Pest Megyei Hirlap, 1965. szeptember (9. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
8 1965. SZEPTEMBER 5, VASÁRNAP ‘%fűrtap (24) Nen> akarok dicsekedni, de már az első óra után félig perfekt volt a tanítványom. Olyan hamisítatlan csikágói kiejtéssel mondta: pofa be! — hogy az egyenesen elbűvölő volt. Két hónapig járt hozzám a fiú, s minden áldott nap ragadt rá valami. Határozottan volt érzéke a nyelv- tanuláshoz. Már éppen rá akartam térni egyéb hasznos tudnivalók megismertetésére, amikor megtudták felettesei, hogy mennyire előrehaladt a tanulásban. Azonnal kiküldték államköltségen egyhónapos tanulmányútra Amerikába. Fél évig vártam, hogy életjelt ad majd magáról. Már- már attól tartottam, hogy rútul becsapta az államot és disszidált. Szerencsére nem ez történt. Ahogy kiszállt a hajóból, az első amerikai rendőrnek felmondta valamennyi leckéjét, s ezért a New York-i bíróság két évi börtönre ítélte. Jelenleg is a Sing-Singben üdül. Balga gyermek. Miért kellett azonnal fitogtatnia nyelvtudását? Bevallom, kicsit én is hibás vagyok, mert elfelejtettem figyelmeztetni, hogy a yenki rendőrök rendkívül finnyásak arra, hogy ne nevezzék az anyjukat hawaii hastáncos- nőnek, aki egy porszemért árulja magát, s így lett övé a nevadai homoksivatag. Ugyanis ilyeneket tanult nálam. Majd a szívem hasadt meg a fiú sorsán, és aggódtam a gyárért is. Mit kezdenek szegények szakképzett áruátadó nélkül? Ügy éreztem, kötelességem jóvátenni a hibámat, s ezért sürgősen jelentkeztem a fiú helyére. Fel is vettek azonnal. Ebben a gyárban az áruátadás tulajdonképpen nem munka, hanem társasjáték. Gyakran előfordul ugyanis, hogy tíz félkész gépet kell készként átadni. Ez úgy történik, hogy egy komplett masinát megmutatnak a külföldi ürgének, majd addig cipelik körbe a gyárba, amíg a szerelők leszedik a már megmutatott gépről a másikhoz szükséges alkatrészeket és gyorsan beépítik. Ez így megy minden alkalommal. Szóval addig bujócskázunk. amíg valamennyi gépünket át nem veszik. Nekem ez remekül ment. Ügy tudtam vezetgetni az embereimet, hogy a végén nem hitték el: még mindig Budapesten járunk. Később már nem is kellett a szerelőknek közreműködniök, ha akartam, tízszer is ugyanahhoz a géphez vittem vissza a külföldi áruátvevőt, és egyszer sem ismert rá. Meg is becsültek a gyárban. A vezetőség, s a szerelőgárda egyaránt lelkesedett értem. Többször kaptam elismerő oklevelet és prémiumot is. Ez őszinte örömmel töltött el. Minden az ügyért! — felkiáltással kitörő lelkesedéssel játszottam a külföldiekkel ipi-apacs te vagy a fogó-t. Az év vége felé azonban már nem volt mit mutogatnom, egyetlen mintadarab sem készült el. Csúnyán lemaradtunk a tervteljesítéssel. Leleményességem nagyon elkényeztette gyárunk dolgozóit. Ezt nyíltan meg is mondtam nekik. Azt felelték, hogy igazam van. de ez nem segít a dolgon. Sürgősen találjak ki valamit, mert amugyis én vagyok az oka minden bajnak. Ez rút hálátlanság volt, dehát ilven az emberi természet. Kénesek az emberek saját jótevőjüket bűnbaknak megtenni. Mégis vállaltam, hogy megmentem a helyzetet, s ezzel a gyár becsületét is. Én már csak ilyen vagyok. Hatalmas szívem van. Felszólítottam a? igazgatót, hogy rendezzünk országos sztahanovista bemutatót, s az ügy lebonyolítását bízza rám. így is történt. Diósgyőrből, Csepelről, Özdról meghívtunk egy nagyszabású versenyre harminc híres sztahanovistát. S jöttek az ezer százalékos gyocsmarók, esztergályosok, híres sztárok. A raktár egész nyersanyagkészletét a gépeikhez raktuk. Az egyik üzemőr elsütötte a puskáját, s ez volt a jel a rajtra. Esküszöm, hogy ilyen versenyt még nem látott a világ. Köpték a forgácshegyeket a gépek, s szikráztak a csapágyak a szörnyű sebességtől. Öráról-órára mértük az eredményeket, s a hangos bemondón én buzdítottam őket: — A csepeli Szakajtó János 2600 százalékkal vezet! A nyomában az ózdi Safranek 2400 százalékkal! Ne hagyd magad Safranek! Mindent bele! Hajrá, egyedül! S gyárunk munkásai önfeledten szurkoltak velem együtt: — Mindent bele! Hajrá, aranykezű gyerekek! A buzdítás nem volt hiábavaló. E lelkes csapat egyetlen nap alatt elemésztette raktár- készletünket, és behozták egész negyedévi tervlemaradásunkat. Sőt! Némi előnyt is szereztünk a következő negyedre. A nagy műszak! — e néven került ez a nap a gyár történetébe. Este műsoros bált rendeztünk, hogy örökre emlékezetessé tegyük ezt a szép versenyt. Boldogan ölelkeztünk össze, s megállapítottuk: a szív, a lelkesedés újra diadalt aratott. Fehéringes, pi- rosnyakkendős kis úttörők hoztak rózsacsokrokat nekünk, s az üzembizottság elnöke kéthetes galyatetői beutalást nyújtott át az igazgatónak és nekem jutalomként. Mindenki tapsolt e felemelő pillanatban, csak a meghívott sztahanovisták nem. Az egyik sarokban félreállva, irigykedve figyelték tomboló örömünket. Az igazgató savanyú képpel meg is jegyezte: — Valamit nekik is kellene adni. Úgy tudom, ilyenkor ez a szokás. Beláttam, hogy igaza van. Azonnal rohantam a raktárba, hogy nézzek valamilyen ajándékozásra alkalmas tárgyat. Szerencsére az egyik kosárban találtam vagy harminc bronzplakettet. Visszasiettem a kultúrterembe, s felálltam a dobogóra: — Elvtársak! Most nagyszerű pillanat következik! Megjutalmazzuk a mai nap hőseit, a mi derék sztahanovista vendégeinket. Gyárunk munkássága és vezetősége nevében ezennel átnyújtom nekik az értékes díjakat. Sorra járultak elém a sztahanovisták, s mindecwik kezébe nyomtam egy plakettet. A zenekar minduntalan tusst húzott, s a közönség tapsolt, ujjongott. Nagyon emelkedett hangulatban ünnepeltünk. Mégis elrontotta a jó kedvemet egy okvetetlenkedő sztahanovista. A műsor után félrehívott, s megkérdezte, hogy ezt komolyan gondoltam-e. — Mit? — Ezt a plecsnit! — szólt bőszülten, s a szép, csillogó bronzérmet az orrom alá tolta. — Nézze, mi van erre írva! — Hangosan olvastam: Emlékérem, 1948. A felszabadulás emlékére rendezett mezei mezítlábas futóverseny III. helyezettjének. Hiába magyaráztam a jámbornak, ho"v ez nagyon csúnya viselkedés tőle, meg kellene köiszönnie inkább, hogy egyáltalán lehetőséget adtunk tudása bebizonyítására. Különben is, ajándéklónak ne nézze a fogát, ö azonban egyre jobban feldühödött és fenyegetett, hogy elmegy a szakszervezethez, megkérdezi az illetékesektől: lehet-e így bánni egy munkahőssel, meg a radai rosseb, és így tovább. Másnap beigazolódott, hogy nem alaptalanul fenyegetett. Az igazgatóval együtt behivattak a szakszervezethez, s ez volt az első kérdésük: — Mit tudnak felhozni a mentségükre? Később elvi vitába bocsátkoztunk. Megkérdeztem, hogy szerintük talán a termelés nem országos érdek? Mert ha igen, akkor mi országos ügyet szolgáltunk a sztahanovisták versenyének megrendezésével. Hiszen így túlteljesítettük végre tervünket! A másik nem kevésbé lényegbevágó kérdés: komolyan kell vennünk a takarékossági mozgalmat, vagy sem? Ha igen, akkor talán mi nem nemes célt szolgáltunk, amikor nem szórtuk a közvagyont új ajándékok vásárlására? Vagy talán jobb lett volna, ha tényleg mezei futóversenyre hívjuk a sztahanovistákat ? Nem akarok dicsekedni, de úgy kirúgtak minket, mint annak a rendje. Mivel az ilyesmiben rutinom volt, ajánlottam az igazgatónak, hogy azonnal jelentkezzék a MÉH- nél. Én pedig sürgősen megfogadtam, hogy politikai analfabétákkal ezentúl nem vitatkozom elvi kérdésekről. És nem veszem többé nyakamba egy gyár gondját sem. Mindig azon bukom le, hogy segíteni akarok. Ha ezután valaki ismét ilyen kéréssel jön hozzám, úgy sípcsonton rúgom, mint Szent Pál az oláhokat. Hát mi vagyok én? Actio Katolica? S ráadásul mindig én maradok a bajban, mások meg a markukba nevetnek. Ebből elég! A sors kényszerít, hogy mint ember, az ember farkasa legyek. Ezentúl csak magammal törődöm! Gondolom, lesz bajom így is elég. Bölcs előrelátás, bár csak megfogadtam volna saját tanácsomat. Ma biztos nem itt tartanék. Különben is ilyen az ember. Mindig okosan kisilla- bizálja a helyzetet — utólag. A közmondás úgy tartja: saját kárán tanul az okos. Nem igaz ez kérem. Százszor is belemászunk ugyanabba a sia- masztikába, s csak a baj után mondjuk ismét: másképp kellett volna. Régi barátom, Pápai Gusztáv katonaláda készítő. Ez a szegény ember ötször nősült eddig. Mindegyik felesége megcsalta, megverte, és egyébként is gorombáskodott vele. Egész hárpiagvűjteményt szerzett így össze. Megfogadta mindannyiszor: csak most az egyszer szabaduljak meg e sárkánytól, soha többet nem nősülök. Mégis újra és újra házasodott, ötször esett ugyanabba a verembe. Pedig ha valaki, akkor ő igazán tudta, hogy mi vár rá. Ez már csak így van. Alap- természetünk a következetlenség. Bennem például egyenesen buzog a jószándék, holott tudom, csak az jár jól, aki nem törődik senkivel. Mégis a köznek élek. Azt hiszem, ezt is írják majd a fejfámra: Meghalt az emberiségért, mert marha nagy szíve volt. Remélem azonban, hogy ez minél később következik be. Mert szeretek élni, csak nem tudok. S ez a baj igazán. Mások például sokkal nagyobb stikliket követnek el, mint én, és mégis remekül boldogulnak. Lehet, hogy ez szerencse dolga is. Olvastam annakidején az Esti Kurírban, hogy egy cselédlány szerelmi bánatában öngyilkos lett. Ablak- tisztítás közben kiugrott a negyedik emeletről a Körútra Arra ment éppen egy férfi, s pont a fejére pottyant. A szegény ember menten szörnyethalt, kitört a nyakcsigolváia A lánynak az ijedtségen kívül nem esett baja. Másnap úgy beszélte el barátnőinek: mázli, hogy kövér volt a pali. S igaza volt: kinek milyen a szerencséje. Az enyém például elég gyatra. Talán véletlen, hogy totón, lottón, kártyán még soha sem nyertem? Egyszer kint voltam a lóversenyen és húsz forintot tettem egy lóra. Láttam, hogy az első akadályon felbukott egy gebe. A helyszínen kimúlt. Nem is kérdeztem, hogy hányas számú állat, úgyis tudtam, hogy az én lovam lett kész. Már ez az én formám. Mások háromharmincért milliomosok lesznek. Ráadásul meg sem lepődnek, egészen természetesnek tartják, hogy a rengeteg pénz az ölükbe hull. A házunkban lakott Galván Tihamér, öreg ónozó mester. Ez életében először vett egy lottószelvényt és azonnal kihúzták mind az öt számát. Bejött hozzánk, leült a konyhában a hokedlire és mintha csak a reumájáról beszélne, nyögve, ásítva mondta el: — Hát én most milliomos lettem. Ideje is volt, ezért is vettem egy lottószelvényt. Most nyugdíjba megyek, s ezért gondoltam jól jön ez a kis milliócska pótlásnak. Mert mindig jöhet valami betegség, nyavalya, kell egy kis pénz a háznál ilyen rendkívüli dolgokra. Na, most aztán megvan. Holnap kell érte mennem. Elég pimaszság tőlük, hogy odafárasszák az embert, amikor azt a kis pénzt elküld- hetnék postán is. Én kutyagoljak ilyen, latyakos időben a köszvényes lábaimmal?! Majdnem megöltem. S ne higgyék, hogy az ilyenfajta szerencsemalac ritkaság. Akad olyan is, akinek folyton kihúzzák a békekölcsön kötvényét és ezen meg sem lepődik. Egy másik ismerősöm kétforintos sorsjeggyel autót nyert. Mindössze annyi megjegyzése volt a nagy eseményre: — Na végre ez is megvan. Másnap este karambolozott az új kocsijával. Be akart fordulni egy sötét, szűk mellékutcába és csak későn vette észre, hogy az nem utca, hanem kapualj. Az autót átvette a MÉH — kilóra. Több mint ötszáz forintot kapott és mindehhez egy kétforintos sorsjeggyel jutott. Mondom, hogy vannak burokban született emberek. Állítom azonban, hogy a szerencse még nem minden, a tehetség is ér azért valamit. Hiába a sors ezernyi csapása, az igazi tehetséget nem lehet elnyomni. Az feltör, mint a talajvíz. Mint én is. Nem tanulva ezúttal sem saját hibáimból, ismét a közjónak szenteltem tehetségemet. Nem kisebb feladatra vállalkoztam, minthogy megoldom Budapest súlyos lakásgondjait — a kormány támogatása nélkül. Lakáscsere közvetítő irodát nyitottam. Magunk között szólva az iroda kifejezés enyhe túlzás. Két-háromszáz címet kiírtam az újságokból, s a cetliket egy aktatáskában hordoztam magammal. Felkerestem a cserélni óhajtó fővárosi lakosokat, s 100—200 forintért adtam nekik egy-egy címet. Ha kiderült, hogy nem megfelelő számukra az ajánlott lakás, akkor újabb címet nyújtottam át. Kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztem. A lapokban ugyanis minden nap volt lakáshírdetés. Áldották az emberek a nevemet, mert lehetetlennek ' t- szó cseréket is könnyűszerrel bonyolítottam le. Olyan hírem kerekedett a lakásbörzén, mint hajdan a csodatévő Neptunus- nak. Természetesen akadtak kisebb műhibák is, dehát az ilyen forgalom mellett ez elkerülhetetlen. Különben is csak az hibázhat, aki dolgozik is. S én nagyon dolgoztam. Emlékszem, egy alkalommal huszonhat családot költöztettem egy szoba-konyhás lakásba. Ezt is kevesen tudják utánam csinálni. Igaz, hogy huszonhat férfi tömegprankraciót vívott végkimerülésig, de ezen viszont remekül szórakoztak a ház lakói. A legtöbben egy kövér, köpcös alaknak szurkoltak. A gangkorlátra könyökölve nézték a küzdelmet az asszonyok és gyerekek, s harsányan bíztatták a köpcöst: — Üsd ki!... Üsd ki! Nem ő győzött. A lakást végül is egy agglegény bélyegkereskedő foglalta el, aki orvul csipesszel csipdeste az egymásba kapaszkodó verekedők füleit. Ügyesen kitért a a közelharc elől, s ez vezette őt végső győzelemre. Az ilyen kisebb népünnepségeket leszámítva, igazán nem lehetett panasz rám. Potom összegekért álmokat, vágyakat váltottam valóra. Nemre, vallásra és fajra tekintet nélkül mindenkinek a rendelkezésére álltam, s nem tettem osztálykülönbségeket sem. Egy ízben igazi pedigrés gróf kérte a segítségemet. Albérletet óhajtott, mert amíg egy állami gazdaságban kényszermunkát végzett addig egy bakterfami- lia költözött a lakásába. A bakter pedig semmi szín alatt nem volt hajlandó lemondani a négyszoba komfortról, s azzal sem törődött, hogy naponta nyolc órát kellett utaznia ahhoz a sorompóhoz, amelynél szolgálatot teljesített. A gróf nem bánta meg, hogy így alakult a sorsa. A Váci utcában szereztem albérletet neki. Havi nyolcszázért. Igaz, hogy ebben benne volt már a reggeli, s a nemi ellátás is, mert a háziasszony ezt így kötötte ki. Mint később hallottam, a gróf egyre lejjebb srófolta a lakbért, azzal az indoklással, hogy ő sem lopja a testét. A háziasszony viszont semmi szín alatt nem akart lemondani róla, mert a barátnői pukkadtak az irigységtől, hogy igazi kékvérű pedigrés szeretője van. Mindent; megtettek, hogy elcsalják tőle, de a gróf szilárd jellem volt. Amikor már ő kapott a háziasszonytól havi ötszáz forintot, kijelentette, hogy semmi szín alatt nem megy el tőle. Az üzlet tehát jól ment. Havi öt-hatezret kényelmesen megkerestem. Ráadásul tudtam, hogy szép jövőm van ezen a pályán, mert nem valószínű, hogy egyhamar megöl-* dódnak az összes lakásgondok Budapesten. Amíg tehát egy ember is jobb lakásra vágyik, addig én megélek. Különben is, az emberi butaság végtelen. Ez az egyetlen szilárd alap, amelyre biztosan lehet építeni. Az egyik kollégám például remek üzleteket bonyolított le egy fodrászköpenyben. Semmi mást nem csinált, mint az épülő új lakótelepeken sétált. Minden nap mellélépett valaki, s óvatosan a fülébe súgta: — Főmérnök úr! Nem lehetne elintézni valahogyan, hogy itt egy lakást kapjak? Nem riadok vissza semmilyen áldozattól. — Harmincezer! — szólt a kollega tömören. S a vadidegen emberek kifizették neki a tekintélyes summákat, vakon megbíztak benne. Amíg ilyen naivak az emberek, addig számomra is lesz mit tejbe aprítani. Tévedés ne essék, ezt nem úgy gondoltam, hogy én is szélhámosságokra vetemedem. Ilyesmire sohase lennék képes. Nincs is szükségem rá. Nekem tökéletesen elég, ha a hatvan filléres újságban megtalálható hirdetésekért száz forintokat kapok. Ellenszolgáltatás nélkül ugyanis sohasem fogadnák el pénzt senkitől. Elvem: az ember legyen mindig korrekt Szegény anyám is így nevelt: légy becsületes fiam, ennél nincs jobb üzlet. Igaza volt. A nagy szélhámosok különben is mindig lebuknak. Ez törvényszerű. A kis stiklik viszont könnyebben elcsúsznak, az emberek általában nem veszik komolyam az apróbb eseteket. A szabály, hogy a jogrendet ne sértsd, — csak azt tedd. amit megenged. Nálunk például szabad lakáscímekké, kereskedni, ezt nem tiltja semmilyen paragrafus. S kereskedtem volna még hosszú évekig lelkesen, ha nem kezdik el egyesek az utcán követelni a közös magyar—japár határt. Ebből aztán olyan lövöldözés támadt, hogy jobbnak láttam szüneteltetni az iparomat. Nem vagyok az a kimondott főhős, mindig jobban szerettem a békességet. Különben sem egészséges olyankor császkálni, amikor úgy osztogatják mindenkinek a puskákat, mint Szent István körmenetkor az áldást — kérdezés és válogatás nélkül. Ép testben ép lélek — szerintem ez az aranyigazság. Mert mehetek panaszra a Szent Péterhez, ha fejbedurrant valamelyik őrült. Kivagyok az ösz- szes vizekből, ha szitává lő s azután azt mondja: ó pardon ... Volt már ilyen eset. Karpfenstein gróf például egy körvadászaton úgy lőtte véletlenül farba a saját feleségét, hogy a szegény grófnő attól kezdve csak hasoncsúszva tudott közlekedni. Pórázon vezette a férje a nagyúri fogadásokra később, mégis lássák hogy összetartoznak. VI. FEJEZET Stibinger Emil megmagyarázza, hogy miért nem szereti ha lövöldöznek az utcán. Ezzel azonban senki sem törődik. Egy népes fogtechnikus család budakeszire vándorol zokogni és közvetlenül ezután bebizonyosodik, hogy az álszakáll egészségtelen viselet. Nem szeretem a karszalagos világot. Amikor egy vászondarab pótolja a fegyverviselési engedélyt, abból nem származhat semmi jó. Szálasiék alatt is ez volt a divat, s mi lett belőle? A fő talajgyökeresek és vérrögösök úgy kinyújtóztak a végén, mint a pinty. Addig is azonban míg ez végre megtörtént, ők nyújtottak ki ezreket. S valami ilyesmi készülődött megint. A szomszéd házban Paflacsek nyugalmazott csendőr őrmester például szintén varrt magának egy karszalagot, s elment sétafikálni nagy peckesen. Estefelé bekopogott hozzám és mondta, hogy most már minden rendben van, mert szerzett egy tankot. Kért, hogy segítsek neki betolni a konyhájukba. El akarja dugni, mert szerinte nagy ára lesz később. Mondtam neki, hogy ilyesmibe ne bízzon, mert kinek jut eszébe tankot vásárolni? Engem különben is hagyjon ki tisztességtelen üzleteiből. S mi lett a vége? Úgy szétlőtték a lakásukat a vacak tank miatt, hogy még egy ép lábasuk sem maradt. Egy felfújható gumicsónakon laknak mostanában a Római-parton így jár az, aki mindenen nyerészkedni akar. Én a pincénkben vészeltem át a legzűrzavarosabb napo kát. Gondoltam: csak elfogy egyszer a lőszerük, vagy ha kedvükre kilövöldözik magukat, akkor abbahagyják ezt a jemborit. Múltak azonban a napok, s remény sem volt arra, hogy végre befejezik ezt a marhaságot. A rádió is folyton csak hajtogatta: tegyétek le ma estére a fegyvert, de ha legkésőbb pünkösdig nem teszitek le, akkor ejnye, ejnye ... (Folytatjuk)
