Pest Megyei Hirlap, 1966. április (10. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-30 / 101. szám
4 1966. ÁPRILIS 30.; SZOMBAT Kiosztották a SZOT művészed díjait Találkozás Mihail Romm-mal Pénteken a Szakszervezetek Országos Tanácsának székházában átadták a SZOT 1966. évi művészeti díjait. A SZOT művészeti díját a következők nyerték el: Kertész Ákos író, Karsai Elek dr. író, a József Attila Színház kollektívája, Horváth Ferenc színművész, Szemes Mariann filmrendező, Megyeri Károly Újságíró. Berényi Ferenc festő— Yehudi Menuhin 50. születésnapja. A világhírű művész születésnapján Londonban díszhangversenyt rendeznek, amelyen maga Menuhin vezényli majd Mozart háromzongorás verseny- művét, a művész két nővére és a fia fogja a zongoraszólókat játszani. művész, Lendvai Kamilló zeneszerző-karnagy, Kenessey Jenő zeneszerző-karnagy, Fal- vay Károly koreográfus, Novák Ferenc koreográfus, Zsurzs Éva filmrendező és Kamotsay István szobrászművész. VIDRA A BAKONYBAN A század elején a Bakony- vidék gyorsfolyású patakjainak gyakori lakója volt a vidra. A ragyogó fekete szőrméjű állatot előszeretettel vadászták és a 30-as évek elején a fürge halevők eltűntek erről a vidékről. Most több mint 30 év után a Gerence-patakban ismét felbukkant a vidra. Eredeti ember, mondták róla a találkozó előtt s aztán kiderült: valóban az. Amikor megérkezett, átvette az ilyenkor szokásos virágcsokrot, leült az asztalhoz és minden formalitást, protokollt mellőzve azt mondta az összegyűl teknek: zdrasztvujtye. Ügy köszönt,‘mintha régi ismerősökkel találkozott volna, mintha csak folytatni akarna egy nemrégen abbahagyott beszélgetést. — Jónapot — köszönt mosolyogva Mihail Romm, a filmrendező és ezzel egycsapásra feloldódott a feszültség, a résztvevők is mosolyogni kezdtek, kényelmesebben helyezkedtek el a karosszékékben és rágyújtottak egy cigarettára. Egy programpont volt ez a találkozás abból a sokból, amelyen a Hétköznapi fasizmus világhírű alkotója magyarországi tartózkodása során részt vett. Valahonnan már jött és valahova még készültek. Délután volt, fáradt is lehetett volna, de nem volt az. Közvetlenül szemközt ültem vele, jól megfigyelhettem az arcát, amely érdekes arc — összeráncolt homlok, szemüveg, keskeny száj és mélyről jövő derű. Egy szalvétát gyűrögetve, hajtogatva hallgatta a tolmácsot, egészen odahajolt hozzá s úgy figyelt, mintha valami mesz- sziről hangzó muzsikát igyekezne kiszűrni az éterből. Figyelt, bólogatott, megevett egy süteményt, kávét kortyolt, a cukrot gondosan kikanalazva és mindezt nagyon természetes egyszerűséggel. Aztán — mivel kérdezték — beszélt is. A filmről természetesen. Hiszen közönségével találkozott itt az alkotó, azokkal, akiknek megcsinálta a filmet, akikért megkomponálta, élménnyé alakította a fasizmus megdöbbentő, hát- borzongató dokumentumait. — Azt akartuk — mondta —, hogy a nézők ne ájuljanak el filmnézés közben. Mi magunk vállaltuk azoknak a borzalmas képeknek a kiválogatást, amelyekből csak a viszonylag elviselhetőbbeket használtuk fel. Aztán arról is beszélt Mihail Romm, hosy mennyire örül a visszhangnak, amelyet a film a fiatalok körében kiváltott. Ezt akarta, ezt szerette volna elsősorban. Elgondolkoztatni, nyugtalanítani s úgylátszik sikerült. Leveleket kap. Leningrádból késő este interur- bán hívták fel telefonon, egy iskolás kereste, érdeklődni akart, rengeteg kérdése volt, meghívta a rendezőt az osztály egész napos vitájára. Mindezeket nem dicsekvően mondta a rendező, inkább csak beszámolt, mérleget készített. Nem is a rendező beszélt, csak egy egyszerű ember, aki gondolkodik, s a gondolatait másokkal is közölni akarja. S miután a film lett az élethivatása, a film nyelvén próbálja elmondani érzéseit. Felszólalások hangzottak el a találkozón, dicséretek. Kicsit el is pirult a vendég, látszott, hogy jólesik neki az elismerés és hogy ezt nem is akarja tagadni. S hogy mindennek ellenére nem híve a hízelgésnek, azt azonnal bebizonyította. Néhány kifogása volt a film magyar szinkronjával kapcsolatban. Hangsúlyozta: a magyar változat ugyan jobb, színvonalasabb, mint az eddigi külföldi fordítások, mégsem teljesen elégedett. Ennél a filmnél a hang, a hangsúly rendkívül sokat jelent. Soha ennyit nem foglalkozott a szinkronizálás problémájával, mint most Tulajdonképpen — magyarázta — eredetileg nem is tervezett szöveget. A képeket akarta beszéltetni csupán, a vágásokkal fogalmazni. Akiknek először levetítette így a filmet — nem értették. Megpróbálta megmagyarázni. Mikor a negyedik alkalommal magyarázott, közölték vele, hogy a beszédet magnetofonszalagra vették. Valahogy így történt, hogy az eredeti orosz szöveget maga a rendező „mondja alá”, ritka eset, de ezúttal jól bevált. Komoly dolgokról esett szó az ankéton, de a humor se hiányzott. Mint ahogy az élet is a vidámság és a tragédia váltakozása. — A humor az alaptermészetem — jelentette ki Mihail Romm és mintha ezt azonnal bizonyítani akarná, néhány amerikai utazási élményét mesélte él jóízűen, le- bilincselően. Senki sem sietett, senki nem nézte az órát. A rendezőt nézték, aki beszélgetés közben kibontotta a virágcsokrot, megszagolta a rózsát, elégedetten bólintott. Aztán az alkotótársait, a rendezői kollektíva jelenlevő tagjait bíztatta, mint apa a gyermekeit: beszéljetek ti is, hiszen van mit mondanunk. Amióta befejezték a filmet, mást sem tesznek, csak kérdeznek, érdeklődnek, tanulságokat vonnak le, tapasztalatot gyűjtenek, valahogy apostolává váltak ennek a műnek, amely kétesztendei munkájuk gyümölcse. — Köszönöm — mondta végül a mester, aki már életében klasszikust alkotott, aki Eizenstein tanítványa volt és soha nem törekedett olcsó hatásra, népszerűségre, nehezen küzdött meg a sikerért. — Köszönöm önöknek, mondta a hatvanesztendős Mihail Romm és látszott, hogy valóban hálás az új gondolatokért. B. I. A „2 Evelyn" — Mongóliában „Barátság” címmel nagyszabású nemzetközi artistafesztivált rendeznek májusban Mongóliában. A válogatott produkciókat felvonultató színes parádéban a magyar artistákat látványos légtornász- számukkal a „2 Evelyn” képviseli. Szól a gitár... Vele együtt sokféle hangszer ad nem nagyközönségnek szánt koncertet. Az Országos Szórakoztató Zenei Központ stúdiójában egyéves tanfolyamot rendeztek a vendéglátóiparban dolgozó muzsikusok, énekesek részére. Eredménye remélhetőleg színvonalasabb produkció, kulturáltabb játékstílus lesz. K arbai Mihályné nem akart hinni a fülének. Éppen a társalgóban ült, amikor a rádió bemondta a nyertes számokat. Nem volt nála a szemüvege, megkérte Burka Zsiga bácsit, nézze meg, jól látja-e? Bizony, csodák csodájára, négyes találata volt. Nagy lett az izgalom a szociális otthonban. Karbai néni csak forgatta, nézegette a szelvényt, lakótársai már rá is szóltak, hogy tegye el, mert véletlenül elveszti, és nem kapja meg a pénzt. — Ugyan mennyit kaphat? — találgatták az otthon lakói. Karbai néninek a nagy izgalomtól még az ebéd sem ízlett. Alig evett néhány falatot. — Milyen szerencsés ez a Julis néni — tárgyalták az öregasszonyok. Körülvették, kíváncsiskodtak, kedveskedtek neki. — Aztán mit kezd azzal a rengeteg sok pénzzel? — kérdezte Szűcs néni, akinek valamikor trafikja volt a Népszínház utcában. , — Mihez kezdene! Van neki két gyereke! — mondta Burka Zsigmond, aki egy kicsit a fontos esemény részesének érezte magát, hiszen Karbai Mihályné az 6 rábeszélésére vette meg a lottószelvényt, és délben ő nézte meg a nyertes számokat. — Vesz majd egy autót és férjhez megy — mondta a mindig nevető Piroska „nacs- csád”. — Én meg sem mondanám a gyerekeimnek — tűnődött Kocsis Janka néni, aki nagyon haragudott fiaira, mert több mint egy éve feléje sem néztek, mégcsak nem is írtak. — Nem vennék nekik semmit, még egy zsebkendőt sem... Nem én!... — Remélem, mulatunk egy jót — szólt közbe Rubint bácsi, aki tavaly még egy Pest környéki termelőszövetkezet éjjeliőre volt. — Én bizony megvendégelném az egész társaságot, meg bizony. Mindenkinek fizetnék egy halászlét, vagy amit akar, bort pedig innen a termelői pincéből hozatnék ... Még a cigányzenészeket is meghívnám, hogy játsszák el mindenkinek a nótáját. J ulis néni csak hümmö- gött, lefoglalták saját gondolatai. Valóban: mit csináljon azzal a rengeteg pénzzel? Eszébe jutottak a gyerekei. örömét szerette volna megosztani velük. De aztán elszomorodott. Alig-alig látogatják meg, s ha jönnek is, nemsoká mennek, sok a dolguk — mondják — leteszik az éjjeli- szekrényre a süteményes csomagot, s már rohannak is. Mintha csak illendőségből jönnének. Nem, nem az igazi szeretet hozza őket. Karbai Mihályné minden látogatás után órákig törölgeti a szemét ... Nem rossz az otthonban, már két éve itt éldegél, de mégis csak más lenne a gyermekei között. No persze, megérti ő, Jánosnál kicsi a lakás, a lányánál, Jolinál pedig más a baj. A veje nem tudja megbocsátani, hogy annak idején ellenezte a házasságot. Hallani se akar róla, hogy anyósa odamenjen. Ö nem él vele egy fedél alatt. Aztán bedugták ide. A kis Magdus a legaranyosabb, János nagyobbik lánya. Majd minden héten beszalad hozzá, ha csak negyedórára is. Karbai néni őt szereti a legjobban. Most érettségizik. Karbai Mihályné két hét múlva felvette a nyereményt, összesen negyvenkétezerhat- száztizennyolc forintot. Nem nagy összeg ugyan —, sok volt a négyes azon a héten —, de neki valóságos vagyont jelentett. A kis Magdus vitte haza a hírt, hogy milyen szerencse érte a nagymamát, s vasárnap már az egész család sietett meglátogatni, egyszerre mindenkit érdekelt, hogy szolgál a nagymama egészsége? A társalgóban két asztalt is összetoltak, a szomszéd asztaloktól elvették a székeket, hangoskodtak, kedélyeskedtek. Julis néni meg zavartan mosolygott, kendője csücskét morzsolgatta. Az otthon lakói, a társalgó másik végéből meglepetten nézték a szokatlan jelenetet. Lám, lám, most mennyire szeretik a mamát, az anyóst... — Tessék, mama, finom mákos rétest hoztam —, mondta a menye, és bontogatni kezdte a celofán-papírt. — Ügy emlékszem, a mama mindig szerette a mákos rétest... — Jaj, Mariskám, egy egész tepsivel hoztál? — motyogott az öregasszony. — Ugyan, anyjuk, ne a rétessel kezdd —, mondta János —, ott a jó kacsasült. Joli, a lánya, idegesen felkapta a nájlon-szatyrot, és kiemelt belőle egy ételhordót. — Még mit nem, kacsasült! Nehéz az a mamának. Itt van egy kis rántott hal. Friss, talán még meleg is... Tessék, mama! Mariska szemrehányó tekintettel nézett sógornőjére. — Tessék, mama, a bort majdnem elfelejtettem —, szólt Jáhos. — Kékfrankos, soproni kékfrankos... A z unokák szótlanul, illedelmesen ültek. Később Magdus a képeslapokat nézegette. ' ö már otthonosabban érezte magát. Üjabb csomagok kerültek elő. — Tessék, mama, gesztenyés torta! — Tessék, egy tábla tejcsokoládé! — Körtebefőtt! — Narancs! A mama nagyon szereti a narancsot! — Tessék, mama, egy csomag töltött cukor! Az asztal tele lett ajándékkal. Az öregasszony meghatódva nézett gyerekeire. — Jaj, kedveseim, minek költekeztek? Megvan nekem itt mindenem. Sokszor el sem tudom fogyasztani... — Nem baj, mama, ilyen finomat úgysem kap itt. Szép lassan megeszegeti, eláll a jégszekrényben. Karbai Mihályné napokon át kínálgatta lakótársait a hazai finomságokkal. Ö maga alig csipegetett, úgy látszott, az evésnél fontosabb dolgok foglalkoztatják. A látogatás utáni napon János azt mondta a feleségének. — Te, Mariska, mit mondjunk a mamának? Ügy láttam, Joliék is szeretnék magukhoz venni. — Figyeltem én is, hogy sür- gött-forgott azzal a rántott hallal. Te pedig meg sem mukkantál. Amilyen ügyetlen vagy, még megelőznek ... — Ne félj, te attól! Feltétlenül idehozzuk a mamát. Végre meg kell venni a kocsit; kivesszük a takarékból azt a kis pénzt, s talán még televízióra is futja... Joliék is megtárgyalták a dolgot. — Látod, ha nem vagy olyan kiállhatatlan a mamával szemben, most sokkal könnyebb lenne. — Ugyan, ne kezdd megint! — szólt ingerülten Tibor, a férje. — Ha akkor idehoztuk volna anyádat, nem biztos, hogy vett volna lottószelvényt. Különben nem bánom, tégy, amit akarsz. De azt hiszed, Jánosék tétlenkednek? Láttam vasárnap ... — Náluk mór volt a mama. Mért adták be a szociális otthonba? Mindenképpen ide kell hoznunk —, folytatta szelídebben. — Négy éve ott van az a telek Agárdon, most végre felépíthetnénk a víkendházat... K edden délután váratlanul János is, meg Joli is meglátogatták anyjukat. Mindketten arra akarták rábeszélni, hogy költözzön hozzájuk. János azt mondta, hogy feltétlenül hozzájuk kell költözni a maimának, mert ugye Kispesten csönd van, nem kell emeletet járni, ott a nagy kert, aztán majd megveszik a kocsit, és a televíziót, nem lesz rossz dolga; a gyerekek nagyok, nincs már velük gond, inkább még segítenek is a mamáinak, majd meglátja. De Joli sem hagyta magát. A mama nálunk érezné magát a legjobban. Tibor nem olyan rossz ember, ahogy a mama hiszi, ki lehet vele jönni, csakhát neki komoly foglalkozása van, mérnök, sok a gondja, meg aztán az a két emelet se számít, van lift, a Pistike is szereti a nagymamát, ha unatkozni fog, bármikor bekapcsolhatja a televíziót, a rádiót, és ha felépítik Agárdon a víkendházat, egész nyáron ott nyaralhat a mama, különben is, furcsának találja, hogy János most így beszél, ha úgy szereti a mamát, mért tette be az otthonba? Most más a helyzet, a cselédszobát berendezik Pistikének, mamát a belső szobában nem zavarná senki..; Az öregasszony apró, ráncos kezeit tördelgette, egyik gyermekéről a másikra nézett, ideges volt és szomorú, nem tudta, mit is mondjon. >— Ne bántsátok miattam egymást, édes gyermekeim ... Én ... én nem is értem ezt az egészet. Éppen ti mondtátok annak idején, hogy milyen jó lesz itt az otthonban, gondoskodnak rólam, nem leszek egyedül, kiszolgálnak, meg minden ... Most hirtelenében azt sem tudom, mit mondjak ... Majd jövő vasárnap ... gyertek be jövő vasárnap, addig majd gondolkozom ... János és Joli még az utcán is vitatkoztak. Ha valaki hallotta volna őket, nem tudta volna eldönteni, melyikük szereti jobban az édesanyját. A ritka esemény még mindig izgalomban tartotta az otthon lakóit. Tovább kíváncsiskodtak, de már arra voltak kiváncsiak, hogy Julis néni melyik gyerekéhez költözik, a fiához, vagy a lányához-e, vagy esetleg egyikhez sem. — Én bizony elmennék, ha volna kihez,.— mondta a kövér Piroska néni. — Én ugyan nem! Csak addig szeretnének, amig a pénzem tart, — mondta csaknem dühösen Kocsis Janka néni. — Ha a pénz elfogyott, megint visszahoznának... Karbai Mihályné hosszú töprengések után végre döntött. Pénteken délután megkérte a gondnokot, aki éppen ráért, hogy segítsen neki bevásárolni. Egyedül nem mert elindulni. Beültek egy taxiba és sorra járták az üzleteket. V asárnap délután, mire a látogatók megérkeztek, a két összetolt asztalon ki- sebb-nagyobb csomagok sorakoztak. Karbai néni ajándékai. Elsőnek Jánosék érkeztek meg, a gyerekek nélkül. Karbai néni sajnálta, hogy nem jöttek el az unokái, saját maga szerette volna átadni a részükre vásárolt ajándékokat. János és Mariska nem tudták elrejteni csodálkozásukat. Nemsokára Joli és Tibor csodálkozott ugyanúgy, de mintha egy kis bosszúság is látszott volna rajtuk, hogy Jánosék megelőzték őket. Az öregasszony nyugodt volt, magabiztos, tekintetével végigsimogatta a csomagokat, úgy látszott, boldognak érzi magát. — Ha már ilyen szerencse ért, kedves gyerekeim, — mondta — fogadjátok el tőlem ezeket a kis apróságokat. Mindenkinek vettem valamit, nézzétek csak!... Átadta a csomagokat és meghatódva folytatta: — Kár, hogy nem hoztátok el a gyerekeket, szerettem volna látni, hogyan örülnek ... A négy ember zavart csalódással nézett egymásra. — Na, mi az? Ki sem bontjátok? Nem is vagytok kíváncsiak? — kérdezte az öregasszony. — Igaz, csekélységek ezek, olyan sokat gondolkoztam, melyikteknek mit is vegyek ... Jánosnak egy ezüst cigarettatárcát, meg egy bukósisakot, jó lesz az a motorhoz ... Mariskának meg egy kardigánt, meg kölnit... Neked Jolikám, három pár nájlon harisnyát, és ... így sorolta tovább az ajándékokat, de gyermekei mintha oda sem fi-"eltek volna. Karbai Mihályné elkomolyodott. — Ami azt a másik dolgot illeti, ne haragudjatok, úgy határoztam, talán... mégiscsak ... továbbra is itt maradok. Nem akarok senki terhére lenni... Meg aztán .. „ jól érzem itt magam ... megszoktam ezt a helyet... az embereket ... Joli elsápaát, de a többiek is megdöbbentek. Nem ezt várták. — A pénzből, úgy gondoltam, megveszem a sírhelyemet, sirkövet csináltatok ... Ne legyen erre sem gondotok, ha meghalok... A kis Magdusnak pedig. — mondta élénkebben, — aki olyan sokszor meglátogatott, tízezer forintos takarékkönyvet adok ... Ez lesz az én nászajándékom. Nagy lány már, maholnap ú —ds férjhez megy... A látogató"! idő még nem ért v’ et, de Karbai Mihályné már egyedül üldögélt az tire- asztalnál. K ét hét mu.va megtartották a halvac.: _-át. Igaz, nem tűzdel.ék tele a társalgót lampionokkal, Rubint bácsi mégis nagyon jól érezte magát. Karbai néni továbbra is a kis Magdus látogatásainak örült a legjobban. FÜRTÖS GUSZTÁV: Négyes találat
