis járművet bocsátanak útjára: csaknem valamennyit külföldre. (Tóth felv.) AZ ŰRHAJÓS ELLENSEGE: A ,, Fekete Hertitka Az 1853—56-os krími háborúban történtek az előzményele, amikor Törökország, Anglia és Franciaország együttesen támadt rá a cári Oroszországra. 1854. november 13-án pusztító vihar sepert végig a Krím-f él sziget partjai mentén. A balaklavai öbölben horgonyzó számos angol hadihajó elszabadult horgonyától és elsüllyedt vagy zátonyra verték őket a hullámok. Az elsüllyedt hadihajók között volt az angol flotta „Fekete Herceg” nevű fregattja. Abban az időben újdonság számba ment még a fémből épített hajó. Az elsüllyedés után azonnal szárnyra kelt a hír, hogy a fregattal együtt 1 millió arany főni sterling szállt a mélybe. Állítólag a Szevasztopolt ostromló angol csapatok zsoldfizetásére akarták felhasználni a nagy meny- nyiségű pénzt. Több mint 100 esztendő telt el és azóta is keresik a tenger fenekére került kincset. Az állítólagosán a tenger fenekére került nagy mennyiségű pénz felkutatásának első kísérlete 1901-ben az olaszok nevéhez fűződik. Egy Restucci nevű olasz, aki használható búváröltözéket konstruált, volt az olasz víz alatti búvárexpedíció vezetője. Néhány heti munka után a búvárok találtak egy vasból készült hajótestet, amelyről azt hitték, hogy a „Fekete Herceg” lehet. A hajótest mellett vasládát is találtak, amelyet nagy reményekkel hoztak a felszínre, de az eredmény igen sovány volt; egy távcső, egy horgony, néhány puska, vasdarabok, evőeszközök. Pénz sehol. Az olasz expedíció hazautazott, majd 1903-ban visszatért a helyszínre, azonban második próbálkozásukat sem koronázta siker. Az első világháború után a balaklavai öbölben élő kitűnő búvárúszó egy alkalommal néhány aranypénzdarabot talált víz alatti merülése alkalmával. 1922-őt írtak akkor. 1923-ban valószínű ennek az eseménynek hatására egy szovjet tengerészmérnök részletes tanulmányt nyújtott be admiralitásának. A tanulmányban közölt adatokat felhasználva kezdte meg munkáját 1923 márciusában a 150 méter mélységig történő víz alatti felderítésre, kutatásra és hajóroncsemeiésre alkalmas szovjet EPRON batiszkáf. Reflektorok mellett telefonnal és víz alatti tárgyak megfogására alkalmas mechanikus karokkal is el volt látva. Több merülés eredménye a következő volt; 3 hajóablak, 1 tüzérségi gránát, 1 mosdótál, 1 gyógyszerészmozsár, hajógépalkatrészek, eveződarabok, de aranypénz sehol. Az EPRON 2 hónap után elvonult a helyszínről. 1927-ben a szovjet kormánynyal történt megegyezés alapján egy japán cég kezdte meg munkáját az öbölben. A szerződés értelmében a talált pénz 60 százaléka a japánokat, 40 százaléka a szovjet kormányt illette volna meg. A kutatóexpedíció legnagyobb fogása egy 1821-ből származó aranyszobor volt. Egyéb eredmény; 1 angol, 1 francia és 2 török aranypénz, 2 villa, 1 kanál, 1 tiszti kard és egy lószerszám. Még ugyanaz év novemberében a japánok is felhagytak a további kutatással. Az egyik vélemény szerint annak idején a balaklavai öbölben talált vasdarabok nem a „Fekete Herceg” alkatrészei voltak, hiszen mint azt azóta a szovjet tengerészeti kutatók kiderítették, a „Jason”, a „Hope” és a „Resolute” nevű angol hadihajók is ugyanazon a napon süllyedtek el és a ,Jason” szintén fémépítésű volt. Egy másik nagyon logikus vélemény, I. S. Isakov admirálisé, aki szerint gyanús, hogy az olaszok és japánok vagyonokat áldoztak az állítólagos kincs felkutatására, ugyanakkor „őfelsége kormánya” egy árva vasat sem, pedig az angoloknak mindig jó üzleti érzékük volt. Az admirális szerint ugyanakkor egyetlen megbízható dokumentum sem igazolja, hogy a pénz a „Fekete Herceg”-en vagy akár egy másik hajón lett volna. Az admirális szerint a tenger alatti kutatás annak idején jó víz alatti gyakorlatot jelentett az EPRON batiszkáf számára — és ez is haszon. Endresz István A MIKROMETEORIT Az Explorer-XXIII. adatai alapján kiszámították, mekkora esélye van az űrhajósnak, hogy a Föld körül mikro-me- teoritokkal találkozzék. Kiderült, hogy egy negyvened milliméter vastagságú, egy négyzetméter területű acéllemezt évente átlag egyszer fúrja át egy mikro-meteorit. Ha meggondoljuk, hogy az űrhajó fala jóval vastagabb, a kockázat minimálisnak látszik. De nyomban valóságossá válik a veszély, mihelyt az űrhajós kilép a kabinjából. Bármilyen aprócska lyuk az űrhajós-ruhán biztos halált jelent, amilyen ráadásul még emberrel nem esett meg, de menthetetlenül osztályrésze lesz mindazoknak, akiket a kozmoszban ér baleset: testük robbanásszerűen oszlik szét az űrben. Ügy számíthatunk, hogy az űrhajósnak — akinek testfelülete körülbelül egy négyzetméter — 52 000:1 esélye van rá, hogy „forgalmi akadályba” ütközik, miközben körülbelül 100 perc alatt körülrepüli a Földet. Amerikai mérnökök most olyan könnyű, de szilárd kapszula megszerkesztésén dolgoznak, amelyből az űrhajósnak csak a karja áll ki. A kapszula másik célt is szolgál: ez lenne az űr dolgozójának „bőröndje”. Ugyanis, ha munkát kell végeznie, nem lehet megterhelni a szükséges szerszámokkal, sem a mozgáshoz használt gázrakétákkal. Mindezeket — tehát szerszámokat és rakétákat — a kapszulában lehet elhelyezni, amelyet 300 méteres kábelen erősítenének az űrhajóhoz. Az űrsétához használt kapszula adatai; hosszúsága 2,60 méter, átmérője 1 méter, súlya 250 kilogramm és mozgási szabadsága 300 méter. ÜTKÉSZÍTŐK A SÍK TÉR KÖZEPÉN TORNYOK EMELKEDNEK, CSŐHÁLÓZATOK TÍZ - ÉS TÍZ KILOMÉTEREI KACSKARIN- GÖZNAK. EZT MEGELŐZŐEN, S KÖZBEN IS SZÁLLÍTÓ UTAKAT KÉSZÍT AZ ÉPlTÖMUNKAS. A KORSZERŰ ÜZEM- ÉS VA- ROSTELEPÍTÉS MEGKÍVÁNJA, HOGY LEGALÁBBIS EGYIDŐSEN, DE MÉG HASZNOSABB, HA ELŐBB KÉSZÜL EL AZ ÜT- ÉS KÖZMŰHÁLÓZAT. ÍGY TÖRTÉNT A SZÄZ- HALOMBATTAI OLAJVÄROS- BAN IS. (Tóth felv.) Könyvtár a fiókban A nagy könyvtárak nem lehetnek meg kLimaberendezé- sek nélkül, különben a papír anyaga vegyileg átalakul; a papír öregedését saját könyveinken is megfigyelhetjük. Az 50 éves könyv, újság már besárgul és törékennyé válik. De a könyvet különféle penészek, baktériumok, rovarok és rágcsálók is megtámadják, amelyek ellen védekezni kell. Az elkészített filmeket katalogizálják a mikrofilmtárban Ezt a sok gondot mind megoldaná, ha a könyvek anyaga, a papír nem volna olyan kényes. Kísérleteznek is új anyagokkal. De ha sikerülne is a könyvek anyagának tartósságát biztosítani, akkor is gond marad a tárolás egyre növekvő helyigénye. A könyvtárak gondjainak megoldását sokan a mikrokópiák készítésében látják. A mikrokópiák, mikrofotográfiák készítése nem új találmány, új azonban a könyvtárak számára történő felhasználásuk és készítésük módja. Már 1870-ben, Párizs ostroma idején alkalmazták a mikrokópiát: a körülzárt városból 31x53 mm nagyságú vékony filmre több ezer táviratot ráfényképeztek, s egy postagalambbal juttatták ki. Az üzeneteket mikroszkóppal olvasták el. Ma a mikrokópiákat éghetetlen finomszemcsés filmre fényképezik, kb. hússzoros kicsinyítéssel. A gép automatikusan méri az expozíciós időt, exponál és továbbítja a filmet Automatikus az előhívás is, a gép tartja a vegyszerek állandó hőmérsékletét, s végigviszi a filmet az előhívón, fixálón és mosótartályokon; a negatívokról pedig a folyamatos filmmásoló készíti a pozitív képeket. A felvételezés ilyen automatizálása természetesen igen rövid idő alatt nagy mennyiségű mikrokópia elkészítését teszi lehetővé. A filmeket csak régebben tárolták tekercsekben, ez a kikeresést nehézkessé tette. Ezért ma inkább csíkokra vágják, s így helyezik a tartókba. Kiderült, hogy a mikrokópiák készítése gazdaságos, célszerű akkor is, ha nem filmre veszik fel a felvételeket, hanem az ún mikrokár- tyákra, melyek kb. a katalóguscédulák nagyságának felelnek meg. Ezekre kb. 1/40 arányú kicsinyítéssel mintegy 120 könyvoldal fényképezhető. Kézenfekvő a mikrokópiák előnyei: anyaguk nem olyan kényes, mint a könyvpapír, nem kívánnak különleges ápolást, nem öregednek, nem támadják meg a rovarok, baktériumok. Kiküszöbölhető a tűzveszélyesség is. És nagyon fontos még, hogy rendkívül kis helyen elhelyezhetők, egy íróasztalfiókban akár egy egész könyvtár is tárolható. E mikrokönyvtárak csak olvasógéppel használhatók. Ezek a parányi oldalakat, a szabad szemmel olvashatatlan betűket felnagyítják és kivetítik. Csak be kell helyezni a gépbe a mikrofilmtekercset, mikrokártyát, a gép gombnyomásra „továbbít”. D. L. Ezer megawattos turbógenerátor A leningrádi „Elektroszila” vállalat megbízást kapott egy 1000 megawatt teljesítményű turbógenerátor gyártására. A leningrádi elektromos gépgyártók eddig is ilyen szép teljesítménnyel büszkélkedhettek. 1960-ban készítették az első 300 MW-os blokkegységeket, 1964-ben pedig az első 500 MW-os egységet. Jelenleg a 800 MW-os óriás aggregét kialakításán dolgoznak. És a következő feladat: az 1000 MW-os berendezés elkészítése. A feladatok elvégzése során igen sok bonyolult műszaki problémát kellett megoldani, többek között a forgó- és az álló tekercsek áramvezető részeinek közvetlen hűtését, valamint magasfeszültségű szigetelő anyagok kialakítását. A gépek mérete és súlya jelentősen csökkent. A tervezők és a gyártók jelenleg a turbógenerátorok további tökéletesítésén dolgoznak és az a céljuk, hogy a berendezések élettartama és üzembiztonsága még jobban fokozódjék. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az aggregátok teljesítményének a növelése rendkívül előnyös és gazdaságos. Sokkal olcsóbb és egyszerűbb egy 300 MW-os teljesítményű blokkegység építése, mint két 150 MW-osé. Miután kevesebb fémet és hajtóanyagot kell felhasználni, ezért a termelt energia olcsóbb lesz. Egy régi konstrukciójú 150 MW-os turbógenerátor súlya és térfogata azonos egy új típusú 300 megawattoséval. TECHNIKA Háromdimenziós lázerfényképek Holográfiának nevezik azt az új fényképészeti eljárást, amelynél lencse nélküli speciális fényképezőgéppel, intenzív lézerfény megvilágítással olyan fénykép keletkezik, amely — ugyancsak lézerfénynél szemlélve — a tárgyról természethű háromdimenziós képet ad. Ezzel a háromdimenziós lázerfényképezési eljárással amerikai asztrofiziku- sok — űrhajók segítségével — egyes bolygókról háromdimenziós fényképeket akarnak készíteni. TUDOMÁNYk
