Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-24 / 121. szám
f!5l Nccrn K-ffieif»D 19G6. MÁJUS 24., KEDD Újabb őszi tengeri hajókirándniások Az IBUSZ ez év őszén is szervez hajókirándulásokat a Földközi-tengerre. Szeptemberben és októberben három ilyen társasutazásra kerül sor a VoZ- kerfreundschaft, illetve a Fritz Heckert nevű német üdülőhajókkal. Az egyik társasát részvevői e Velence—Dubrovnik—Pireusz—Athén—Rhodosz—Isztambul vonalon hajóznak végig, a másik kirándulás War- nemündétől Le Havre-n, Tuniszon, Karthágón és Paler- món át vezet el Velencébe. A harmadik hajókirándulás programja Opatija megtekintésével kezdődik, majd a turisták Rijeka, Dubrovnik, Pireusz, Athén és Isztambul vonalán át érkeznek meg Konstanzába. Mit rejt az anyaföld? Az 1500-as évek második felében a Dunántúlon harangok ereszkedtek le a templomtornyokból, mint már annyiszor, ha a török közeledett; arany- kelyhek tűntek rejtekhelyükre, pénzvagyonokkal megtöltött korsók a föld alá. Veszprém és Fejér megye szomszédos falvainak lakosai sokat beszélnek egy földig lerombolt faluról, amelynek harangjait egy közeli tóba rejMátyás király aranyai, Báthori tallérjai a barázdában tették a törökök elől, s ha „veszedelem közeleg, éjjelenként ma is ott konganak”. Igazak a lakosok meséi a kincsekről, ha lehántjuk róluk, amit a képzelőerő rájuk ruházott. Verdefényes és használt ezüstök, garasok, dénárok — Parkosítják a nagykőrösi Szabadság Tsz Csongrádi úti központi irodájának környékét. Balatonfőkajár közelében, az „öreghegyen”, nem messze a Zerge-féle pincétől, Szalai Károly, a tsz vincellére ellenőrizte a minap a szántást, s valami a szemébe viliódzott: sok ezüstpénz! Két, eltört kancsóval. összeszedtek hamarosan 3520 dénárt és garast és 273 tallért Lengyel, olasz, magyar pénzek, az akkori uralkodók képmásaival. Az egyik nagy, kerek ezüstön POZSONYI LEVEL A csehszlovákiai magyarok kulturális élete Csehszlovákiában mintegy 400 ezer magyar él, főleg a dél-szlovákiai részeken. A csehszlovákiai magyarok társadalmi, kulturális élete az utóbbi években jelentősen fejlődött. Ebben nagy segítséget nyújtott a CSEMADOK (a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete), amelynek jelenleg tizenkét járási bizottsága, több mint ötszáz szervezete és csaknem 40 ezer tagja van. A CSEMADOK tizenhét éves működése során nagyban segítette a csehszlovákiai magyarok kulturális fejlődését, megszervezte a magyar nyelvű könyvkiadást, magyar színházat nozott létre és megalakította a magyar népművészeti együttest. Kiadott egy kulturális folyóiratot Fáklya címmel, amely napjainkban hetilapként Hét címmel jelenik meg. A CSEMADOK irányítása alatt jelenleg 270 színjátszóegyüttes, 174 tánccsoport, ötven énekkar, 45 zenekar és nyolc irodalmi színpad működik. Két évvel ezelőtt szervezték meg a Magyar Tanítók Központi Énekkarát, amely jelentős kultúrmissziót teljesít a magyar lakta területeken. A művészeti csoportok irányításán kívül jelentős a CSEMADOK ismeretterjesztő munkája is. Évenként mintegy háromezer előadást rendeznek, az utóbbi időben ki mit tud? esték egész sorát, huszonhárom népi akadémia 'működik, amely főleg mezőgazdasági jellegű. Az elmúlt télen a könyvismertető és irodalmi esték egész sorát tartották, amelyeken részt vettek a csehszlovákiai magyar írók és költők is. A CSEMADOK Központi Bizottsága minden évben megrendezi a Jókai-napokat, amikor is a legjobb műkedvelő színjátszóegyüttesek vetélkednek egymással. A Rozsnyó közelében levő Gombaszögön pedig évenként országos dales tancünnepélyt tartanak, amelyen a Legjobb magyar együttesen kívül szlovák, ukrán, cseh, lengyel és magyar- országi vendégcsoportok is részt vesznek. Évente, a bihari napok keretében, a híres cigányprímás, Bihari János zeneköltő szülőfalujában, Nagyabonyban kerül sor a népi zenekarok fesztiváljára. Az élénk kulturális életre jellemző, hogy az Ipoly menti községekben, Szécsénkén, Füleken és Csábon kulturális versenyt tartottak. A füleki palócegyüttes például új műsorral lépett fel. A lelkes füleki vezetők arra vállalkoztak, hogy feldolgozzák ennek a vidéknek magyar táncait, népszokásait. Nemrégen a CSEMADOK nyitrai járási vezetősége a pedagógiai főiskola korszert aulájában nagyszabású énekkari fesztivált szervezett. Ebből az alkalomból szerepelt Nyitrán a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, amelyet Vas Lajos Er- kel-díjas karmester vezetett. A műsorban fellépett még a nyitrai pedagógiai főiskola énekkara, valamint az eger- szegi férfikar, valamint a nyitragerencséri gyermekkórus. A naszvadi magyar tannyelvű iskola tanítói és diákjai — a CSEMADOK-kal együtt — részleteket mutattak be Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményéből. Az előadást több mint 800-an hallgatták végig. Az ipoly- szállási CSEMADOK-közgyű- lásen például elhatározták, hogy magyar nyelvű dal- és táncegyüttest alakítanak. Sokáig lehetne még sorolni a csehszlovákiai magyar lakta területek kulturális és társadalmi életét, a CSEMADOK- szervezetek tevékenységét, de ízelítőül ennyi is elég. Tóth Dezső, a pozsonyi Szabad Földműves szerkesztője Báthori István képmása és címere, másféle, nagy ezüstpénzen Lipót, megint másfélén Ferdinánd... Az ezüstpénzek egy része új, verdefényes, az apróbb pénz használtabb, kopottabb, s ez nem csoda: a kisebb pénzek sokat forogtak, s meghúzkodták őket kövön, csizmán, falon, hogy valóban ezüstök-e. Az öreghegyen elrejtett, „legfiatalabb” pénzt 1592-ben verték, ami arról vall, hogy a pénz- vagyont körülbelül ez időben rejtették a föld alá. Arany a krumpli között Alig gyűjtötte össze a veszprémi Bakonyi Múzeum a bala- tonfőkajári érmeleleteket, újabbat jelentettek neki. Ezúttal a Somló tövéből. Megható volt az az igyekezet, amellyel bejelentette a somló- vásárhelyi és a bodorfái tanács elnöke és a két helység iskoláinak nevelőtestülete. És ahogy vigyázták a pénzt, igyekeztek megóvni mind! A Somló hegyéhez közel fekszik Lovaspuszta, ennek a közvetlen közelében szántott Fejes István tsz-íársaival. Krumplit potyogtattak az eke után, a barázdába. Aztán észrevették, hogy nemcsak krumpli van ott, hanem sok, fényesen csillogó pénz is! összesen 1638 garast és dénárt — amilyent Balatonfőkajár határában is — találtak, de itt sárga pénz is villogott az érmék között. Az öt „sárga” pénz „Mátyás-arany”, az 1400-as évek második feléből. A felirata: „Mathias. D. G. R. Ungarie”. Huszonnégy karátos arany! Az aranypénzek majdnem száz esztendeig voltak forgalomban, mielőtt az 1500-as évek második felében elrejtették őket a későbbi garasokkal és dénárokkal együtt. Kik rejthették el a pénzt? A balatonfőkajári lelet hajdani tulajdonosáról nem is Néhány szó a sóról sejthetünk semmi mást, minthogy nem tartozott a szegényemberek közé. A lovaspusztai lelet hajdani tulajdonosáról többet sejthetünk. A középkorban a puszta helyén falu állt: Lovas község. Ez a som- lóvásárhelyi apácák birtokában volt. A törökök az 1500-as években teljesen elpusztították a falut. Az apácák elmenekültek, s csak később tértek vissza. Lehet, hogy ők rejtették el ezüst- és aranypénzüket. Hajdan is találtak a szántó- vetők érmeleleteket. A régi Sopron megyei Árpás (a romai kori Mursella) mellett rengeteg papiruszba csomagolt „pogánypénzt” (római pénzt) találtak, de nagy részét veszni hagyták. Ma szerencsére, a lakosok jelzik a földben talált értékeket. Mostanában leginkább traktorral szántanak, s ez mélyebb rétegeket is felfordít. De tökéletesedtek a kutató műszerek is. Ez a magyarázata, hogy ma gyakran „terem” ezüstöt, sőt aranyat is az anyaföld. (Pozsgai Zoltán) Eleinte kérdésünkre, hogy van-e még sóhivatalunk, fanyalogva, mosolyogva, talán egy kicsit el is értve a kérdést válaszolták az illetékesek: nincs. Valóban nincs. Ma már hiába keresnénk a Sóhivatal táblát, nem találnánk. Pedig hosszú időt élt meg ez a hivatal, hiszen a só — s itt idézzük a lexikont — Magyarországon a legrégibb időktől regále (királyi jövedelem) volt. Ezt bizonyítja az Aranybulla XXIV. és XXV. cikkelye is. Márpedig, ahol van regále, ott van hivatal, s volt is. 1948. december 31-ig, amikor a 60.456 számú PM-rende- let megszüntette a sóhivatalokat. Ha Sóhivatal nincs is, sófogyasztás az van, mégpedig bámulatosan nagy, olyan nagy, hogy erre aztán igazán irigykedhetnének az egykori só-vámszedők. 1951-ben 13 800 vagon sót vásároltak az országban, 1965-ben már 24 800 vagont. No, nem mintha a háziasszonyok alaposabban megsóznák a levest, mutatva, hogy sze- relmesebb természetűek elődjeiknél — bár: a háztartások is többet fogyasztanak. Az 1951. évi 6900 vagonnal szemben 7400 vagont. A többit az ipar igényli, s a legtöbbet nem is az élelmiszeripar, mint várnánk, hanem a nehézipar. A nehézipar évente 9053, az élelmiszeripar 2667, a könnyűipar 2410 vagon sót használ fel, az üvegkészítők, a hótakarító munkások, a ktsz-ek összesen 3111 vagont. Aki azt hinné, hogy só, az só, egyformán sós* az téved. Különböző minőségű sót vásárolunk a Szovjetuniótól, Romániától, Lengyelországtól, az NDK-tól. Például extra minőségűt a lakosságnak, ak- naszlatinait az iparnak. A Kőbányai Sóüzemben pedig jódot. kevernek a sóba, hogy a jódszegény vizű tájakon az egészségvédelmet is fokozottabban szolgálja a só. Express-túrák Nyolcvan útvonalon húsz I országba utazhatnak az idén a 15—30 éves fiatalok. Az Exp- | KGST-gépbemutató Csepelen 1962-ben szakosították hazánkra a KGST keretében a konfekció varró- és vasalógépek gyártását. A feladatok jó részét a csepeli Kerékpár- és Varrógépgyár már teljesítette. A tervezett tíz típusból nyolcat már gyártanak, sőt egyes fajtákból 1000—1200 darabot szállítanak évente a KGST-államoknak. A Gépipari Tudományos Egyesület csepeli szervezete és a csepeli Kerékpár- és Varró- gépgyár nemzetközi tudományos tanácskozást hívott össze, hogy a KGST-államok szakemberei elmondhassák megjegyzéseiket az itt gyártott géptípusokról. A gépbemutatóval egybekötött összejövetelre a Szovjetunió, Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország, és Bulgária küldte el delegátusait, továbbá 9 magyar nagyvállalat 80 szakemberét. A legújabb típusú konfekció- ipari gépeket a csepeli műszaki klubban mutatták be működés közben a konferencia részvevőinek. — A kiállítás egyik „sztárja”: a legmodernebb gépekkel is felveszi a versenyt ez az újtípusú aprógomb-felvarró. ress Ifjúsági és Diák Utazási Iroda 1966-ban a tavalyinál 3000-rel több, összesen csaknem 20 000 középiskolásnak, egyetemistának, ifjúmunkásnak nyújt segítséget arra, hogy megismerkedjék a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia legszebb tájaival, történelmi nevezetességeivel. A MESTER Ősz hajú, előrehajló vállú öregúr lépett be a kávéház ajtaján. Botja hangosan koppant a futószőnyeg mellett a parkettkockákon, amíg az ablak melletti asztalhoz ért; ott megállt egy pillanatra, tétovázva, majd széles karimájú kalapját a fogasra akasztotta, azután leült s körülnézett. A pikolófiú sietett hozzá, tisztelettudóan meghajolt. Valamiről szót váltottak — a fiú elment, s egy perc múlva újságokkal a kezében jelent meg az asztalnál, átadta a lapokat. Az ablakon át melegen sütött be a kora nyári nap, a fény frissen verődött vissza a hófehér abroszról és csillogva tört meg az odakészített poharak oldalán. Csend volt a kávéházban, kora délelőtti csend, amikor a pincér és a néhány vendég nem nagyon zavarja egymást. A pikolófiú már a kávét, a péksüteményt és a pohár sima vizet vitte az öregúrnak. Az felnézett a közeledő léptekre és ahogy felemelte tekintetét: megismertem. A Mester. A Mester, a vidék járó színház egykori örökifjú bonvivánja, a nők bálványa, aki (mint a 28 év előtti helybeli hírlap írta róla) „gyönyörű szépen zengő lírai tenorjával belopta magát közönsége szívébe” — mint ahogy a kikapós polgárasszonyok, s romantikus lelkű varrólányok szívébe is. Mennyire eljárt az idő: huszonnyolc év. A Mester már akkor nyolc-tíz esztendeje negyvenéves volt — és senki sem mondhatta rá, hogy nem igaz. ö volt a „Tokaji aszú” Pistája, az „Aranykalász” fiatal ura, a „Cirkuszhercegnő” Mister X-e, a délceg Noszty fiú — éppen úgy, mint ahogy ő volt reggelig tartó kártyacsaták nemesen veszteni, vagy bohém-köny- nyeden nyerni tudó hőse, a boroscigányos-szépasszonyos vacsorák olykor távolbatekintő melankóliával, olykor vad sörényrázással mulatni tudó, a szépasszonyok ablaka alatt a csillagok fényében álmodozva szerenádozó gentry-figura — és ki tudja még, de mindenekelőtt a bonvivánok bonvivánja: a Mester. A „Tokaji aszú” majdnem minden este táblás házzal ment. így énekelt benne a szégyenbehozott leány az úrfinak, reménytelen szerelmében (amely természetesen a fináléig minden reményt felülmúlt): „Pistának hívják, A haja barna, Udvarol jobbra Udvarol balra. Futok utána, ö rám se néz. Imádom mégis Ez az egész”. Azután egyszer megjelent a színen az úrfi, a hovatovább ötvenéves Pista urfi, délcegen, fiatalon, hódítóan, s felcsendült a lírai tenor — álkönnybe lábadt a primadonna szeme, s a gyönyörűségtől igazi köny- nyeket hullatott az első bérleti sorban a Fő utcai dohánytőzsde üdvöskéje: Valéria kisasszony. Az örökszűz, akinek szívében — az érzelmek feltámadó hullámát szende pirulásával titkolni nem tudván, s talán nem is akarván — valami remény támadt fel mindannyiszor, amikor őt látta, Őt hallotta a színpadon: a Mestert, aki naponként jött hozzá és nem szívott mást, csak finom illatú Coro- nitast. Ám a Mester gomblyukában té- len-nyáron fehér szegfű pompázó ;t és ezt senki mástól nem szerezhette be, csak Margitkától, a virágüzlet kétszer özvegyült, de harsogó élet- kedvű1 tulajdonosnőjétől, aki a kissé már elmúlt tavaszt érezte visszatérni mindannyiszor, amikor ő ... igen Ő lépett be az ajtón, s bokáját ösz- szekoccantva kissé meghajolt és azzal a hódító mosollyal az arcán, azon a lágyan csengő szép hangján megszólalt: „Nagyságos asszonyom, tűzze a szívem fölé a világ legszebb fehér szegfűjét azzal a szép kezével ...” Margitka pedig odatűzte a lopva mindannyiszor megcsókolt fehér szegfűt, finoman, elegánsan ... („És tudjátok, mi történt? — mesélte egyszer barátnőinek a cukrászdában. — Ahogy feltfiztem a szegfűt, megfogta a kezem és megcsókolta. Mélyen a szemembe nézett és azt mondta: magát mindig úgy látom gondolatban, ahogy feltűzi a szegfűmet, ezt a legszebb virágot és így ez a virág — bocsásson meg, nagyságos asszonyom — csak magára emlékeztet. Hallottátok, ezt mondta. Rám emlékezteti. Hát nem csodálatos. És aki a virágot szereti... hm ... hm ... mást is szerethet. Nem? És még egyesek azt hiszik, hogy holmi bagóval megszédíthetik. Mi az, Valériám, rosszul vagy? Ááá, csak nem értetted félre, drágám?”) Akkoriban, mint gyerek — írtam is már erről — sokat forgolódtam a színház körül: szerepeltem is, üzeneteket, levélkéket vittem-hoztam, teljes diszkréció mellett. A Mester számomra is varázslatos nagyság volt, pattanva ugrottam, ha kért valamit. Gyerekszemmel bár, de láttam, minden csillogást, ami körülötte volt és azt Is, amikor reumás térdét ropogtatva, masszírozva állt fel az öltözőpadról, hogy egy pillanat múlva mint a varázslatos ügyességű álarcos Mister X, jelenjen meg a rivaldafényben. Ez volt az élete. Este a rivaldafény, nappal az asszonyok, a hódolók fénye. Mesélték: igazi bárókisasszony volt a felesége, aki otthagyta aa atyai kastélyt, hogy kövesse őt a színpadi világ csábos, valójában tai: mi világába... A bárókisasszonyt s szülei kitagadták, de hiába: hű maradt szerelmeséhez mindhalálig Mert hogy meghalt a bárókisasz- szony. S azóta a Mester vigasztalhatatlan, valójában minden, amit tes: csupán, szomorú, keserű játék.. Szívében ott él az örök bú. Hallottam én is a könnyfakasztó történetet; tudta a Mester is és mindig nevetett rajta, ebben az őröl bújában. Bárókisasszony? Miér nem hercegnő? Ugyanis hercegnőnek nevezte- hívta egykor a társulat szubrettjét aki fiatal volt és tüzes és pózoló véi szamárnak nevezte a Mestert — i közönség bálványát, a kikapós poi gárasszonyok, a romantikus lelki varrólányok bizsergető szíve-vágyál Mert hogy nevezhette így, hiszen ; felesége ... szóval, a felesége vol mindaddig, amíg a városbeli nagy vendéglős jóképű fia közreműködé sével el nem váltak ... Ahogy ott ült az ablaknál a betűzi napfényben — egy pillanatra vissza képzeltem a régi időt, újra láttam : régi Mestert, amint kilép a dohány tőzsde ajtaján és benyit a virágüz letbe. Délcegen, mint a Noszty fit vagy mint Mister X. De csak eg; pillanat volt az egész. Az ősz hajú, hajlott vállú öregú felállt az asztaltól, kalapját leakasz tóttá s botjával kopogva elindult kijárat felé. A pikolófiú kicsit meg hajolva köszönt, felvette az asztal ról borravalóul otthagyott forintos1 Megpörgette a levegőben, ügyes kéz zel elkapta és a másik kezefejér terítette. Fej vagy írás? A Mester pedig befordult az ár nyékos mellékutcába, sétálva bállá gott rajta végig, amíg el nem érte a otthoni kaput, amelyen belépett. Dér Ferenc