Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-24 / 121. szám

f!5l Nccrn K-ffieif»D 19G6. MÁJUS 24., KEDD Újabb őszi tengeri hajókirándniások Az IBUSZ ez év őszén is szervez hajókirándulásokat a Földközi-tengerre. Szeptember­ben és októberben három ilyen társasutazásra kerül sor a VoZ- kerfreundschaft, illetve a Fritz Heckert nevű német üdülőha­jókkal. Az egyik társasát részvevői e Velence—Dubrovnik—Pire­usz—Athén—Rhodosz—Isz­tambul vonalon hajóznak vé­gig, a másik kirándulás War- nemündétől Le Havre-n, Tu­niszon, Karthágón és Paler- món át vezet el Velencébe. A harmadik hajókirándulás prog­ramja Opatija megtekintésével kezdődik, majd a turisták Ri­jeka, Dubrovnik, Pireusz, At­hén és Isztambul vonalán át érkeznek meg Konstanzába. Mit rejt az anyaföld? Az 1500-as évek második fe­lében a Dunántúlon harangok ereszkedtek le a templomtor­nyokból, mint már annyiszor, ha a török közeledett; arany- kelyhek tűntek rejtekhelyük­re, pénzvagyonokkal megtöl­tött korsók a föld alá. Veszp­rém és Fejér megye szomszé­dos falvainak lakosai sokat beszélnek egy földig lerom­bolt faluról, amelynek ha­rangjait egy közeli tóba rej­Mátyás király aranyai, Báthori tallérjai a barázdában tették a törökök elől, s ha „veszedelem közeleg, éjjelen­ként ma is ott konganak”. Igazak a lakosok meséi a kincsekről, ha lehántjuk ró­luk, amit a képzelőerő rájuk ruházott. Verdefényes és használt ezüstök, garasok, dénárok — Parkosítják a nagykő­rösi Szabadság Tsz Csong­rádi úti központi irodájának környékét. Balatonfőkajár közelében, az „öreghegyen”, nem messze a Zerge-féle pincétől, Szalai Károly, a tsz vincellére ellen­őrizte a minap a szántást, s valami a szemébe viliódzott: sok ezüstpénz! Két, eltört kancsóval. összeszedtek ha­marosan 3520 dénárt és garast és 273 tallért Lengyel, olasz, magyar pénzek, az akkori uralkodók képmásaival. Az egyik nagy, kerek ezüstön POZSONYI LEVEL A csehszlovákiai magyarok kulturális élete Csehszlovákiában mintegy 400 ezer magyar él, főleg a dél-szlovákiai részeken. A csehszlovákiai magyarok tár­sadalmi, kulturális élete az utóbbi években jelentősen fej­lődött. Ebben nagy segítséget nyújtott a CSEMADOK (a Csehszlovákiai Magyar Dol­gozók Kulturális Egyesülete), amelynek jelenleg tizenkét já­rási bizottsága, több mint öt­száz szervezete és csaknem 40 ezer tagja van. A CSEMADOK tizenhét éves működése során nagyban segítette a cseh­szlovákiai magyarok kul­turális fejlődését, megszervezte a magyar nyelvű könyvkiadást, magyar színhá­zat nozott létre és megalakí­totta a magyar népművészeti együttest. Kiadott egy kultu­rális folyóiratot Fáklya cím­mel, amely napjainkban heti­lapként Hét címmel jelenik meg. A CSEMADOK irányítá­sa alatt jelenleg 270 színjátszó­együttes, 174 tánccsoport, öt­ven énekkar, 45 zenekar és nyolc irodalmi színpad műkö­dik. Két évvel ezelőtt szervez­ték meg a Magyar Tanítók Központi Énekkarát, amely je­lentős kultúrmissziót teljesít a magyar lakta területeken. A művészeti csoportok irá­nyításán kívül jelentős a CSEMADOK ismeretterjesztő munkája is. Évenként mintegy háromezer előadást rendeznek, az utóbbi időben ki mit tud? esték egész sorát, huszonhárom népi aka­démia 'működik, amely főleg mezőgazdasági jellegű. Az el­múlt télen a könyvismertető és irodalmi esték egész sorát tartották, amelyeken részt vettek a csehszlovákiai ma­gyar írók és költők is. A CSEMADOK Központi Bizottsága minden évben megrendezi a Jókai-napokat, amikor is a legjobb műkedve­lő színjátszóegyüttesek vetél­kednek egymással. A Rozsnyó közelében levő Gombaszögön pedig évenként országos dal­es tancünnepélyt tartanak, amelyen a Legjobb magyar együttesen kívül szlovák, uk­rán, cseh, lengyel és magyar- országi vendégcsoportok is részt vesznek. Évente, a bi­hari napok keretében, a hí­res cigányprímás, Bihari Já­nos zeneköltő szülőfalujában, Nagyabonyban kerül sor a népi zenekarok fesztivál­jára. Az élénk kulturális életre jellemző, hogy az Ipoly menti községekben, Szécsénkén, Füle­ken és Csábon kulturális ver­senyt tartottak. A füleki pa­lócegyüttes például új műsor­ral lépett fel. A lelkes füleki vezetők arra vállalkoztak, hogy feldolgozzák ennek a vidéknek magyar táncait, nép­szokásait. Nemrégen a CSEMADOK nyitrai járási vezetősége a pedagógiai főiskola korszert aulájában nagyszabású ének­kari fesztivált szervezett. Eb­ből az alkalomból szerepelt Nyitrán a Csehszlovákiai Ma­gyar Tanítók Központi Ének­kara, amelyet Vas Lajos Er- kel-díjas karmester vezetett. A műsorban fellépett még a nyitrai pedagógiai főiskola énekkara, valamint az eger- szegi férfikar, valamint a nyitragerencséri gyermekkó­rus. A naszvadi magyar tan­nyelvű iskola tanítói és diák­jai — a CSEMADOK-kal együtt — részleteket mutattak be Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költemé­nyéből. Az előadást több mint 800-an hallgatták végig. Az ipoly- szállási CSEMADOK-közgyű- lásen például elhatározták, hogy magyar nyelvű dal- és táncegyüttest alakítanak. Sokáig lehetne még sorolni a csehszlovákiai magyar lakta területek kulturális és társa­dalmi életét, a CSEMADOK- szervezetek tevékenységét, de ízelítőül ennyi is elég. Tóth Dezső, a pozsonyi Szabad Földműves szerkesztője Báthori István képmása és címere, másféle, nagy ezüst­pénzen Lipót, megint másfé­lén Ferdinánd... Az ezüst­pénzek egy része új, verdefé­nyes, az apróbb pénz használ­tabb, kopottabb, s ez nem csoda: a kisebb pénzek sokat forogtak, s meghúzkodták őket kövön, csizmán, falon, hogy valóban ezüstök-e. Az öreghegyen elrejtett, „legfia­talabb” pénzt 1592-ben verték, ami arról vall, hogy a pénz- vagyont körülbelül ez időben rejtették a föld alá. Arany a krumpli között Alig gyűjtötte össze a veszp­rémi Bakonyi Múzeum a bala- tonfőkajári érmeleleteket, újabbat jelentettek neki. Ez­úttal a Somló tövéből. Meg­ható volt az az igyekezet, amellyel bejelentette a somló- vásárhelyi és a bodorfái ta­nács elnöke és a két helység iskoláinak nevelőtestülete. És ahogy vigyázták a pénzt, igyekeztek megóvni mind! A Somló hegyéhez közel fekszik Lovaspuszta, ennek a közvet­len közelében szántott Fejes István tsz-íársaival. Krump­lit potyogtattak az eke után, a barázdába. Aztán észrevet­ték, hogy nemcsak krumpli van ott, hanem sok, fényesen csillogó pénz is! összesen 1638 garast és dénárt — ami­lyent Balatonfőkajár határá­ban is — találtak, de itt sárga pénz is villogott az érmék kö­zött. Az öt „sárga” pénz „Má­tyás-arany”, az 1400-as évek második feléből. A felirata: „Mathias. D. G. R. Ungarie”. Huszonnégy karátos arany! Az aranypénzek majdnem száz esztendeig voltak forga­lomban, mielőtt az 1500-as évek második felében elrej­tették őket a későbbi garasok­kal és dénárokkal együtt. Kik rejthették el a pénzt? A balatonfőkajári lelet haj­dani tulajdonosáról nem is Néhány szó a sóról sejthetünk semmi mást, mint­hogy nem tartozott a szegény­emberek közé. A lovaspusztai lelet hajdani tulajdonosáról többet sejthetünk. A közép­korban a puszta helyén falu állt: Lovas község. Ez a som- lóvásárhelyi apácák birtoká­ban volt. A törökök az 1500-as években teljesen elpusztítot­ták a falut. Az apácák elme­nekültek, s csak később tér­tek vissza. Lehet, hogy ők rejtették el ezüst- és arany­pénzüket. Hajdan is találtak a szántó- vetők érmeleleteket. A régi Sopron megyei Árpás (a ro­mai kori Mursella) mellett rengeteg papiruszba csoma­golt „pogánypénzt” (római pénzt) találtak, de nagy részét veszni hagyták. Ma szeren­csére, a lakosok jelzik a föld­ben talált értékeket. Mosta­nában leginkább traktorral szántanak, s ez mélyebb réte­geket is felfordít. De tökéle­tesedtek a kutató műszerek is. Ez a magyarázata, hogy ma gyakran „terem” ezüstöt, sőt aranyat is az anyaföld. (Pozsgai Zoltán) Eleinte kérdé­sünkre, hogy van-e még sóhi­vatalunk, fanya­logva, mosolyog­va, talán egy ki­csit el is értve a kérdést válaszol­ták az illetékesek: nincs. Valóban nincs. Ma már hiába keresnénk a Sóhivatal táblát, nem találnánk. Pedig hosszú időt élt meg ez a hi­vatal, hiszen a só — s itt idézzük a lexikont — Ma­gyarországon a legrégibb időktől regále (királyi jö­vedelem) volt. Ezt bizonyítja az Aranybulla XXIV. és XXV. cikkelye is. Márpedig, ahol van regále, ott van hivatal, s volt is. 1948. de­cember 31-ig, amikor a 60.456 számú PM-rende- let megszüntette a sóhivatalokat. Ha Sóhivatal nincs is, sófo­gyasztás az van, mégpedig bámu­latosan nagy, olyan nagy, hogy erre aztán igazán irigykedhetné­nek az egykori só-vámszedők. 1951-ben 13 800 va­gon sót vásárol­tak az országban, 1965-ben már 24 800 vagont. No, nem mintha a há­ziasszonyok ala­posabban meg­sóznák a levest, mutatva, hogy sze- relmesebb termé­szetűek elődjeik­nél — bár: a ház­tartások is többet fogyasztanak. Az 1951. évi 6900 va­gonnal szemben 7400 vagont. A többit az ipar igényli, s a leg­többet nem is az élelmiszeripar, mint várnánk, ha­nem a nehézipar. A nehézipar évente 9053, az élelmiszeripar 2667, a könnyű­ipar 2410 vagon sót használ fel, az üvegkészítők, a hótakarító mun­kások, a ktsz-ek összesen 3111 va­gont. Aki azt hin­né, hogy só, az só, egyformán sós* az téved. Külön­böző minőségű sót vásárolunk a Szovjetuniótól, Romániától, Len­gyelországtól, az NDK-tól. Például extra minőségűt a lakosságnak, ak- naszlatinait az iparnak. A Kőbá­nyai Sóüzemben pedig jódot. ke­vernek a sóba, hogy a jódszegény vizű tájakon az egészségvédel­met is fokozot­tabban szolgálja a só. Express-túrák Nyolcvan útvonalon húsz I országba utazhatnak az idén a 15—30 éves fiatalok. Az Exp- | KGST-gépbemutató Csepelen 1962-ben szakosították ha­zánkra a KGST keretében a konfekció varró- és vasalógé­pek gyártását. A feladatok jó részét a csepeli Kerékpár- és Varrógépgyár már teljesítet­te. A tervezett tíz típusból nyolcat már gyártanak, sőt egyes fajtákból 1000—1200 da­rabot szállítanak évente a KGST-államoknak. A Gépipari Tudományos Egyesület csepeli szervezete és a csepeli Kerékpár- és Varró- gépgyár nemzetközi tudomá­nyos tanácskozást hívott össze, hogy a KGST-államok szak­emberei elmondhassák meg­jegyzéseiket az itt gyártott géptípusokról. A gépbemuta­tóval egybekötött összejöve­telre a Szovjetunió, Csehszlo­vákia, az NDK, Lengyelország, és Bulgária küldte el delegá­tusait, továbbá 9 magyar nagyvállalat 80 szakemberét. A legújabb típusú konfekció- ipari gépeket a csepeli műsza­ki klubban mutatták be mű­ködés közben a konferencia részvevőinek. — A kiállítás egyik „sztár­ja”: a legmodernebb gépekkel is felveszi a versenyt ez az új­típusú aprógomb-felvarró. ress Ifjúsági és Diák Utazási Iroda 1966-ban a tavalyinál 3000-rel több, összesen csak­nem 20 000 középiskolásnak, egyetemistának, ifjúmunkás­nak nyújt segítséget arra, hogy megismerkedjék a Szovjet­unió, Csehszlovákia, Jugoszlá­via, Románia legszebb tájai­val, történelmi nevezetessé­geivel. A MESTER Ősz hajú, előrehajló vállú öregúr lépett be a kávéház ajtaján. Botja hangosan koppant a futószőnyeg mellett a parkettkockákon, amíg az ablak melletti asztalhoz ért; ott megállt egy pillanatra, tétovázva, majd széles karimájú kalapját a fo­gasra akasztotta, azután leült s kö­rülnézett. A pikolófiú sietett hozzá, tisztelettudóan meghajolt. Valamiről szót váltottak — a fiú elment, s egy perc múlva újságokkal a kezében je­lent meg az asztalnál, átadta a lapo­kat. Az ablakon át melegen sütött be a kora nyári nap, a fény frissen verődött vissza a hófehér abroszról és csillogva tört meg az odakészített poharak oldalán. Csend volt a kávé­házban, kora délelőtti csend, amikor a pincér és a néhány vendég nem nagyon zavarja egymást. A pikolófiú már a kávét, a péksü­teményt és a pohár sima vizet vitte az öregúrnak. Az felnézett a közele­dő léptekre és ahogy felemelte te­kintetét: megismertem. A Mester. A Mester, a vidék járó színház egykori örökifjú bonvivánja, a nők bálványa, aki (mint a 28 év előtti helybeli hírlap írta róla) „gyö­nyörű szépen zengő lírai tenorjával belopta magát közönsége szívébe” — mint ahogy a kikapós polgárasszo­nyok, s romantikus lelkű varrólá­nyok szívébe is. Mennyire eljárt az idő: huszonnyolc év. A Mester már akkor nyolc-tíz esztendeje negyven­éves volt — és senki sem mondhatta rá, hogy nem igaz. ö volt a „Tokaji aszú” Pistája, az „Aranykalász” fiatal ura, a „Cir­kuszhercegnő” Mister X-e, a délceg Noszty fiú — éppen úgy, mint ahogy ő volt reggelig tartó kártyacsaták nemesen veszteni, vagy bohém-köny- nyeden nyerni tudó hőse, a boros­cigányos-szépasszonyos vacsorák olykor távolbatekintő melankóliá­val, olykor vad sörényrázással mu­latni tudó, a szépasszonyok ablaka alatt a csillagok fényében álmodoz­va szerenádozó gentry-figura — és ki tudja még, de mindenekelőtt a bonvivánok bonvivánja: a Mester. A „Tokaji aszú” majdnem minden este táblás házzal ment. így énekelt benne a szégyenbehozott leány az úrfinak, reménytelen szerelmében (amely természetesen a fináléig minden reményt felülmúlt): „Pistának hívják, A haja barna, Udvarol jobbra Udvarol balra. Futok utána, ö rám se néz. Imádom mégis Ez az egész”. Azután egyszer megjelent a színen az úrfi, a hovatovább ötvenéves Pis­ta urfi, délcegen, fiatalon, hódítóan, s felcsendült a lírai tenor — ál­könnybe lábadt a primadonna sze­me, s a gyönyörűségtől igazi köny- nyeket hullatott az első bérleti sor­ban a Fő utcai dohánytőzsde üdvös­kéje: Valéria kisasszony. Az örök­szűz, akinek szívében — az érzelmek feltámadó hullámát szende pirulásá­val titkolni nem tudván, s talán nem is akarván — valami remény támadt fel mindannyiszor, amikor őt látta, Őt hallotta a színpadon: a Mestert, aki naponként jött hozzá és nem szívott mást, csak finom illatú Coro- nitast. Ám a Mester gomblyukában té- len-nyáron fehér szegfű pompázó ;t és ezt senki mástól nem szerezhette be, csak Margitkától, a virágüzlet kétszer özvegyült, de harsogó élet- kedvű1 tulajdonosnőjétől, aki a kissé már elmúlt tavaszt érezte visszatér­ni mindannyiszor, amikor ő ... igen Ő lépett be az ajtón, s bokáját ösz- szekoccantva kissé meghajolt és az­zal a hódító mosollyal az arcán, azon a lágyan csengő szép hangján megszólalt: „Nagyságos asszonyom, tűzze a szívem fölé a világ legszebb fehér szegfűjét azzal a szép kezé­vel ...” Margitka pedig odatűzte a lopva mindannyiszor megcsókolt fe­hér szegfűt, finoman, elegánsan ... („És tudjátok, mi történt? — mesél­te egyszer barátnőinek a cukrászdá­ban. — Ahogy feltfiztem a szegfűt, megfogta a kezem és megcsókolta. Mélyen a szemembe nézett és azt mondta: magát mindig úgy látom gondolatban, ahogy feltűzi a szegfű­met, ezt a legszebb virágot és így ez a virág — bocsásson meg, nagyságos asszonyom — csak magára emlékez­tet. Hallottátok, ezt mondta. Rám emlékezteti. Hát nem csodálatos. És aki a virágot szereti... hm ... hm ... mást is szerethet. Nem? És még egyesek azt hiszik, hogy holmi ba­góval megszédíthetik. Mi az, Valé­riám, rosszul vagy? Ááá, csak nem értetted félre, drágám?”) Akkoriban, mint gyerek — írtam is már erről — sokat forgolódtam a színház körül: szerepeltem is, üze­neteket, levélkéket vittem-hoztam, teljes diszkréció mellett. A Mester számomra is varázslatos nagyság volt, pattanva ugrottam, ha kért va­lamit. Gyerekszemmel bár, de lát­tam, minden csillogást, ami körülöt­te volt és azt Is, amikor reumás tér­dét ropogtatva, masszírozva állt fel az öltözőpadról, hogy egy pillanat múlva mint a varázslatos ügyességű álarcos Mister X, jelenjen meg a ri­valdafényben. Ez volt az élete. Este a rivaldafény, nappal az asszonyok, a hódolók fénye. Mesélték: igazi bárókisasszony volt a felesége, aki otthagyta aa atyai kastélyt, hogy kövesse őt a színpadi világ csábos, valójában tai: mi világába... A bárókisasszonyt s szülei kitagadták, de hiába: hű ma­radt szerelmeséhez mindhalálig Mert hogy meghalt a bárókisasz- szony. S azóta a Mester vigasztalha­tatlan, valójában minden, amit tes: csupán, szomorú, keserű játék.. Szívében ott él az örök bú. Hallottam én is a könnyfakasztó történetet; tudta a Mester is és min­dig nevetett rajta, ebben az őröl bújában. Bárókisasszony? Miér nem hercegnő? Ugyanis hercegnőnek nevezte- hívta egykor a társulat szubrettjét aki fiatal volt és tüzes és pózoló véi szamárnak nevezte a Mestert — i közönség bálványát, a kikapós poi gárasszonyok, a romantikus lelki varrólányok bizsergető szíve-vágyál Mert hogy nevezhette így, hiszen ; felesége ... szóval, a felesége vol mindaddig, amíg a városbeli nagy vendéglős jóképű fia közreműködé sével el nem váltak ... Ahogy ott ült az ablaknál a betűzi napfényben — egy pillanatra vissza képzeltem a régi időt, újra láttam : régi Mestert, amint kilép a dohány tőzsde ajtaján és benyit a virágüz letbe. Délcegen, mint a Noszty fit vagy mint Mister X. De csak eg; pillanat volt az egész. Az ősz hajú, hajlott vállú öregú felállt az asztaltól, kalapját leakasz tóttá s botjával kopogva elindult kijárat felé. A pikolófiú kicsit meg hajolva köszönt, felvette az asztal ról borravalóul otthagyott forintos1 Megpörgette a levegőben, ügyes kéz zel elkapta és a másik kezefejér terítette. Fej vagy írás? A Mester pedig befordult az ár nyékos mellékutcába, sétálva bállá gott rajta végig, amíg el nem érte a otthoni kaput, amelyen belépett. Dér Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom