Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
1966. MÁJUS 8.. VASÁRNAP 9 MtC Otílián A bolond Katica 1 BESEGÍTÉS | MESSZIRŐL I---------------------^ nem várt világnak. Talán jó lett volna ottma- ^ radni a kuporgatós, jó-meleg méhben, s már jakkor is kezem az arcom elé tettem: messzi- S ről tudhattam már, hogy ez az élet-előtti, göm- *bölyű, lét megvéd majd minden hántástól; vi- ^ gyáztak rám simító, óvatos kezek, hogy meg- § tartsanak,a holnapra .. .) — Most neked főztem a kávét — örült hoz- ^ zárra; visszanevettem. § — Amíg kinn voltál a konyhában, azon gon^ dolkoztam, hogy honnan és miért jöttem. Isszuk a feketét; visszapillantva rámnéz, ^ mosolyog, onnan messziről: — Éjfél volt, pontosan éjfél. Fehér orvos-arcok néztek, nem | láttam őket tisztán, arcok, fehérek néztek; 5 annyira sápadt volt a fal, a sok suhanó moz* gás, mint egy keleti temetésen. Kemény ágyon ^ feküdtem, mint a többiek; koporsós ágy az ^ asszonyt élet feszítő kínok dobáltak majdnem |le n földre. Ólomtömbök zuhantak rám, föl- ^szaladtak, leestek újra: három perc zuhanás, ^ másfél perc szünet, három perc feszülő ágyék, ^ fele megnyugvás és újra a tömbök, sokszoros iidő... Vasból volt az ágy széle, meg kellett * markolni, valami biztos keménységet találni ebben az őrjítő hullámzásban: meg kell kapaij rintani és el kell engedni azt a vasat... ren- § gett a műtő, az izmok mintha reccsentek vol- \ua, s a lámpák fönn és lenn golyókként re- ^ pültek... te meséltél valamit az elektronokéról, hogy nagy sugárzásra kiugrónak szétgör- (Katona Erzsi rajza) § bűit pályájukról... óriásit sikoltottam, i a megrepedt hús és a metszett sejtek sikoltását már nem is hallottam ... Utána aztán csöndes, eső-meleg boldogsággal néztem a belőlem színezett levegőbe, egy percre ott volt még vörös-kis tested . . . aztán elmosódó ablakokat láttam, ahogy gurult a mútökocsi a puha folyosón, és mintha dundi karjaid átöleltek volna, belehulltam egy nagyon fehér és veled-teljes élet előtti-utáni csöndbe ... — Mondd tovább, olyan jó hallgatni téged . .. — Nagyon kis esetlen voltál, amikor szoptatni hoztak. Vékony, fehér szalagot kötöttek a karodra, de nélküle is megismertelek, s mások is tudták, hogy te vagy. Határtalan örömmel és erőszakosan szívtad a jó-meleg tejet — és rugdalóztál, és annyira akartál élni, ameny- nyire egy esetlegesség csak akarhatott. (Ügy tűnik, hogy jövendő sorsom már akkor megformálódott, és néhány hónaposán már előreéltem az elkövetkezőket: sírni és örülni is csak nagyon odaadóan, teljesen érdemes ...) — Egyszer, három tavaszt élhettél meg, levágtad a kertünk összes rózsáit, a nefelejcseket és bedobáltad az udvari kútba. (Próbálom gondolatban visszaidézni a mö- gémfutott időt: nagyon büszke lehettem, s akkor még nem tudtam, hogy büszke nem lehet az ember, még az sem, aki elveiben és tettekben fölmérte magát, hiszen csak vállalását teljesíti ...) — Sírtál, mert féltél a büntetéstől; de azt is láttám a szemedben, hogy a virágokat is nagyon sajnáltad.) (Azt hiszem, először éltem együtt a nyílott virágokkal s ők is, meg én is kicsit meghaltunk akkor és a korán elkövetett barbárság, a véletlenül jött élet értelmetlen gyilkossága határozta meg további sorsom: meggyűlöltem minden pusztítást, s megszerettem a virágokat, főleg a nefelejcseket...) Átöleltem anyut és annyira együtt voltunk, mint harminckét évvel ezelőtt, mikor a kis- szalagoskarú véletlenség először bújt oda hozzá. Papp Miklós utat hazáig. Ültem az asztal mellett, egy könyvet bújva, de láttam, úgy láttam, mintha most jönne velem szemben az utcán, hogyan siet kopott aktatáskájával, furulya-nadrágjával, amelyen már a vasaló sem nagyon segíthet. Arca sovány, mint mindannyino- ké, zsebe dagadt a pénztől, amelynek csak súlya van, de értéke nincs és fut... fut versenyt a pénzzel, bár tudja, hogy a versenyfutásban úgyis lemarad. — Jöhetne, már apád! — nézett fel anyám és hajában megcsillant az utca fénye, őszült. Hirtelen, gyorsan, mintha korai tél lepte volna be fekete haját. — Máskor ilyenkor itthon van — tette hozzá és ölébe ejtette a varr- nivalót. — Ne izgulj, anyu ... Hazatalál az öreg, biztos tovább kellett maradnia ... — Mondtam már, hogy ne beszélj így apádról... Mi az, hogy öreg — csattant fel anyám, aztán megmerevedett egy pillanatra. ÉN IS HALLOTTAM, apám lépteit hallottam, a zsivajból, az utcai lármából kihallatszottak cipője csusszanásai, amelyek csak nekünk voltak jelentősek, amelyeket csak mi ismertünk meg. Ki e titok tudója, hogy lépteikről megismerik egymást, kik egymáshoz tartoznak? — Apád jön — állt fel anyám és már szaladt a sarokba, ahol a kosara volt. Ismertem már ezt a váltófutást. Apám jött, átadta a pénzt, anyám szaladt és egy fél óra múlva letört arccal, vékonyra szorított szájjal tért vissza. Ránézett apámra, apám pedig csak megrántotta a vállát. Mit válaszolhatott volna? A következő pillanatban kinyílt az ajtó, anyám már indult is. — Várj, ne siess ... Már bevásároltam — mondta apám és sovány arcát a győztes férfi kicsit mindig fintorba torzuló mosolya öntötte el... — Te jó isten ... Vásároltál? Mit? Honnan tudod te, hogy mi kell a házhoz? — ejtette le a kosarat anyám olyan kétségbeesett arccal, hogy egy pillanatra apám is bűntudatos képet vágott. — Húst... húst vettem, meg krumplit... Hoztak a hivatalba és ... és hát vettem. — Mennyiért? — Mindért — suttogta apám, most már ijedten, mert látta, hogy anyám sírvafakad. — Mindért? Nincs itthon kenyér ... Hagyma is alig ... Tudtam volna kapni babot meg lencsét... Mennyi húst vettél? — sopánkodott anyám, én meg kicsit ijedt szemmel néztem a vitát, amelyből végül is csak egyet értettem meg, hogy húst... húst hozott apám. — Másfél kiló marhát, meg öt kiló krumplit... És egy velőscsontot — vágta ki büszkén apám. — Hurrá, húst eszünk. Pörköltnek lesz, ugye, anyu? Hurrá — ugrottam fel, nem bírva magammal és lelkesedésem pontot tett az ügy végére. Kenyér csak lesz valahogy: különben is messze van még a holnapután, s oly közel a ma, amikor, ha olajjal is, de pörkölt készül, krumplival... Illatos, ízes pörkölt, amelynek levéből, mintha repülőgépről nézné az ember, úgy kukucskálnak ki a barnára főtt kis húshegyek. apAmmal rögtön nekiláttunk fát vágni. Egyformán utáltuk ezt a munkát, csak apám tagadta és mindig olyan arcot vágott hozzá, mintha élete legnagyobb gyönyörűsége lenne, hogy a csorba fűrésszel nekilássan az éktelen görcsös fának, aztán folytathassa ugyanezt a műve- veletet a lötyögős fejű baltával. A fűrész nyüszítése közben apám kifejtette, hogy füstölt szalonna nélkül elképzelhetetlen az igazi pörkölt, csak arra kell vigyázni, hogy a hagyma ... Folyt a diskurzus, vágtuk a fát, anyám meg hámozta a krumplit, mosta a húst, szeletelte a hagymát... ... és nem telt bele két óra, ott ültünk az asztal, a kicsit furcsa ízű pörkölt körül, amelynek még az illata sem egyezett azzal a recepttel, amelyre apám tanítgatott a favágás közben. — Hiába, az olaj — sóhajtott apám. — Mit csináljak, ha nem tudok zsírt kapni? ... Vagy adjam oda a egyetlen jó ruhádat? — sértődött meg anyám. Ettünk. Apám meg én megpakolt tányérral tömködtü!: magunkba a drága húst, megbékélve a világgal, az egész élettel. Apám vicceket mondott, rosszakat, anyám sápadt arcán felvillant egy kis mosoly, amely inkább jó étvágyunknak. mintsem apám vicceinek szólt. — Anyu, te nem eszel? — kaptam fel a fejem, mert láttam, hogy anyám tányérján néhány szem krumplin kívül semmi se volt. Apám is felnézett, aztán rápillantott a saját tányérjára, amelyben még most is kétszer annyi volt, pedig anyám még nem is evett... — Mi van veled? Beteg vagy, hogy nem eszel? — kérdezte apám is értetkviül a pörkölt lázában. — Semmi bajom ... Csak hirtelen megcsapott az olaj szaga ... Majd később eszem... Nyugodjatok meg, nem tömök mident belétek ... Nekem is kell néha jó falat — mondta anyám kicsit nyers hangon és vékony ujjaival csipegetni kezdte a kukoricakenyér morzsáit a térítőről... ESTE MEGINT PÖRKÖLT VOLT. Másnap délben megint pörkölt. — Érdekes — morfondírozott apám a tányér felett — — ilyen sok másfél kiló hús? Sose gondoltam volna, hogy három ember két napig eheti... Ugye, anyu, milyen okos volt tőlem, hogy megvettem a húst. .. Kiadós étel ám, most már te is látod, igaz? — Igaz — hagyta helyben tömören anyám és. felkelt az asztaltól, mondván, hogy kimegy a konyhába mosogatni. Valamiért utána mentem. Talán csak, hogy megnézzem, nincs-e még a lábas alján valami pörköltmaradék. Anyám a konyhaasztalnál ült, s mikor benyitottam, ijedt dühvei szólt rám ... — Miért mászkálsz itt? — próbált eldugni ölébe valamit. Már késő volt. Már megláttam a kis tálon az olajat és kezéban a fűrészpor ízű, millió morzsára hulló kukorica- kenyeret. i Ritkán találkozom az édesanyámmal. Pesten í lakik s a távolság, a munka, meg a növő gye- ^ rek-életkék is visszatartanak sokszor: nem § választanak el tőle, de ritkítják együttlétünket. ^ Az autóbusz azért néha-néha velem is felfut vágyott városba, % Egy nagyon meleg, anti-meteorológiás szerda § délután történt. Picit csöngettem csak: tudtam, ^ hogy várnak. ^ — Jól utaztál? ^ — Messziről jöttem, tudod, elfáradtam, na^ gyón meleg volt, tikkasztó ... i — Hozom a kávét. $ Amíg kinn volt, egy hamutartót vettem elő, $ s az asztalra tettem. Látszólag semmi értelme § nem volt a mozdulatnak, mert egy hamutar- § tó már volt az asztalon, csak olyan kettőnkké \ próbáltam formálni a szobát, nemcsak azért, $ hogy beleférjek, hanem, hogy újra otthon ^ vagyok, segítek neki: a másikat, az enyémet, eléje tettem. k (Jólesett: ö hozott a világra engem, övé le- $jgyen a szebbik: virágos volt, s porcelán-fehér ^ és sokszínű; rózsák voltak rajta, kék-szín nefelejcsek arany szegély az oldalán, hullámos ívű; ^ ilyen fehér ágyon feküdhetett, és elmosódó, ^ vörös, ritka és kék foltokat láthatott, ahogy ^ hullámzott az ágy vele ... Véletlen volt ez a ^ hamutartó-kiemelés a sok közül, akár a szü- § letésem. Már sokszor próbáltam elemezni, $ hogy volt-e értelme, vagy, mint előre-nem-sej- $ tett találkozásra érkező nyújtottam kezet a I__________________________________ — Nézd meg!... Te, Isten!; S akik látják, összesúgnak; a háta mögött: * — Ott megy a bolond Kati- ; ca!... ! * Tenkely Miklós ! senki ne lássa és órákon át vergődik, őrjöng, ököllel döngeti ártatlan fejét. r E s amikor hazafelé menet elhalad a templom előtt, felemeli a gyermeket és fuldokolva nyögi: K aticát, a csinos, szép, szőke fiatalasszonyt kicsit bolondnak tartják az utcában. Nem gúnyolják, nem csúfolják, csak éppen összesúgnak a háta mögött az asz- szonyok és megmosolyogják furcsa szokása miatt... Katica, ha kislányával el-. megy a templom előtt, magas-i ra emeli a gyereket és meg-i szólal: — Nézd meg, Isten! És ezt megteszi mindig, I ahányszor mások keresztet i vetnek. Keresztvetés helyett... i Katicát mindenki ismeri az; utcában. Itt nőtt fel. Bájos,! pirospozsgás, szőke gyerek! volt, mint most kislánya, a kis! Katica. Szerette mindenki és! Katicabogárnak hívták .. . Ma! pedig úgy, hogy „bolond asz- \ szony”. A házmesterné vette észre! először. Ö látta meg egyszer, ! piacról jövet, hogy Katica sé-i tál a gyerekkel, viszi ölben az! utcán, s a templom előtt meg-! áll, megemeli. Aztán látták' mások is. Híre szaladt az ut- ; cában. Katica, furcsa mód, az i utóbbi időben minden reggeli elsiet a gyerekkel és csak dél- i felé kerül elő. Meg is szólták i a szomszédok: — Milyen asszony az, aki j egész délelőtt csak lófrál ahe-! lyett, hogy a dolga után lát-! na?... i H a kérdezték, hogy hová i megy, csak ridegen vála- i szolt: ; — Sétálni!... Katica nemrég jár el ha- i zulról. Először akkor ment,j amikor a nyolchónapos kis! Katica megpróbált felállni, s; visszaesett. Újra próbálkozott; és újra elesett. Popsiján: csúszva indult el a lakásban j és két kezével lökte magát; előre a síkos' parkettán ... i A kislány nyomoréknak | SzületettKatica bejárta a gyerekkel i a leghíresebb orvosokat. Amíg j ki nem mondták a végső szót, i bízott és imádkozott, mertj Katica egész életében nagyon j vallásos volt. S most, amikor j már biztos a diagnózis, titkol-! ja őrjítő bánatát és ölben! hordja a gyereket, hogy senki! észre ne vegye baját... Az orvosok tornát, rendsze-' rés gyógytornát ajánlottak,» hogy legalább ne romoljon a ■ gyerek állapota. S Katica! megy, mindennap megy, viszi! gyermekét a többi szerencsét-! len közé, a paralízisesek, agy-i vérzésesek és a bénán szüle- j tettek közé, a pokol tornáca- ; ra. Itt egyensúlyozik naponta! a kis szőke csöppség a fény! és az árnyék birodalma kö-! zott, egy őrületes szakadék! peremén, s az anya tehetetle- i nül vergődve nézi a küzdel- ; met, nem segíthet neki. ; Amikor öléből leteszi a gye-; reket, a kislány villámgyor-; san becsúszik a többiek közé,! s feltornázza magát szőnyegé-! re. ! * Amikor karjaival csapkod-! va elindul, egy más világba! indul, ahol Katica már nem ; kap helyet, ahol az egészsé- ; geseknek nincs hely, ez a ; nyomorékok világa. És a kis-; lánynak ebben a világban el- j vitathatatlan helye van,! mindjárt a terem elején, az! első szőnyegen. Ezt a helyet! senki sem foglalja el, ez a; hely akkor is üresen áll, ha i a kis Katica hiányzik. ; E gyszer, amikor Katica el-1 ment bejelenteni, hogy a; gyerek megfázott és nem; jöhet, meglátta az üresen ha-; gyott szőnyeget. Akkor döbbent! rá, hogy a nyomorékok társa-! dalma már kijelölte állandó! helyét és ezt a helyet mindenki; tiszteletben tartja. Itt már; senki sem hisz a csodákban.; Kirohant a tornateremből,j be a kórház parkjába, elbújt; egy bokor mögé, zokogva ver- ; te fejét a fagyos földhöz és; átkozta az Istent... Katica azóta is cipeli ölé-; ben minden reggel a gyere-1 két, s amikor a kislány elfoglalja helyét a szőnyegen, ő sírógörcsöt kap a látványtól, rohan a bokrok mögé, hogy AKKOR MAR HETEK ÓTA, napjában kétszer is kilógtam a konyhába, hogy a fűrészpor ízű, millió morzsára hulló kukoricakenyeret ujjaim között összepréselve megforgassam a tökmagolajban. Három-négy falat — istenem, milyen mennyei íze volt, s hogy fuldokoltam tőle — aztán ártatlan pofával visszabaktattam a szobába, könyveim közé. Furdalt a lelkiismeret, hogy megloptam a családot, de az éhség, a kamasz test soha le nem gyűrhető éhsége még jobban kínzott, s e két kín között úgy hányódtam, mint kormányt vesztett hajó a szirtek és zátonyok között. Anyám az asztal mellett ült, valamit varrt. Vékony kezében úgy járt a tű, mint valami varázspálca, egy ügyes bűvész ujjai közt. Az is volt. Hihetetlen rongyokból próbált és tudott is ruhát, inget formálni. Formálta, alkotta és nem varrta ezeket a rongyokat, zokszó nélkül, majdhogynem költői áhítattal, miközben kinn az utcán napóleonról, dollárról, máshol bili- pengőről folyt a szó, mondani sem kell, hogy e pénznemnek nevei nem ugyanazon társaságban merütek fel, mint beszédtárgy. Apámat vártuk, fizetés napja volt. Egyébként is otthonülő ember lévén, sietett haza mindig, de most, hogy a pengő napról napra rekordtempóval tornászta fel magát a csillagokig s talán még azon is túl, szinte futva tette meg az GYURKÓ GÉZA: Utolsó könnyem története
