Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-03 / 285. szám

MSI Ci EGY Ei sJCígdap 1965. DECEMBER 3, PÉNTEK MESEERDŐ HELYEIT - J PRAKTIKÁBÓL „Jég a cipője, hó a subája” Az óvodások énekelték ezt Télapónak — közben kerek­re nyílt a szeműik: s a félén- feebbek a sokat emlegetett virgács láttán elpityered- tek. Télapónak nem volt jég a cipője, s a subája is csak vékony piros anyagból ké­szült, a szakálla meg szürké­re piszkolódott. Nem a Me­seerdőből jött, csak a szom­szédos Praktika Ktsz-ből, ahol most december elején — négy napig — mint Tél­apó teljesít szolgálatot. A munkaköre tulajdonképpen nem változott, most is cso­magokat hord ki, csak nem motorkerékpáron, hanem gya­log. — Tói elején egyenesen a meséből érkezik, s ilyenkor „Jég a cipője, hó a subája”. Tavasszal, nyáron, ősszel menekülnek előle a gyerekek, mert ak­kor egyszerűen csak a „fe­kete bácsi”, akinek lőpor­marta arcából csak a sze­me fehérje villog ki. Akkor nem takarja el a sűrű fekete pettyezést a dús fehér sza­káll, a nagy, szárnyas bajusz. December elején a fekete bácsi jóságos Télapó lesz. Reggel kicsit lámpalázasan jön be a ktsz-be, s kopott té­likabátja fölé felveszi a piros palástot, fekete arca elé köti a vattaszakállt, ránéz az órá­jára, s ha a nagymutató a nyolcason van — niég egy pillantást vet a „szöveg­könyvbe” — s máris az utcán kopognak a nagy vasalt ba­kancsok, s tódlul utána a gye­reksereg ... Az óvodában róla, neki énekelnek, arról, hogy milyen sokat gyalogolt, mennyit fázott a nagy télben, míg elért ide hozzájuk, de lám, a puttony színig tele, Télapó a nagy hófúvásban, szélben egyetlen egy csoma­got sem veszített el. — Néha megdobálnak hó­golyóval — nyilatkozik Tél­apó — a rakoncátlanabbja megfogja a puttonyomat, nem enged el addig, míg nem adok neki szaloncukrot. De olyan gyerek ' van, ©ki utánam kiabál: nem is igaz, hogy te Mikulás vagy, csak annak Cikkünk nyomán: Hogyan alakul az érdi kastély és a minaret sorsa? Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség felfigyelt riportunk­ra, amelyet nemrég Érd köz­ség problémáiról írtunk és amelyben szó esett két mű­emlék, a Szapáry kastély és a minaret sorsáról. A kastély, amely épen úszta meg a há­borús viharokat, azóta életve­szélyessé vált. A község, ha módja lenne rá, a legszíveseb­ben lebontatná, aminek — mint megírtuk — törvényes akadálya nem lenne, mert a Műemléki Felügyelőség felol­dotta a védettség alól. Komoly veszedelem fenyegeti az érdi minaretet is, amely a török idők egyik rit­ka emlékeként vészelte át a letűnt századokat. A közelé­ben ugyanis régészeti feltárá­sok folytak, meglazult a talaj és tartani lehet attól, hogy a minaret előbb-utóbb összedől. Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség most hivatalos át­iratot intézett az érdi tanács­hoz, s ebben ezeket írja: A Szapáry kastélyt évekkel ezelőtt, éppen a község szor­galmazására törölték a műem­lékjegyzékből, de a hátsó szárnya alatt levő középkori pincére, s a fe­lette levő, részben még esetleg meglevő középkori falakra az Építésügyi Mi­nisztérium a védettséget fenntartotta. Ezért egy esetleges bontás esetén a fent említett részek fennmaradásáról és fenntartá­sáról gondoskodni kell. A mi­narettel kapcsolatban pedig kérjük közölni, hogy mikor voltak az újságcikkben emlí­tett régészeti ásatások, ki vé­gezte azokat, a feltárt része­ket betemették-e, illetve mi­nek a megerősítéséről kellett volna gondoskodni? Tájékoztatásul még azt is közli a felügyelőség, hogy ha­zánkban négy törökkori mina­ret maradt fenn, mégpedig egy-egy Egerben, Pécsett, Szi­getváron és Érden, a két utóbbi csonkán. Az érdi tanács már vála­szolt is a Műemléki Fel­ügyelőségnek. A kastélyra vonatkozó közlé­seket azzal veszi tudomásul, hogy a műemlékként védett részek jelenlegi állagának megóvásáról föltétlenül gon­doskodna kell, mert a romos épülettel együtt azokat is to­vábbi omlás fenyegeti. A mi­narettel kapcsolatban pedig azt közli, hogy a kérdéses ása­tások 1963, 1964 és 1965-ben folytak, azokat a Nemzeti Mú­zeum végeztette, dr. Fehér Géza, a múzeum turkológus munkatársa irányításával. A feltárt leleteket az érdi mú­zeumban helyezték el. Érden most érdeklődéssel várják, hogy az Országos Mű­emléki Felügyelőség hogyan gondoskodik a kastély védett részeinek és a minaretnek a megóvásáról. m. 1. ÚJ KÖNYVEK Beniuc : Egy közember története (Európa) Furcsa, bonyolult alapál­lásból indul, a jeles kolozs­vári román író regénye. Egy halott katona ruháját és jel­lemét ölti magára egy ka­tonatársa « megpróbálja to­vábbfolytatni a szörnyű há­borús vég által megszakított élet vonalát. A több alak­ban is megjelenő hős fan­tasztikusnak tűnő látomása mögött egy nagyon is való­ságos életfolyamat állomá­sai — nyilván az író ön­életrajzi jellegű emlékei — sorjáznak fel s elénk tár­ják a két világháború kö­zötti Románia értelmiségi fiataljainak problémáit, a fa­sizmus okozta megpróbálta­tások dilemmáit. Bennünket különösen érdekel az Er­dély visszacsatolásával elő­állt helyzet „túlsó oldala” s az összeomlott fasizmus vég- vonaglásának leírása. öltöztél. És tudd meg, hogy nincs is Mikulás. Csóválja a fejét, míg me­gyünk az iskola felé, ahol né­hány perc múlva van „jele­nése”. A kts-z két ,külső” Mi­kulása közben búcsút vesz. Az egyik — nyugdíjas ács civilben — a három napi tél- apósággal az unoka mikulá­si ajándékát keresi meg, a másik meg azért jött, mert mégis csak kényelmesebb Mikulásnak lenni, mint ha­vat lapátolni. A jövedelem meg ugyanakkora. Ö is nyug­díjas, de a lelkemre köti, a nevét a világért se írjam ki, mert a házban megtudnák, hogy elszegődött Télapónak, halálra nevetnék magukat a lakótársak. Az iskolában néma csend, a gyerekek vi- gyázzban állnak. Először a ta­nítónő köszönti Télapót, az­tán egy kislány áll elé és megköszöni, hogy elfáradt ide, ezzel a nagy puttony- nyál, ami biztosan nagyon nehéz. Aztán énekelni kez­denek, Arról, hogy Télapó­nak jég a cipője, hó a subá­ja. — Jaj, aranyoskáim — mondja Télapó és valami fé­nyes gyöngy gördül a ma- szatos szakállra, onnan a piros köpenyre, s ha nem har­madik napja lenne már Tél­apó, most biztos sírva fa­kadna. — Hallottam, hogy itt sok engedelmes, jó gyerek van — folytatja. De vannak rosz- szak is, akik nem rakják be reggel a táskájukba az összes irkákat, vagy nem tudnak fe­lelni a tanító néni kérdéseire. A szerep szerint most fel kellene mutatnia a félelme­tes virgácsot, de nincs szíve Télapónak a vesszőnyalábot megmutatni a gyerekeknek, akik sajnálják őt a nehéz puttony miatt. — Kedves... — keresgetem a megszólítást — milyen ér­zés négy napig Télapónak lenni? A félre hajtott szakáll mö­gül gomolyog a Kossuth füst­je. — A szakáll, a suba furcsa. A többi könnyű. Nem kell mást csinálnom, csak azt kell képzelnem, hogy otthon va­gyok, az unokáim között. Amit nem mond, ami a leg­furcsább, de a legkönnyebb megszokni, az az. hogy ilyen­kor, december elején szere­tik a gyerekek. Deli Mária Pillanatképek Jugoszláviából I. Úton Szkopje felé A tizenhárom emeletes munkásotthon (A szerző felvétele) Reggel 6 óra 20 perc. A Keleti pályaudvarról lassan kigördül a Budapest-expressz. Kilenc órakor közeledünk a határhoz, s percek múlva már Bácskában járunk. Szabadkán beszáll a kupéba egy öreg­ember. Hamarosan beszédbe elegyedünk. Megtudom az öregtől, hogy pancsovai ma­gyar, Pesten volt katona még a század elején, most Szubo- ticán lakik, közelebb a gye­rekeihez, akik itt Szabad­kán telepedtek le. Az egyik lánya a nyáron a szegedi ünnepi játékok alkalmával járt Szegeden. Ő is szeretné még egyszer látni Pestet, ahol szép fiatalságát töltöt­te. Most hetvenhárom éves és reméli, hogy ez a terve sikerül. Az öreg már nyugdíjban van, kádár a foglalkozása, be-be jár a felvásárló telep­re, ahol korábban dolgozott,' jól jön egy kis kereset a nyugdíj mellé. Most Újvi­dékre tart, ahol valami sür­gős munka akadt, az ottani telepen és hát őrá bízták. Merre...? Közben, amíg beszélgetünk, betelepszik egy család a ku­pénkba. Az asszonykát a sza­badkai állomáson népes ro­konság búcsúztatja. Még meg is siratják. Nyilván messzire utazhat a kis szőke asz- szony. A férj magas, szi­kár, fekete férfi, csak szer­bül beszél, az asszony szer­bül válaszol, majd magyar­ra fordítja a szót. Elmond­ja, hogy a férj szüleihez, Boszniába mennek, ott üdül­nek, viszik magukkal kislá­nyukat is, aki eddig a szu- boticai nagymamánál volt. Különben Szlavóniában lak­nak, a férje ott vámőr, s most szabadságon van és meglátogatják a rokonokat. A vegyes házasság nem ritka Jugöszláviábán, hiszed hat szövetségi köztársaság tartozik hozzá, s legalább tíz nyelven beszélnek az emberek ebben az ország­ban. A magyar nemzetiség körülbelül fél millió. Újvi­déki székhellyel autonóm tartományban élnek. A Vaj­daság virágzó része Ju­goszláviának. Jelentős a ma­gyar kulturális és irodalmi élet. Belgrádba 1 órakor fut be a Budapest- expressz. A Hellas-expressz csak délután 2 óra 16 perc­kor indul, addig az állomá­son várakozom. Magyar szó üti meg a fü­lemet. Egy idős paraszt bá­csi beszélget két asszonnyal. Megszólítom, aminek nagyon megörül a kisöreg. Mindjárt készségesen segít, hogy cso­magjaimat elhelyezhessem a megőrzőben. Nagyon érdek­lődik, hogyan, miként élünk. Ő Pancsova környéki ma­gyar. Most ügyes-bajos dol­ga akadt a fővárosban, azt irt­Trópusi nagybőgők, lapos gitárok A szegedi hangszergyárban többféle új típusú vonós és pengetős hangszer mintapél­dánya, illetve első sorozata készült el. Az egyik tengeren­túli megrendelőnek trópusálló nagybőgő mintapéldányát küldték el, s rövidesen hoz­záfognak a sorozatgyártásá­hoz is. A bőgő tető- és hátlapját a hagyománytól eltérően nem tömör fából készí­tik, hanem több rétegből ragaszt­ják össze. Így az anyag a tró­pusi klímaviszonyok közöt sem deformálódik. ^ Ugyancsak exportra újfajta ^ gitárokat is készítenek. Ezek a legújabb „hangszerdivat- J nak” megfelelően készülnek, S' vagyis rendkívül laposak. Vastagságuk mindössze > két-három centiméter, egyharmada a hagyományos : gitároknak és hangjuk elekt- ; ronikus úton erősíthető. Az | idén 4500 gitárt gyártanak, i jórészt külföldre. i A csemöi ta­nyavilágban ke­restem valakit, s aki eligazított, azt mondta: — Itt van az mindjárt, nem messze. Menjen csak egyenesen errefelé — és át- mutatott egy ir­galmatlan nagy sivatagon. Egy órán át mentem arrafelé, míg cél­hoz értem. Vecsésen így kalauzoltak el a keresett utcába: — Nincs mesz- sze. Ezen az ut­cán megy, aztán jobbra. Ott van egy utca, ami el­fordul, azon megy, aztán van egy kis utca, attól visszább jobbra fordul, aztán csak menjen egyenesen jobbra... Megvártam, míg az illető megy el egy kis utcán jobbra, azután megkérdeztem egy másik járóke­lőt. A legemlékeze­tesebb esetem az volt, amikor sö­tétedés után ér­tem egy előttem még ismeretlen faluba, s a tele­pülést körülvevő dombok egyikén vártak rám, egy sátorban. A falu­ban egy öreg né- ne, imigyen ecse­telte teendőimet: — Maga csak így menjen, ahogy ál­lunk, aztán van ott egy sövény, ahogy szóval... ne forduljon le, csak egyenesen neki, amikor majd igy (balra mutatott)... nem is... (jobbra mu­tatott) így jön egy kerítés (tele van kerítéssel a (alu) akkor ma­ga arra tovább­megy, lesznek ott kazlak, de maga csak megy, csak menjen, amíg el nem ér a temető­höz, ott háromfe­lé válik az út, de maga ne azon menjen (itt min­denfelé muta­tott) hanem csak tovább. Namost, ahogy halad a te­metőben, nem messze van egy gyalogút, ott már majd látja, hogy van jobbra, nem messze egy aká­cos, nem a szil­vás, átmegy, szó­val a temetővel egyirányba, ott lefordul, aztán kicsivel idébb fel... Végül is egy szénakazalban tézte. Hazafelé tart, a vonatra vár ő is. A Hellas-expressz elsőosz­tályú kupéjában idős, ősz hajú úr szólít meg magyarul. — ön is Szkopjéba utazik? — Igen uram, Szkopjéba. — Akkor tartsunk együtt. Rendben van. Legalább nem unatkozunk az úton, hiszen a többi utitárs Athénba igyek­szik és görögül, angolul tár­salog. Az ősz hajú úr bemutatko­zik. Kovács József villanysze­relő, de már évek óta nyug­díjban van. 30 év után újra meglátogatja szülővárosát, Szkopjét. Mert Kovács úr a macedón hegyek között, a Vardar csodálatosan szép partján látta meg a napvilá­got. 65 évvel ezelőtt. Most Bécsben él. Öreg este van, amikor befut velünk a vonat Szkopjéba. Zsibongás, keleties zsongás, gyér világítás, s az emeletes állomásépület sehol: a földrengés ezt is elpusztítot­ta, mint annyi mást. Valami földszintes barakképületben székel ideiglenesen az állo­más. Az egyik hordárral elindu­lunk a Trudbenik szerkesztő­ségét, vendéglátóimat megke­resni. Sajnos a hordár nem tudja hol is székel a szerkesz­tőség és az Üj Makedónia székházához kalauzol, ahol a nyomda is van, s ahol a Trud- beniket is nyomják. Egyéb­ként a Trudbenik a Rabot- nicski Dom 13 emeletes épüle­tében székel. Mire ezt meg­tudtuk, nagyon elfáradtunk és különben is már közeledett az éjfél, ideje volt lepihenni az egész napos fáradságos út után. A Rabotnicski Dom melletti új szállodában, a Grand Ho­tel Szkopjéban kaptam szo­bát. Gáli Sándor A ■ L ■ K ■ U aludtam. Legyek azonban tárgyi­lagos: lehet, hogy ez a szénakazal az volt, amiről az öreg néne is be­szélt. Mindez azért jutott most eszem­be, mert tegnap a Keleti pályaud­vartól gyalog tar­tottam a körút felé, s úgy fél­úton, roppant föl­háborodással, utamat állta egy vidéki ember, bő- röndöstöl, felesé­gestül, gyerekes­től, s kifakadt: — Bolondot csi­nálnak maguk az emberből? Hát hol van itt a já­téküzlet? Mind­egyik aszongya, hogy menjen csak egyenesen a kö­vetkező sarkon túl van, de már négy sarkot gyöt- tünk azóta és se­hol sincs. Telje­sen megszédítik az embert! — Tálán már elhagyták — mondtam. — El a fenét, majd kiesik a sze­münk, úgy néz­zük mindenhol. Elindultak visz- szafelé, én meg tovább jöttem. A következő sarkon ott volt a játék­üzlet. Ök azonban már eltűntek a tömegben. Dozvald János M ég szeptember elején történt, hogy Feri gyereket négy- szemközti beszélgetésre invitálta édesapja a kisszobába. Megfelelő lélektani előkészítés után — „úgy beszélek most ve­led Ferkó, mint férfi a férfival” —, édesapa a következő aján­latot tette: ahány ötöst hoz a gyerek, annyiszor három forint üti a markát. Minden szekundáért viszont öt forintot tarto­zik visszafizetni. A javaslat elfogadtatott, mindkét fél parolá­jával ratifikálta. Teltek-múltak a hetek, édesapa el is felejtette az egészet Nem úgy a fiú! Hazajön egy este, s kandi képpel mutatja az ellenőrzőjét: huszonhárom ötös virít benne egymás alatt. Apu előbb a fo­gát szívja, aztán fizet, mint a köles. S attól kezdve így megy ez nap mint nap; két ötös, három, négy, mikor milyen a lap­járás. Tegnap este aztán szokatlan dolog történt. Ferkó megjön az iskolából, s nem köszön. Leszegett fejjel, morcosán húzza a csíkot a gyerekszobába. Faggatják mi baja, nem válaszol. Apja, anyja tétován néznek össze a konyhában. Egyszer- csak kinyílik az ajtó, megjelenik a fiú. Egy marék tíz—húsz­fillérest hoz, s lecsapja az asztalra: — Tessék! — mondja rosszkedvűen, s indul kifelé. — Mi ez? — kérdi csodálkozva édesapja. — öt forint. Az egyesért. Most boldog vagy? ny. é.

Next

/
Oldalképek
Tartalom