Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
8 "%Múiap 1965. AUGUSZTUS 29, VASÁRNAP (18) — Emberek! — kezdtem magasba csapó pátosszal. — Posványbain éltek, a múlt pocsolyájában jártok. — Erre mindenki a cipőjét, ruháját nézte, nem frocskölték-e ösz- sze túlságosan. Én azonban egy cseppet sem zavartattam magamat, s egyre lelkesebben folytattam: — Miért tartotok az ellenséggel?! Miért akarjátok visszacsempészni a kapitalizmust e szép szocialista hazába?! Ketten azonnal térdrehul- lottak és hevesen keresztet hánytak magukra, a többieknek csak a foga vacogott a rémülettől. Kihasználva e pillanatnyi áhítatot, mint a menny kő csaptam közéjük: — Talán azt akarjátok mondani, hogy nem vagytok a kapitalizmus szekér tolói? Ezt ne merje nekem mondani senki sem. Nézzük a tényeket barátaim, mert a tények makacs dolgok. Először is tehát: a szekérfuvarozás mikor született? Talán a szocializmusban? Nem! Akkor, amikor még rohadt volt a társadalom. A szekér tehát a régi, átkos ' múltból maradt vissza, éppúgy, mint a kispolgári csökevény. És ez nem is lehet másképpen. A szocializmus jellemzője az egekbe törő technika, a legkorszerűbb tudomány. Ki meri állítani közülietek, hogy szekérrel az egekig lehet törni?! Rohadt burzsoá korcs az ilyen. Most pedig álljon elém. aki igényt tart e címre! No mi van? Nincs itt egy burzsoá korcs sem? Ez nagyon megkönnyíti a dolgomat, örömmel veszem tudomásul. Így ugyanis egészen más a helyzet Ha magunk között vagyunk, akkor nyíltan beszélhetünk. Nem is takargatok semmit Kerek-perec megmondom: szégyen, hogy amíg a munkások a gyárban fáradsággal, időt nem kímélve építik a szocializmust, addig egyesek a kapitalizmus mellett tüntetnek azzal, hogy utcáinkon nyíltan, mindenki szemeláttára szekereznek. Ebből elég legyen! Ezt erről a helyről üzenem minden ellenségünknek! A becsületes magvar ember előtt egy út áll: be a gyárba! Ez az út visz a szocializmusba. Legyen tehát a mi jelszavunk: le a szekérről! Nem akarom eltúlozni kis rögtönzött szónoklatom hatását, de a fuvarosok többsége leköpdöste saját lovait, szekerét. Undorral fordultak el múltjuktól, és rosszul lettek többen még a gondolattól is, hogy mit műveltek eddig. Mások zokogva verték a mellüket: — Nem vagyok bűnös! Nem szándékosan szekerez- tem! A szekeresek egymást lök- dösve tolongtak a gyárban, a művezetők alig győztek elég munkát adni nekik. Egyszerre akarták pótolni súlyos mulasztásaikat, jóvátenni elhibázott életük minden tévedését A műszak végéig pedig a lovak ott ácsorogtak a gyár előtt. Este aztán a fellelkesült gazdáik bakra pattantak és elhajtottak. Ez így ment két hónapig. A termelés ugrásszerűen nőtt. Ez a hatvan hirtelen öntudatossá í®“ ei?k?r minden képzele- í . felülmúlóan dolgozott. Énekelve hordták, vitték a vasakat, s rövid idő alatt teljesen beletanultak a beton- csavargyártásba. A végén mindenki jól járt: a gyár q7rtnbbet termeIt> a megyei fazSEFU, mert harminc szekér után fizettünk napi nyolc órai fuvarozási díjat, s az igazgatónk is, mert békessége volt otthon, s a felesége is, mert megvehette a prémiumból áhított rongyait. A minisztérium mégis okoskodott. Amikor elértük a 200 százalékot, azonnal duplájára emelték a tervünket. Hajtunk azonban nem le- hetett kifogni, harminc he- ■lyctt masnap mái* hatvan szekeret rendeltünk, majd százhúszat és később kétszáznegyvenet. Ügy terveztük, hogy ezer szekérig elmegyünk, addig futja a szállítási keretből. Mint már any- nyi&zor történt az életben, egy narancshéjon csúsztunk Jártak hozzánk revizorok, hogy kiderítsek: miért emelkedik nálunk ilyen ugrásszerűen a termelés. Mert mindig emelték a tervünket de mi mindig túlteljesítettük.’ Nézték a főkönyveket, vizsgálták a gépeinket, de nem jöttek rá semmire sem. Végül küldtek hozzánk egy sánta revizort. Ez két hétig próbált bejutni a gyárba, de nem mert. Félt a lovaktól. Gyei ekkorában egy megvadult cirkuszi paripa térden- rugta, s azóta irtózott a különben hasznos négylábúak- ta] Annyira félt, hogy párt- határozatra sem mert volna utat törni magának a gyárkapuig, a több száz ló között. Végül feladta a harcot es visszafordult. Pesten aztán elmondta, hogy mi tör- tént vele, önkritikát gyakorolt. Fegyelmit kapott. Ezzel azonban nem zárult le az úgy. Bizottság jött hozzánk kivizsgálni: mit keres egv efőttZ ÍStáll° a gyárkapu Kiderítették. Másnap az igazgatónkat a helyi MÉH-telep alkalmazta rongyszedőnek. Követni akartam főnökömet oda is de a MÉH-nél azt mondták’ rám nincs szükségük. Se- hogysem tudtam elhelyezkedni. Nem tehettem mást, búcsút vennem Pécstől, Ko- vacsék híres antiklerikáüs családjától és feljöttem Budapestre. A főváros azonban nem fogadott tárt karok- kai. Be kellett látnom, hocrv az ország szívére nem számíthatok, így hát önerőből kell fenn tant ásómról gondoskodnom. Higgyék el. ez *?,kkal nehezebb, mint az állam fogadott gyermekének lenni. Az állami alkalmazottak ugyanis Pven fogadott gyermekek. Eltartják őket. életükkel, örömeikkel és gondjaikkal hatalmas apparátus törődik. Velük szemben a maszekok életét legfeljebb a szomszédok figyelik, s akkor törődnek velük amikor feljelentik őket á rendőrségen. Kicseppentem állami állásomból és azonnal ilyen kondértól félrerúgott, mostoha kölyök lettem ma- gani is. Maszek. Senki nem kérdezte tőlem: Stibinger, hát te miből élsz ezután? Ez egyedül csak nekem jutott eszembe — tényleg Stibinger, mi lesz veled? Ne higgyék azonban, hogy kétségbe esve siránkoztam. Férfi vagyok, vállaltam a sorsomat. Maradék pénzemből nagyobbszabású vállalkozásba kezdtem. Először is vettem a Telekin egy horpadt üstöt, majd néhány kiló színes papírt. Ezután körbejártam a belvárosi h'vatalokat, irodákat, s összevásároltam a gépírónők alatt elkopott laticell ülő- párnákat. Ezt aztán összeszabdaltam és kifőztem az üstben. Ragadós, nyúlós gumimasszát nyertem így, amelyet később megfagyiasztot- tam, gyúródeszkán vékonyra hengereltem, majd borotvával felszeleteltem. A kis gumiszeletkéket behintettem porcukorral és végül becsomagoltam színes papírba. Amikor elkészültem egy aktatáskára való rakománnyal, valamelyik mozi előcsarnokába álltam, s árultam termékemet, mint eredeti amerikai rágógumit. Remekül ment az üzlet. Kapkodták tőlem, mint a cukrot. Nem is lett volna semmi hiba, ha nem támad fel bennem a nagyravágyás. Arra gondoltam, hogy elhódítom Amerikától a rágógumi piacot. Talán sikerül is a tervem, ha egy piszok kis alak nem köp be az egészségügyi ellenőröknek. Az utolsó időkben már nem ácsorogtam a mozik előcsarnokában, hanem jól szervezett ügynöki hálózatom árulta gyártmányomat. Én csak készítettem az árut. Az egyik ügynökömön rajtacsaptak a tanács egészség- ügyi ellenőrei, s ez a barom azonnal bevallotta, hogy szétrohadt laticelpárna darabkákat rágnak a tisztelt vevők. A tanács úgy találta, hogy nem egészséges az ilyesmi, s ezért eltiltottak a további gyártástól. Legfeljebb saját használatomra főzhetek ezentúl ilyen csemegét. Nem hiszem azonban, hogy ezt komolyan gondolták. Munka és megélhetés nél- küL maradtam ismét, őszintén szólva nem ezt reméltem a népi demokráciától. Fájt nekem ez a mellőztetés, hiszen nem érdemeltem meg. Végtére is mi rosszat tettem? Fellendítettem egy gyár termelését, ez volt egyedüli bűnöm. Világosan láttam, hogy kicsinyes ármánykodás áldozata vagyok. Középszerű alakok vesznek mindenütt körül, akik képtelenek megérteni az én mély lelkülete- met és üzleti zsenialitásomat. S most utólag büszkén mondhatom, hogy mindezért nem a rendszert ítéltem el magamban. Én bíztam a rendszer jövőjében már akkor is. Hittem, hogy csak idő kérdése, s elhullanak e szürke kis jelentéktelen em-i berek, hogy átadják a helyüket a lángelméknek. Szóval az olyan kezdeményező erőknek, mint én is vagyok. Igen ám, de addig is valami megélhetés után kell néznem, gondoltam nem kevés bölcsességgel. A véletlen úgy hozta, hogy egy ktsz-be felvettek anyagbeszerzőnek. Hirdetésre jelentkeztem, s csak egy kérdésük volt hozzám: párttag vagyok-e vagy sem? Természetesen azonnal bevallottam, hogy pártonkívüli bolsevik vagyok, gondoltam, kár hazudni, úgyis kiderülne az igazság. — Tauglich — mondta az elnök, s már alkalmaztak is, nem törődve azzal, hogy semmiféle gyakorlatom nem volt a szakmában. Sehol nem volt olyan jő helyem, mint ebben a ktsz- ben. Nem zaklattak sok munkával, $őt, inkább, mindenki dédelgetett. Jól emlékszem, egyszer az irodában köhögtem és azonnal taxit hivattak, ölben vittek haza. Az ágyamnál inspekciót tartott az egész vezetőség és a leghíresebb professzorok jártak hozzám a ktsz költségén. Amikor felgyógyultam, a kisipari termelőszövetkezet a Gellert Szállóban rendezett ünnepi majálist a tiszteletemre. A gyűléseken az elnöki emelvényre ültettek, s ez gyakran előfordult, meghívtak minden rendezvényükre. Ez úgy meghatott, hogy egy alkalommal kértem: — Elvtársak, vegyenek fel a pártba. A vezetőség rémülten nézett össze: — Talán bántotta magát valaki nálunk? — kérdezte ijedten az elnök. ’ A fizetésemelést és a jutalomüdülést elfogadtam, mert elvem: az ember ne legyen büszke. Nem értettem azonban, hogy miért rökö- nyödtek meg ennyire a kérésemen. S ez még sokáig nem ment a fejembe. Végül rájöttem. A ktsz-ben én voltam az egyetlen pártonkívüli. Velem érveltek mindig, amikor jelentéseiket írták a központjuknak: a pártonkí- vülitkkél nagyon baráti, elvtársi légkört sikerült kialakítani ... Gyűlésünkön a pártonkívüliek nevében felszólalt az anyagbeszerző és hitet tett... Szóval kellettem nekik. Ezután ha valamit el akartam érni, csak jámbor arccal ennyit mondtam: — Elvtársak, én mégis belépek a pártba ... Máris rohantak minden kérésemet teljesíteni. Ott rontottam el a dolgot, hogy vérszemet kaptam és szóltam az elnöknek, cseréljünk helyet. Legyen ezentúl ő az anyag- beszerző, az elnök pedig én. Irigy volt. Rám fogta, hogy törtető, karrierista vagyok, összehívta a ktsz közgyűlését és gondosan előkészítet rögtönzött szónoklatot tartott: — Társaim a szövetkezetben ! Büszkén jelenthetem, hogy személyes irányításommal, éber vezetőségünk leleplezte Stibingert, a befurakodott, imperialista ügynököt. Ez a tőkés bérenc, a ktsz-en keresztül akarta megfúrni a népi demokráciát. Lelepleződött és most végre álarc nélkül áll előttünk. Most már tudjuk, hogy egy láncos veréb, aki be akart férkőzni az élcsapatba, hogy szabotáljon, rothasszon magakörül. Mi megálljt kiáltunk a háborús uszítóknak! Testünk, mint a betegséget, úgy veti ki magából a Stibinger-féle árulókat. Pusztuljon közülünk a kapitalizmus szekértolója! ... Szóval örültem, hogy önként kiléphettem és . nem mások vittek el. Az elnökön azonban fényes bosszút álltam, bár szerintem ez életem egyik legtragikusabb időszaka. Selyemfiú lettem. Az elnök felesége jött el hozzám, hosrv elkérje a még nálam levő szövetkezeti igazolványomat. Ez a nő különben, mint személyzetis dolgozott a ktsz-ben. Amikor megláttam, olyan düh fogott el, hogy szó se beszéd. mérgemben pofonvágtam. Erre ez a hisztérika térdre borult előttem: — Te isten! — kiáltott elrévedező tekintettel felém. — Mit isten, te FÉRFI! — s egész egyszerűen a bokámat kezdte csókolgatni. Hiába, ilyen az élet. Állítom, hogy vannak nők. akiket ütni kell. Ez a oestia tipikusan ilyen nő volt. Ha a férje minden reggel és este legalább egyszer megveri ezt a nőt, akkor a világ legjobb felesége válik belőle, így azonban képes volt megcsalni elnökurát lelkiismeret- furdalás nélkül. Ügy hányta le magáról a ruháját, mintha valaki erre biztatta volna: most aztán nagyon sietni kell... Fényes bosszút álltam az elnökön. Két hónapon keresztül mindennap. A végén már egy csepp harag sem volt bennem. Kezdtem barátsággal és melankolikus együttérzéssel gondolni arra az emberre. Annál is inkább, mert egész idő alatt az ő fizetéséből éltem. Neje őnagysága ugyanis mindig elszed te tőle és hozzám hozta a pénzt. Azt hiszem, meg is érdemeltem. Senki sem vállalkozna arra, hogy ezzel a nővei társadalmi munkában legyen jóban. És higgyék el, nem is öröm egy nőt folyton verni. Legalább is az én gyomrom kavarog az ilyesmitől. Ez az asszony azonban megkövetelte. Ha egy nap nem vertem meg, máris jeleneteket rendezett, hogy már nem szeretem őt, és biztosan megcsalom. Boldog voltam, hogy ismét állásba jutottam, és így végre szakíthattam vele. Hazudnék azonban, ha állítanám, hogy tossz teremtés volt az einökné. Ügy tartott engem, mint egy herceget. Kilószámra etette velem a csirkecombokat, sülteket, de különösen a kaviárt és a tojást tömte nagy mennyiségben belém. Nem vehettem azonban a szívemre, hogy a férje hétszámra paprikás- krumplit esizik — kolbász nélkül. Bár a közmondás úgy tartja: mindenki azt kapja az életben, amit megérdemel. A szakítás úgy történt, hogy a nő lába elé borultam. Megcsókoltam a kezét és bocsánatot kértem tőle, amiért eddig minden ok nélkül szakmánybán vertem. Megesküdtem, hogy soha többé nem emelem rá a kezeimet. Erre köpött egyet és otthagyott. Nagyon eltaláltam a gyengéjét. Az állás, amelyről az Imént szóltam, nem volt valami fénvesi, főképpen nem hozzámillő. Hómunkásnak csaptam fel. Tízen voltunk egy csapatban és ránkbízták az egész Üllői út kipucolását. Megjegyzem, hogy ez a világ legértelmetlenebb munkája. Két e«et lehetséges: vagy újra esik a hó, és akkor semmi értelme sincs a munkánknak, kezdhetjük elölről a lapátolást. Ez pedig felettébb fárasztó szórakozás. Ha pedig nem esik, felmelegszik az idő, akkor úgyis elolvad a hó, eltűnik a mi segítségünk nélkül is. Minek lapátoljunk tehát? Rábeszéltem a csapat tagjait, hogy ne szóljunk a természet dolgába, hagyjuk maguktól esni, vagy folyni a dolgokat. Mi csak kísérjük figyelemmel az eseményeket. Ettől kezdve totóztunk: holnap olvad, vagy nem olvad? Egy gond bántott csupán: miképpen intézzük el, hogy lapátolás nélkül is kifizessék a pénzt nekünk. Ekkor eszembe jutott a gyári munkamódszerem. Felállítottam a csoportot liba sorba és vál- lunkon a lapáttal végigvonultunk az Üllői úton. Ez még arra is jó volt, hogy ne fázzunk fel. Az ellenőrök barátságosan integettek felénk, gondolták; lám, milyen lelkes emberek, megint munkába sietnek. Ez pedig, mondanom sem kell, eszünk ágába sem jutott. A dal is azt mondja: minden véget ér egyszer. A tél is. őszintén sajnáltam, mert leszámítva a szüntelen vo- nulgatást, alapjában véve nem volt rossz dolgom. Ezért ameddig csak lehetett, elhúztuk a leszerelést — mármint a hómunkás státusunkat. Május végén vették észre a Fővárosi Köztisztasági Hivatalnál, hogy tíz hómunkás még mindig kapja a fizetését, s ebből presztízskérdést csinált valamelyik ügybuzgó előadó. Azonnali hatállyal elbocsátottak minket, s három hónapra visszamenőleg követelték tőlünk a már kifizetett pénzüket. Azt hiszem, ezt ők sem gondolták komolyan, inkább csak a lelkiismeretükét akarták megnyugtatni: lám, mi mindent elkövettünk a hivatal véde’me érdekében. Többet pedig senki sem kívánt tőlük. Végeszakadt a tél örömeinek és isríiét a már megszokott állapotba kerültem: állás nélkül maradtam. Ebből is láthatja mindenki, hogy üldözött a balsors. Azt hiszem, Magyarországon én voltam az egyetlen stabil munkanélküli. Ezért nem lett volna szabad szüntelenül hangoztatni a szemináriumokon. hogy hazánkban már teljesen felszámoltuk a munkanélküliséget, a kanita- lizmusnak ezt s jellemző aljas maradványát. Ügv látszik. rám nem gondoltak, nem vett a kutya se számításba. Pedig az egyes ember sorsa is számít. Különösen, ha az én vagyok. Szerencse, hogy Tóbitói megtanultam autót vezetni. Máskülönben felkophatott volna az állam. IV. FEJEZET Stibinger Emil kanyargós életútja a volánhoz vezet. Egy rendőr idegsokkot kap, és egy idős házaspárnak szellös lesz a lakása. Mindez nem változtat hősünk meggyőződésén: egy Chevrolettel háremet lehet alapítani nálunk. Vezető elvtárs lettem — gépkocsivezető. Tapasztalatból mondom tehát: nem igaz, hogy a gépkocsivezetőknek arany életük van. Ez csak mese habbal. Valamennyien börtönlakójelöltek, vagy úgyis mondhatnánk, hogy államilag szerződtetett rabtanoncok. Szerintem matematikai képtelenség, hogy például 30 évi sofőrködést meg lehet úszni börtön nélkül. Ha esetleg mégis akad ilyen szerencsés fickó, akkor ő az a kivétel, aki csak erősíti a szabályt Gondoljuk csak el, hogy. mennyi lehetőség kínálkozik minden percben a börtönbe kerülésre: egy álmos járókelő, aki tétován kocog át az úttesten, — elhagyott menyasszonyok, akik ahelyett, hogy mint tisztességben megőszült nagyanyáik tették, lúgkövet innának, inkább az autó elé vetik magukat bánatukban. S ez még semmi: síkos nyálkás út, amelyen úgy pörög a kocsi, mint a trendeli, vagy egy szembejövő őrült autós, aki mindenáron le akar szorítani az árokba. Ezer veszély leselkedik minden pillanatban. Ezért tanácsolom, csak úgy ülj volánhoz, hogy megfogadod magadban: önmagadon kívül mindenkit beszámíthatatlan, közveszélyes őrültnek nézel, akikről nem tudhatod, hogy a következő másodpercben mit fognak tenni. Ez aranyszabály, s csak így húzhatod ki egy darabig szabadlábon. Véglegesen azonban még így sem lehet megúszni, mert két eset van: vagy te gázolsz, vagy téged ütnek el, mint egy tekebábút. (Folytatjuk)