Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-05 / 183. szám

MST HK.YFI sJCwrtap 1965. AUGUSZTUS 5, CSÜTÖRTÖK KÖNYVESPOLC Tanulmány a nevelésügy történetéről Az „Egyetemes neveléstör­ténet" — c. sorozatban, a Magyar Tudományos Aka­démia neveléstörténeti albi­zottságának gondozásában je­lentette meg a Tankönyvkia­dó a közelmúltban Simon Gyula—Szarka József: A ma­gyar népi demokrácia neve­lésügyének története című rö­vid áttekintést. A tanulmány különösen értékes darabja a sorozatnak, annál is inkább, mert a témában hasonló ösz- szefoglaló mű eddig nem je­lent meg, noha az igény egy ilyen munka kiadására mind a gyakorló pedagógusokat, mind pedig a pedagógia tu­dományával foglalkozó, de a témával kapcsolatban érdek­lődést mutató olvasóközönség körében régen fennállt. A kötet első fejezetét Si­mon Gyula irta. Történeti sorrendben, gazdag ismeret- anyagra támaszkodva mutatja be azt a harcot, amelyet a kommunista párt vezetésével kellett megvívni az iskolaügy demokratikus reformjáért, a szocialista jellegű közneve­lésért. Az első oldalakon megdöbbentő adatokat tár fel a felszabadulás előtti is­kolarendszerről. A felszaba­dulás pillanatában — írja a szerző — köznevelésügyünk teljes egészében korszerűtlen volt, nemcsak a fejlődés né­pi demokratikus iránya, kö­vetelményei szempontjából, hanem a polgári fejlődés ak­kori európai normáihoz mér­ve is. Hallatlan sok nehézség­gel kellett megküzdeni azért, hogy a múlt örökségét el­hagyva, meg lehessen valósí­tani az iskolaügy demokra­tikus reformját. A harc ered­ménnyel járt, az oktatásból sikerült kiküszöbölni a fa­siszta mételyt, a népellenes szellemet, a faji és nemzeti gyűlölködést. Az 1948. évi IV. (egyesülési) pártkongresszus már határo­zatban foglalta össze, hogy a köznevelés, a művelődés te­rületén fő feladat a vagyonos osztályok művelődési mono­póliumának megszüntetése, az iskolák államosítása, a sovi­nizmus, a nemzeti gyűlölkö­dés szellemének leleplezése. Közoktatásügyünk fejlődésé­ben fordulatot a párt XV. kongresszusának közoktatási programja, az iskolák államo­sítása jelentette. Az 1948-as kongresszustól a párt 1950. évi közoktatási határozatáig el­telt két év eredményei jel­zik együttesen az átnövé&t a szocialista köznevelés irá­nyába. A szerző ezután a fejlődés két sajátos vonását emeli ki. Az egyik: köznevelésünk át­szervezése általában elma­radt a politikai és gazdasági fejlődéstől. A másik sajátos­ság az, hogy a demokratikus és a szocialista forradalom köznevelési feladatainak meg­oldását nem lehet kronológiai pontossággal elhatárolni egy­mástól. Ez az utóbbi sajátos­ság befolyásolja a korszak ér- tiékelését. A fejezet az 1948. évi XXXIII. törvény — az isko­lák államosításáról szóló tör­vénnyel összefüggésben szé­les körű ismertetést ad a vég­rehajtási intézkedésekről s az ezt követő időszak munkájá­ról. Ezután részletesen ismer­teti a szocialista köznevelés megvalósítását célzó fejlődést, a nagy munka ellentmondá­sait, áttekintést ad az 1950— 1956. közötti bonyolult Idő­szakról. Többek között meg­állapítja, hogy az 1953—56-os időszakban a pedagógiai cé­lok nem voltak mindig egy­értelműen világosak a megje­lent irányító útmutatókban. Hogy melyik „vonal" domi­nált a neveléstudományban és a köznevelésben is — írja a szerző — az a politikai élet hullámveréseitől függött, melynek változásaira soha olyan érzékenyen és gyorsan nem reagált a pedagógia, mint éppen ezekben az években. Az 1956-os ellenforradalom — állapítja meg a továbbiakban >— a köznevelést is megráz­kódtatta, de a dolgozó nép tz MSZMP vezetésével, a testvéri államok támogatásá­val visszaverte az ellenforra­dalom támadását. A politikai konszolidációval szinte pár­huzamosan a köznevelés helyzete is megszilárdult. Ezt követte az MSZMP művelő­déspolitikai irányelveinek megjelenése, amely az ered­mények felmérésén túl kije­lölte a művelődésügy legfon­tosabb feladatait. A továbbiakban a szerző a legfontosabb köznevelési problémákkal foglalkozik. Ezek egyike az iskoiahálózat — különösen az általános is­kolai hálózat — további bő­vítése, a másik pedig annak a feladatnak a megoldása, hogy az iskolát közelebb kell hoznunk az élethez. Ismerteti az 1961-ben életbeléptetett is­kolareform intézkedéseit, j amelyek az iskola és az élet, j a gyakorlat, a termelő munka I kapcsolatának megerősítésén, az iskolai művelődés korsze­rűsítésének és színvonalának | emelésén, a hatékony kom­munista nevelés eszméjén, alapgondolatán nyugszanak. A fejezet végül megemlékezik a tárgyalt időszak intézmény­történeti eseményeiről is. A kötet második és harma­dik fejezetét — amelyek a nevelés elméletének és gya­korlatának fejlődéséről, illet­ve az oktatás elméletének és gyakorlatának fejlődéséről szólnak — Szarka József ír­ta. A téma tárgyalásának módja ezekben a fejezetek­ben is elsősorban történeti; a fejezetek anyaga hasonlóan széles tény és ismeretanyagra támaszkodik. A zárófejezet — Simon Gyula munkája — az iskola­ügy fejlődéséről ad áttekintő képet. A fejezetet az általános iskola, az általános gimná­zium, a középfokú szakokta­tás és felnőttoktatás prob­lémakörre tagolja. A fejlődést jelentős adatmennyiséggel tá­masztja alá s utal az iskola­ügy fejlődésének perspektí­váira is. Mindent összevetve: a ma­gyar népi demokrácia neve­lésügyének története című munka értékes és hasznos könyv; értékét emeli gazdag jegyzetanyaga és a hozzáfű­zött képanyag is. D. F. „ Gördü lő fodrászsza Ion ‘4 a Balaton partján A Balaton partján megkezd­te munkáját az első ,.gördülő fodrászszalon”, amelyet a Bu­dapesti Nemzetközi Ipari Vá­sáron már láthatott a közön­ség. A modem felszerelésű fodrászkocsit először a bala­tonfüredi nemzetközi sátortá­borba vontatták, ahol több mint kétezer külföldi turista tartózkodik. A gördülő fod­rászüzletben egy kozmetikus, két női és egy férfi fodrász dolgozhat a legkorszerűbb elektromos munkaeszközökkel. A fodrászkocsit az igényektől függően később más Balaton parti sátortáborokba is elvon­tatják. Az üdülési szezon be­fejezésével olyan kisebb köz­ségekbe látogatnak el vele, ahol nincs rendszeresen nyit­va tartó fodrászüzlet. NÉVNAPOK UTÁN Ennyien gratuláltak? Miért? Mert úgy megnyúltak a füleid., „Hadvezér“ sapka nélkül Jegyzetek a táborból (Komádi rajza) AMIKOR ELFOGLALTUK SZÁLLÁSUNKAT, első volt, hogy levettük a függönyös ab­lakszárnyat, hadd jöjjön több fény és levegő a szobába. Fél óra múlva Susszer, a brigád­vezető már hozta az egyenru­hákat — katonai holmi, ilyet hordanak minden építőtábor­ban: szürke munkaruha, óriá­si nadrág, derékszíj, kulacs, katonasapka. A hórihorgas Rajnak, aki az utóbbi félévben 20 centit nőtt, térdig ért a nadrág. Pribilnek az ingujj a könyökéig. Nekem nem jutott derékszíj, az öblös nadrágot spárgával kötöttem magamra. Ritka jól néztünk ki valahá­nyas Este 6 órakor került sor az ünnepélyes zászlófelvonásra, ahová már mindenkinek „tel­jes díszben” kell menni. Susz- szer tágra meredt szemmel keresett valamit. — Miért nem jössz már!? — Ne hülyéskedjetek, nem találom a sapkámat! ÍGY KELLETT ODAÄLL- NIA A PARANCSNOK ELÉ. Micsoda leégés egy brigádve­zetőnek. — Susszer, magának hol a sapkája? Már elveszett? — a parancsnok lemondóan nézett végig rajta. Susszer ezzel a tekintettel a recehártyáján ment vacsoráz­ni és lefeküdni. Még a lábát sem mosta meg. De amíg a mosdóban voltak, ellopta Orosz sapkáját és a tökéletes alibi végett kicserélte egy má­sik brigádból valakiével. Ez­után elégedetten lefeküdt. Orosz, aki fölöttem aludt, állandóan izgő-mozgó ember­ke volt és kicsi is, mint egy egér. — Hol a sapkám? Susszer, az anyád istenit, te elloptad a sapkámat — ordibálta az eme­letes ágy tetején, és úgy ug­rált, hogy a matracból esőként hullott szemembe a matador. Susszer megmutatta a sapkát, mert Orosz már a párnát rán­gatta a feje alól. — Itt van, de ez az enyém, ott találtam meg az ablak mö­gött. — Mutasd! — már csalódot­tan csengett a hangja, mert nem ismert rá, de a fejére próbálta. A sapka süllyedni kezdett és elálló nagy fülein akadt fenn. — Kinyújtottad, hogy jó le­gyen arra a nagy dinnye fe­jedre! — Persze, az csak úgy megy. OROSZ ELÉGEDETLEN kiabálással vonult vissza az ágyára. Másnap a kis Lakatos sapka nélkül jelent meg a zászlófelvonáson. Lakatos a „mama kedvence” és ezért hajlamos a gügyögésre, de bokszolni szokott a hajdan hí­res amatőr papával és büszke az erejére. Még barátságból is verést ígér. Most lázasan for­gatta szemeit, de a gyanúsított Orosz fején sem volt sapka. Azután a reggelinél mégis ész­revett valamit. — Orosz, mitől olyan nagy a te zsebed? No nézd csak, a sapkám. Úgy szétverlek mind­járt, ha ide nem adod...! — Vered a nénikédet, ez az enyém, a párnám alatt talál­tam meg. Lakatos egy darabig még ígérgette a verést, aztán tény­leg verni kezdte. ' Orosz mint egy hörcsög rúgva-harapva vi­szonozta. Az egyik tanárnak kellett beavatkozni a dologba. — Nincs egy ollód? — jött oda hozzám Lakatos délután, amikor csak ketten voltunk a szobában. — Szereztem egy sapkát, de az enyémnek szét volt nyírva az eleje. — Honnan...? — intettem tömören a sapka felé, mert az már világos, de nem mondjuk ki, hogy „lopta”. — Csákitól. Ó, pont az ártatlan kis Csá­kitól, gondoltam magam­ban, s később, amikor be­jött, összeszorult a szívem. Ó, a szegény szelídképű ártat­lan kis Csáki! Körülnéz, fel­emeli a takaróját, a nadrágja zsebét tapogatja, bemegy az ágy alá, kijön, és végtelen szomorúan néz azzal a min­dig szótlan nyuszi tekinteté­vel, rám, a többiekre, de nem szól. A KŐVETKEZŐ NAP REG­GELÉN, amikor zászlófelvo­násra menet Sutyi mellém sodródott, méltatlankodó te­kintettel megkérdezte. — Nem láttad valahol a sapkámat? No nézd csak! Nem is olyan kis ártatlan ez a Csáki. Körülnéztem és ösz- szetalálkozott a pillantásom mindig alázatos, szelíd te­kintetével. Ott ballagott La­katos mellett, mindkettő fején sapka. A legjobb ba­rátságban voltak. Este szokásos módon zász­lólevonásra gyülekeztünk, csak a parancsnokság késett. Már sötétedett. Nagy csere­bogarak kóvályogtak a leve­gőben, és tolakodva repültek az ember képébe. Mindenki csapkodott. Előbb a cserebo­garakra, aztán már a szom­szédjára is. Gáncsot vetet­tek, hanyatt lökték a mel­lettük állót, lecsapták egy­más fejéről a sapkákat. Su­tyi tágranyílt macskaszemek­kel figyelt. — Sorakozó! Megjött a parancsnokság, vigyázzba vágtuk magunkat. Az „oszolj” után a hálóba tartottunk. — Idenézz öregem — mu­tatta Sutyi kerekre tömött zsebét. — Két sapkát is sze­reztem. Ettől kezdve teljes volt a brigádban a béke. Sutyitól ugyan egy váratlan pilla­natban ellopták a sapkát az ebédlőben, de ez csak bol-: dogabbá tette, mert előrelá-f tását igazolta. A következő napokban sokat hallottuk, hogy a többi brigádban lop­ják a sapkát. Félelmetes sap­kalopás harapódzott el. Már a parancsnokság tárgyalta az ügyet. Nálunk bélié volt. Kovács Miska sapkában aludt, evett, dolgozott. A zász­lófelvonásnál folyton tiszteb gett, hogy ott legyen a keze rajta, ha netán lekapná vala­ki. Ha távol voltunk, az aj-: tét mindig bezártuk. A gyak­ran környékünkön somfordá- ló idegeneket pedig elkerget-: tűk. Azt beszélték, hogy a hiányzó sapkát meg kell fi- zetni. Valaki fizetni fog! a második hét végén azután, amikor Susszer le­számolt a felszereléssel, bú­csút vettünk a kiürült háló­szobától, ami abból állt, hogy Orosz kétes áldást mondott a négy sarokra, Pribil bele­rúgott a matracokba, hogy csak úgy füstölt a matador, Susszer pedig visszaemelte a tarkafüggönyös ablakot a he­lyére. Ahogy emelte, várat­lanul kiullott a függöny alól — egy sapka — O a franc essen bele, — kiáltott fel — tényleg ide­tettem a függöny szélére utol­jára! Leporolta, s a nyugalomba vonuló hadvezér mosolyá­val, aki egyetlen mozdulatá­val viszályt és rettegést zú­dított a fél világra, visszaszo’- gáltatta a tábor gazdasági vezetőjének. Dozvald János TÁBORBAN (Foto: Gábor) havi S UTAZÁS A BÁLNA HÁTÁN Sydney tengerpartján két sport­búvár, Georges Mayer és Benn Crop, észrevett egy 16 méter hosz- szú bálnát, Crop kiváló fényké­pész, aki a múlt évben elnyerte a „világ legjobb tengeralatti fény­képésze’’ címet. A két barát vakmerő vállalkozásra szánta el magát. Egy motoros bárkán a bálna felé közeledtek és mindket­ten az óriási állat hátára ugrot­tak. Mayer elbeszélése szerint a bálna igen szelíd volt és úgy lát­szott, nem haragszik, amiért a hátán emberek „lovagolnak”. No­ha a bálna főleg tengeri növé­nyekkel táplálkozik, a két búvár vállalkozása mégis kockázatos volt, hiszen a bálna hatalmas farkának egyetlen mozdulatával agyoncsaphatta volna őket. De szerencsésen megúszták és a fényképfelvételek érdekes soroza­tát készítették. VSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//S//SS/SSSSSSSSS^ A z asztalnál, a vendéglő belső helyi­ségében, négyen ültek: két férfi, két nő. Házaspárok. Unatkozva ültek, ásítozva, már megbeszéltek mindent. amit érde­mes volt, megtárgyalták az üdülőven­dégeket és megették a nagy adag fagy­laltot habbal. Évek óta ismerték egy­mást. Látogatóba jártak egymáshoz, színházba mentek együtt. Alig volt té­májuk. Magda szórakozottan pillantott ki a kerthelyiségre. Valami csemege után kutatott a tekintete, de csak egy nőt látott ülni, egyedül. — Nézd — bökte meg a férjét — egy nő... A férje azzal foglalatoskodott éppen, hogy gyufaszálakból lehetetlen ábrákat rakott ki az abroszon. Hátranézett. Megnézte a nőt akit innen csak homá­lyosan lehetett látni, az se biztos, hogy csinos. De azért azt mondta: — Jó... És nyelt egyet. Évek óta szeretett volna egyedül nyaralni, különböző ki­fogásokat agyait ki télenK amelyek sor­ra, rendre kudarcot vallottak. Tizenöt éve mindig együtt mennek nyaralni. Az asszonyok közben mustrálgatták a nőt. Éppen kapóra jött. Egy kicsit felvillanyozta őket. — A haját — kezdte Juli — bizto­san festi. Magda egy kicsit megsértő­dött. ö is szőkíttet bár erősen tagadja. —• Nem tudom — folytatta közben zavartalanul Juli — a blúza zöld szí­nű vagy kék? — De miért ül egyedül? — kérdezte Juli férje aki megpróbálta megjátszani a naivat, de nagyon rosszul állt neki. Még egészen friss volt az ügye, ami miatt majdnem botrány lett, de Juli okos volt, elsimította. — Lehet, hogy a vőlegényét várja —r élcelődött Magda férje, a kopaszodó. vastag pecsétgyűrűs anyagbeszerző. Közben parázslóit a szeme. Már jó lett volna valami kis kaland itt a Balato­non, de hogyan? Sóhajtott. — Ez és a vőlegény — mutatott a homály felé megvetően Magda. — Nem is úgy néz ki.., Nagyon erényes asszonynak tartotta magát, olyan volt az erényessége mint egy kincs, amelyre senki sem vágyik. A férfiak közben felhajtottak egy fél konyakot és egészen hangosan azt la­tolgatták, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen kis nő a Balatonon. — Disznók vagytok — háborodott fél Magda, s hogy az urát fényleni látta egészen elfelejtette, hogy unatkozott. Józsi egészen jó férj, eddig még semmi baj nem volt vele, persze, ki tudja, hogy mit csinál anyagbeszerzői kőrút­jai alatt. — Odamenjek? — ugratta Julit a férje, gondolta nem árt, ha az asszony legénykedni látja, már újra nagyon biztos a dolgában. Julinak könnyes lett a szeme. Akkor a férje magához húzta, békítgette, sug­dosott neki. Erre mindjárt mosolyogni kezdett. — Hiába vár... úgylátszik ma este hiába — kuncogott. Úgy érezte magát, mint aki téli vihar idején bent ül a jó meleg szobában. biztonságosan, amazt meg odakinn csapdossa a hó, a szél. Ügy kell neki. Egy kicsit azért irigyelte azt a nőt ] odakinn. A nő közben egykedvűen nézett ma-: ga elé, üldögélt a fonott karszékben, \ kortyolgatta a limonádét. Nem lehe- j tett tudni mire gondol. — Én az ilyet — kardoskodott Mag- ] da — elküldeném bányába dolgozni. í Hadd tudja meg, milyen a munka. i — Noiszen — gondolta a férje — te ] se nagyon törted magad össze életed­ben. Ha én nem vinném haza a havi ] ötöt ... De hangosan nem szólt egy szót sem. ] Minek? Magda kitűnően főz és ott a két gyerek. Nem érdemes hadakozni. — Menjünk — adta ki az indulási] jelszót Juli, mert már újból unta a társaságot és most a nőt is. Aludni ] akart. Aludni nagyon szeretett, néha délután is lefeküdt. Fizettek. Indultak kifelé. A nő asz­tala előtt kellett elhaladniuk, úgy mentek el mellette, hogy nem néztek rá. A férfiak sem. De a gondolataik kö­rülötte rajzottak. Szerettek volna oda­ülni az asztalához. Semmi mást, csak odaülni egy kicsit és nevetni, vele.

Next

/
Oldalképek
Tartalom