Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

1965. JULIUS 4, VASÁRNAP etsr ME Ott» '^Júrlap 9 lyon, katonák verekedtek az örvénylő buzgárokkal, egyre több helyen áttört az átszi­várgó víz, áztak a töltések... A kényes holmit régebben a padlásra hordták. Bejártak a teherautók a faluba. Járt a motorjuk, siettették a népet, de vijjogtak az öregasszonyok! Nem mind, csak néhány, de azoknak a hangja betöltötte az estét. Gyalázták a férfia­kat, bujtogattak, hogy marad­jon mindenki a maga portáján! Még a kiürítéssel megbízott katonai parancsnok is megza­varodott, mit csináljon? Mert a hangadó öregasszonyok rá­adásul még el is bújtak. Ku­tassanak utánuk? — Nekem támadt az ötle­tem, összehívtuk a nagyobb is­kolás gyermekeket, KISZ-ese­­ket, kérjük a segítségüket, így aztán nem volt nagyobb kavarodás. A fiatalság fogad­ta a katonákat, munkásőröket a kapuban, odavezették őket a néne rejtekhelyéhez... Egyik öregasszony a padlás­ra felvitt szekrényben lapult, másik a kiürített búzáshom­bárban, harmadik a vetett ágyban rejtőzködött. Maguk az unokák mutatták meg, ho­vá bújtak el. Volt olyan, öl­ben kellett kihurcolni a teher­autóra, jajongott, hogy a ma­ga lábán egy lépést se, mint­ha vesztőhelyre vinnék! Az iskolaigazgató kissé te­­kervényes példázatokat mond még s neveket sorol; nem­csak a gátak mögötti lapá­lyon, az emberek gondolko­dásában is vannak feltörő buzgárok, szidták Pestet, a fővárost, amelynek védelmé­ben — úgy vélik — át akar­ják szakítani a szigeti gáta­kat. S őket elviszik erővel a faluból, mikor nem hagy­ták el harminc esztendeje. — iNonat tudja ... A férfinép a gátakon ma­­------------ - raat. Az öre­geket, gyerekeket, asszo­nyokat áthozták a vi­zen, ide a leányfalui üdü­lőkbe. Az öregasszonyok az első két napon a szökést szer­vezték, utasították a férfia­kat, hol, mit lehetne men­teni még. Nem voltak haj­landók tizenkét forintot fi­zetni, az üdülőbeli tartásért, mivel azt is megmondták, aki nem fizet, az állam ven­dége ... Furcsa, hogy két nap múltán éppen itt nyu­godtak meg a nénék... Lent vannak a parton egy másik üdülőben, de feljárnak ide az unokákhoz ... mert a he­gyekről messze el lehet lát­ni. Belátni a fél szigetet, mind a két kiürített falut. S számbavehetik, mennyi a nép a gátakon, hogyan vonul gé­pekkel a katonaság, a ren­geteg dömper, autó hordja a követ, homokot. Jót tett, hogy a hatóság szervezte meg a folyamatos eperszedést a buzgáros föl­deken, de ott voltak a te­herautók készenlétben, ha át­tör az áradat, menekítik az asszonyokat. így aztán né­hány nap múlva maguk a né­nék jelentkeztek, hogy fi­zetni akarnak a tartásért, nem kívánják ingyen ... Noha ti­zenkét forintért valójában ingyen van. A vejek, fiák innen járnak a gyárba. A fal­vakban csak őrség maradt. S mindenki más a gátakon. Nézze csak... jönnek már ebéd utáni látogatásra! — Az igazgató lemutatott az ár­nyas fasorba. Egymást bevárva, pihen­derékig i íőteher- S Pihenő (Foto: Kotroczó) . tt fenn a hegyen jó a vára- I hozás, ha annak jöttét vár- I juh, aki kedves nekünk. * Kétszer jut hetenként eb­ből az örömből: ücsörögni a fák,alatt, lesve, hogy jön-e már. S feltűnik az emberek között... Megismerem mesz­­sziről, szemem szomjasan isz­­sza be alakját, s az öröm szin­te izlelhetően árad szét min­den p orcikámban. A feleségem jön, most lé­pett be a szanatórium kapu­ján. Lassan, fáradt léptekkel közeledik az emelkedőn. Mennyire ismerem már min­den mozdulatát! Hányszor jött így felém! Ugyanitt, ezen az úton... Akkor is beteg vol­tam, amikor első gyermekün­ket várta. Jött, két nappal a szülés előtt is, aprókat lépve, meg-megállva, kezét mellére szorítva, s úgy csittítgatta a szívét. Szelíd, hunyorgó szemmel már messziről azt fürkészi, láthat-e rajtam valami válto­zást? En pedig arcát nézem. Ugyanolyan, mint régen: a legkedvesebb. A szél gyengé­den hátrasimítja a laza konty­bái kiszabadult szálakat. — SzervuszI De jó, hogy ma ilyen korán jöttél... — Jól vagy? — kérdezi hal­kan. Szemei közelről is meg­vizsgálnak, sugara átjár, mint a röntgensugár. Meleg is, hű­vös is egyszerre a szája és amikor átölelem vékonyka vállait, mintha egészsége át­költözne belém, hirtelen erős­nek érzem magamat. — Gyere, üljünk ide a pád­ra. A nap is idesüt. — Jó. — Ha fázunk, sétálunk majd egy kicsit. Letelepszünk, s egy pillanat­ra mosolya álarca alól elövil­­lan a fáradtság. Gyorsan meg­simogatja az arcom, hogy be­­lémrekessze a kérdést. Tudom anélkül is... Nálunk más a rend, mint amit az úristen meghagyott a világ teremtése után. A hetedik nap a nagy­takarításé. Á gyerekeken is olyan az ing két nap után, mintha kubikosok lennének... — A gyerekek? — Megvannak. Akár az ör­dögök. Sírtak, hogy jönnek ők is, hozzád. — Es Te...? — Elbontottam két párna­huzatot az éjjel. Amit soha­sem használtunk. Fehér inget varratok, szerepelnek az óvó- \ dában... — A cipőt megvetted ma- i gadnak? — Sötétkék ruhát találtam : nekik az egyik üzletben. Ha i látnád, milyen jól áll Öcsi- j nek... Csak... Hamar ki- \ növi. A vasárnap délután za-: jai dünnyögnek körű- \ lőttünk. A fogaskere- l kút kurta kis trombita- \ szó indítja, s nyomban \ idehallik, amint az áram fel- \ sivít a motorokban. Madarak i és gyerekek kiáltása száll né- i ha hozzánk, A nap melege j nyugalmat áraszt, elkerül \ bennünket a szél is egy-egyl pillanatig. Evődéssel akarom \ elhessegetni a némaságot,! amely egyszerre ránktelepült. > — Mondtam már Neked? \ Csak néz rám, kicsit hu- 5 nyorgón, mintha ostoba tréfa S következnék. — ... hogy Te vagy a leg- \ jobb feleség a világon? Néz némán, s amikor meg- S szólal, könny ben úsznak a \ szemei. i i — Tudom... Mert akarat- i tál csinálom... > 5 I / önnyesen néz... Nagy \ IS ég! Nem ismertem eddig; j\ a szemeit! Amulok, mint $ Andrej Bolkonszkij az $ austerlitzi ütközet után, $ amikor az árokban feküdt se- § besülten s rázuhant az ég kék ^ magassága. \ I I A háta mögött j csak így, ! ' a szemé­! be mondani senki sem merte. ! A fanatikus .— mondták, s ! mindenki tudta, Fenyő Lász­­! lóról van szó, a kísérleti mfl- I hely szemüveges, égimeszelő I vezetőjéről. A fanatikus — j mondták, s arra gondoltak, jhogy Fenyő az az ember, aki­inek semmi nem jó, aki nem- i csak áhítja a tökéletességet, ide bármennyire képtelenség I is, el akarja érni. Azaz: elérni 1 és eléretni ... Itt kezdődik a i baj. Addig míg magát töri, ihagyján, de amikor mindig és : mindenkit macerái, amikor : állandóan veszekszik, mert neki semmi nem jó, egy mil­liméterért képes félórás patá­­liát csapni, akkor a többiek először csak pislognak, de előbb-utóbb rángani kezd a A FANATIKUS szemöldökük, s rögtön rájuk­szakad a frontátvonulás ide­gessége, ha meglátják Fenyőt. Hat esztendeje dolgozott a gyárban, s a hat esztendő arra is elég volt, hogy már azok is unják, akik különben szeret­ték, s tisztelték a munkájáért, a túl tökéletes ember kényel­metlen a kevésbé hibátlanok számára. Ha átment a gyár­udvaron — ment? rohant, mindig rohant — lobogó kék köpenyében, akik látták, fin­torogtak, s grimaszuk azt fe­jezte ki: megint megy megvál­tani a világot Fenyő valóban fanatikus volt, a szó szép ér­telmében: élt benne az ideál, hogy a jónál is van jobb, hogy mindennél van tökéletesebb, s ha van, akkor az elérhető. Negyvenéves koráig üzem­mérnök volt, apró, napi gon­dok ezreit oldotta meg, de csak akkor lobbant fel benne az igazi láng, amikor kine­vezték a kísérleti műhely fő­nökének. Mintha kicserélték volna az embert, az addig fá­sult, mindent tudomásul ve­vő férfi lelkes és robbanékony lett, semmibe bele nem nyug­vó; akkor kapta a fanatikus nevet. _______ a párt-I A kinevezés | titkár ““ — ötlete volt, az igazgató és a főmér­nök egyetértett vele, gondol­ták, nyugodt, csendes ember, eldolgozgat a műhely élén, nem okvetetlenkedik sokat, őszintén szólva az egész kí­sérleti műhellyel úgy voltak, mint a róka fogta csuka, évek óta kérték már felállí­tását, amikor azután azt en­gedélyezték, nem tudtak vele mit kezdeni. Gondolat és va­lóság azonban kettő — így volt ez Fenyő esetében is: két-három hónapig nem volt semmi baj, Fenyő ismerke­dett csak a tereppel, de azu­tán ritka sorozatba kezdett. Elérte, hogy a kísérleti mű­hely ügyét pártbizottsági ülé­sen tárgyalják meg, majd ezt követően a szokásos kétheten­kénti osztályvezetői értekez­leten is ez volt a fő napirertl. Utána több, mint húsiz olda­las előterjesztést készített, felsorolva, milyen személyi és anyagi eszközöket igényel, illetve miben látja a műhely fejlesztésének lehetőségeit. Az előte.rjesztés kezdetben a szokott utat járta, a főmérnök kiszignálta a műszaki főosz­tály vezetőjének, az tovább­adta a műszaki fejlesztési osz­tálynak, s végül egyik előadó íróasztalfiókjában kötött ki. Fenyő azonban nem hagyta ennyiben. Két hét után vá­laszt követelt, igen követelt, s igénybe vette a szakszerve­zet termelési bizottságától kezdve a pártbizottságig min­denki segítségét. Ez csak az első csata volt. A második, hogy elfogadtatta az előter­jesztést, majd utána az, hogy utolsó szögig kikövetelte mindazt, amit előterjesztésé­­oen kért. Amikor végre a kí­sérleti műhely valóban mű­hely lett, s észrevehetően megváltozott a munkatempó, jó néhányan figyelték érdek­lődve Fenyő ténykedését. Amikor azután a buzgalom nem lankadt, s Fenyő, mint hosszútávfutók közé tévedt sprinter, nem fékezte lendüle­tét, sőt, mindig csak fokozta; a szimpátia csodálkozássá lett, majd értetlenkedéssé, mit akar ez az ember?------- —.— a kísérleti A hét év műhelyben----------------­­jelentős eredményeket hozott, saját tervezésű gyártmányaik közül három is nagydíjat kapott kü­lönböző kiállításokon, Fenyő­nek pedig a fanatikus nevet, többszöri jutalmat, fizetés­­emelést, s a többiek előbb csendes, majd mind érezhe­tőbb utálatát. Ez alól — bár maguknak is alig merték be­vallani — az igazgató és a fő­mérnök sem volt kivétel, egyedül a párttitkár bírta még, talán azért, mert ő ja­vasolta Fenyő kinevezését, s talán azért is, mert végre — régi vesszőparipája volt ez — olyan önkéntes segítőre talált, aki azonnal bábául szegődött minden újításhoz, s mióta Fe­nyő — pártmunkaként — fog­lalkozott az újítási munka patranálásával, megsokszoro­zódott a bevezetett újítások száma. Fenyő érezte, hogy összevillannak a tekintetek a háta mögött, s mivel nem volt túl okos, de buta ember sem, tudta, mit jelentenek a cin­kos hunyorítások. Bármennyi­re is érezte ezt, nem tett le terveiről. Egyetlen egyszer történt csak meg, hogy a párt­­bizottsági ülésen kifakadt, so­ha nem beszélt magáról, de akkor igen. Megmondta, el­rekedő hangon, szemüvegét le-lekapkodva; ő igenis most találta meg élete értelmét, s lehet, hogy ezt sokan frázis­nak veszik, de ezt csakis így lehet csinálni. Vagy így vagy sehogy, mert a kísérleti mű­hely nem egy műhely a többi között, hanem az a hely, ahol évekre szóló munkát adhat­nak — a többi műhelynek. Érezték, hogy igaza van, még­is, kissé feszengve ültek a székeken, s magukban arra próbáltak választ adni, tulaj­donképp mi bajuk ezzel a Fe­nyővel? Semmi, semmi — hajtogatták, de a feszélyezett­­ség mégsem oldódott fel ben­nük, nézték az égimeszelő, va­­lószínűtlenül szikár embert, s szavait hallgatva ösztönösen „a fanatikus” jelző jutott is­mét és ismét eszükbe. Fenyő — ha valami nem passzolt — hajlandó volt min­dennap este hétig-nyolcig benn maradni, annak ellené­re, hogy imádta két lányát, s mindig csak azokkal látták, egyedül soha, sehol. Odaállt bármelyik gép mellé, emberei, a műhelybeliek tudták, aminél más már régen szentségei, ott Fenyő még mindig nyugodt mozdulatokkal dolgozik. Ha kellett esztergált, mart, fúrt, s talán e,- is oka volt annak, hogy a többiekkel ellentétben saját emberei, a kísérleti mű­hely nem nevezte fanatikus­nak, nem űzött félig tréfás, félig komoly gúnyt lelkese­déséből, hanem — ragaszko­dott hozzá, ö volt az, aki ér­telmet adott munkájuknak, míg azelőtt tengtek-lengtek, éppen hogy csináltak valamit, most mindennek célja, határo­zott értelme volt, s mivel Fe­nyő többségében a legjobb szakmunkásakat gyűjtötte ösz­­sze a műhelyben, nekik sem volt mindegy, mennyi a mun­kájuk becsülete. Néha — szeme igen gyenge Volt — letette a szemüvegét, úgy ült az apró irodában, ar­cán kisimultak a ráncok, ar­ca kisfiúsán jámborrá lett, » mivel ilyenkor pihent, soha nem zavarták. Látták az apró, üvegkockákon át hogy nincs rajta a szemüveg, már fordul­tak is vissza, majd negyed óra múlva visszajöttek. Sokat ve­szekedett, de ugyanolyan gyor­san el is felejtette. Megszidott valakit, de fél óra múltával, ha a hibát a vétkes jóvátette, ő volt az, aki a legjobban örült. Ilyenkor fütyülni kez­dett, igaz, hamisan, de már megszokták az emberek. Régi, ódivatú dallamocskákat fü­tyült, ez volt nála az öröm biztos jele. Fúrni nem fúrták — ehhez túl jól dolgozott, a műhely munkája mindennél jobban tanúskodott, mégis, ingerülten kapták fel a fejüket, ha az osztályvezetői értekezleten szót kért, ha a pártbizottsági ülésen felszólalt, általában mindig és mindenütt, ahol megjelent. Taknyos irodista lányok, akik kezében soha még egy reszelő sem volt, vi­hogtak a háta mögött, s ahogy főnökeik, ők is bolond­nak tartották. Amikor híre ment, hogy az iparági kutató­­intézet érdeklődik Fenyő után, mert ott most létesíte­nek nagy központi műhelyt, mindenki azért drukkolt, bár­csak vinnék eL Már-már úgy látszott, semmi nem lesz a dologból, amikor egyik napról a másikra mégis megtörtént. Fenyő elbúcsúzott a műhely­beliektől, voltak, akik tizen­öt éve ismerték, de hat éve mindenképpen, s most először látták meghatottnak. Az igaz­gatóságon főztek neki egy fe­ketét, tíz percig beszélgettek vele, ezzel kész, mehet. A pártbizottság titkára már egy hónapja tanulmányi szabad­ságon volt, oda nem kellett menni. Másnap már a kuta­tóintézetnél kezdett. r­­­­hihe-IA kísérleti műhely tetten gyor­sasággal csúszott vissza a ve­getálás állapotába, mégis, a műhelybeliek kivételével min­denki elégedett volt, a folyo­sók csendjét, műhelyek zaját nem töltötte be Fenyő méltat­lankodé hangja, ismét nyuga­lom lett. A nyugalom jó, a megszo­kott megtartása is az, miért adnák fel, amikor örültek, hogy megszabadultak Fenyő­től, s ugyanúgy megkapják a fizetésüket? Mészáros Ottó getve jöttek felfelé a hegyr< a feketeruhás, falusi öreg­asszonyok, kémlelték az ára­dást, meg a felhős eget. — Énrám nem haragszanak már, amiért az unokákat fel­biztattam, mutassák meg hol rejtőzködnek ... Úgy tesz­nek, mintha csak azért búj­tak volna el, hogy megtudják, valóban akkora-e a veszély? Innen látni, hogy fojtják el a derékig sáros katonák az új buzgárokat. S nem jut eszé­be senkinek, hogy átszakít­sa a gátakat, látják már! Az unokákkal nézik a tv műso­rát s arra biztogalnak en­gem, fogalmazzak egy levelet a kormánynak, köszönik a gondoskodást s hogy védik a gátat, a kiürített falvakat. Jöttek a pihegő nénék, ar­cukon nyári barnaság, ár­nyékolják fátyolos szemüket, hogy jobban belássanak a szigetre. Aztán fehér köpe­­nyeges felszolgálók kakaót hoznak és kalácsot — felké­szültek már a vendégek fo­gadására. Egyik néne kezé­ben a rádió és televízió mű­sorfüzete. Azt böngészi. S az iskolaigazgató irato­kat rendezget. A sziget a hon­foglaló Megyer-törzs birtoka volt — Pócsmegyer, Ká­­posztásmegyer bizonyítja — a Bolgár nevezetű, azóta el­tűnt faluba pedig Szvatop­­luk udvari népét telepítették a Gellérthegy déli lejtőjéről, lévén ez Árpád személyes intézkedése. Nem merem az igazgatónak ajánlani, hogy a messze múlt helyett a jelen­ről írjon könyvet. A szigeten döpmerek vo­----------------- nulnak a gát mögött, úgy tűnik derékig vízben mozognak a kőteher­­rel...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom