Pest Megyei Hírlap, 1966. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-21 / 17. szám
1966. JANUAR ZU PÉNTEK PEST SIM. »El 'zMh'lap 3 A KÖZ KA TON A Egy ember, akit átlagossága emel az átlag — fölé. Közkatona; az a termelésben is, s a pártban is. Közkatonák nélkül nincsen sereg, s nincsenek győzelmek. Egy arc, egy villanás csupán a legfontosabbak, a közkatonák seregéből. Fejér megyéből jött: arcát, alakját nyersen formálta a természet. Erőtől duzzad, s büszke is arra, hogy erős. Igaz, naponta tucatszor is fitogtathatja erejét. A kalanderek hengereit cserélve. Száztíz kilós meg száznegyven kilós hengerecskék ezek; acélkötelekből font izmok kellenek hozzá. Mint az erős emberek általában: csendes, szerény. — Pintér László vagyok. Mángorlás. Odalenn, a tágas műhely- csarnokban gépek, kelmék. Zaj, siető és hajlongó emberek. Alkalmi munkás volt, rokona hozta ide, Budakalászra, a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat gyáregységéhez. 1957 óta dolgozik itt Műszakonként hat ember a „nagy vasalóknál”, a kalandereknél, ahol gyári pályafutása végére ér az anyag, innét már a meóba, s a csomagolóba kerül. Egyike a hatnak, most éppen délutáni műszakos. Felesége is itt dolgozik, szövőnő. S itt tölti a műszakot három és fél éves kisfiúk is, a — bölcsődében. — Jó fél év kellett ahhoz: úgy-ahogy megtanulja az ember, mi is a dolga a gépek mellett Jól megtanulhatta, s hamar, mert egy év után már tagjelöltnek javasolták, majd párttagnak is felvették. Öreg kommunisták voltak az ajánlói. Méltó ajánlás volt! Nem kapart magának; nem hajszolt semmiféle előnyöket, sőt — bár maga egy szót sem szól róla — jóval többet tesz, mint amennyi a kötelessége, s mint amennyiért elismerést kap. Helyes az, hogyha a rossz egyszer jót vagy jobbat tesz, élj ént kiáltunk, azt pedig, ki mindig, mindenben ereje javát, szívét adja, alig vesszük észre? így lenne a természetes? Az üzemvezetője: — A legfegyelmezettebb ember. Soha nem volt még olyan munka — nem a magáé; besegítés, beugrás! — amire azt mondta volna, hogy nem. Ha éjjel keltik fel: jön. Ha hórukk munka kell, mert elakadt a szállítás: Laci gyere. Látja, hogy az asszonyok kínlódnak egy nehezebb szállítókocsival, odalép, tolja. Széles csontú arcán a res- telkedés pirosa: — Á, nem fontos ez. Kénytelen az ember segíteni. Nem nézheti el, hogy gyengébbek küszködnek. Évek óta munkásőr. Tavaly végigcsinálta az árvizet. Az emlékérem, s a kiváló munkásőr jel vény tanúsítja: hű maradt ott is magához. Nyugalom árad minden szavából, s megfontoltság, pedig • fiatal ember még. A föld közelsége nevelte arra, hogy az élet legfőbb értelme a munka? Vagy ilyen a természete? Vagy tudja, így kell tennie, mert ezt várják tőle? Talán mindhárom. Alapérzés: másként nem lehet. Nem vágyik címre, rangra, előre tudom a választ, amikor azt kérdem, elé- gedett-e: igen — mondja. A kalanderen futó kelme mellett azért vannak viták. Hétközalapok. Hat ember, sokban összecsiszolódtak, s mennyi mindenben különböznek! Volt aki verte az asztalt: — Ez a Pintér menynyit hiányzik. Munkásőrként a gáton állt, életeket, értékeket védett. Társai a kalander mellett hiányolták: ilyenkor válik el, ki a jó munkás, ki nem. A gyengét ki hiányolja, ki veszi észre; nincsen ott? De aki mindenkor tartja a vállát, s nem roppan a súly alatt, aki vállalja azt is — a kocsitologatástól kezdve a rakodásig, mások munkáját, amihez lényegében semmi köze — ami nem kötelessége, azt megérzik, ha nincs ott, amikor a vállat tartani kell... — A jó példa mindenné) többet ér — mondja az üzemvezető. — Volt Dizony, hogy csak akkor mozdultak a többiek, amikor Laci elsőnek kezdte... És vannak, szerencsére nem sokan, de vannak, akiket bizony noszogatni keli, figyelmeztetni, akik nem példát mutatnak, hanem ... holott együtt ülnek Pintér Lászlóvá! a taggyűléseken. Ha minden közkatona ilyen lenne! Es ha a nem közkatonák is ilyenek lennének ... valamennyien! Olyan ember, aki szoborhoz állhatna modellt? Minden izma, mozdulata, arca rezdülése, ideg vibrálása tökéletes? Miért lenne ilyen? Nem keres magának tüskéket, bár találhatna. Nem mutogatja sebeit, bár kapott már nem is keveset. Csak egyet említek: a házát, az is elég. Illetve a lakást, a pomázi vályogfalat, melyet alámosott az eső, s kidűlt. A család a tenyérnyi konyhában szorongott. Hónapokig. Ereje — idege szaladgálásra ment: küldözgették. Ráérős, precíz hivatalnokok. Még egy papír, még egy stempli, még ezt is, meg azt is intézze el. A gyárban, amennyire lehetett, segítették. De különben? Igaz. nem is tartott igényt arra, hogy ebben kapjon vissza valamit abból, amit ő — másokért, lényegében mindannyiunkért — „csak úgy” tett. — Az ember néha nagyon nekikeseredik, amikor úgy érzi, hogy magára maradt. Minden túl szabályos, túl gömbölyű, sehol nem vétkeznek, mindenhol szabályosan járnak el, s én mégis hónapokig nézhetem a szobából a kidőlt falon át a szabad eget. Hát nem azért ember az ember, hogy a másiknak segítsen?! Kérdez csak, nem sértődötten, inkább tűnődve. Olyan ember, akinek életében ismeretlen érzés — a túl szabályos, túl gömbölyű dolgok intézőinek alapállása — a közöny. Intermezzo csak a felhő az arcon, újra mosolyog, s magyaráz, de úgy — utánozhatatlan természetes szerénységgel — mint aki maga magának érvel: — Nem ártana többet politizálni. Igaz, rendszeresen megtartjuk a taggyűléseket, de leginkább csak a termelés, a termelés. Tudom, fontos ez. Mégis, a termelési kérdéseken túl is lehet, kell legyen az embernek véleménye. Mindenki fenntartás nélkül dicséri: példásan dolgozik, olyan ember, akire mindig — mindenben számítani lehet. A jogos kérdésre zavart hallgatás, pirosra gyűlt arc a válasz. Nem, nem kapott még kiváló dolgozó oklevelet. Nyolc év alatt egyszer — háromszáz forint jutalmat. Biztos, hogy a közkatonák sorsa ez kell hogy legyen? Előnyök, különleges juttatások — senki nem követel ilyet! Am valami mégsem stimmel, ha ennyire s így vesszük természetesnek közkatonák s közkatonák különbözőségét! Ha csak annyi a jutalma, hogy „rád mindig számítani lehet.” Hangosak, ügyeskedők, s ellentéteik, a Pintérek... és nemcsak Budakalászom, másutt is: miért nem azokat vesszük észre, akik nem önmagukat tolják az első sorba, akik nem nyújtogatják a tenyerüket, akik nem követelnek? Akik csak dolgoznak, akikre csak „mindig számítani lehet”? A kalandernél ésszerűsítési javaslatuk — társával együtt okoskodtak ki — a technológia változtatásával jelentős kapacitásnövekedést eredményezett Ezt is „csak úgy”. Havonta ezerhatszáz forintot visz haza. És élvezi a kötelességek seregének „előnyét”: az önként vállalt többletet. Ügy hiszem, annak idején a kalászi kommunisták érdemes kézbe adták a párttagsági könyvet. A kommunista Pintér László már újra ott áll a kalander mellett. Egy arc, egy villanás csupán. De: közkatonák nélkül nincsen sereg! Mészáros Ottó TÜRBI1-TETŐ ALATT. Ez a tekintélyes súlyú, sok tonnás berendezés sem gondolta volna, hogy égető forróság helyett a fagy gyötri majd. De hát beletelik néhány hónap, míg elemében lesz, s életre kel. A százhalombattai hőerőmű legújabb jövevénye a következő, 150 megawattos áramfejlesztőt meghajtó turbina. Ez alakítja forgó mozgássá a feszítő gőz erejét. A mesterek már jövendő szállására, a boltíves, elmozdítható tetős turbinaházba juttatták. Most szétszedik, újból ösz- szerakják, hogy annak rendje, s módja szerint üzembiztosán kerüljön végleges helyére. Ha igaz, ősszel megkezdi szolgálatát. Tóth fetr. Előadások és közvetlen beszélgetések Diákbrigádok népművelési gyakorlaton Az egyetemek és a főiskolák hallgatói téli népművelési Megyei kiadványok A SZAKSZERVEZETEK PEST MEGYEI TANÁCSA TÁJÉKOZTATÓJA most megjelent számában részleteket közöl a múlt év szeptember SZMT-ülésen elhangzott elnökségi beszámolóból. Dr. Konkoly Gyula tízoldalas cikke visszapillant a társadalmi bíráskodás egy évtizedes múltjára és Pest megyei vonatkozású, gazdag tapasztalatokat közöl. Ugyanakkor mutatja is a további utat e bíróságok munkájának fokozása és fejlesztése érdekében. Sípos Ferenc kissé elkésett írása a sportköri választásokkal kapcsolatban ad útmutatásokat. A PEST MEGYEI KÖNYVTÁROS vezércikkében Debreceni lmréné igazgató köszönti azokat, akik 1956-tól munkálkodnak a közkönyvtárosok posztján. A tikettes kölcsönzés „csodáját’’ ismerteti Freitag Magda, nagykőrösi tapasztalatok alapján. S zalai Katalin a monori József Attila Gimnázium könyvtárosa, a politechnikai képzés egy esztendejéről számol be. Pasi ts Istvánná tanácsokat ad anti- klerikális művek beszerzésére és forgalmazására. Színesen tudósít Lengyel Erzsébet, a Vác DCM- lakótelepi könyvtár munkájáról. gyakorlaton vesznek részt a jövő hónap első felében. A gyakorlat egyik célja, hogy azok az egyetemi és főiskolai hallgatók, akik diplomájuk elnyerése után vidéki munkahelyre kerülnek, alaposan megismerjék a vidék kulturális problémáit és irányító szerepet tölthessenek majd be a népművelési munkában. Pest megye tíz községét jelölték ki a gyakorlat színhelyéül: Tápió- szentmártont, Nagykátát, Gyomrot, Pomázt, Solymárt, Ráckevét, Ócsát, Albertirsát, Nagymarost és Túrát. Féltáenykdts helyett — közös msL Az egyik jónevű termelőszövetkezet kertészetében az elmúlt betekben rossz hangulatra szolgáltatott okot, bogy az idősebb asszonyoknak nem tetszett, amikor a mezőgazdasági szakiskolát végzett fiatalok más munkamódszert ajánlottak, O k veteti enked esnek, az öregek lebecsülésének vették, ha a lányok arra hivatkoztak, az iskolán másképpen tanították őket a palántázásra éa az üvegházi teendőkre. Végül a vezetőség közös beszélgetésre hívta meg a szembenálló feleket, és sikerüli a félreértéseket tisztázni. Kiderült: az idősebb asszonyok egyrészt féltették évek óta megszokott munkahelyüket, mások csoportvezetői beosztásukat. Arra gondoltak, rá- íuk már nem lesz szükség a jövőben, és elesnek majd a nyugdíjtól. Azt terjesztették a fiatalokról, hogy jóformán ki sem bújtak a tojásból, máris mindem jobban akarnak tudni náluk, akik pedig kora gyermekségüktől paraszti munkái végeztek. A fiatalok is követtek el hi. bákat. Az iskola elvégzése magabiztosabbá tette őket annál, mint amennyi indokolt. Tudásukat oem szerényen, megszívlelendő módon adták elő, hanem jobbára rossz ízűén bírálták az addigi, valóban elavult módszereket. Mondani sem kell, hogy a fiatalok munkábaállitása egyetlen percre sem veszélyeztette a régi, becsületes dolgozókat. A mind fejlettebb, belterjesebb mezőgazdaságot folytató termelőszövetkezetben egyaránt szükség volt, van és lesz minden ozorgos munkáskézre. Azoknak pedig, akik megalakulástól kezdve együtt dolgoztak a termelőszövetkezetben különösen nem kell a „leépítéstől’’ tartaniuk. A termelő- szövetkezet vezetősége azért küldte szakiskolára a fiatalokat, hogy az utánpótlásról gondoskodjék a megfelelő képzettségű fiatalok útján. Valaki, félig tréfásan azt mondta a történtekre: — Na, már egyenesbe van a szövetkezeti mozgalom, ha a tagok féltik a helyüket. A kertészetben lefolyt vita tényleg megmutatta: van mit félteni. A tagok a keresettel és a megbecsüléssel egyaránt elégedettek. Az viszont rossz dolog, ha nézeteltérés üti fel a fejét a fiatalok és az öregek között. Persze, az iskoláról hozott több tudás nem jogcím a cinizmus, ra, a lekezelésre. De azt te tudni kell: a jövőben az első helyet már csak olyan veheti át, aki a megfelelő gyakorlat és magatartás mellett, szákképzettséggel is rendelkezik. A kedélyek azóta megnyugodtak, a fiatalok és az idősebbek egymás mellett hajladoznak az Gvegház óvó melegében. Kölcsönösen felismerték, nincs közöttük alárendelt- f öl éremlelt viszony, ilyesmit sem a kor, sem az iskolázottság nem biztosít a számukra. Megértették: nem gátolni, de segíteni kell a közös munkát, mert csak így boldogulhatnak. GONDOLATOK A MAUZÓLEUM ELŐTT írta: TOMAS ELOI MARTINEZ, az argentínai „Primera Plana“ című folyóirat munkatársa, Lenin halálának évfordulójára Nem vagyok bálványimádó és ezért bizonyos előítélettel és hitetlenkedve mentem el a mauzóleumhoz. Egy októberi szombaton történt. Az első téli hó ellenére félkilóméte- res ember-sor kígyózott a Vörös téren; az emberek lassan, szinte lélegzetvisszafojtva haladtak előre, mint valami egyházi körmeneten. Elgondolkoztam magamban, hogy vajon ez a tömeg mennyiben hasonlít az olasz fanatikusokra, akik extázisba esnek az állítólag szent Januárius vérét tartalmazó ereklye tartó előtt, vagy a hitiakra, akik elvesztik eszüket a szertartások idején. A vallásos érzés torz formáihoz hozzászokott nyugatiaknak teljesen indokoltnak tűnhet ez az állapot, viszont ez a látvány érthetetlen a szemlélőnek, aki a szovjet embereket mindenfajta teizmustól mentesnek tartja. Kérem, értsék meg a körülményeket: nemcsak először jártam a Szovjetunióban, de a Lenin- mauzóleum előtt felsorakozó „körmenet” az első kommunista felvonulás volt, amelyet láttam. Csodálkoznom kellett: az emberek ezrei képesek voltak négy órán át ott állni, hogy két percig szemlélhessék a szocialista forradalom vezérét. Hát ez ugyan micsoda? Egyik teológia helyett a másik? A régi, metafizikai istenségek átalakulása az emberek szívében politikai istenné? Beléptem a mauzóleumba, födetlen fővel, akár a többiek. A Vörös íér közepén, a csodálatos Vaszilij Bla- zsonnij székesegyház közelében Lenin síremlékének sápadt fényei csillogtak a hideg őszi reggelen. Egy időre lemondtam a hűvös gondolatokról és teljesen átadtam magamat ennek az új, számomra szokatlan érzésnek. Eléggé tisztelem Lenint ahhoz, hogy megérezzem: ott él a tömeg között, s hogy mindazok, akik velem együtt elhaladtak sírja előtt, bizonyos fokig művének folytatói. Hirtelen megértettem, hogy a szovjet haza Atyja iránt érzett kollektív tiszteletnek semmi köze nincsen a fanatizmushoz, vagy bálványimádáshoz. Az emberekben mélységes, igazi, s őket lelkűk mélyéig megrendítő hit él. Ez a hit azonban egészen különleges. A velem együtt lépkedő munkásoknak, alkalmazottaknak és parasztoknak Lenin sírja előtt levenni a sapkájukat annyit jelent, mint tisztelegni hazájuk előtt, s a legjobb és legtisztább előtt, ami csak bennük él. Bármilyen furcsán hangzik, ebben a pillanatban mindannyiuknak meg kell érezniük magukban Lenin bennük élő részecskéjét, húsának és vérének egy részét. Hiszen Lenin egész életében mintegy szétosztotta magát ezek között az emberek között. A bejáratnál úgy áll a két katona, mint két szobor. Minden olyan itt, mint a vörösmárvány és a nagy belső csend ötvözete. Néhány férfi karján viszi gyermekét, s amikor közelednek a mauzóleum központi terméhez, suttogva beszél neki valamilyen felejthetetlen élményről. Az emberek arcáról visszatükröződik a kaukázusi völgyek rekkenő hősége, az ukrajnai mezők szellője, s a szibériai erdők hidege. Az arcok mind másfélék, de mindannyiukat egyesíti a baráti légkör, mintha gyermekkoruktól fogva ugyanazt a tejet itták volna, s ugyanazt a beszédet hallanák. Lehet, hogy ebben a pillanatban mindannyian egy apa gyermekeinek érzik magukat. A mauzóleum vörös kapui belülről hirtelen feketének látszanak. Jobbkéz felől, az átjáró végén, a nagyterem közepén az elszunnyadt Lenin teste nyugszik üvegsírjában, s fogadja a nép hódolatát. Korábban azt hittem, hogy hatalmas férfit látok szigorú arckifejezéssel. Lehet, hogy ez az elképzelésem a szobrok alapján alakult ki, amelyeken a kővé vált Lenin megközelíthetetlennek látszik ... Itt azonban nem így van. Óriási sírjában arcának kifejezése ugyanolyan szelíd, mint bármelyikünké. A tömeg lassan halad előre a korlátok mentén, amelyek körülveszik a sír talapzatát, s le nem venné a szemét Leninről. Azt hallottam, minden szovjet ember erkölcsi kötelességének tekinti, hogy legalább életében egyszer ellátogasson a mauzóleumba. Ez akkor ismét meglepett. Vajon egyetértett volna Lenin —, aki maga volt a szerénység —, ezzel a kollektív hódolattal? De meg kel! értenünk valamit: ezeknek az embe reknek ugyanolyan szükségük van Leninre, mint a levegőre, vagy a kenyérre. Azok, akik elmennek sírjához, érzik, hogy neki köszönhetik a békét, örömeiket, ekéjüket, könyveiket, házukat. Azért mennek el hozzá, hogy egyszerűen köszöneté: mondjanak neki, s nem azért, hogy csodákat kérjenek tőle. Amikor elvonulnak az üvegsír előtt, amelyben Lenin teste nyugszik, a 400 négyzet- méteres mauzóleum befogadja a Szovjetunió egész, óriási területé: «ok nyelvét, különböző éghajlatait é« szokásait. Ez a felvonulás nem rituális ünnepség, hanem jelképes ölelés, a hála és a hűség tanúságtétele. A tömeg némán távozik a mauzóleumból. A Kreml falai fölött galambok és verebek röpködnek. A mauzóleumban senki sem szól egy szó- sem. Most azonban úgy tűnik, nekem, hogy a világ minden nyelvét hallom .. Pontosan egy óra volt amikor a többiekkel együtt kikerültem a mauzóleumból és továbbra is némán haladtam a Vörös tér központja felé, ahol a székesegyház áll. Egy férfi lépdelt előttem, s mellette az asz- szony, kisfiával a karján. Kazahsztáni, vagy türkrr.enisztáni parasztoknak látszottak. Másnap hajnalban ismét ott láttam őket a Vörös téren Űjból sort álltak, s készek voltak órákon át fagyoskodni, hogy még- egyszer láthassák Lenint. Valószínűleg nem tudták kitörölni emlékezetükből az előző nap élményeit, s szerették volna megismételni azokat. Ismét meggyőződtem arról, hogy a szovjet nép szívéhez igen közel ál] a Lenin-mauzóleum. Elmondhatjuk: a szovjet emberek azért mennek el 2 mauzóleumhoz, hogy meglássák az* ami a legszebb őbennük.
