Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
1966. MÁJUS 1., VASÁRNAP rtJi MEGYkt BEMUTATJUK JURIJ NAGIBIN! A szovjet irodalomnak az utóbbi években lejátszódó fel- 'élénkülésében jelentős szerep jutott Jurij Markovics Nagi- binnak. Nagibin a rangos szovjet 'prózaírók középnemzedékéhez ‘tartozik. Ez nemcsak életkorá- 'ra vonatkozik (Moszkvában, 1920-ban született, tehát már az ötven felé tart), hanem iro- 'dclmi szempontból való érettségére is. Emberi, művészi és politikai tekintetben egyaránt kiforrott egyéniség, aki feltehetően most halad pályájának csúcspontja felé. Nagibin izmos, határozott tehstségével a szovjet ember 'hétköznapjait, életének „közönséges” mozzanatait eleveníti meg. Elbeszéléseiben (igazi novellista alkat, a körülhatárolt, rövid írás műfaját választja legszívesebben), látszólag talán érdektelennek tűnő, apróbb emberi problémákat feszeget, de ezek a konfliktus sok a való, reális életet tükrözik tartalmuknál éppúgy, mint az író művészi hitelességénél fogva. Tehát ténylegesen többet nyújtanak, mint ahogy azt témájuktól várnánk. Mondanivalójuk túlnő a szó szoros értelmében vett tartalmon. Jurij Nagibin valóságábrázoló művészete különös erővel nyilatkozik meg az emberi kapcsolatok írói tükrözése terén. Többek között a szovjet ifjúsági irodalom kiemelkedő képviselőjének is tartják Na- gibint. Nem véletlenül hivatkozunk erre itt: a gyermek személyisége bizonyára az egyik legnehezebb, de ugyanakkor a leghálásabb lélektani tanulmány. Példaként szolgál az alább közölt novella is: Az olló Mityájában elragadóan vegyül a gyermeki ösztönösség az emberi tudatosság csíráival — akármilyen „kis emberkéről” is van szó. Nagibin munkáit a magyar cflvasóközönség is jól ismeri. Pavlik című kisregényét és a Fény az ablakban című no- velláskötetét nagy sikerrel adták ki nálunk is. A lapunkban közölt novella kötetben még nem jelent meg. Raáb György . ,.,, ezer közül is Azt a tiut megismerném. Pedig nincs különös ismertetőjele. Szőke, hullámos hajú, kék szemű volt, mint a. legtöbb orosz. Technikus a csapi határállomáson. A váróteremben felállított automaták technikusa. Csillagtalan, fülledt nyári éjszakán érkeztünk az állomásra. Két órát kellett várnunk a szovjet vonatra. S mi már az első percben szomjasak voltunk. A „hazai” és a hőség megtette a magáét. Vizünk pedig nem volt. Az egyetlen vízcsap fölött figyelmeztető tábla hűtötte le mohóságunkat: Nem ivóvíz. Kókadtan bolyongtunk a — számunkra — szokatlanul tiszta váróteremben, s sóvárogva lestük a szörpautomatákat. Egy árva kopekünk sem volt. Legtöbbünk bőröndjében ott lapult az útravaló- nak szánt szíverősítő, szatmári szilva, füttyös barack, de most mindet odaadtuk volna egy pohár szódavízért... A technikus egy kisszéken ült, az automaták mögött. — Előttünk az oázis — mondta valaki az automatákra mutatva — s mi szomjan veszünk a Szaharában. — Próbáljuk meg magyar Frissítő pénzzel — javasolta egy asz- szony. — Gyerekek! — tört ki egy sárga zakós — ez oltári! Holnap reggel nyolcvan rubelünk lesz, és ma este szomjan halunk, mert nincs három kopejkánk. De legalább vizünk volna... — Tessék ... kopejka ... pazsáluszta... . . . állt előttA technikus tünk s egy tele sapka aprópénzt kínált. Háta mögött nyitott ajtóval, kiürült persellyel sorakoztak az automaták. — Voda nyem jo... Pi fruktovuju vodu... (A víz nem jó. Igyál gyümölcslevet.) Nem kellett sokáig biztatnia. Háromszázan voltunk, s a sapka pillanatok alatt kiürült. Hosszú kortyokban nyeltük a málnát, két-három pohárral is, mintha hetek óta szomjaztunk volna. A technikus visszaült a kis székére. — Gyerekek — kezdte száját törülgetve a sárga zakós — ez a fiú most jókora deficittel zár! Ha csak tíz rubelt osztott szét, az is százhatvan Mindenféle Szovjet Azerbajdzsánban élnek a világ legöregebb emberei. Nemrég Eiwasud Mach- mud, az egyik 150 éves matuzsálem ünnepelte születésnapját. Ajándékképpen ingyen Moszkvába utazhatott és megtekinthette a fővárost. Néhány nappal visszautazása előtt figyelmeztették, hogy a Metrót okvetlenül meg kell néznie. Machmud legyintett és ezt mondta: — Nem tesz semmit, ha most még nem látom. Tíz év múlva, 160. születésnapom alkalmából úgyis ismét eljövök ... ★ Moszkvában megnyitották Európa legnagyobb sebészeti profilú orvostudományi intézetét, a központi traumatológiai intézetet. A munkatársak száma meghaladja az ezret, közöttük 20 profesz- szor található. Az intézetnek 12 laboratóriuma, két gyógymedencéje, légkondicionáló berendezése, központi oxigénadagolóval és televíziórendszerrel ellátót 11 műtője van. Az intézetben minden feltétel adva van a súlyos végtagsérülések és más megbetegedések hatékony gyógykezelésére. Itt van a világ egyetlen olyan klinikája, ahol sport- és balesetsérüléseket gyógykezelnek. A munka fő tudományos irányzata a homoplasztika, amely lehetővé teszi a plasztikai sebészet határainak jelentős kibővítését. ★ A Dinocl párizsi kiadó francia nyelven első ízben jelentette meg „A modern szovjet színház” című gyűjteményes kötetében A. Arbuzov, N. Pogogyin és V. Rozov válogatott műveit. ★ A Szovjetunió készül a külföldi turisták fogadására. Az országban 1968-ig 122 motel, szálloda és camping építését fejezik be. Arra számítanak, hogy a külföldi turisták száma a múlt évhez képest, amikor 1 260 000 külföldi járt a Szovjetunióban, 50 százalékkal emelkedik. forint! Nekem van egy fél liter cseresznyém ... Senki többet? ... Az üveget kitette a padra. Tejcsokoládé, téli szalámi, konyakos meggy, füttyös barack került mellé. A sárga zakós felnyalábolta, s odavitte a technikusnak. Piros lett a fiú, mint a pipacs. — Nyem szábád — tiltakozott. — Nye ponyemáj — nevetett rá a sárga zakós, s az egészet az ölébe rakta. — Ja nye za eto ... (Én nem azért...) — kezdte a technikus, s kezével mutatta, hogy nem fogadhatja el. . . , . úgy tett, A sarga zakos mintha félreértené, s melegen megrázta a kezét. Ebben a pillanatban befutott a különvonat. Beszálltunk. Egy sípolás, egy szusszanás, s a szerelvény megrándult. Mindannyian az ablakhoz tolongtunk. A peron sötét volt és kihalt. A technikus akkor ugrott le a mozgó vonatról. Az ajándékokat adta át a kalauznak: keresse meg a gazdájukat. Már a váltók között csattogott velünk a vonat. A távolodó peronról egy árnyék sapkáját lengette utánunk. ny. é. tft/RIO NAGIBIN: Mindenről a napsugár tehetett. Vékonyka Volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancsszínű redőket, könnyedén szétömlött az asztali lámpa üvegburáján és a púderesdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott — yagy egy félórája. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt telerajzolt elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok csodálatos módon teáskannákra hasonlítottak a zsiráfok pedig kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután Mitya Moszkvics-kocsikat rajzolt. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen ki akarta nyitni a gáztűzhely csapját, noha szigorúan megtiltották neki, hogy hozzányúljon, amikor a napsugár egész csomó új, érdekes ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Lent valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett: a függönyön egy madár jelent meg, a lámpán aranylóan felragyogott a kapcsoló gombja, a doboz tetején megcsillant egy nyíl, a máglyácskából kis lángok csaptak ki. Aztán minden olyan lett, mint azelőtt. A gyerek gyengéden nézett a fénysugárra, az egyetlen látogatóra, amely megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Mitya újból meg akarta fogni, de ez megint csak kiszökött Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amelyet nem lehet megérinteni, nem lehet megtudni, vajon kemény-e vagy puha, hideg-e vagy forró. Az olló azonban már egészen más dolog. Mitya lecsapott rá, a lámpát, a púderdobozt, a poharat egy pillantásra sem méltatta már. Olló! Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Kezeivel megragadta a gyűrűket, és széles mozdulattal szétnyitotta az ollót, majd megpróbálta összecsattantani. Az olló eleinte makacskodott, de aztán kellemetlen csikorgással összezárult. Mitya még észbe sem kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenyisszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Aztán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen ő magának még soha sem csinált semmit Reggelenként anya öltöztette, ahogy ő akarta, megmosdatta, ahogy ő akarta, megfésülte, ahogy ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mitya egyszer úgy akarta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől volt, az orra meg hátul — volt akkor haddelhadd! És amikor az ingéből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta, hogy belehal, ha ez még egyszer előfordul. És a haja! — Hogy utálta a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, már jön is anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza ... De ennek már vége! Mitya levágott elölről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík helyén nagy háromszög alakú homlokrész tűnt elő, magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a napban a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete. Mitya megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még meg vele. Mikor a homlokán megjelent egy vércsepp, akkor is csak épp hogy megremegett a szájaszéle. ö már egy egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle lim-lomot raktak: egy régi bőr- karosszéket egy háromlábú, támlátlan széket, koffereket. A falhoz egy mosóteknő támaszkodott, amely fenyegetően kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az éjszakai látogató, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát. Mitya jól tudja, hogy néz ki, kicsit meggörbült a háta, hegyes válla van, és cingár térde. Amint azonban Mitya sírásától felébredve, anya meggyújtja a villanyt, az éjszakai látogató csodálatos ügyességgel felölti a kisfiú székére hajtogatot ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előre szegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót. Az ajtó nyikorogva ütődött neki a teknőnek. A teknő mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, hogy én valaki más vagyok ... megváltoztam ... A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Gsak az éjszakai látogatónak sikerült most is elbújnia. Valami zümmögni kezdett a teknőt fedő deszkán. Egy bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, hátsó lábra állt és mellső lábaival megfenyegette Mityát — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót.* És minden, ami a kamrában volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. Kereszt volt a görbe hátán és törzséből nőtt ki a feje. — No várj csak, te löttyedt porrongy. Nesze! te pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról, és szürke testével rátapadt az ollóra és kirántotta Mitya kezéből. Az olló nagy csörrenéssel leesett a földre. S ebben a pillanatban diadalmasan felmordult a teknő. Megvagy! — reccsen tette a karosszék rugója. A nagy-nagy pók Mityára rohant. És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Ott minden pillanatban valami szörnyeteg jelenhetett meg De nem jött semmi. Mitya várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta. — És semmitől se ijedek meg! Este, amikor anya megjött, Mitya elmesélte neki, milyen nehéz napot élt át. — Tudod, anyu — mondta elgondolkozva — a kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya —, a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása A „barátság fájának postája 99 „Szocsi. Barátság fája”. Ezt a sajátságos címzést olvashatjuk a világ sokféle nyelvén írott, s a szubtrópusi és déli fafajták kísérleti állomására, Szo- csiba érkező leveleken. „A barátság fája” a maga nemében egyedülálló a világon. Koronájából 45 citruszfé- le ága nő ki. Az oltóágakat a világ 125 országának képviselői helyezték el! A barátság fáján a narancsok mellett citromok, mandarinok és grape fruitok nőnek ... Minden egyes oltóágon kis táblácskán láthatjuk az oltás dátumát, s az azt végrehajtó vendég nevét és nemzetiségét. A legrégibb táblácska az 1940-es dátumot viseli; annak emlékére, hogy az első oltást Otto Juljevics Smidt híres szovjet sarkkutató végezte el. Szovjet és külföldi turisták, különféle küldöttségek tagjai jártak a szubtrópusi növények kertjében, s hagyták emléktáblájukat a „barátság fáján”. Mindazoknak, akik beültették oltóágaikat a „barátság fájába” kis oltókést adnak emlékbe. — Kedves barátaim. — írja a kísérleti állomás munkatársainak Elisa Brance, nemzetközi Lenin békedíjjal kitüntetett neves brazil közéleti személyiség — meggyőződésem, hogy ebben a miniatűr emlékkésben a szolidaritás és a béketörekvés olyan ereje rejlik, ameh' útját állhatja a leghatalmasabb tankoknak is... Az intarzia finn művészeinek szakszervezete remekbe készült boróka dobozkát küldött az emlékkések őrzésére. Az intarzia finn mesterei meleghangú levelükben azt kívánták. hogy ez a dobozka a „barátság fájának” összes barátait a kis finn népre emlékeztesse, amely szeretné, ha a népek barátsága mind újabb és újabb formákban jutna kifejezésre ... A dobozkát a finn vasutasok hozták el Szocsiba, harcostársaik megbízásából. „A barátság fájának” címére szüntelenül érkeznek a levelek és csomagocskák, könyvekkel és emléktárgyakkal, a világ minden tájáról. Fjodor Zorin, tudományos munkatárs Új szálló Moszkvában Moszkvában idén adják át a Rosszija Szálló két épületét. Ez lesz Európa egyik legnagyobb szállodája. A Rosszija szálló nyugati épületének előcsarnoka (Terv)
