Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-10 / 34. szám
re.3i MEGYEI 1966. FEBRUÁR 10., CSÜTÖRTÖK Pál Ottóf A második pohár — A bientöt! — búcsúzott tőle a szálló halijában Willi Tremper, miközben átadta az üveg dortmundi vermutot. A csapóajtónál még hallotta furcsa, németes hanglejtését: — On dine vers les dix heures. „Hát vacsorázzatok” — gondolta, mélyen a szemébe húzta kalapját, körülnézett és a kocsisor végén parkírozó „Mercedes”-hez sietett. A kulcsokkal bajlódva is figyelt, s mivel látta, hogy senki sem követte, gázt adott a kocsinak. Számtalanszor átgondolta, miként fog cselekedni. A legrövidebb úton, a Duna-parton, a Lánchídon át felkeresi egyetlen közeli ismerősét, újévet kíván, s ugyancsak arrafelé gyorsan visszatér a társasághoz. A Gellérthegy alatt lassítania kellett. Kart- karba öltött korai szilveszterezők hajladoztak az út közepén jobbra-balra. Közrefogták a kocsiját és betrombitáltak a lehúzott ablakon. Valaki pergő taktust dobolt a hűtőn. Megfeledkezve szándékáról, ráfordult az Erzsébet-hídra. A fényárban úszó ívek között, kétoldalt a csillogó víztükörrel, úgy érezte, lebeg a Duna felett. Álmában gyakran támadt ilyen érzése, amióta határozott, hogy eljön Budapestre. Ébredése után könnyen felidézhette ezt a képet. Sosem szűke'ob hazája, a Terézváros jelent meg előtte, mindig csak a Duna, amelynek közepén lebeg, s nem tud elmozdulni onnan. A pesti hídfőnél torlódás támadt. Próbált előzni, nem sikerült. Itt még nagyobb tömeg özönlött az utcákon, mint Budán. Várakoznia kellett. Elővette noteszát, s belőle a csaknem egy éve őrzött lapkivágást: „Mindazoknak, akik felejthetetlen férjem, dr. Déményi Zoltán elhunyta alkalmából gyászomban együttérzésüknek kifejezést adtak, ezúton mondok hálás köszönetét, özv. Déményi Zoltánná, dr. V. Irén.” Éppen Franciaországban járt ügynöki útján. Az egyik újságpavilonban vette meg a magyar lapot. Leginkább a hirdetéseket böngészte, ezekből próbálta kiolvasni a „magyar- országi állapotokat”. Üzletemberi hűvösséggel szemlélgette az országot, ami immár kilenc esztendeje nem jelentett számára többet apróhirdetéseknél, mert „nem köti hozzá senki”. A „köszönetnyilvánítás” olvastán azonban emlékek tárultak fel, emberek léptek elébe, különösen Zoltán és Irén, két évfolyamtárs az egyetemről. Hármójuknak nagy jövőt jósoltak. „Jogász-zseni-triász”-ként említették őket. Csupán velük osztotta meg titkát: nemcsak nagynénje él, aki gondoskodott róla. hanem szülei is, valahol Nyugaton, ahová a háború végén kerültek, de őt már nem tudták magukkal vinni. Azon a nyáron, hogy újdonsült doktorokként elhagyták az „alma mater”-t, meghalt a nagynéni. Hárman adták össze a temetési költséget. Azt tervezte, hogy eladja a lakást, és összeköltöznek. Az egyik ünnepnapon eléje állt Zoltán és Irén, és az ő beleegyezését kérték egybekelésükhöz. Mintha apa és anya híján neki, „az idősebb testvérinek a jóváhagyása kellene. Továbbra is együtt jártak, sőt egy ügyvédi munkaközösséghez kaptak beosztást. Esténként meghányták-vetették az „ügyeket”, de éjszakára mindig hazatért a kihalt lakásba. Akkor határozta el: legkésőbb ősszel megkeresi szüleit... Végre átverekedte magát a Rákóczi út forgatagán. Mellékutcákon haladt. Kihasználva a gyér forgalmat, nyomta a gázpedált. „Hová sietek? Lehet, már nem is ott lakik. Vagy szilveszterezni készül, vagy ő fogad vendégeket. Vagy férjhez ment.” Fékezett. „Itt trafiknak kellene következnie.” Eloltotta a lámpákat, bezárta az ajtót, és elindult a kivilágított üzlet irányába. Néhány lépés után a sarki ház oldalába mé- lyesztett telefonfülkét pillantott meg. Egy ember állt a fülke oldala és a ház fala közti sarokban. Gyökeret vert a lába. „Lapul, mintha bújna valaki elől... Mint azon az estén ... ” Az október végi késő délutánon Zoltánnal együtt volt a kiadónál: lektori munkát vállaltak. Az előlegből valamilyen konzervet vásároltak, és kenyeret. Siettek haza, hogy már este dolgozhassanak. — Két gyerek — alig 15 évesek — haladt el mellettük. Géppisztoly húzta a vállukat. Nem sokkal távolabb körülállták valamit. A földön egy idősebb ember feküdt, kigombolt szerelőruhában. Görcsösen kapaszkodott a mellette levő míniumfestékes vaslétrába. A nyakából dőlt a vér. „Valakik lelőtték” — szólt az egyik kíváncsiskodó. A sarkon szirénázó autó tűnt fel. Kavargóit a gyomra. Még soha nem látott ömlő emberi vért. Szaporázták lépteiket. A keskeny utcánál kiabálást hallottak maguk mögött. „Ott megy, fogják meg!” Egy kis csoport rohant utánuk. Futni kezdtek. Zoltán megbotlott. Kezéből szétröpültek a kéziratpapírok. Ö már a telefonfülkénél tartott. Visszanézett. Rárontottak a tápászkodó Zoltánra, és a falhoz nyomták. Borzalmas sikoly, szívet tépő zokogás hallatszott. „A szemem! Jaj, a szemem!” „Kinyomták a szemét?!” Rettenetes!” A sarokba bújva remegett. A nép ösztönszerűleg is segíti azokat, akiket igazságtalanul üldöznek. Ügy hallotta, kinyíltak felette az ablakok. Bizonyára telefonált valaki, mert nemsokára mentőautó sivítva kanyarodott be az időközben elnéptelenedett utcába. „Ha nem moccansz, semmi bajod nem történhet. Tedd magad tetszhalottá, s életben maradsz.” „Te úristen, ez a rovarok bölcsessége.” Abban a pillanatban így gondolkodott. Fázott, belül is reszketett. Tantuszt talált a zsebében. Tárcsázta Irének számát, hogy tudtára adja. Egy sercegés után a készülék elnyelte az érmét... A fülke mellett lapuló alak megmozdult. Szemrehányóan nézett, amint egy nőbe karolva közelebb ért... Több érmét vásárolt a trafikban. A homályba burkolt fülkében mohón lapozta a jegyzéket. „Dr. Déményi Zoltán...” A kagyló után nyúlt. Hívta a számot: 32 ... Szomorkás női hang szólalt meg: „Halló”. És mivel nem kapott választ, ismételt: „Halló, tessék, ki beszél?” „Ez Irén.” Belefújt a kagylóba, sóhajtott és visszatette a helyére. A kocsiból kivette a vermutot és gyalog ment tovább. Nem emlékszik, hogy akkor miként jutott haza. Másnap a vetetlen ágyon ébredt fel. Magához vette megtakarított pénzét, meg egy kis koffer fehérneműt. Jegyet váltott Hegyeshalomig. A történtekről nem beszélt senkinek. Mélységes elővigyázatosságból? Tőkét sem akart kovácsolni magának új környezetében, és nem is számított semmire. Egyszerűen ki akarta törölni emlékezetéből. „Némasággal elfeledtetjük az eseményeket, hiszen így lakat alatt tartjuk azokat.” A megtalált tehetős nagykereskedő családja egyetértésével anyja nevét vette fel, a sajátjából csak a kezdőbetűket tartotta meg. Német és francia nyelvtudásával már eleinte kitűnően érvényesült a szakmában. így változott a jogász-doktor „dr. M. G. Reihekessler kereskedelmi utazó”-vá. „Simu- lékony vevőnek és eladónak” nevezték üzleti körökben. Hamar megszokta az új életet; az utazásokat. Lassan megtanult mindent magába rejteni. Belső dührohamok környékezték, s ezekről senki nem tudott. És ilyenkor is szolgálatkészen, szívélyesen mosolygott. Willi Tremper, a rivális nagy cég képviselője, Magyarországra jövet, a szemébe mondta: — Irigyellek. Szerencsés gentleman, akinek nádszál a gerince ... Köpési ingere támadt, de akkor eszmélt föl, hogy már az ismerős lépcsőházban jár. „Nádszál? Erős nádszál, s nem törik! Ügy kíván titeket, mint a hajszolt nyúl a csaholó kopókat.” Hosszan nyomta a csengő gombját. Az előszobában fényesség gyűlt, s léptek közeledtek. Hirtelen eszébe ötlött egy régi tréfája. Kissé meghajolva, maga mögé rejtette a vermu- tos üveget, másik kezével — a támadt ajtórésen át — előrenyújtotta kalapját, karimával felfelé. A lépcsőház homályában úgy festett, mint valami kéregető. — Boldog új évet kívánok! — mondta, és egyre feljebb emelte tekintetét. Papucs, pizsama, térden alul érő sötét házikabát, amelyet — mint régen nevezte — „zongoraujjai- val” a mellén összefogott. Az arc ugyanolyan nyílt, mint régen, csak szomorúbb, a mélázó' szem alatt pedig a pici szemölcs. — Köszönöm, uram — mondta halkan Irén —, de ilyen idegenül nem szokás ... — Boldog új évet, Irénke —, Mihály vagyok a „jurátus-triász”-ból. Irén összehúzott szemöldökkel, nyitva maradt szájjal hátrált befelé. — Lehetetlen — motyogta —, ő meghalt... — Az isten szerelmére — az előszoba fénykörébe lépett —, nem ismersz meg... a régi mókámról? — Miska! — Irén a fejéhez kapott. Sírva fakadt, és fékevesztetten hulltak a könnyei. Még akkor is rázta a zokogás, amikor utána ment a szobába. — Számadással tartozom nektek, Zolinak és neked... Irén egy ideig a szemét törölgetve, majd mozdulatlanul hallgatta végig Mihály szavait a kiesett kilenc évről. — így történt... s vártam az alkalmas pillanatot, hogy feltűnés nélkül hazajöhessek — most mindent tudsz. — Mi pedig elgyászoltunk. Szegény Zoli váltig erősítgette, hogy téged azonnal megöltek. Egy éve is a te emlékedre ürítettük a második poharat... A fizetésem elég volt kettőnknek. De ő cselekvés nélkül nem tudott meglenni. Vakon is tett-vett. Hiába mondtam, ne fáradjon. Ragaszkodott hozzá, hogy délelőttönként ő vásárolja be a szükségeset. Esztendők óta tette. Január végén — jégpáncél borított mindent akkor — a kórházból telefonáltak a munkahelyemre: „Ha látni akarom élve, siessek!” Koponyaalapi törést állapítottak meg ... Azóta így élek, emlékeimmel... — röviddel később hozzátette: — Fordulj meg, ott van mögötted. A falon Zoltán fekete szemüveges képe függött, mellette Mihályé, ugyanakkorára nagyítva. — A legutolsó felvétel róla, a tied a régi. ö kívánta, hogy így legyen. Látod, ez maradt nekem. — Mondd, mire való ez a túlzott magány? — Igen, a bölcsek szerint semmit sem szabad túlzásba vinnünk. Csakhogy aki meggyötörtén szabadul a csapások sorozatából, az állandóan mérlegel, óvatoskodik. — Irénke, én sohasem hagylak magadra. — Te? — az együttlét alatt most mosolygott először. — Te máshol élsz, ahol más mértékkel mérnek. Én meg itt akarok ... — Akkor sem... — megragadta Irén kezét és hosszan csókolta. Sándor György előadóestje Egy fiatalember állt fekete körfüggöny előtt az Egyetemi Színpad dobogóján. Két órán át beszél hozzánk — a közönséghez. És két órán át megbabonázva figyeljük. De nemcsak figyeljük — játszik velünk. Harsogva nevetünk, döbbenten visszafojtjuk a lélegzetünket — ahogy ő akarja. Két órán át. Ezt a feszült kontaktust csak igazán nagy művészek tudják megteremteni. Ennek a fiatalembernek, Sándor Györgynek, ez az első önálló estje. Ez a tény, kissé félelmetessé, és egyben elgon- dolkodtatóvá teszi a dolgot. Annyira birtokában van az előadó művészi fogásoknak, hogy nincs egyetlen rossz felesleges félmozdulata, amely elterelné figyelmünket. Minden annak szolgálatában áll, amit mondani akar. Akár a sajáit maga által írt börleszkeket, akár Karinthyt, Mro- zeket, vagy Jerome K. Jero- me-t tolmácsolja. Azt mondtam — birtokában van az előadóművészet fogásainak. Nem stimmel a megállapítás. Sándor György éppen azért ba- bonázta meg közönségét ezen az estén, mert nem járt vitákon halad, nem kipróbált (és esetleg bevált) fogásokkal dolgozik, hanem póztalanul, egyszerűen a gondolatok kifejtésére koncentrál. Néha úgy tűnik nem is előadó ő, és md nem is közönség vagyunk — beszél velünk. Szuggerálja a gondolatait evvel az egyszerűséggel. S ezekkel a gondolatokkal lehet néha vitatkozni, de mindenképpen oda kell figyelni. Csak annyit még, hogy az Egyetemi Színpad megismétli az előadást. n. p. G öröff egyetemi tanár Budapesten Budapestre érkezett — a magyar—görög kulturális munkaterv alapján — a Kulturális Kapcsolatok Intézete vendégeként Emanuel Kria- rasz hizamtinológus, a szalo- niki egyetem professzora. Laoszi táncegyüttes Budapesten Nagysikerű mongóliai, lengyelországi, NDK-beli és csehszlovákiai vendégszereplése után 48 tagú laoszi népi tánc- együttes érkezett Budapestre, öt magyarországi előadást tartanak. Gazdag programmal kezdte az 1966-os esztendőt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Az év első negyedében elkészülő lemezújdonságok nagy örömet szerezhetnek a muzsika barátainak, különösen a komolyzene híveinek. Sopron város barokk-kori orgonája, amely a XVII. századból maradt fenn; ritka értékű zeneszerszám. Ilyen orgonára készültek a XVII—XVIII. század halhatatlan mestereinek muzsikái, közöttük JoŰJ FILMEK A legközelebbi szovjet filmbemutató címe: A mi házunk. Magyarul beszélő, szélesvásznú kópiában vetítik. Egy bravúros akció története A vonat című francia—amerikai film. Főszereplői között olyan kiváló színészeket találunk, mint Jeanne Moreau, Michel Simon és Burt Lanchaster. Egy szerelem történetét eleveníti meg a Forró órák című magyarul beszélő szélesvásznú bolgár film. hann Sebastian Bach orgonaművei. Az új felvételen ezekből a művekből játszik néhányat stálhűen a soproni orgonán Lehotka Gábor. A magyar zene története az ázsiai zenétől Liszt Ferencig Musica Hungatica címen jelenik meg négy lemezen. A díszdoboz képekkel illusztrált füzetet is tartalmaz magyarázó szöveggel. Az operabarátoknak Verdi Rigolettója jelenik meg ápriliság három lemezen, parádés szereposztásban. Üj sorozatot indítanak Liszt Ferenc válogatott dalai első és második lemezének kiadásával. Bach H-mold szvitje sokáig nem volt kapható a hanglemezboltokban. Az új lemez másik oldalán Händel operáiból hangzanak el szvitek. Prokofjev Péter és a farkas című bájos zenekari meséje is az első negyedév tervében szereped. A lemez másik fele Saint-Saens: Állatok farsangja című művét tartalmazza. Megjelenik Szervánszky Endre: Concerto József Attila emlékére című műve is. A nagy külföldi és hazai sikereket elért debreceni Kodály Kórus, Kodály-műveket énekel lemezre. A könnyűzene híveinek februárban két új lemezt biztosítanak: az Egy emberöltő oly kévést Vámosi János, és a Rohan az időt Koncz Zsuzsa előadásában. A kedvelt énekesek új lemezei között szerepel még Mátrai Zsuzsa, Ambrus Kyri, Korda György, Koós János és a Metro együttes is. A Hanglemezgyártó Vállalat ismert és kedvelt énekesek közreműködésével új magyarnóta-fel- vételeket is készít, A Vastaps-sorozat három új kislemeze egy-egy kiváló színművész nagy színpadi sikereiből rögzít részleteket. Básti Lajos a Lear király és az Ödipus király egy-egy nagy hatású részletét mondja el, a másik lemez Gábor Miklós hangját örökíti meg a Hamlet egy jelenetében, a harmadik lemezen pedig Mezei Mária az Ifjúság édes madara és az Ores- teia című színpadi drámákból ad elő egy-egy felejthetetlen részletet. V. A. Magyar képzőművészeti kiállítás Becsben A bécsi Collegium Hunga- ricum szalonjában ma kiállítás nyílik három magyar képzőművész munkáiból: Németh József festményeit, Kis Nagy András szobrait, plakettjeit és Cso- hány Kálmán rézkarcait mutatják be — összesen csaknem száz alkotást. ]!;¥_„• íí _____^Í/i-IaíÍA HamW I v/a n><*.ui0i«i »-» ■»■■«••• gvg 2^ 2S2SSSSP2 2 SS £T2 ^2 2 ■ 2 ■ S-5 S „iiludita iiUIIgaFlla , nigwiCllü, iiaisiicl a hanglemezújdonságok között
