Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-24 / 277. szám
tear mert I z/fírlao 1965. NOVEMBER 24, SZERDA Tisza menti óriások LÉFELÖNTü, ZAKOGEP. UVEGOBLITO I. A tiszaszederkényi új lakótelep, háttérben A Volga sebességmérő óráján a’ mutató túlhaladta a száz kilométert, de az enyhe ejtőn robogó zöld autó még tovább gyorsult A gépkocsi- vezetőre pillantottam, aki könnyed mozdulattal kapcsolta be a világítást, látszó- ag ügyet sem vetett a sebes- végmérőre. — Szeretem a Volgát, mert r»em lehet érezni benne a sebességet... — jegyeztem meg, kissé gúnyosan. A gépkocsi vezetője elmosolyodott és szót sem szólva, csak bólintott, fél kézzel vette a kanyart, ami után nem messzire már a Debrecen felé elágazó útnak kellett következnie. Tehát közel jártunk Miskolchoz. Egyébként a miskolci megyei szakszervezet kultúrpalotájába igyekeztünk a tudományos kis- ilmek fesztiváljára. Nemzetközi rendszámmal külföldi autók követtek minket, olykor megközelítve a Volgát, hogy előzhessenek. Idegesítő játék volt ez, mert a mi gépkocsivezetőnk azzal szórakozott,, hogy az utolsó pillanatban felgyorsította a Volgát és a külföldiek ismét lemaradtak. — Jót nevetünk a végén, amikor megérkezve Miskolcra, kiderül, hogy valameny- nyien a fesztiválra igyekszünk — mondta a gépkocsivezető, akiről tudtam, hogy ügyes szakember, nemcsak a volán mellett hanem a motor körül is érti a dolgát. Amikor kiértünk a kanyarból, felbukkant az útelágazást mutató tábla Egyik szárnya Miskolc felé mutatott, a másik Tiszaszederkény, Tisza- palkonya és Debrecen irányába. De a fényszóró sugárkévéjében szinte üvegsze- rűen feltűnt egy nő alakja is, karján kis táskával. Fél karját felemelte és intett. — Autóstop... — mondtam. A gépkocsivezető megkérdezte: — Megállják? Megállni nem volt könnyű, mert az egyik olasz, Fiat 800-asával a nyomunkban pörkölt. — Álljunk meg, hiszen csak ketten vagyunk ebben a nagy ládában — válaszoltam sietve. A gépkocsivezető biluxolt, a nő félrehúzódott A visszapillantó tükörből láttam, hogy a Fiat fehér színű karosszériájára halványan vörös fény vetődött, a Volga stoplámpájának fénye. Erős csikorgással fékeztünk, a Fiat pedig nagy lendülettel vágódott ki mögülünk és hamarosan eltűnt pirosló helyzetlámpáival az országút hosszában (megfigyeltem közben az elsuhanó kocsi ablakaiból ránk meredő, elképedt utasok arcát). Lestoppoltunk, egy pillanatra elfedett bennünket a felvert por. Huszonöt év kö- -üli nő áll a kocsi mellett. — Miskolcra mennék mondta mértéktartóan, A gépkocsivezető mereven' előre nézett, ismertem a nőkről alkotott véleményét, valamikor csalódott ember volt, s nem szerette a fehérnépet, illetve, veszélyesnek tartotta az ismerkedést. Ha már megálltunk — hiszen láthattuk, hogy nem elsősegélyről lehet szó — fel kellett venni a hölgyet, mi is Miskolcra mentünk, ő is oda igyekezett. Mi ketten a gépkocsivezetővel az első ülésen foglaltunk helyet, az ismeretlen nő a hátsó ülésre telepedett. A gépkocsivezető gázt adott, a maga temperamentumos módján. Hallgattunk mind a hárman. Utasunk szólalt meg először, mintegy mentegetve magát: — Sajnos, az ember kénytelen személyautóra felké- redzkedni — mondta kedvesen —, mert mi tiszaszederkényiek autóbusz menetrendhez vagyunk kötve, én pedig nem várhattam meg a legközelebbi járatot, mivel a filmfesztivál korábban kezdődik. így ismerkedtem meg Gyulai Istvánnéval. Mérnök felesége Tiszaszederkényben, illetve a Tiszai Vegyi Kombinát lakóvárosában, Üjszeder- kényben. Megadta a címét is. Nem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz rá, így hát meg sem jegyeztem. A neve mégis megmaradt emlékezetemben. ☆ Ugyanazzal a zöld Volgával tartottam másfél hónappal később Miskolc felé, de most nem Miskolcra, Tisza- palkonyára és Tiszaszeder- kénybe igyekeztem, hogy meglátogassam a két Tisza menti óriást, az erőművet és a vegyi kombinátot. Gyorsan közeledtünk úticélunkhoz, balról hamarosan feltűnt az új lakótelep víztornya, olyan, mintha élére állított papírszalvéták csokrát mintázta volna a tervező építész — betonból. Fiatal erdőt megszakítva, balra kanyarodik a városka főteréhez az út, de mi jobbra tértünk, mert a vegyi kombinát volt első programunk. Beléptünk az igazgatóság épületébe. Ragyogó tisztaság. Mindenütt — ahova csak illik — virágok. Az ember — akármilyen csalogatóan szép a gyár — szorongva lép be, szorongva és megilletődve. Felrémlik egy pillanatra képzeletében az első tudós, aki laboratóriumában lombik fölé hajol és figyel, megkapja-e a várt eredményt? A szintetikus műtrágyát, amely apró fehér golyócskák halmazából áll. Mintha cukorka lenne. Gázból, levegőből készült szilárd anyag, a növények tápláléka. És most, íme, az a víztorony Foto: Váradi Ibolya a képzeletbeli laboratórium kinőtte magát, hatalmas, sok ezer négyszögölön elterülő gyár alapjait vetette meg. De gondolatainkból hamarosan kizökkent a szigorú rendész. Középkorú, kissé testes asszony szól hozzám. Igazolom magam, elmondom, hogy egy fiatal mérnököt keresek. A neve Gyulai István. A rendész eltűnik üvegfalú kis irodájában, látom, telefonál. Várok. Megszoktam már, hogy a gyárkapuban várni kell. De itt nem. Percek alatt eligazítanak, s még fel sem ocsúdom, már az igazgató titkárságán vagyok. Természetesen vámom kell, bejelentés nélkül jöttem. Leteszem a kabátomat, a táskámat, utána az ablakhoz lépek: a lakótelep irányába nézek, de oldalt pillantva, láthatom a kombinát egy részét. Hányán dolgoznak itt? — próbálom elképzelni, ismert gyárakhoz hasonlítva a méreteket, tízezerre becsülöm a dolgozók számát. Minőiért meg is kérdezem a titkárnőt. Meglepő választ kapok, itt alig dolgozik több, mint 2000 ember! Ez a szám egymagában jelzi a modern üzemek előnyeit, az automatizáltságot, a termelékenységet és azt is, hogy aki a 2000 ember közé bekerül, annak képzettnek, legalábbis tanulni vágyónak, ambiciózusnak kell lennie. Szluka Emil Nagykőrösi konzervipari szakemberek csehszlovák tapasztalatcserén i A látogatásra november elején került sor. Szabó Mihály, a gépüzem vezető mérnöke, valamint Szentpéteri György, a gyár újítási előadója utazott el két hétre a testvérgyárba. — Az ilyen gyárlátogatás nem új dolog! — mondotta Szabó Mihály. — Gazdag tapasztalatokkal tértünk haza, amiket rövid időn belül gép- üzemünkben jól fogunk hasznosítani. — A znoimói gyár, lényegesen kisebb, mint a Nagykőrösi Konzervgyár. Főleg gyümölcsöt tartósítanak. Gépesítés tekintetében körülbelül ugyanazon a szinten állnak, mint mi. Találtunk azonban néhány olyan figyelemre méltó újítást, amelyek kivitelezése és üzembehelyezése a mi gyárunkban is feltétlenül eredményes lesz. Az első gép egy nagyon egyszerű, üzembiztos üvegzáró berendezés, amely a törést teljesen kiküszöböli. Az ötletes gép nem görgősen zár, hanem egy álló fejben levő spirálrugóval zárja le, mondhatnám tökéletesen az üveget. — A nagykőrösi gyárban a létöltés az ötkilogrammos üvegekbe még csapokkal történik. Ezzel a módszerrel elkerülhetetlen a felöntőlé el- csurgása. A cseh gyárban ezt a munkát géppel végzik, amely egyszerre öt üveget tölt, szeleprendszerrel működik, csurgás nélkül. A gép üzembiztos, óránkénti teljesítménye ezerkétszáz üveg. — Igen egyszerű a znoimói gyárnak az MfcRb- grammoa üvegeket öblítő berendezése is. Kis helyigényű, működése folyamatos, üzembiztos és óránkénti teljesítménye 1500 üveg. A gépekről rajzot, feljegyzéseket készítettünk. — És mikor lesz ezekből gép? — Rövidesen. A szerkesztés már dolgozik ezeknek s gépeknek a tervezésén. A hollóstetői halálkanyarban Szakadékba zuhant egy autóbusz Kedden halálos kimenetelű közlekedési baleset történt a Bükk-hegységben, az Egert Lillafüreddel összekötő országúton. A havas úton a Békés megyei 8-as számú AKÖV Vállalat Ikarus farmotoros autóbusza, amely pártmunkásokat és KlSZ-fiatslokat vitt kirándulásra Miskolc, illetve végcélja Kassa felé, Hollóstető közelében, az úgynevezett halálkanyarban megcsúszott, s átszakítva az útmenti védőkorlátot, 41 utasával A kötet: harminckét elbeszélés. Rövid, néhány oldalas írások csupán, mégis, atmoszférájuk magával ragadó A környezetrajz határozott vonalai, az alakok összetettsége olyan íróval ismerteti meg az olvasót, aki a lényegre koncentrál, s ismeretanyagának bő áradását az alkotói fegyelem medre szabályozza. A gyermekkor emlékei, s a háború nagy vihara — ez az írások zömének témája, s a látszatra egymástól független elbeszélések érzelmi és értelmi sort alkotnak, a személyes vallomás forróságával mondják el egy ember életét, aki sok mindent megpróbált, s akit sok minden próbára tett, s aki hányattatások, bukások és apró győzelmek közepette tanulta meg, hogy a tett, a cselekvés, mégpedig a közösségért való cselekvés az élet értelme. A címadó elbeszélés néhány mondattal tökéletesen megrajzolja a rossz tanítót; a Szemafor utca című írás a nyiladozó értelmű gyermek és a halál meghökkentő találkozásának krónikája; a Dávid úr visszafogott hangú, de éppen ezért meggyőző vádirat a nácizmus fajirtó politikája ellen; Az 1314-es kilométerkő és a Végrendelet című írások már az illegális kommunista párt harcosának izgalmas kalandjait állítják elénk, olyan egyszerűséggel, olyan természetességgel, hogy már-már nem is olvassuk, hanem — éljük az eseményeket. Ez utóbbi Munteanu alkotói módszerének, s művészi erejének egyaránt dicsérete: a szuggesztivitás mellett a humanitás melegsége, az emberért való aggódás, a szenvedő emberei való együttérzés a fő jellemzője a román író e kötetben összegyűjtött elbeszéléseinek. A kötetbe foglalt írások közül alig kettőt-hár- mat említhetünk — pl. Coca kisasszony Birladból —, amelyek meggyőző erejüket, kidolgozottságukat tekintve elmaradnak a többitől; a kötet egésze jelentős írói pálya egy szakaszának munkáival ismerteti meg az olvasót. A fordítás Huszár Sándor munkája. (Irodalmi Könyvkiadó) Bukarest.) <m. o.) mintegy 60 méteres szakadékba zuhant. A szerencsétlenség színhelyé - re haladéktalanul nagy készültséggel kivonultak a mentők és a rendőrség. A baleset következtében Juhász Ferenc 54 éves mezőko- vácsházai lakos a helyszíner meghalt. 40-en megsérültek, közülük 13-an súlyosan. Ezek között — a déli órákig érkezett előzetes kórházi jelentések szerint — életveszélyes sérült nincs. A tragikus kimenetelű baleset okának megállapítására a rendőrség vizsgálatot indított. Magyarország és Jugoszlávia között megszűnik a vízumkényszer A kölcsönös megértés légkörében folytatott tárgyalások eredményéként kedden délelőtt Belgrádban, a jugoszláv külügyminisztérium protokoll- csztályán aláírták a magyar— jugoszláv vízumkényszer megszüntetéséről szóló megállapodást. A magyar—jugoszláv vízumkényszer megszüntetéséről szóló egyezmény harminc nappal a ratifikációs okmányok kicserélése után lé" érvényre. KISKUNHALAS BOROSTYÁNGYÖNGYÖK Kiskunhalas határában ta- lajegyengetési munka közben muzeális értékű lelet került felszínre: római kori borostyángyöngyöket rejtett itt a föld. Több mint 110 darabot szedtek össze. '*ssssssssssssssssssss*rfsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssfsssfsssssssssss/s/ss/ssSsss/sssssssssss*fsssssssssssssssssss. A kalauz végigment a vonaton és jelentette, hogy Kelenföld következik. Erre mindenki cihelődni kezdett és leszedte a csomagtartóból a bőröndöket, pedig még jó messze volt az állomás. Ott szorongtam én is és szívtam a mozdony becsapódó fanyar füstjét, amely — nekem úgy tűnt —, az előttem álló új élet izgalmas és titokzatos illatát hozta magával. Valahogy lekapaszkodtam két nagy bőröndömmel, amelybe anyám igyekezett minden szükségest becsomagolni, amire egy ifjú embernek a nagy és ismeretlen világban szüksége lehet. Tizenkilenc esztendős voltam, s eléggé erős, a két csomag azonban cammogóvá és félszeggé nyomorított. Szerencsére a peronon már kiabált Bandi, az unokafivérem, és évekre szólóan lakótársam s bajtársam. Átvette a vezető szerepét, felkalauzolt a villamosra és közölte, hogy Juli néniék érdeklődéssel várnak. Juli néniéknél béreltünk ketten egy rokoni szeretettel és üzleti alapon kiadott hónapos szobát. Ügy emlékszem: sokat nem beszéltem. Néztem a nagyváros esti fényeit, valami furcsa érzés feszítette a mellem, volt benne félelem, izgalom, reménység, várakozás. Mindent összevetve kellemes és mámoritó volt az érzés. A Lövölde téren végleg leszálltunk, és Bandi egy keskeny, de rokonszenves utca felé kalauzolt. — Megérkeztünk — közölte az R. utca 52. előtt, s felmutatott három másoMegérkezés * dik emeleti ablakra, ahonnét villanyfény sugárzott. Kardos öregasszony s közömbös tekintetű férfi fogadott bennünket. Tudtam, hogy az asszony Juli néni, s általában hozzá kell igazítani magatartásomat, mert a közönyös férfiú, Sándor bácsi, nem túlságosan számít a háznál. A ceremónia hamarosan megtörtént. Bemutatkozás, aztán meg kell tekintenem a konyhát, hol alkalomadtán teát főzhetünk, a fürdőszobát, amelyet kíméletesen használhatunk. Szobánkba vezetett Juli néni, ahol azután négy esztendőt töltöttem. A szoba természetesen nélkülözött ihinden fölösleges luxust: két ágy volt benne, asztal, szekrény s cserépkályha, melyet szerfölött keveset vettünk igénybe az idők folyamán. A tél hidege ellen birkózással védekeztünk, így meglehetős edzettségre tettünk szert s a tüzelő sem fogyott. Kicsomagoltam bőröndjeimet, s amikor a hazai holmit rakosgattam, bár nem voltam túlságosan érzelgős, torkomat fojtogatta a sírás. Először éreztem, hogy idegenben vagyok. Bandi hátbavert és biztatott, hogy pakoljam már ki az ennivalót is. Ügy cselekedtem, vS a sültcsirke mellé elhelyeztem egy üveg bort is, melyet apám dugott a fehérnemű-halom sarkába, furcsán csillogó szemmel, de szó nélkül. Odahaza nem szívesen látta, ha megiszom a bort. Ettünk, ittunk, s megbeszéltük, hogy holnap mit kell tennem a beiratkozás körül. Bandi megölelt lefekvés előtt és testvériesen biztatott: ne féljek, pár nap és minden rendbe jön. Nagyon jól esett a buzdítás és megilletődve fúrtam a párnába a fejem. A nap izgalmai hamar elhozták az álmot. Arra riadtam, hogy valaki benyitja az ajtót, felkattintja a villanykapcsolót. Nem nyitottam ki a szemem, hirtelen nem voltam biztos benne, hol is vagyok. Puha kéz túrt a hajamba, és kicsit érdes, de nem kellemetlen női hangot hallottam: — Hát, hadd lássalak, milyen is vagy, mutasd magad, kisfiam! Az ajka nedves volt, az arca puha, kerek, a szeme pedig kíváncsian csillogott. — No, nézd csak, bajusza is van a kisfiúnak. Mondd, minek néked a bajusz? — Ilyen a gusztusom — szóltam, s végigsimítottam arcomon nyugvó kezét. Közölte, hogy őt Jucinak hívják, s tulajdonképpen Juli néni asszonyleánya. S vegyem úgy, hogy most már vele is egy családba tartozom. Bólintottam, hogy ehhez tartom magam, mire ő kijelentette: a keskeny bajusz marad, de az oldalszakállamat feltétlenül le kell vágnom. Ha megígérem, ha megígérem. ... Megígértem, mert a csókja jóízű volt és meleg lett tőle az egész testem. A lelkem.be pedig nyugalom és szépség költözött. Otthon voltam, a bútorok biztatóan, ismerősen néztek sám... András László KÖNYVESPOLC Francisc Munteanu: HATTONNÁS BŰN
