Pest Megyei Hirlap, 1966. április (10. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-05 / 80. szám
1900. ÁPRILIS 4., HÉTFŐ ~~K=r*jífiaa> TAVA S Z (Kotroczó István felvétele) Bella A(Mi1A DŰLI MA Amikor a tolmácsoló Irodalomtörténész az Egyetemi Színpad pódiumán orosz, ukrán írótársaival együtt bemutatta a fehér ruhás, bronzvöroshajú, fiatal nőt, s ő picit felemelkedve ültéből, félénken meghajolt, másodszorra megállapítottuk: milyen szerény. (Elsőnek természetesen azt: milyen szép. Hogy is írta egy magyar újságíró moszkvai, ír ókongresszusi beszámolójában? „Tűsarkú múzsa.’’) A színpad széléig jött. és egy versét szavalta. A vers százévekkel ezelőtti önmagáról szólt, arról, hogyan kívánkozott életre ősei vérében, hogyan kérleli a még meg nem született lány olasz ükanyját, engedjen a csábításnak — majd tatár apját. És szavalatát hallva, módosult jelzője, így: szertelenül szerény. Mert valóban, belülről szertelenül tolmácsolta magát. (Egyszer elakadt, akkor kilépett színész-mivoltából, vörös hajához kapott, és keresően hátrafordult: Roizsgyesztvenszkij súgott.) Nem tudtam megállni, hogy ne a szépségére célozzak az első kérdésben, amikor az öltözőben interjút adott, bár tudtam, hogy mindenki ezzel kezdi nála, hiszen az íróküldöttség vezetője is így mondta oroszul a közönségnek: hát nem olyan, mint maga a költészet? — Moszkvában is szépnek érzik ezt a nevet: Bella? — Anyám spanyol nevet adott nekem, mert eredetileg tabellának hívnak. De amikor ezt lerövidítettem, nem gondoltam ilyesmire. Költészetéből is ugyanez a szerénység rajzolódik ki. Keveset beszél .nagy" dolgokról. Folyóiratainkban, fellelhető, s az író-költőtalálkozőn elhangzott újabb versei .magánügyekről”, érzelmi élményekről, a lélek moccanásairól tudósítanak. Máskor ugyancsak mifcro-témát választ: szódavízautomatáról ír. 1959-ben még első férjével, Jevtusenkóval együtt eltanácsolták a Gorkij Irodalmi Intézetből. Alig két-három év múlva már lengyelül, franciául, olaszul, magyarul, angolul is megjelentek versei. A költészet hazájabeli, mai, szinte már legendás népszerűségéről kérdezem. — Az orosz irodalmi életben hagyományosan nagy jelentősége volt mindig a lírának, és ez — egy hullámvölgy után — az utóbbi években reneszánszát éli. A költészet napján a moszkvai Majakovszkij téren tömegek hallgatják a régi. és a legújabb verseket. Egy alkalommal a Luasnyiki stadionban tizennégyezer főnyi hallgatóság előtt szaval Írattak költőink. — Milyen alkalommal, milyen keretek között találkoznak a fiatal szovjet írók, költők — a fiatalokkal? — Néhány ifjúsági kávéház megszokott vendégei vagyunk, és gyakran látogatjuk az egyetemi rendezvényeket is. Vége a szünetnek. Pedig épp a magánéletéről kérdezem a költőmét — bár furcsa ez a kifejezés, egy lírikussal kapcsolatban. .. —, s ő ha lehet, még szerényebbé válik: — Moszkva közelében élek férjemmel, Jurij Nagibin íróval. Delibben a folyosóról a színpadra, s az ajtó mogul taps hallatszik. P. A. vagonajtóban megbillen egy gyapotbála. Félmeztelen emberek körülölelik a hatalmas fehér tömböt ... Négyen vannak. Az ötödik a fa alatt. Fiatal. Húsz esztendős.' ■'Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyűié, de a nyaka négyökölnyi kemény-gyökér. Néz. Beszéd közben izzait fényképet húz elő. — Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye? Büszkén pillant, kifényesedik a szeme és izzik, mint a parázs. — Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember ... Csoda. ugye? Nagy kezével beleínt a levegőbe. — Háá! De ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt. Pont abban az órában. Különös ugye? Tenyerével megdörzsöli a térdit és hirtelen megélénkül: — Mondok én még mást is. Elmondom, hogy nősített meg az a négy ember a! Akarja? Hunyorog, mint egy kamasz, kivillog a foga. — A Mari ott állt a kapuban. Kockás szoknya volt rajta. A szeme meg olyan volt, mintha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem láttam én még soha. csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme ... A kezében szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Annyira elbámultam, hogy majdnem a lábamra lökődött a bála. Varga piszkált is. Tudja, ez mindig viccel. Azt mondta: ..A fene a pofád, azt látom, hogy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz.” Később, meg azt mondta: „Nem ajánlom a nősülést. Nehéz a munkánk, esténként sokat nélkülöznek az asszonyok. Abból meg baj származik, hékás!” — Bántott, hogy röhögnek... Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak Marira. Még éjjel is vele álmodtam: nézett rám. Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz. áhunyorított a napra, a hátán meg-megbil- lentek a csipkés szélű levélárnyékok. — Másnap reggel nem Is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: „Megnősülté!-e már, Jani?” Intettem rá: „Nősül a fene”. Pedig nagyon kívántam már látni... Ki is eszeltem valamit Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkokat: csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, usgyi... — Minden ablaknál belestem, és megláttam a fonóteremben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepeinek, mint na voltam — feleltem —, igen melegem volt”. „A fenébe is! Nagy úr lett a Jani. Kétszer fürdik naponta ...” Megint fájt, hogy jókedvűek. — Másnap kilestek. Utánam lopoztak. Amikor behatoltam az ablakba rácsaptak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabálták. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tusoló is van!” „Hagyjatok” — mondtam — és elhallgattak. — Betolakodtak az ablakba. „Szép” — mondta Varga, aztán felém fordult és átölelt: „Mondd, találkoztatok?” „Nem is beszéltünk még!” —-H.BAETA LA30S: FtLTAMAfrTOM a gólyák. Tisztára úgy... A levegőben meg kicsi céroaíel- hők úsznak, rászállnak a lányok kendőjére és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Marinak is fehér volt a haja A szeme meg világított... Lekapar egy zöld háncsot a fáról és ráharap. Aztán jókedvűen beszél tovább: — Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra, és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert ha kedvelne, néha mosolyogna ... Nagyon fájt. és már nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajozó a teremben: „Ismered azt a lányt?” „Ismerem — mondta —. már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézegettem is, mivel igen csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt velem.” Faggatózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?” „Á — mondta. — Azt mesélik az asszonyok, ameddig az anyja él, nem áll szóba fiúval. Megfogadta ...” — Keseredetten mentem vissza a fához. Amikor megláttak, kiabáltak: „Ki mondta, hogy elveszett?! ... Itt van!... Hát hol csalinkálsz?” „Mosdamomdtam. Piszkált: „Gyáva vagy talán?” És elmondtam, amit hallottam ... — Egymásra néztek. Értetlenül, sokáig. „Ide figyelj, Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapunál. Két órától elbírjuk négyen a munkát... igaz-e?...” És az emberek rábólintottak. agyot szusszantott, mint a kovácsok bőrpumpája. Tekintetével végigsimította a bálánál hajló embereket. — Féltem. De nem akartam, hogy gyávának mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mari. Meglátott, de csak ment tovább ... Amikor mellé értem, annyira csomósodott a torkom, hogy csak annyit mondtam: „Ne haragudjon...” Rózsaszín volt az arca. — A téren mentünk és én nagyon sokáig csak néztem, hogyan hajlanak a lábam alá a fűszálak. Egyszerre megállt: „Mit akar?” — mondta. — „Miért nem mondja, mit akar?” — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk ... A lassú szél tölcsért fújt a porból és megpörgette, mint a gyerek a facsigát. „Vihar lesz” — szóltam. Megint megállt. „Hagyjon egyedül” — mondta és szájába harapott „Nem jó| egyedül” — felöltem. — Fejünk felett a fal eveiek | összesúgtak, villamosjegyek & röppentek, mint kicsi, fehér« madarak. Elkaptam egyet, te- § nveremre simítottam, megva-^ saltam és od «nyújtottam a § lánynak: „Ezzel utazunk... ,”| Elmosolyodott a szája. Két uj-§ ja közé csípte lassan a jegyet, § megemelte, aláfújt és azt & mondta: „Hadd repüljön”. | — Megengedte, hogy haza- 5 kísérjem. Alig szóltunk ... § Kis cseréptetős házban lakott. § A kerítésnél elbúcsúzott. „Mi- ^ kor találkozunk?” — kérdez-^ tem. — „Nem érek én rá so-k ha” — mondta s gyorsan el- í ment, mint egy lepke. — Hosszú, füves árok volt! előttem. Nem tudtam elindul- ni. Lehasaltam, a táskámra § hajtottam a fejemet és beles- | tem a kerítésen ... Tíz perc i telhetett el. Kopott, kék ruhá- « ban jött ki a házból. Ásó volt^ a vállán. A kertes udvarban | ásni kezdett. Ügy láttam, öt-§ napi munka még hátravan.^ Átkozódtam és rá vertem a ^ földre. Ekkor megint nyílt az^ ajtó. Valami fekete gubanc je-> lent meg lassan. Kendőbe csa-5 vart öregasszony csoszogott.« Ráült a kutyaólra és sokszor $ azt mondta: „Vigyázná kell a § bombára, Sándor. Vigyázni ^ kell a bombára ..Az anyja § volt. Férjét bomba ölte meg, § azóta volt ilyen. A Mari sirt^ és elvezette. ' A fiú gödröt túrt a lábával ^ a fa tövébe. Most lassan be-1 temeti és simítja a földet a ^ cipője talpával. ' — Reggel, amikor a gyár-1 ba értem, elbeszéltem mindent $ a többieknek. Nálunk az ilyes- ^ mi nem titok. Az emberek ^ egész nap szótlanok voltak és ^ délután ásókat hoztak a rak- ^ tárból. És este, amikor sötét ^ lett, mint a tolvajok, bemen- ^ tünk a kerítésen és fel ástuk a i földet... Bene bácsi is jött, | pedig ő már ötvenéves. Szépen 6 sütött a hold ... : A vagonajtóból kibukott egy | fej és kiabált: > — Hé, Jani! Letelt már a § pihenő... Hékás, te!... 0 fiú felállt, lepucolta a§ nadrágját. — Hát így ^ volt — mondta. — Az- ^ tán megnősültem ... | Csak azt nem ér- ^ tem: pont akkor halt meg a § marnánk, amikor a gyerek ^ született. Sokan mondják: „El- ^ temettük a szenvedést, feítá-1 masztottuk az örömet” ... Na, | hívnak már... Hát, jónapot
