Pest Megyei Hirlap, 1966. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

1966. JULIUS 31., VASÁRNAP *»u> 'St/Luhu* » A MODELL Érdeket arcú, karcsú, nyúlánk lány. Több, mint negyedórája áll már moccanatlanul a dobogón. Arca merengő, mint aki önmagával beszélget, önmagán kívül most semmi nem létezik számáia. Sem a tanterem, sem a pa­dokban ülő festők, akik fel-felpillantanak rajztömbjeikből, szép, ruhátlan testére, hogy papírra vessék lágy ívű vonalait. Most nincs neve. ő — a modell. A fiatalság, c női test szépségének megtestesítője. Különös foglalkozás. Állni félórákig, órákig, moccanatlanul és ruhátlanul idegen férfiak és nők előtt. Pirulás nélkül és szégyenkezés nél­kül. Különböző pózokban, ahogyan éppen megkívánják. (Révész Napsugár rajza) — Kezdetben nagyon kínos volt — tűnődik csendesen, már egy fehér lepelbe burkolódz- tta. — Néha úgy éreztem, nem bírom tovább. Pedig nem volt más dolgom, csak állni, hogy rajzolhassanak, lefesthessenek. Mégis. Nehéz volt megszokni. Néha még ma is elfog valami különös borzongás... Az eredeti foglalkozása: gyors- és gépirónö. Körei két esztendeje modell. — így többét keresek, ha nem « kevesebb munkával... — mondja inkább csak önmagá­nak. — Igen, nem kevesebbel. Nagyon fá­rasztó, hosszú tízperceken át mozdulatlanul állni. Mégsem csak a nagyobb kereset von­zott. A képzőművészet szeretete volt végső soron az indíték ... Fényképreprodukciókat mutat: egyiptomi, görög, római szobrok fényképeit, világhírű festményekről készített felvételeket. — Nincs pénzem megvásárolni a drága kép­zőművészeti könyveket... — magyarázza. — Sokat, nagyon sokat lehet tanulni belőlük, így hát kikölcsönzöm a könyvtárból, s kifotó­zom belőlük a legkülönbözőbb stílust tükröző alkotásokat. Jó néhány albumot megtölthet­nék már a képeimmel... Gyermekkori álma, hogy ő is festő legyen. Ezért fényképezi a képzőművészeti könyveket, így bővíti, gyarapítja napról napra ismereteit. Es rajzol és fest. Sokat és nem is tehetségte­lenül. — Ezért lettem modell... — ismeri be csendesen. — Hogy minél több időt tölthessek a festőművészek között. Hogy munka után elleshessem tőlük mesterségük, vagy inkább művészetük titkát. Néha, modellállás közben is ezt figyelem. Ez eltereli a figyelmemet ar­ról, hogy ruhátlanul állok előttük. Csak a kezüket nézem, benne a szénceruzát vagy ecsetet... Es a festőművészek szívesen segítik törek­vését, hogy egyszer, talán nem is olyan soká, már ő is ott ülhessen a padokban, közöttük. Rajzokat, festményeket mutat. Modern vo­nalak, merész színek. Az egyik lányportré a legsikeresebb. — Ez olyasfajta elégtétel... — mondja mo­solyogva, s mutatja be a modellt, aki nem más, mint az egyik fiatal festőnő, aki nemrég még őt rajzolta. A kép már nem az ő tulajdona. A festőnöé. Az akttanulmány pedig, amit róla készítettek, az övé. Prukner Pál vwmmrss/mvz/'sssss/. I s égbenyűlö SZIKLA te­lteién hatalmas szárnyait íá- ^ radtan leeresztve egy öreg ^ kondorkeselyű ült. Üveg- ^ golyószerű zavaros szemt- ^ vei dölyfösen és unottan ^szemlélhette a szirt körül ^ több száz kilométer széles- S ségben elterülő, ködbeveszö $ terméketlen homokpusztákat. $ Néha megmozdította fehér ^fejét; mikor lihegett, nya­fkán a tollpihék könnyedén $ meglibbentek. Bár minden ^délben ezen a sziklán pi- ^ hent meg, soha nem vette Részre senki. Ugyan miért is ^érdekelte volna az embere­iket a vén madár? Pedig a Í sorsa érdekes volt ám na­igyon. Könnyű zsákmányra 5 lesve kóborolt egész életé- $ ben — ezért nevezték pap- $ madárnak is. Í A kondorkeselyű egy mesz- 5 szi-messzi. hófödte hegyen LODONGIN TŰD E V: Vlagyimir Oszinyin : Kenyérről, háborúról... Ha ábrázolni kellene, így: a Föld forog, füstben, lángban, s egy vadállat emeli a fejét föl... ... Többet beszélünk mostanában a háborúról, mint a kenyérről... Az emberiség egyre nyugtalanabbul él, a háborúval torkig lakottan; mégis elfeledve egyszer a halált, s háborút — a nép kozmoszba száll, s veti a kenyerét... Fordította Antalfy István hegyen § rakott fészkétől naponta ^ több ezer mérföldet repült, ^hogy itt keressen táplálé- ^kot magának, s delente a ^ magas szikla tetején fújta ik; magát. Egy darabig moz- idulatlanul ült a rekkenő Í hőségben, mintha szunyó- ikálna. Majd lassan széttárta Í szárnyait s néhány óvatos Í csapást tett: azt méregette, Í fáradt-e még, azután a le- Í vegeibe emelkedett. A szikla I fölött körözve egyre maga- < sabbra fúrta magát a sék ^ égbe, majd eltűnt a szem- ^ határról. De bármilyen ma- $ gasra is szállt, a zsákmányt 5 nem tévesztette szem elől. $ ^ „Az ember vízre, a kese- $ lyű vérre néz” — tartja egy $régi mongol közmondás, ami ^azt jelenti, hogy az em- Í bér a víz láttán, a keselyű Í pedig a vér láttán örül. $ ESETEFELÉ ismét a szik­jára szállt pihenni. A ko- $ pár szírttető ugyanúgy fe- ^ bérlett, mint a kondorkese- Ílyű feje. Vajon ki tudta, ihogy már századik esztende­ije pihen meg itt naponta? Í Ám a keselyű sem vett tu- idomást a világ folyásáról. A Í magas szikla csúcsáról egy- Í kedvűén tekintett le a szét- Í szórtan legelésző birkákra, jószágra és az emberekre. $ De ahogy múlt az idő, egy­A kondorkeselyű. re nehezebben talált a föl­dön táplálékot. Míg ő tom­pa egyhangúságban töltötte életét, a világ alaposan meg­változott. A vén madár nem tudta, miért háborúskodtak, miért öldösték egymást az emberek, miért hevertek el­hullott lovak és barmok a földeken, miért szállt pus­kaporfüst a levegőben. Nem tudta, de hálás volt érte: háborúban mindig készen vár­ta a zsákmány. Igaz, béke­időben is bőviben volt a táp­láléknak; járványok arattak ember s állat között. Nem tudta, hogy ilyenkor koszt­járól a tífusz gondoskodik — szilárd meggyőződése volt hogy a sors neki kedvez. Rá­adásul az emberek, akik a föld és a vizek szellemeit imádták, az elhunytak te­temét kidobálták a pusz­tára a ragadozók zsákmá­nyául. Honnan is tudhatta volna, hogy a babonás hí­vők szerint szeretteik lelke éppen ezen az úton jut el a paradicsomba? SOK ÉV TELT EL azóta, hogy a földön tömegével he­vertek a holttestek. Évről évre fogyatkozott a zsákmány. Há­borúskodás helyett az emberek leigázták, saját akaratuknak rendelték alá a természetet. Közös erővel elfojtották a há­borút, amely egy nap alatt több száz hullát szállított a keselyű asztalára. Gátat vetet­tek a járványoknak is, ismét megfosztva őt táplálékától. Már az üdvösségükkel sem tö­rődtek; ahelyett, hogy a lelkű­ket juttatnák a paradicsomba, arról kezdtek álmodozni, hogy maguk repüljenek a hold és a nap felé. Az öreg kondorkeselyű zsák­mányra lesve naphosszat körö­zött a kék égbolton. Mostaná­ban egyre ritkábban pihent meg kedves szikláján. Egy napon a végsőkig elcsi­gázva elhatározta, hogy le­ereszkedik a megszokott hely­re. Ám a szikla, melyen egy évszázadon át üldögélt, eltűnt, Gyár állt a helyén. Toronyma­gas kéményének mély torká­ból fekete füst gomolygott, vö­rös szikrák pattantak szerte­szét. Mindenütt nagy építkezé­seket, kerteket, dübörgő gépe­ket látott. Mozdony vágtatott, mögötte hosszú sorban futot­tak a vagonok, a széles szürke úton porfelhőt verve robog­tak a gabonával megrakott te­herautók. AZ ÖREG KESELYŰ már halálosan kimerült, de éhes gyomra egyre űzte. Körbe-kör- be keringett, és arra gondolt, hogy olyan magasra kellene repülnie, ahonnan az egész földön, sőt más bolygókon is észrevehetné a zsákmányt, összeszedte végső erejét és még magasabbra emelkedett; szemmel már nem is látható kis fekete ponttá zsugorodott Üveges szemét hirtelen víz­csepp felhőzte be; a madár nem látott többé. S noha kö­röskörül semmiféle zsákmány nem mutatkozott, az öregsé­gére meghibbant keselyű ma­kacsul hitt abban, hogy vala­merre kell lennie tápláléknak. Ügy tűnt neki, hogy valahol fenn sok elhullott dög hever. Még gyorsabban repült, szinte mérhetetlen magasba fúrta fel magát. Hirtelen kavargó lég- örvénybe került. Az erős szél megforgatta, recsegő csontjait összeroppantotta, tolláit kitép­te. A zsákmányra éhes nagy vadász teste egy szemvillanás alatt semmivé vált. Csak né­hány szál tollat kergetett a szél a magasban. Mongol eredetiből fordította: Zahemszky László •LODONGIN TÜDEV (-szül. ISIS) a „Kultúra és Irodalom” című lap felelős szerkesztője, a Mon­gol írók Szövetségének titkára. 195s óta ír, főleg elbeszéléseket. Allegorikus novellájában azo­kat a nagy változásokat rajzolja meg, amelyek a forradalom óta Mongóliában végbementek. A for­dítás a „Válogatott mongol elbe­szélések” című antológiában (Ulánbátor, 1961> közölt szöveg alapján készült. rSSSSS/SSSSSSSSS?SSSSSSSSSSfSSS/SSSS//rS//SS/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/SSfSSSSSSSSSSfSSSSSfffS/SSS'fffffSSSSSSSSS/S/SSS/ySSSSS?SSSSSSSSj'.fSSSfSSSSSSSSSSSSSS/S/SJSS/SSSS/SS/S/SSSSS//SSSS//S/FS/fS/SSSSSSSSSSSSS/,SS/SS/f/SS/SS/SS/SSJ/SSS///SSSSS/S/S//SSS////SSSSSl'S/SSS/S/srSf, D élelőtt tízig heverésznek. Nem szeretik a vasárnapo­kat. Szívesen mennének strandra, a hegyekbe. De to­longani sem szeretnek. Lustálkodnak. Gábor újságot olvas, Eszter a férfi kinyújtott karjára hajtja a fejét. Tekintetével követi a plafon repedéseinek szövevény haj­szálait.. A szoba két ablaka a körútra néz. A járművek mo­noton dübörgése pókhálót sző a vakolatba. Két éve laknak itt albérletben. A város központjában, gyönyörű, tágas, satöbbi... Gábor felszisszen, Eszter nem mozdul, csak a tekintetét emeli a férfira. — Mi van, babám? — kedvesen kérdezi, mosolyogva. Gábor mintha az olvasott hírt akarná mondani, de el­futnak gondolatai. Nézi az asszonyt. Az asszony őszinte me­leg-barna szemeiben mondatok peregnek. Az asszony nézi a férfit. Szeretne a fénylő, magas homlok mögé látni. — Mi van, babám? — kérdezi ismét, de hangjában most már nem könnyedség, kíváncsi türelmetlenség bujkál. — Szerelem ... — feleli a férfi egyszerűen. Eszter a megszokottság, gondlerázó ürességét érzi a mondat mögött. Szemét tágra nyitja — nagy fénylő kariká­ra. A férfi végigfut tekintetével Eszter homlokán, szemén, le a szájáig. S egyre közelebb kerülne, már csak centiméte­rek választják el őket, mintha a szájuk is szemmé változna — kinyílik, néz, közelít. Óvatosan, lassan csókolják egy­mást Aztán lehull a fejük a párnára. Nem mozdulnak. Nyi­tott érzékkel figyelik testük rezdüléseit és tudják, jó így és mégis hiányzik valami. Mindketten tudják. Féltik egymást és magukat, de beszélni erről még képtelenek. Eszter elhú­zódik. Lábát a falvédőnek támasztja és ujjai mozgását fi­gyeli. Gábor a lehullott újság után nyűi és olvasni próbál. Miért nem olvasol? Lusta vagy? — kérdezi, nő nem felel, csak hosszan ránéz, aztán kiugrik az ágyból. Szégyenlősen kapja magára pongyoláját. Gábor tekintete követi a mozdulatot. Nagyon kedves vagy — mondja. — Miért? — kérdezi az asszony. — Gyere, ülj ide, elmondom. Az asszony lassan odamegy, lehajtja a fejét és lefelé görbíti szája szögletét. Vékony vonalú, sima szája van. — Mindig okos vagy, és új vagy ... meg... — Meg? — simogatja a férfi fejét Eszter. — Meg nagyon tetszik nekem, hogy két év után is szégyenled magad. Gábor zavarban van, lehunyja szemét. Eszter teli száj­jal mosolyog. Fogai kissé sárgásak, sokat dohányzik. Aztán elkomolyodva simogatja a férfi fejét tovább, kicsit szórako­zott megszokottsággal, pedig szeretné, ha nem így lenne. — Figyelj csak rám, Gábor — mondja. A férfi felnéz rá, nyaka köré kulcsolja a kezét, és sze­retné lehúzni magához az asszonyt. De Eszter kiszabadítja nyakát a férfi tenyerei közül. Óvatosan, szépen. — Mondani akarok valamit... — mondja és nem foly­tatja. — Na...? — kérdezi a férfi és simogatja az asszony arcát. — Mit éreztél az előbb? — Mikor? — Mielőtt csókoltál, és mialatt csókoltál? — Hogy jó. — Csak? — Igen. — Semmi mást? — Miért? — Mert ez kevés. — Most buta vagy. A NÁDAS PETER Vasárnapi mozgóképek — Te meg... — Eszter nem akar távol kerülni Gábor­tól, hangját lehalkítja. — Mit gondoltál mégis? Gábor ránéz és Eszter érzi, hogy másképpen, mint az előbb. Tekintete most nem kényelmes férfinézés. — Ezért szeretlek, Eszter ... — Miért? — Mert melletted ... belátsz a homlokok mögé. Eszter mosolyog. Az 6 mosolya is más. — Arra gondoltam ... milyen megszokottak és indu­lat nélküliek vagyunk ... No, hát erre! — Én is — mondja az asszony, és félrebillenti a fejét. — Jó, hogy el tudunk mindent mondani egymásnak... Hallgatnak. A férfi játékosan felnevet: — Nézzünk szembe az igazsággal! Eszter komolyan ismétli: — Nézzünk szembe az igazsággal! ^sssssAsssjYsssssssssjfr/syy'ssjVfs/ssssssssssyy's^sxssj'sssssssssssfysysysssssj'sysssssssssssss.^ Keresik egymást. Szájuk kinyílik, mintha szemük len­ne. Szeme kissé megnedvesedik. Nem nagyon, más talán észre sem venné, de Eszter látja. Gábor óvatosan végigsi­mítja az asszony arcát, ízlelgeti ujjaival, aztán erekkel át­futott keze mozdulatlanná nyugszik. Csak az utca remegése fut át rajtuk néha. A lakások még fulladoznak a meleg verítéktől, de az úttest fölé ragadt hőséget az esti szelek kisöprik a városból. Locsol ókocsik járnak. Szabályos időkö­zönként villannak a reklámbetűk. Kissé távol mennek egymástól. A reklámokat nézik. A sima aszfalton surrognak a gépkocsik. Villamosok húznak fénycsíkot a sötétbe. Néha vibrál egyet az ostornyelek kékes fénye. Szűk nadrágos fiúk jönnek a hidak felől. Vörösre égve. Vidámak. Vidámságukban feszengés bújkál. Sportzsákju­kat a hátukra dobják. Házaspárok lépkednek kimérten. Karjuk érzéketlenül összefonódott fűzfaág. Kirakatot néznek. — Kéne már egy új fotel — mondja az asszony. — Kéne — feleli a férfi. Gábor és Eszter egymásra néznek. Most először, mióta lejöttek az utcára. Egy kirakat előtt középkorú férfiak röhögnek. Ingujj­ban vannak, hónuk alatt átizzadt a vászon. Egy éjjeli lep­két hajszolnak a kirakat üvegén. A lepke vergődik a súlyos tenyerek alatt. Ezüstös port hagy az üvegen. Nem adja fel a harcot. A négy tenyér csapkod felé. Gábor és Eszter szinte egyszerre nyúlnak egymás keze után. M eglassul a mozgás a Nagyszálló előtt. Tisztelettel­jesen lépkednek az emberek előre. A bejárati ajtó­nak dőlve fiatal néger beszélget a portással. Néha az utcán lépkedőkre néz, de csak úgy. a fejek fe­lett. Fiatal házaspár jön. Közöttük a gyerek bukdácsol Nem lehet több kétévesnél. A férfi a kocsikat nézegeti, de az asszony a karját kezdi ráncigáini. — Nézd, nézd! — kapkodja a levegőt az asszony. — Néger! A férfi a szálló bejárata felé kapja a fejét, tekintete találkozik a néger fiatalemberével. Nem állja. A tekintet visszacsúszik a kocsipark felé. Felesége már visszanézeget a négerre. Megvizsgálja tetőtől talpig. A szálló után mintha sötétebb lenne az utca, pedig a fények ugyanazok. Kékek, vörösek, sárgák. Csak a járó­kelők lépdelnek újra, a vasárnap esti séta megszokott üte­mében. Az újságosbódé körül tolonganak az esti lapokért. A sarkon zöldre vált a közlekedési lámpa. Indul a vil­lamos. Egy fiatal férfi utána veti magát, de megtorpan .. . Valahonnan a keresztutcából felharsan egy mente éles sikoltása. Az újságosbódé körül tolongok megállnak, a vil­lamos fékez. Az autók szabálytalan formák közé mereved­nek. Az utca elhalkul. Fejek forognak. A fehér kocsi csiko­rogva kanyarodik a körútra, és belefúródik a sötétségbe. A villamos vezetője indít. Az újságosbódé körül tolon­ganak az esti lapokért. A fiatal férfi, mire föleszmél, a vil­lamos elfut előle. Az utca régi formájába ömlik. Egy idős hölgy megjegyzi: — Bizonyára baleset. Mostanában nagyon gyakori ... A mentő segélykiáltása még sokáig hallatszik, de las­san belevész az utca vasárnapos zajába. Ök állnak ketten, fogják egymás kezét, és nem mozdulnak még sokáig. i I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom