Pest Megyei Hirlap, 1965. október (9. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-17 / 245. szám

1965. OKTÓBER 17, VASÁRNAP *r«va»s UCCYCt kKMod 9 BALATONI TIBOR VERSEI Szerény és fél­szeg fiatalember jött be a szerkesz­tőségbe. Akadoz­va, pironkodva adta elő mondani­valóját. Verseket hozott. Évek óta ír verseket, de még soha sem kísérle­tezett azzal, hogy írásai valahol megjelenjenek. Ez az első bátortalan lépése. A fiatalembert Balatoni Tibornak hívják, 25 éves, Bagón született és ott lakik ma is. On­nan jár be naponta a budapesti Athenaeum Nyomdába, ahol, mint cinkografus dolgozik. Örömmel adjuk közre Balatoni Tibor első verseit, abban a reményben, hogy' nevével még találkozunk. Anyám lázad a sorsa ellen anyámat naponta pirongatják, kioktatják, mint a gyereket: „ezt így psinálja, s igyekezzen” ő bólint, s tovább megy, ki nem ismeri bizton véli; jámbor, szelíd, elbírja még, ha ráakasszuk a múlt újszínt öltött kölöncét, de csal ma már a puszta látvány, nézd a homlokát! ott lemérheted miként torlódnak vihar előtt a fellegek, s ki életében sohasem lázadt, bár szolgált urat garmadával szót kíván most — tiltakozik, jogát törvénnyel követeli, mert tudja már valahány: az is ki portán álldogál, jegyet kezel villamoson, vagy tantermet söpör délután — az embersége nem eladó! de testére szabott jog! élnie kell vele! s lázadni érte, ha kell! mert így lesz több, ha éli végre, hogy csak emberségben van különb! Bag 1965. Sátrak között éjszaka van... bujkál a hold, barangolnak a csillagok, sorsunkra akasztott zsinóron függenek a jövendő holnapok, lusta szél morog végig leng a pázsiton, aztán fáradt testét ottfelcjti , lombokon, tiszta a lég, borzas fejjel dühöng a teremtő semmittevés, süket a tábor, pihen a durvaság, elvitte kellékeit, a tegnapi világ. Túrkeve, 1962. Sorsod kitéped teregetjük szálka kifogásainkat bőr alá szúrunk velük, — hagy fájjon! tépjen legbelül! kódorgunk — egymást elérve, megelőzve majd, mint földtesten a szekérutak, lépéseink poros moccanása idegszálainkon tápod — Klára! — kiáltom, s te nem válaszolsz, felrezzen a szél, dünnyögve fordul feléd, fürtjeid közé lebben, s arcod ízével telten sietve megbékél, mint sikamlós testű hal a lelked olyan ... szánlak, hogy kezembe fogva sorsod kitéped, s vergődve előlem elrohansz, fekete gyolcsot ejt közénk az est így lobog körül csendesen, ezen a körön túl — hová vissza révedek, a megfoghatatlanságba rejtezel. Bag, 1964. Munka közben Marton Pálné — Bözsi, gyere mán, téged keresnek! És Marton Pálné jön, feke- tekendősen, mezítlábra húzott félretaposott sarkú cipőben, földes kézzel, paradicsommal telt kosárral. Rácsodálkozik az autóra, a ládába önti a pa­radicsomot, a kötényébe törli két kezét, csak azután lép kö­zelebb. — A konzervgyártól? — néz rám s feleletet sem várva mondja a panaszát: — Kevés a láda ... így nem haladunk... Több asszony csatlakozik hozzá s szinte kórusban mondják: — Dél óta ülünk, várjuk a ládákat, de senki se néz fe­lénk ... Fél három van. Huszonöt megszedett láda paradicsom Marton Pálné mai munkája. Egy láda húsz kiló. A huszonötben öt mázsa pa­radicsom. Hány lehajolás? — Tíz láda egy munkaegy­ség. Hatvan forint — mondja derűsen. Reggel hét óra óta százöt­ven forintot keresett.------------------amíg a mun­| Beszédes, | káról folyik a---------------- szó. De szava eg yszeriben nehézkessé válik, mikor odabenn a házban az új könyvről érdeklődöm. — Számomra az írás hálát­lan mesterség. Éjszakáim java részét megemészti. Sokszor nem is tudom írás közben, hogy este van-e vagy már hajnal. Nappal viszont a he­lyemre kell állni, mint a töb­bi parasztasszonynak ... A kérdés természetes: mi­kor kezdődött az írás szerete- te? Mi volt indítóoka? — ötvennyolcban nagyon beteg voltam. A gyomrommal. Dolgoznom nem volt szabad, de tétlenül ülni sem tudtam. Hogy gyorsabban teljen az idő, papírra vetettem gondo­lataimat. Először csak az em­lékeimet idéztem, melyek gyermekkoromból megmarad­tak. Hosszan eltűnődik, arcán kisimulnak a ráncok, szinte AZ ASZÁLYOS ESZTENDŐ meg­viselte az embereket. Kelletlenül vé­gezték munkájukat, a legkisebb szó­ra egymás között is és a vezetőség iránt is ingerültté váltak. Az elnök kemény, elutasító lett. Azt beszélte mindenki: az elnök egyáltalán nem törődik a tagság érdekeivel, tűzön­vízen arra törekedik, hogy az aszá­lyos esztendő ellenére kitüntesse ma­gát a járás előtt. A zárszámadási közgyűlésen kitu­dódott, hogy a vezetőség a tervezett munkaegységből megspórolt ötezret. Különösen a növényápolók zúgtak- morogtak emiatt. — Ezt is csak a mi bőrünkön le­hetett meghúzni! A meg nem értést, a kedvezőtlen időjárást megsínylették a kapásnövé­nyek. Érződött mindenfelé: hiányzik az emberek munkakedve. A vezető­ség elzárkózott minden kérelem elől, így a zárszámadási közgyűlésen, a pesti és a járási vendégek előtt tört ki a panasz, az elégedetlenség. Az el­nök resteilte, keményen visszautasí­tott minden hozzászólást. Engem lá- zítónak, rendbontónak nevezett, mert próbáltam megmagyarázni, miért maradt sok parcella gondozat­lan, és miért hiányosak a tőszálak. Szó szót követett, a hozzászólók el­keseredetten bírálták a vezetőséget, panaszkodtak a rossz kereset miatt. Az elnök indulatos szavakkal vála­szolt. Az egyik járási kiküldött több türelmet és megértést kért tőle a to­vábbi munkához. Én az ötezer munkaegység meg­spóroláson semmi kivetni valót nem találtam. Azt tartom jó háziasszony­nak, aki a konyhapénzből félre is tud tenni, nem pedig előre elkölti a következő fizetést is. Ám, a tagság kifakadásai gondolkodóba ejtettek. Azt a munkaegységet azért tervezte be a vezetőség, mert szükség volt rá. És, hol, milyen formában lehetett mégis megspórolni? A növényápolók szerint csakis az ő munkájukon, a munkaegység-jóváírással. Vitázni próbáltam velük: — Nem a vezetőség zsebébe ment az! Hiszen negyven forint helyett negyvenhármat osztunk az aszá­lyos év ellenére is. Ez csak nem hi­ba? — Ugyan, ne legyél már ilyen naiv! — torkoltak le. — Inkább ma­radt volna negyven forint, ahogy ter­vezték, de hagyták volna keresni a növényápolókat, legalább a nyáron, MARTON PÁLNÉ: Vérségi hétköznapok hogy élni is tudjanak a keresetük­ből! Mások meg azzal érveltek: — A munkaegység értékének eme­lésével csak azok járnak jól, akiknek télen-nyáron megvan a munkalehe­tőségük, és öt—hatszáz egységet is el tudnak érni évente. A növény- ápoló legtöbb két—háromszáz egysé­get tud elérni, ezen nem sokat emel a három forint többlet: legfeljebb nyolc—kilencszáz forintot. Inkább arányosítanák a kereseti lehetősé­geket. Hibákat találni, tanácsokat adni sokkal könnyebb a közösben, mint igazat tenni. Igazat: mindenki ked­vére. Ezt is tapasztaltam. ★ ÉJSZAKÁNKÉNT lehunyt szem­mel töprengtem. Egy aszályos év ennyire szembe tudja állítani az em­bereket egymással. Irigykedtek a jobb beosztásúakra. Hízelkedtek, árulkodtak egyesek, hogy másokat kitúrjanak és ők férkőzzenek a he­lyükbe. A növényápolástól mindenki szökött volna. Ki így, ki úgy, mind­egy volt, csak elkerüljenek onnan. Miért alakult ki ez a helyzet Ver- segen? A falu az összeálláskor bízott az elnökben, becsülte a szakképzett­ségét, és magát az embert is. Az el­nököt még úgyse értettem. Jó szak­ember, látnia kell, mekkora kár a hiányzó tőszálak és az elhanyagolt parcellák. Tudja is, miért van ez. Elégszer szemébe mondták a növény­ápolók. Ez a munkaegység-spórolás is olaj lett-a tűzre. Ekkoriban éppen egy nagyobb ve­zetőember látogatott meg bennünket. Megkérdeztem: — Miért van az, hogy a szövetke­zetekben rendszerint a növényápolók panaszkodnak legtöbbet a keresetük miatt? Ezek tódulnak leginkább az iparba vagy bányába vagy bárhová. Valami itt nincs rendjén. 42rről ta­núskodtak ősszel a földben fagyott répák, a hó alá temetett, töretlen ku­koricák. Vendégem egy kicsit elkomorodott. — Ez nemcsak a vérségi szövetke­zet problémája. — Szerintem a jövedelemelosztás az oka. — Már ahol mereven ragaszkod­nak a hagyományos, normakönyv szabta módszerekhez. Az új rendele­tek hasznosításával, megértő veze­téssel elkerülhetők a súrlódások. És a felsorolt hibák is. — Nem értem! — A jövedelmet nem a megmű­velt terület, nem a munkaegység után osztják, hanem mázsára, asze­rint, ki-ki mennyit termelt a maga parcelláján. Nyomban a hiányzó tőszámok ju­létedre, te is szólhattál tottak az eszembe. Aztán a felelőt­len munka árulkodója: a répa tete­jére kúszó gaz. ★ A ZÄRSZÄMADÄSI közgyű­lést hamarosan követte egy másik. Nem tudom, miért hívták össze ezt a gyűlést, csak azt tudom: senki se szólt, senki se panaszkodott, senki se kérdezett. Férjem az első sorban ült, mert egy kicsit nagyot hall. Az elnök egy­re bíztatta: — Na, Paja, szólj legalább te! Vagy te is megnémultál? — Én már beszéltem eleget! Meg se mukkant többet, hallgatott, mint a csuka. Az én szívem meg, mintha a tor­komban dobogott volna. Szólnom kellett, mert éreztem fojtogat vala­mi: — Miért gúnyolódik azzal az em­berrel, elnök elvtárs? Amíg a mun­káját elvégzi, nincs joga hozzá! Az elnök felpattant: ő nem gú­nyolódik, én pedig jobb lesz, ha hall­gatok. És mondta, mondta a magáét. A számat rágva nyeldestem, mert hiába szóltam közbe, hogy ami nem a közgyűlés elé tartozik, ne ott tere­gesse ki. Hazafelé menet többen is mellém csatlakoztak, pedig szerettem volna magamra maradni. — Mit rosszalltatja magát előtte, Bözsi néni? Nem érdemes! — Nem úgy van az! — szólt gyor­san egy másik. — Valakinek meg kell mondani az igazat, ott is, ahol helye van a beszédnek ... Aztán az utánunk ballagó férjé­nek támadt: — Ember volna! — Szóljon az öregisten! — Rándí­totta meg a vállát a férfi. — Bolond volnék más lábából a magaméba venni a töviseket! — A kényelmes beosztásodat fél­ted? — Tán a maga ura az én helyem­ben pofázna, mi? — lobbant fel Jós­ka. — Egy csöpp eszem se volna! Holnap mehetnék én is kapálni! — Legalább egymás között ne acsarkodjatok! — szóltam küszköd­ve. — Talán igaza is van Jóskának: nem érdemes senki érdekében szól­ni. — De már el is haraptam a szót, nagyon idegenül hangzott. Jóska ka­pott rajta: — No, ugye! Kellett Bözsi néni­nek ujjat húzni az elnökkel, mások miatt! Még Palit, a fiát is vádolja az elnök a közgyűlés előtt, hogy dolog- talan. Hogy katonának is azért je­lentkezett, mert nem akart dolgoz­ni... — Hallgass! Torkomat a sírás szorongatta. — Akadt-e egyetlen ember, aki megmondja: „Elnök elvtárs, a Mar­ton Paliról való állítása nem igaz, mert azt négy éven keresztül min­denki szorgalmas, kötelességtudó gyereknek ismerte a közösben.” Egy se szólt, igaz-e? Pedig az elnök maga se hiszi a vádját, de tudja, hogy ez fáj Bözsi néninek legjobban. Mássá! nem tud ártani maguknak. Részlet az írónő könyvéből. most megjelent / $ —t:----------;-----— ezelőtt, $ Ot esztendővel | egy iro­^ ----------------------- dalmi 8 antológia szerkesztése közben § találkoztam először ezzel a § névvel: Marton Pálné, szüle- ^ tett Homok Erzsébet. Kék fe- ^ delű irka feküdt előttem az ^ íróasztalon, olyan, mint a ^ többi iskolásfüzet, csak a 8 szálkás, olykor dűledező be- 8 tűk árulkodtak: nem könnyű 8 kezű lány vagy fiatalasszony ^ rótta papírra a sorokat, ha- ^ nem munkában fáradt, idő- ^ södő parasztasszony keze. ^ Az írás eredeti volt, ízes és S fordulatos, kijavítottam 8 nyelvtani pontatlanságait és 5 közzétettem. Nem sokkal ké- ^ sőbb egy kicsiny mesésköny- 8 vet hozott a posta. Igaz me- | sék — ez volt a vérségi pa- ^ rasztasszony első, nyomtatás­6 ban megjelent kötete. § Azóta öt esztendő telt el. El § is feledkeztem róla, meg a ^ könyvéről is. De benne to- ^ vábbra is élt az írás szerelme. ^ S a napokban, a televízió ^ Könyvismertetés című műsora 8 adta hírül, hogy Vérségi hét- § köznapok címmel jelentette ^ meg a Magvető Könyvkiadó ^ Marton Pálné új kötetét. ^ Ez a hír vitt ki Versegre. § -----------;----------- helyen ér­I Nem hivatalos | dekiődöm § ---------------------- utána, 8 csak találomra megszólítok 8 egy idősebb embert, monda- ^ ná meg hol s merre találom ^ Marton Pálnét. Mutatja a házát, a nagy ^ kertet, amelyben annyi a vi- 8 rág, hogy öt ház kertjében 8 sincs feleannyi sem. Dáliák, 8 margaréták, őszirózsák. Fe- ^ hérek, sárgák, vörösek. Csak a & gazdasszony hiányzik közü- S lük. 8 — Odakinn van, a paradi­^ csomföldön — igazítanak to- 8 vább. ^ A paradicsomföld a vérségi ^ Törekvő Termelőszövetkezet | végeláthatatlan táblája. Asz- 8 szonytól asszonyig visz az út, $ míg valaki végre tudja merre $ lár s bekiált a tábla középé­« megszépül és fiatalos fényt kap. — Ha visszagondolok gyer­mekkoromra, eszembe jut, hogy akkoriban a babáknak jutott a legnagyobb hely a szívemben. Ne gondoljon ám az üzletek szép, kirakati al- vósbabáira! Hol láttam volna én ilyesmit? A mi kis falunk, Kartal egyetlen üzletének ta­lán még ablaka sem volt, nemhogy kirakata s abban al- vós vagy akármilyen más baba! Vagy ha volt is abla­ka, abban ugyan nem fért volna el az én sok-sok elkép­zelt babám! Mert az én ba­báim csak a képzeletemben léteztek. Az apja cselédként kezdte! A házban nyolc gyerek. Mire kijártam a hat elemi iskolát, betöltöttem a tizen­kettedik évemet. Édesapán! kemény akarata és vasszor­galma már két szép lovat, hozott az istállóba. Kevéske­földünk is volt. Meg bérel­tünk hozzá a paptól, és így már nem voltunk annyira az. uraság földjéhez kötve.- Édesapánk dolgozgatott a lo­vakkal. Bátyó és én még ara­tást is vállaltunk, mikor a miénkkel végeztünk. Aztán meg mentünk a cséplőgépek­hez. részesbe csépelni. Már gyerekésszel is nagyon sze­rettem a paraszti életet. Sok év telt el azóta. A gyermekkor éleményeit a ki­csiny meséskönyv őrzi. A felnőtt élet esztendejét a most megjelent kötet, A Vérségi hétköznapok nem regény. Egy parasztasz- szony életének néhány esz­tendeje — szavakba formál­va. És a falu élete, amelyben él. Nem pályázott írói sike­rekre, amikor tollat fogott, ma sem tartja írónak magát, — Ez a könyv soha nem született volna meg, ha ben­nem nincs az a vágy, hogy segítsek írásommal a magam­hoz hasonlóknak, hogy az új helyzetben mielőbb magukra találjanak. Csakis ez a segí­teni akarás adott erőt, hogy vélekedésemet, meggyőződé­semet, tapasztalataimat a szö­vetkezetben dolgozók elé tár­hassam. Meg tudom érteni a vívódó embereket. A szövet­kezeti élet új keletű és szo­katlan, ezt pedig sokan ne­hezen viselik. Én hiszek ben­ne, hogy öt-tíz év múlva épp­úgy kiegyensúlyozódik ez is, mint bárhol más munkahe­lyen. Ehhez azonban szüksé­ges, hogy az emberek gondol­kodása eggyé tudjon forrni a munkájukkal.--------------- három tél I A könyv i alatt szüle­--------------- tett. Nyáron csak nagy ritkán jut az írás­hoz. Inkább gyűjti az anya­got, kis kék fedelű füzetekbe jegyzi fel a falu eseményeit, meglátásait, véleményét. Egy régi történettel búcsú­zik, — Gyermekkoromban na­gyon szerettem volna varró­nő lenni. Egy ilyen őszi na­pon, mint a mostani, el is vitt anyám Aszódra, a varro­dába. A zord arcú főnök vé­gigmért, aztán kinevetett: Ilyen kézzel akarsz te varró­nő lenni? Maradj te csak az, ami eddig voltál. Summás meg marokszedőlány. A kapa és a sarló való a te kezedbe, nem a varrótű ... Azóta sok­sok év telt el. Mit tagadjam, az évek múltával a tenyerem cseppet sem lett kisebb, sem finomabb. Most is durva és repedezett, akár egy kiszol­gált. öreg bocskor És mégis tudok vele írni! Nem esik ki belőle a toll ... Prukner Pál l\\\\VtV.S * ! . Muzsikáló fáhla Az egyik londoni elemi is­kolában próbálták ki a zene­oktatás új eszközét: a muzsi­káló falitáblát. A fémből ké­szült kottafejek megérintésé­vel a tábla mögött elhelye­zett hangszóróból a megfelelő hang szólal meg. Az angol zenepedagógusok sokat várnak az újítástól, amely akusztikai módszerrel megk' 'ryíti a gyerekeknek a kottaolvasást.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom