Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

6 rést HECÍEI C/CúJatt 1965. DECEMBER 25, SZOMBAT Amíg leszáll a csendes este Milánó főterén fényfűzérek gyúlnak, az óriás mindenki karácsonyfáján. Az apró fény­pontokat elönti dús fényözöné­vel a háttérben vibráló rek­lámfal. A főtéri fenyőfa alatt, az esti világításban is messze látszó vöröskereszt jelzi, hogy itt nemcsak szemgyönyörköd­tető, hangulatkeltő okból állí­tottak díszbe öltöztetett fát. Az erdők óriása alatt gyűjtik az ajándékokat a szegénysor- súaknak. Moszkvában hangosabb az este. A pezsgőspalackok előtt szolgálatot teljesítő Télapó próbát rendez és bizonyára kóstolót is tart. A betérő ven­dégek üvegszám viszik az ün­nepi italt. Mire leszáll a csen­des este már otthon koccinta­nak a csípős, gyöngyöző pezs­gőből. A tanító úr a múltat vallatja... Sisa Pista a betyár A 18 ágyús község Per 1262-ben Az ember kiváncsi. ' Meg- fejthetetlennek vélt titkokra, izgalmas, kérdésekre keresi, kutatja a választ. Ez a kíván­csiság hajtja előre évezredek óta a világ megismerésének útján. Van, aki úgy kiváncsi, hogy amit megtud, megtartja magá­nak. S van, aki tudását köz­kinccsé teszi. Ilyen ember pél­dául KoTcsmáros László. Mióta bányásznak követ a Börzsöny gyomrából? Kiről nevezték el a verőcei Migazzi- kastélyt? Ki építette az ipoly- dafnásdi várat? Hová tűnt a nosztrai obeliszk? Ilyen és eh­hez hasonló kérdések foglal­koztát ják már hosszú évek óta. Ú talon utakon... Nagy Sándorról, a macedón uralkodóról jegyezte fel a kró­nikái hogy ázsiai hódító útján, melynek során eljutott a Per­zsa-öbölig, bematisták —, lé­pésszámolók — mérték a meg­tett útját. Korcsmáros Lászlónak senki sem számolta a lépteit, mióta — csaknem harminc esztendő­vel ezelőtt — először indult útnak, meghódítani a történel­mi hagyományok és népmon­dák kincsestárát. Pedig, de sok úttalan utat megjárt azóta! Ha összeadnánk, talán még ki is futná a Perzsa-öbölig. Gimnazista korában tanárai szerettették meg vele a nép­rajzi kutatómunkát. A har­mincas évek óta folytat önálló kutatásokat. Történelem a szekrény aljéiban Jegyzetek, dossziék, félig- kész és befejezett tanulmá­nyok, díjnyertes pályamunkák és feldolgozásra váró nyers­anyagok, piramisait rejti a ta­nítói lakás. Bőröndökben és könyvespolcokon, szekrény al­jában és ládákban zsúfolódik a sok érdekes — és értékes — adat. Pedig nincs már mind itthon: munkáinak egy részét a Néprajzi Múzeum irattárá­ban őrzik. Nemrég adta postá­ra legújabb munkáját — Ipolydamásd 1138—1965. cím­mel —, a Pest megyei pedagó­gusok helytörténeti pályázatá­ra. ipolydamásd. Aprócska köz­ség az Ipoly partján, mi lehet ott érdekes? — vélné a laikus. Sok minden! — feleli a nép­rajzi kutató. íme, egy kis íze­lítő, Korcsmáros László tíz esztendei kutatómunkájából: Palánkvár az Ipoly partján A dömösi apátság 1138-ban kelt alapítólevele említi elő­ször Damasa község — a mai Ipolydamásd — nevét. Eszerint a helenbai halászok halászati jogát a Béla pataktól — ma: Szobi patak — Damasa köz­ségig engedélyezték az Ipo- lycn. 1581-ben a váci török ható­ságok parancsára palánkvár épült, a község határában, melynek romjai az Ipolyra tá­maszkodó dombon ma is meg­találhatók. A 18 ágyúval fel­szerelt vár birtokáért állandó harcot vívott egymással a tö­rök és a magyar: akié a vár, az uralta az Ipoly völgyét is. Ki a virágot szereti... Korcsmáros László külön kötetet írhatna —, ha ideje en­gedné — az általa gyűjtött anekdotákból. Hallgassunk meg egyet — mutatóba — Benko Sisa István betyárról. — Amikor 19 év fegyház után Sisa Pista kiszabadult Illaváról, Zubovits Fedor ka­pitány, a híres úrlovas fogadta szolgálatába. Zubovits Fedor — maga is különc, lévén —, szerette méghökkenteni az em­bereket: megtette hát Sisa Pis­tát kertészének. Történt egy­szer, hogy a nemzet tragikája, Jászai Mari, Zubovitsnál ven­dégeskedett, a verőcei Migazzi- kastélyban. Séta közben a mű­vésznő odafordul vendéglátó­jához: „Nézze, milyen szelíd, jóságos arca van ennek a ker­Világkarácsony EGYIK KARÁCSONYI ÉJSZA­KÁN eljátszadoztam egy gondolat­tal. Egy nagy-nagy karácsonyfát sze­rettem volna állítani. Akkorát, mely­nek csúcsa elveszne a felhőkben és körülötte elférne az egész emberiség. A fát felállítanánk valahol az orosz sztyeppéken, vagy inkább, nehogy diplomáciai bonyodalom keletkezzék az ügyből, a semleges Svájc egyik havasokkal övezett kantonjában. A fa alatti fenyőfaünnepélyre minden­ki hivatalos lenne. Meghívnánk/ a diplomatákat, ott lennének a kor­mányférfiak és művészek. Elhívnánk az amerikai katonákat Vietnamból és Dominikából, az orosz prémvadá­szokat Szibériából, az indokínai ős­erdők partizánjait, a Cape Kennedy- ben és Dubnában dolgozó atomtudó­sokat. Meghívottak lennének a világ minden tájának munkásai, halászai, pásztorai. És mindenfajta ember, aki csak a Földön él. Na, és a gyerekek. Fehér, fekete és sárga kisgyerekek, és velük az öregek, a nagypapák, a nagymamák és az elhagyottak. AZTÁN HAMAROSAN MEGKEZ­DŐDNE a nagy világkarácsony. Természetesen kellene valami mű­sor. Álmomban én voltam ennek a műsornak a rendezője. Felkértem Paul Robesont, hogy megnyitóul énekelje el a hóban sikló csengettyűs szánról szóló játékos angol népdalt: „a Jingle bell”-1. Ezután Marlene Dietrich következhetne, a katonáról szóló világhírű sanzonéval. Miután e műsorterv úgyis csak ábránd, a ka­rácsonyfa alatti óriási dobogó rival­dafényébe odaképzelném a sokat szenvedett Edit Piaf-ot, amint szug- gesztíven énekli az emberiségnek: „Nevessen rám Mylord!” És fellépne a mi Tímár Józsefünk, aki Arthúr Miller nyomorult ügynökeként, je­lenne meg két hatalmas bőrtáskájá­val, hogy tiltakozzék mindenfajta emberi nyomorúság ellen. És a ba­jok, háborúk felett győzedelmeskedő ember visszafojthatatlan életörömét Mojszejevék tolmácsolhatnák egy fergeteges tánccal. Nos, és természe­tesen a fiatalok se maradjanak ki, ám jöjjenek a lordok, a szigetország gombafejű arisztokratái, a Beatle- sek is. És derítsék jókedvre a kicsi­nyeket Obrazcov mester beszédes bábjai, ölelje körül a karácsonyfát a Wiener senger Knaben kórusának csilingelő gyermekhangja. Ezután lépjen a dobogóra Sir Lawrence Olivier és Shakespeare, Byron, Ap- polinaire, Whiteman szavaival, be­széljen az emberségről. Majd hadd szóljon az emberiséghez Aragon és Solohov, Arthur Miller és Voznye- sZenszkij, Anna Seghers és Ivó And- ric. A műsort egy hatalmas zenekar fejezhetné be, melynek tagjai a világ összes nemzetéből kerülnének ki. Beethoven, Bartók, Honegger és Sosztákovics melódiájával telne meg e természetes hangversenyterem. És a részvevők sajátos nyelvükön ugyanarról beszélnének: az ember az életre született. Az ember örök vá­gya és küldetése az alkotás és nincs idegenebb tőle, mint a pusztítás. Kü­lönböző nyelveken és mégis mind­nyájan arról szólnának, hogy a viet­nami parasztnak nem ellensége az amerikai munkás, a szibériai szűz földek feltörője rokona az amerikai pionírnak, és a francia kisembernek semmilyen érdeke nem fűződik ah­hoz, hogy rossz viszonyban éljen a bolgár rózsakertésszel. A komor, zsi­nati atyák, az agg orosz patriarchák. a titokzatos lámák, lengő szakállú rabbik és éles hangú müezzinek hir­detnék, hogy bár hitünkben, elveink­ben, világnézetünkben, és tempera­mentumunkban jelentős különbsé­gek vannak, mégis egynek kell len­nünk az ember és az élet tiszteleté­ben. A NAGY VILAGKARÄCSONY mottójaként szuperszonikus harci gépekkel íratnánk fel az égre: Gor­kij szavait: „A legnagyobb igazság az ember”. Ezután kezdődhetne meg az ünnep második része, a karácsony legszebb öröme, az ajándékozás. Elsőnek a laktanyákat adnánk ajándékba azok­nak, akiknek nincs lakásuk. Ezután a harckocsikat ajándékoznánk a föl­det művelő parasztnak. Kicsit fur­csa erőgépek lennének, de vígan el­húznák az ekét, a boronát, a vetőgé­pet. A világ összes emberét gazdag­gá tennénk, feleslegessé vált kato­nai költségvetésükkel. Lakóházak, kórházak, iskolák és színházak épül­nének belőle. Földet kapnának min­den nép parasztjai, emberi jogokat Rhodesia színes bőrű népei, békét a sokat szenvedett vietnami emberek, megnyugvást India és Pakisztán la­kossága. Még álmomban sem vagyok naív. Tudom, hogy lenne néhány tízezer ember, aki fanyalogva nézné a kará­csonyfa alatt gqjnolygó hárommil- liárd ember örömét: Ezek sanyarúan elhúznák a szájukat. De akkor azt mondanánk nekik: — Nézzétek! Itt vagyunk mi há- rommilliárdan, akik tudjuk, hogy él­ni szép, élni jó. Láthatjátok, milyen vidáman dalolunk. Hallgassátok a kubai lányok vérpezsdítő énekét nézzétek milyen megértéssel táncol a szőke skandináv fiú a ferdeszemű kínai lánnyal. mialatt ajándékoznának és a kicsinyek örömmel szorítanák magukhoz a csillogó szemű hajasba­bákat, elindítanák a csodálatos vil­lanyvonatokat, az alatt a fa körül máris csoportok alakulnának, össze­jönnének az orvosok, hogy megtuda­kolják, ki hol tart a rákkutatásban. Képletek fölé hajolnának a nemze­tek atomtudósai, hogy hatalmas új atomerőműveket rajzoljanak a világ kisimult térképére. Az emberek pe- dik énekelnének. Csodálkozva észlel­nék, hogy milyen hasonlóak népda­laik. Egyről énekel az orosz, az ör­mény, a finn, a ghanai, a mexikói és a magyar. Jó termést, szerelmet, egészséget és boldogságot kér, átkoz­za a betegséget, a csalárdságot és go­noszságot. S ebben a nagy kórusban csodálatos harmóniába ötvöződne a lágy szláv melódia, a pentaton és az arab ' hangskála. A hawaii lányok gitárjainak, a skótok dudájának, a cigányok hegedűjének, a spanyol táncosok kasztanyettájának és az af­rikai tam-tamok hangjaira perdülve forogna, táncolna az emberiség. Én még a gyermekeket sem küldeném lefeküdni. Élvezzék játékaikat és ezt a csodálatos nagy világkarácsonyt. Persze, mindez csak álom. Álom, de nem megvalósíthatatlan utópia. No, persze nem találkozhatunk egyetlen óriás fenyőfa alatt, de hát úgy vélem, nem is ez a lényeg. A többi már nem álom. Megvalósítha­tó. Az ajándékok is. Sőt még ez a csodálatos műsor is. A hideg svájci kanton helyett minden ember ülhet­ne kényelmes meleg lakásában, bő­séges ünnepi vacsorája mellett, a te­levízió képernyőjén megjelenne a műsor főcíme: Világkarácsony. Fel­sorolnák az írók, a szereplők, a ze­neszerzők neveit, a kooprodukciós rendezők között Fellinit, Wajdát. Fábrit és Csuhrajt, majd mint a vi- ágűrbe kiküldött diszpécserrakéta munkatársait Shirrat és Gagarint. A SZTEREOTIP közhely-jókíván­ságok helyett ilyen kellemes világka rácsonyt kívánnék minden jóakara- tú embernek: ősz Ferenc tétznek. Hiába —, aki a virá­got szereti, rossz ember nem lehet”. „Nem bizony” — vála­szolt a kapitány —, „ugye, Sisa Pista?!” Sóváron nézegetem a ha­talmas gyűjteményt: legszí­vesebben végigböngészném az egészet. Most már könnyű lenne! De mennyi fárasztó gyaloglás, éjszakai munka, áldozat és lemondás van • gyűjtemény mögött! Kezdő tanító korában egész évben takarékoskodott egy- cigy nyári „expedícióra”. Na­pi fél liter tejen, darab ke­nyéren és öt deka szalon­nán élt. Ha tíz dekát hoza­tott — hébehóba — a sza­tócstól, a boltos így kedé- lyeskedett: „Tán vendéget vár, tanító úr?” — Mi ez itt, legfölül? — A márianosztrai Pálos­könyvtár vázlatos története. Decemberben jelenik meg, a Pest megyei Könyvtár évkönyvében. Azám, Máriánosztra! Ille­nék néhány szót szólani er­ről a községről is, amely — börtöne révén — véres be­tűkkel írta be nevét a mun­kásmozgalom történetébe. Lajos király szobája Márianosztra már a réz­korszakban lakott település volt Az apácadombról elő­került rézkori tokösvéső és nyílvessző — három-négy­ezer éves leletek — tanú­sítják. A mai község létezésének első — közvetett — bizo­nyítékát egy 1262. május 8-í keltezésű határjárási per ok­mányában találhatjuk, amely­ben Nosztrai Jakab mester, földbirtokos, tanúként nyert meghallgatást. Kilencven esztendővel ké­sőbb N os'ztrón megalakul a Pálos-rend, s a község több mint 430 évig a rend tulaj­dona. A Pálos-rend a maga ko­rában a haladás szolgálatá­ban állott. 1526-ban a noszt­rai jobbágyok és Pálos szer­zetesek védték Visegrádot a töröktől. A rend országos hírű főiskolája olyan szel­lemi kiválóságokat nevelt, mint Ányos Pál, Verseghy Ferenc és Virág Benedek. Falai között tanult Marti- \ nuzzi Ussetty, Fráter György, $ később János Zsigmond neve- $ lője, s a kiskorú herceg he- ^ lyett Erdély kormányzója. ^ Nemcsak a szájhagyomány, > de okmányok is arról ta- $ núskodnak, hogy Ányos Pál $ itt írta Egy boldogtalannak \ panaszai a halavány holdnál § című költeményét. ^ — A múlt század közepe ^ táján a kolostorból — bör- ^ tön lett. Női börtön, mely- nek felügyeletét a Szent Vin- í ce-rend kegyes apácái látták $ el, csaknem egy évszázadon ^ át. Ebbe a börtönbe zárat- ^ ta az uralkodó osztály a tár- § sadalmi haladásért, az em- $ béri szabadságért küzdő nők § legjobbjait — közönséges bű- ^ nözők közé. Itt raboskodott i Berzeviczy Gizella, Mehrin- S ger Gusztáváé és Szakosíts S Árpádné, a tizenkilences Ta- ^ nácsköztársaság bukása utá- § ni években; itt tartották § fogva Andics Erzsébet egye- $ térni hallgatót; a negyvenes ^ években Vámos Vtonka és ^ Asztalos Jánosné, a mun- i kásmozgalom harcosai ra- ^ boskodtak falai között... ^ A csendes beszélgetést 5 ijesztő robaj vágja ketté. A J háziak nyugodtak: a kőbá- ^ nyában robbantanak. Épülő $ új házak, új utak várják a $ Börzsöny-vidék természeti $ kincsét, a követ. ! Olykor a robbanás, más- | kor a traktoreke. évezredes | leleteket hoz a felszínre. Kü- 5 lönös formájú kőszerszámo- ä kát, fémtárgyakat. Az em- ; berek felveszik, forgatják. 5 nézegetik: mi a csuda le- ! hét? Aztán a gyerek markába : nyomják: „Szaladj vele az is- ! kólába, mutasd meg Korcs- ! máros tanító úrnak, ö bizto- j san tudja, micsoda”. ! Nyíri Éva f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom