Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-21 / 119. szám
"%/ífírtán 1966. MÁJUS 21., SZOMBAT / A többiek elmentek már. Csak ketten maradtak bent a műhelyben. Zsiga bácsi, meg Mihály. Zsiga bácsi, akit a szokásokhoz híven elbúcsúztattak társai a gépektől, a munkától, mert hát megöregedett már, nyugdíjba megy, ma dolgozott utoljára. Szerették az öreget, aki úgy élt a műhelyben, mintha azon túl nem lenne másik világa. Mihály is szerette. Eleinte hálából, mert hogy ő hozta be a gyárba, az ő felügyelete alatt inaskodott, vált mesterré. Zsiga bácsi volt az is, aki szóba hozta, hogy Mihály volna jó művezetőnek. Jólesett neki akkor a protezsálás, mert az öreg szavára sokat adtak, de ugyanakkor kínos is volt, mert úgy titokban arra gondolt: ravasz ez a vén ember. Számításból dicséri, számításból mond róla ennyi jót. Bizonyára azért egyengeti útját, ahol csak tudja, mert kell a jobb, a könnyebb munka neki. Ügy gondolja, nála többet elérhet, mint esetleg másnál. S inkább ő legyen a főnök, akitől hálát várhat. Ám, az öreg furcsa módon sohasem kért semmit. Inkább még segített neki. — No, de majd most! — gondolta Mihály. — Most majd kirukkol vele: — „hívja be minden hónapban dolgozni, engedje kivinni, sőt segítse is kapun túlra a fusi szerszámokat, vagy mit tudom én, mit akarhat, hogy még mindig itt van! Vagy talán hálát? Hogy most mondja el neki meglett ember módjára: „Zsiga bácsi, magának köszönhetek mindent...”? Ezt már elmondta, amikor vége lett az inasidőnek. Ittak is rá, azóta meg a maga erejéből boldogul. Mégis, miért nem megy el? — türelmetlenkedett Mihály. Közben Zsiga bácsi gyerekes zavartsággal csomagolt. Lassan, kimérten. Rakosgatta egyik helyről a másikra a különböző fényes szerszámokat, csavarhúzót, fogót, amelyik mind remekmű volt a maga nemében, amilyeneket üzletben nem lehet kapni. — Megyünk Mihály? — kérdezte, miután mindent leltárba vett és nagyot gondolva, visszarakta a kopott polcokra „kincseit”. — Mehetünk éppen... — válaszolt kínos udvariassággal Mihály. — Most el kell menni vele, pedig úgy sietett volna haza. Metszeni a lugast. Megígérte az asszonynak, s ma megint nem lesz belőle semmi — gondolta fanyalogva. — De hát üsse kő, legyen jó napja az öregnek, ha már egyszer így akarja. E lindultak. Csendesen, szót- i lanul. — Majd a „nevesincsnél” térjünk be egy kicsit — ajánlotta ravaszkásan Zsiga bácsi. — Ügyis becsukják hamarosan. Az italboltig nem szóltak többet. A félliteres üvegeket Zsiga bácsi kérte tele. — No, igyunk hát, fiam — emelte koccintásra poharát. Igyunk, aztán mondok neked valamit. Egy régi cimborámról. — Hallgatom. Mondja csak, Zsiga bácsi — adta meg végleg magát Mihály, ahogy megérezte a savanyú bor szagát —, hallgatom. — Több mint negyven éve már ennek. Tanúja voltam egy lagziban. Fent a Tiszahá- ton. Nem volt fényes esküvő. Alig voltak tízen, tizenöten. Nem mertek eljönni a vendégek, még a cigányok sem. Igaz, nem is nagyon várták, mert igen nehéz volt az élet. Csendben ültek a szobában, amelyben szétszedték a nyo- szolyát, hogy több legyen a hely. A vőlegény és a menyasszony pont a tükör alá került, az asztalfőre. A másik oldalon öt kemény legény foglalt helyet. Valamennyien katonaruhában. A vőlegény is abban volt. Az anya hiába mondta neki, még amikor készülődtek: — Ugyan fiam, ne csúfos- kodj ezzel az elnyűtt mundérral! A hónod alatt sötét foltot hagyott már az izzadtság. A vőlegény csak megrázta a fejét. Nem sokat magyarázott anyjának, hiszen úgysem értette volna meg. Egy éven át csatázott ő ebben az olasz Elkésett ébresztő hegyek között. Maga tépte le róla a csontcsillagot, amikor megalakult a vörös hatalom. Hatodmagával szökött meg az olasz frontról, velük voltam én is. Együtt kuporogtunk hazafelé a zsúfolt marhavagonban, ahol a sok embertől nehéz volt a levegő. Amióta hátat fordítottunk az olasznak, Szűcs Mihály volt közöttünk a parancsnok. Nagycsontú, szeplős. Hasonlított rád. A Tisza környékéről vitték ki a frontra 1916-ban. Ott ismerkedtünk meg. ö várta fel a piros szalagot a kis századnak. — Egészségünkre — mondta többször Mihály vacsora közben, s a pohara után nyúlt. A menyasszony éppen, hogy csak megnyalta a pohár szélét. A katonák sem sokat ittak. Ejnye már — kiabált a menyasszony apja — kitől sajnálják ezt a bort? Igyanak, mert még egy-két nap, és a szakramentom is összeszakad. Az asztalnál pedig eddig sem volt fényes a hangulat, de ettől a megjegyzéstől még komorabbá lettek az arcok. Az idősebb Szűcs — emlékszem — körülnézett és az asztalra vágott. — Hol vagyunk mi? A siralomházban? Én a tanács elnöke vagyok és mégsem félek! Daloljunk! — Szegény az öregségtől és a bortól reszkető hangon dalolni kezdett... V ilágosan hallani lehetett már akkor a távolról a puskalövéseket. Jöttek a fehérek. Mihály kiment az udvarra, hallgatva nézte az eget, amelyre sötét kupolaként rajzolódott ki a szalmakazal. Tétova lépések hallatszottak a konyhában, és az ajtó keretébe árnyék rajzolódott. Az egyik cimboránk volt. Figyelmeztette Szűcsöt. — Elmúlt éjfél Mihály. Nekünk menni kell. Apád azt mondta, hogy a csónak lent vár a Tisza-parton. — Bolond dolog volt ez az esküvő — sóhajtotta a vőlegény. — De ki gondolta volna még akkor, amikor szabadságot kértünk... — Ugyan hallgass már... — intette le pajtása — így van ez rendjén. — De most mi lesz? — sóhajtotta keservesen Mihály. — Mi lenne? Te még nem hagyhatod itt az asszonyt — kacsintott hamiskásan Gáspár. — Hanem az lesz a legjobb, ha mi lemegyünk a Tiszához, oda, ahová apád a csónakot készítette. Gyenge kis alkotmány az. Egyszerre csak hárman férnek bele. Átkelünk, és valamelyikünk vár rád egészen hat óráig. Addigra feltétlenül ott legyél! Mihály felszabadult a nehéz félelem alól és hálás pillantást vetett Gáspár felé. Nem volt több beszélnivaló. Indultak vissza. A szobában úgy találták a násznépet, ahogy ott hagyták. Mihály egy csapással végetvetett a bizonytalanságnak. — Na — mondta —, még egy pohárral, és aztán mára vége a lagzinak. Az idősebb Szűcs Mihály úgy búcsúzott a katonáktól, mintha valamennyi édesfia lett volna. — Ne haragudjanak, hogy olyan szegényes volt a lagzi! — hajtogatta minduntalan a felesége, míg végül az egyik katona le nem intette: — Ugyan, hagyja néném. Életemben nem ettem ilyen finom sült húst. — Majd a fiammal küldök egy kis maradékot — ígérte a mama örülve a dicséretnek. Az öt katona a konyhában felszedte a puskát, velük mentek a nász-szülők is. Csak Mi- hályék és a szülei maradtak a házban. Idősebb Szűcs álmos fejét az asztalra ejtette, és menten elaludt. Felesége a nyári konyha ajtajáig kísérte a fiatalokat, ahol várta őket a frissen húzott ágy. Fontoskodva ígérte: hűségesen virraszt, és öt órakor felkelti Mihályt. Közel két óra volt. amikor a fiatalok lefeküdtek, mégis ir- galmat’anul hosszú az idő öt óráig. Rengeteget dolgozott aznap a mama. Elfáradt ő is. Fél ötkor megnézte még az órát, de aztán hasztalan küzdött az álmosság ellen. Lekó- kadt a feje is. Arra ébredt szegény, hogy valaki belökte az ajtót. Nagy, kerekképű ember volt, az asztalhoz ment, és felemelte a félig teli borospoharat. — Látja, százados úr, milyen szíves fogadtatást kapunk? Kérdezze csak meg, hová tette a fiát ez a boszorka! Tegnap még mint vöröskatona esküdött meg a faluban. Persze, csak úgy bagóhiten. A tiszt, mint akit jól megcsíptek, felszi6szent. — Kutassátok fel a házat! — adta ki a parancsot. Az öreg Szűcsné keservesen sírt. — Jajj ... mindennek én vagyok az oka! Tönkretettem a saját gyermekemet — zokogta. A katonák szétszaladtak az udvaron. Az egyik benyitotta kiskonyhába és hangosan felröhögött. M ihály az ágy 6zélén ült már. Az egyik csizma a lábán volt. A másikat akkor rángatta felfelé. Szembenézett a betolakodóval. Egy gyors mozdulattal kihúzta lábát a csizmából és teljes erővel a vigyorgó katona fejéhez vágta. Anyja, akinek közben megjött már a szava, ráförmedt az udvarukon álldogáló szomszédjukra. — Mondjad csak te gazember! Jó ez neked így? Hogy a nyakunkra hoztad a bajt? A megszólítottat elfogta a méreg. — Nem te írattad alá a rendelkezést, vagy az urad, hogy a disznóimat küldjem a hadseregnek? Pénzt nem kaptam érte, csak szemetet. Szegény Mihály agyában összefonódva forogtak a közelmúlt és a jövőre vonatkozó képek. A tehetetlen düh roppanásig szorította az álkapcsát. — Elaludtam ... Most elaludtam ... A csónak... A katonacimborák... Én kedvesem . . Puskaropogás szakította meg a beszélgetést. — Gyerünk hé! — mordult rá hátul az egyik fehér katona és puskatussal meglökte a foglyot. Mihály búcsút intett a&z- szonyának. Nem lemondóan, hanem biztatóan és lassan elindult kifelé a portáról. Nem hallottam többet róla. Jó tizenöt év múlva a gyárkapuban várt rám egy asszony suttyó fiúval. — Emlékszik még rám? — kérdezte. — A tanúm volt az esküvőn — magyarázta zavartan. — Tizenkilencben. Elhoztam a fiam ... A neve ugyan nem stimmelt, de amit mondott, az valóban úgy volt. Azt hittem, nem jól emlékszem. Az akkori bájos fiatal menyecskét sehogysem tudtam az előttem álló megtört asszonynyal összeegyeztetni. De a fiú arca ismerős volt. — Az uram annak idején azt mondta, jó szakmája van magának. Ha vége lesz a háborúnak, megtanulja. Nem jött vissza szegény. Én meg mégegyszer férjhez- mentem, — sóhajtotta pirulva. — Itt a fiam! Neveljen belőle jó lakatost! Nem mondhattam neki, hogy nekem is csak az egyik lábam van a gyárban, a másik meg az utcán, mert vöröskatona voltam. Nehezen tudtam behozni a gyereket. Ügyes kezű, jó eszű volt a fiú. Igyekeztem mindenre megtanítani, amit én tudtam. Ügy éreztem, felelős vagyok érte. Csak a szerszámaimat, amit a szekrényben őriztem, azt nem adtam a kezébe soha. Még előtte is jó volt vele dicsekedni. Figyeltem, vártam, tud-e majd ő is olyanokat összehozni. P illanatra megállt Zsiga bácsi, a beszélgetésben. A táskájában matatott. — Itt a szekrényem kulcsa — folytatta. Ami benne van, az a tiéd. Neked adom Mihály. Ne morgolódjon apád rám a túlvilágon, hogy irigy vagyok. Mert, hogy én voltam azon az esküvőn a tanú ... Szegény anyád, nem tehetett mást — mondta hozzá magyarázón — férjhez kellett mennie. Hallottam, tőle tudom, hogy az embere jó volt, jól bánt veled is. András Ida DOROG Füst- és korommentes háztartási brikett TRISZTÁN Csaknem egy évtized telt el azóta, hogy Budapesten, a Jókai Színház műsorán szerepelt Illés Endre és Vas István verses drámája, a „Trisztán”, Gellért Endre rendezésében. A jövő évadban a Déryné Színház bémutatja a drámát, s az előadást Petrik József rendezi. Világszerte foglalkoztatja a szakembereket olyan füst- és korommentes tüzelőanyag előI állítása, amely égéstermékeivel nem szennyezi az iparte- I lepek, a városok levegőjét. A Bányászati Kutató Intézet szakemberei, a Dorogi Szén- feldolgozó és Vegyipari Vállalat mérnökeivel közösen, többéves kutatómunkával kidolgozták a füstszegény háztartási brikett gyártástechnológiáját. A sikeres laboratóriumi kísérletek után a napokban a dorogi nagyüzemi viszonyok között is kipróbálták az új technológiai eljárást. Ez a munka is sikerrel zárult, elkészítették az első adag füst- és korommentes háztartási brikettet. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a füstmentes brikett fűtőértéke jobb a hagyományosnál és szilárdsága is ellenállóbb. A Bányászati Kutató Intézet tervei alapján még az idén hozzákezdenek a dorogi üzemben olyan berendezés építéséhez, amelyben nagyobb mennyiségű füstmentes brikettet készíthetnek. SZŐLŐISTEN OLTÁRA A Balaton mentén, Csajágon vasútépítkezés közben a földben egy oltárt találtak, amelyet a bor vagy szőlő istenének emeltek a rómaiak, időszámításunk után a III. században. Barlangkataszter Reneszánszát éli a barlangkutatás, lassan új sportszenvedéllyé növi ki magát. Míg a múlt század közepétől — amikor már tudományosan kutattak barlangok után — 1954-ig összesen 36 575 folyóméter hosszban 525 barlangot tártak fel, 1945-től 1962-ig újabb 434 barlangot találtak, amelynek össz- hossza 28 81? méter. Az utóbbi években pedig szinte hetente érkezik hír arról, hogy javarészt amatőrök és csak a felfedezés vágyától hevített fiatal és öreg barlangászok újabb földalatti üregeket találtak. Az új felfedezéseket sorra kataszterbe veszi dr. Bertalan Károly tudományos kutató, aki önzetlenül, nagy ügy buzgalommal tartja nyilván a barlangokat. A ma még kéziratban levő kataszter feltünteti a barlang topográfiáját, jellegét, azt, hogy kansztos-e, vagy sem, víznyelő, vagy forrásbarlang, milyen mélységben- található stb. Sok mindent elárul ez a dokumentáció. Azt, hogy szám szerint a legtöbb barlang a Bükkben, Észak- Borsodban található, szám szerint — az 1962-es adatok alapján — 225, a Bakonyban 159, a budai hegyekben 107. Budán négy nagy barlangot ismerünk. A pálvölgyit 1902-ben fedezték fel, a szemlőhe- gyit, amely egy kilométernél nagyobb, 1930-ban, a ferenchegyit 1933- ban. Ez ma már három kilométer hosszban járható. A Mátyás-hegyi barlangra 1948- ban bukkantak rá és közel öt kilométer hosszú földalatti folyósórendszert tártak fel. Megtudhatjuk, a Mecsekben az abaligeti barlang körülbelül 1 kilométer hosszú, patak folyik benne, a Bakony legszebb és legizgalmasabb barlangja a tapolcai tavasbarlang, s hogy a cserszeg- tomaji barlangra kútásáskor bukkantak rá, 54 méter mélységben. A hatalmas földalatti üreget most tárják fel. Érdekes, hogy a Mátra— Cserhát—Börzsöny hegyvonulatban viszonylag kevés barlang található — 45 — és csak 10—20 barlangot rejt a Villányi-hegység, a nyugati határhegység és a Vértes. Tengerre szállni A matematika első helyen • Ultizni tudni kell Tisztjelöltek között — Mi a legnehezebb? — A vasmacska _ ?! — Próbálja meg felhúzni! Persze, a darunak sincs pehelysúlya. A MAHART központjában működik ez a kétéves továbbképző. Itt tanulnak a magyar kereskedelmi flotta tisztjelöltjei. N — Tizenhét hajónk közlekedik a tengereken — mondja Rühl Lajos, a vezető tanár. Irányításukra képzett tisztekre, szakemberekre van szükség. — Milyen tárgyakat tanulnak a hallgatók? — Természetesen a hajózástan minden ágát: navigációt, mágnességtant, térképészetet, rádiónavigációt, meteorológiát, oceanográfiát, s még sok mást. Emellett legalább angolul írni, olvasni, beszélni — tudni kell, mert ez a nemzetközi tengerésznyelv. — Miből áll a hallgatók egy napja? — Reggel nyolckor kezdődik a tanítás — mondja Pozs- gai Károly, az egyik növendék. — Délig általában elméleti oktatás, ebéd után gyakorlati foglalkozás. Ezen rádiószerelést, adást, vevést, morzét tanulunk. Amikor tengerjáróink feljöhetnek a Dunán, ellátogatnak a fedélzetre a tisztnövendékek is. Ilyenkor a gyakorlatban ismerkednek a hajó berendezéseivel, ellátják — igaz, egyelőre csak a kikötőben — a tiszti feladatokat. Legényálom a tengerészet. Melyikünk nem vágyakozott valamikor hajóra, tengerekre? — Kik lehetnek a tisztképző hallgatói? — Felvételi vizsgát tesz Nehéz tantárgy a matematika. Különösen a gömbháromszögek tétele kormánykerék mellett minden jelentkező. Akik megfeleltek, orvosi vizsgálatra kerülnek, mert az egyhangú, állandó hullámzást nem minden szervezet tudja elviselni. Azok, akik tisztek szeretnének lenni, először, természetesen, martóznak mennek. A hajózásnál mindenki így kezdi Amilyen szép egy tengeri út, a hajósnak nemegyszer annyira egyhangú. Éppen ezért — bár a felvételi vizsgán nem kérdezik, és nem szerepel a tantárgyak között —, az öreg hajósok szerint nem árt, ha a jelentkező ultizni is tud ... Somfai Péter
