Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-14 / 164. szám

«sr MEGYEI k/CwIod 1965. JÚLIUS 14, SZERDA Évi hatszáz pénzbírság egy kisvárosban Nagykőrösi kiadásunk mun­katársa beszélgetést folytatott Bogdán Sándorral, a városi tanács szabálysértési előadó­jával. A beszélgetésből érde­kes kép kerekedett ki. Meg­tudhattuk, hogy Nagykőrösön a legtöbb baj az erdei legel­­tetőkkel. a zugárusokkal s a fusi-építkezőkkel van, Egy­­egy évben átlag hatszáz pénz­­büntetést szabnak ki, s az idei legnagyobb bírság hat­száz forintos volt. Ezt Pintér Pálné kapta, aki sorozatosan szállított engedély nélkül tisz­tított baromfit a pesti piacok­ra. Megérkezett Bécsbe az első menetrend szerinti MAVAUT autóbusz A MAVAUT Engels téri ál­lomásáról kedden reggel el­indult az első magyar me­netrend szerinti Budapest— Bécs autóbusz. Az első ma­gyár járattal Hidasi György­nek, a KPM autóközlekedési vezérigazgatóság helyettes vezetőjének vezetésével köz­lekedési szakemberekből és a sajtó képviselőiből álló ma­gyar küldöttség utazott az osztrák fővárosba. Ezen a menetrendszerű já­raton a MÁVAUT újfajta Ikarus 55-ös autóbuszt, 36 személyes hátradönthető tám­lájú ülésekkel felszerelt ko- I csikat közlekedtet. Az új j nemzetközi járat vonalán két j magyar és két osztrák autó- 1 busz bonyolítja le a forgal­mat. Budapestről kedd, szer­da, csütörtök és vasárnap, Becsből pedig kedd, szerda, péntek és szombat reggel in­­^ dúl az autóbusz. I Kedd délben meg is érke­zett Bécsbe az első menet- I rendszerű MAVAffT-autóbusz. I Az első Ikarust ünnepélyesen fogadták. Ötszörös exportteljesítés — Sél alatt Hatvan rendelőnek: több száz cikk - Mi fenyegette a sikert? - Megemelte tervét a Zsámbéki Műrnyagfeldolgo’ó Vállalat „Gombgyár!” — Ez a név' — úgy látszik — végérvénye­sen rajta ragad az egykor va­lóban gombtermelő jellegű Tv-filmesek találkozója Kedden a Magyar Televízió szabadság-hegyi stúdiójában megkezdődött a demok­ratikus országok televizíós já­tékfilm alkotóinak találkozó-ÉRD-ÓFALUI SÉTA A véletlen vitt Érd-ófalu­­ba: egy hosszadalmas ügy szálai vezettek odáig. Eddig csak annyit tudtam róla, hogy Árpád-kori falu, s er­re haladt egy római út, dél­re, a Balkán felé. Kis falut vártam, olyat, mint a többi. Fiatal tanár kísé­rőm, érdi bennszülött, az­tán csak mosolygott meg­lepetésemen. Már a falu fek­vése is érdekes, jobbról he­gyek, balról síkság, és a Duna, olyan kanyarulattal, hogy azt hinné az ember: a hegyek alá folyik. A szeszé­lyesen kanyargó utcák is felfelé igyekeznek. Elindul­tunk mi is, csak úgy, talá­lomra. Azt a hangulatot, ami fogadott bennünket, nehéz lenne meghatározni, talán elég annyi, hogy mindent lát­ni akar az ember, mindent meg akar keresni, amit le­het. Így hát azonnal észre­vettük az egyik ablakban a szerény, kézírásos táblácskát: helytörténeti kiállítás. Mi előtt bementünk volna, kö­rülnéztem. A hegyoldalban még romjaiban is gyönyörű, klasszikus homlokzatú kas­tély, balra, lejjebb impozáns, tömör tornyú templom, az ut­ca másik oldalán vaskos ke­rítésromok. A ház, amelynek udvará­ba léptünk, szintén régi. Aj­taja zárva, előtte néhány ka­­pirgáló tyúk. Kicsit elszon­tyolodtunk, hogy hiába jöt­tünk, de aztán előkerült egy kislány, és megmondta, hol a kulcs. Jött is a házban lakó Póth Béláné, később férje is. Az ő őrizetükre bízták az egy helyiségből álló kis ki­állítást. Nincs állandóan nyitva, csak akkor, ha iskolá­sok jönnek, vagy kíváncsi idegenek, mint mi is. A kora bronzkori, avar- és római ko­ri emlékektől kezdve az újabb koriakig, mindent megtalál­hattunk. A falon rajzok, Érd műemlékeiről. Kaptárkövek, hunhalmok, a Kutyavár rom­jai, a római katolikus plé­bániatemplom, amely XV. századi, a szintén abból a századból származó Szapáry­­kastély, a XVIII. századi Szent Rókus-kápolna, a XIII. században ide települt kolos­tor falának és kerítésének romjai, több száz éves lakó­házak, és végül a XVI. szá­zadi törökkori minaret. — Kolostorromok? Merre vannak? — Hát nem is tudom, ké­rem ... — feleli Póth Béla. és gondolkodni kezd: tény­leg, merre is lehet? — Nem az, ami itt van, nem messze? — próbálkozom. — De, lehet... — Nézzük csak a rajzot! Igen, tényleg ott jöttünk el. És tábla nem jelzi. — Igen. Dehát mi nem tu­dunk bővebb felvilágosítást adni. Talán Jovicza bácsi, ő rendezte el az anyagot. Sajnos, Jovicza bácsit nem találtuk otthon, s így meg kellett elégednünk azzal, amit ott rajzokban láthattunk. Ériékes és érdekes anyag. Több leletet magánszemé­lyek ajándékoztak a helytör­téneti kiállításnak, fdtételez­­hető tehát; hogy még akad ezeken kívül is néhány dolog, amit el lehetne itt helyezni, vagy, mint Póth Bélától hal­lottuk, az új gimnáziumban, ahova majd egyszer elköltö­zik a kiállítás. De mikor? Jobb helye lenne ott az anyag­nak. s jobban szem előtt is lenne. Tovább indultunk a Római úton. Eleinte nem is sejtet­tem. hogy ugyanazon az úton járok, mint a római légiók, aztán feltűnt a kövek külö­nös elhelyezése, és az, hogy erre nincs is forgalom, csak néhány gyalogos, vagy szeke­res jön, a házak egyre fogy­nak, miért építettek volna ide újabban kövesutat? Masz­­sziv, nagy, fehér kövek — még az ugyancsak viharos időjárás, a hegyekről lezu­hogó víz is alig bírt velük. Még a kastély előtt felfe­deztük II. Líjps király bal­szerencsés ittjártának emlék­tábláját. A mohácsi ütközet­be menet, itt'megállt a se­reg s elpusztult a király kedves, fekete lova. (Rössz ómen! — mondták biztosan a régiek, s igazuk volt.) A kas­tély nagyon szép lehetett. Tönkretette a háború. Érdi ismerősöm elmondta, hogy rendbe lehetett volna még évekkel ezelőtt hozni, de nem volt rá pénz. Most már rom, újjá kellene építeni. Nagyon régi panasz Érden, hogy nincse-n kultúrház. Néz­tük a kastélyt, a hegyoldalról a gyönyörű kilátást, s közben arra gondoltunk: kár ezért az épületért. Jobb helyen nem lehetett volna a műve­lődési otthon ... A séta végére hagytuk a török minaretet. Körül van kerítve, s ez is életveszélyes, akárcsak a kastély, amelyben azért hátul laknak. Gerendák­kal, téglákkal kezdetlegesen összetákolt falak között! A Duna partjáról visszate­kintve, már merészebb gon­dolatok foglalkoztatják az embert: az elhanyagolt par­tot réndbe kellene hozni, a község műemlékeit értékük­höz mérten helyre kellene ál­lítani, s akkor — idegenfor­galmi gócpont lehetne Érd. Megérdemelné! S aztán nem­csak véletlenül erre látogató idegen őrizné meg szívében, hanem nagyon sok, messzi országbeli is. Juhász Erzsébet VELENCEI SZÉPSÉG­KIRÁLYNŐ Az idén július 24—25-én Agárdon tartják, a negyedik Velencei-tavi karnevált. Már próbálnak a művészeti együt­tesek és dolgoznak az agárdi viziszínpad építésén. Az idei karnevál egyik ki­emelkedő eseményének a „Tó­­szépe" választás ígérkezik. A szombat esti tánczenekari fesztiválon számos pályázó közül választják majd ki a Velencei-tavi szépségkirály­nőt. f * ;■**.-' ja. Negyedízben kerül sor ilyen jellegű összejövetelre. A kedden megnyílt buda­pesti találkozón hét ország — Bulgária, Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Lengyelország, Né­met Demokratikus Köztársa­ság, Szovjetunió és Magyaror­szág — küldöttségei mutatják be legújabb televíziós-, játék- és riportfilmjeiket. Az idei vita fő témája a filmművészet és a televízió, azaz, hogy miben különbözik a tv-játék és tv-film a mozik­ban vetítésre kerülő játékfil­mektől. Előreláthatólag a filmek ve­títése csütörtök estig befeje­ződik, s pénteken rendezik meg a vitát, amelynek refe­rátumát Szinetár Miklós, a Magyar Televízió főrendezője tartja. zsámbéki ipari üzemen. Hiá­ba hirdeti állhatatosan a fel­irata: „Műanyagfeldolgozó Vállalat” és hiába csökkent egytizedére benne a gomb­termelés, sőt, az is haszta­lan, hogy sokszoros mennyi­ségben és értékben termel egyéb árukat. Tulajdonképpen ma már a gomb az „egyéb” árucikk, hiszen az üzem habverőit, vil­lamossági és rádiótechnikai alapanyagait immár ország­szerte ismerik. Országszerte? Világszerte is, ha meg­gondoljuk, hogy milyen nagy mennyiségben ter­melnek exportra. Több mint hatvan hazai vál­lalat termelvényeibe több száz féle olyan cikket szerel­nek, építenek bele, amely itt, Zsámbékon készült. S mert ezek a vállalatok (a Székesfe­hérvári VTRG, a Laborató­riumi Műszeripari Művek, a Fémbútorárugyár stb.) ugyan­csak termelnek exportra, a kis zsámbéki üzem közvetve is sokat exportál. t Rövidesen bemutatják a mozik a Németh lSZOliy László hasonló című regényéből készült, fil­met. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte Hintsch György, a főszerepeket Kállai Ferenc és Drahota Andrea játssza 3EMBPBK 2>. iSTVAMí QM üífKm „A pisztráng csak a sebes­vizű folyókat kedveli és min­dig szemben úszik az árral”. Ez az utolsó mondat motosz­kált a fülében, pedig már régen becsukódott mögötte az ajtó. Ekkor már döntött. Nincs más megoldás előtte. Persze gyógyszerről szó sem lehet, az túl egyszerű. Kiválasztotta az utca legmagasabb házát és felment a hatodik emeletre. A házmesternek köszönt, de intett, hogy nem kell a lift, gyalog megy. Az udvar szűk volt és piszkos. Lenézett a mélybe és eszébe jutott, hogy ilyenkor leveszik a cipőt. Va­jon miért? Erre sohasem tu-, dott rájönni. A házmester ott állt a kapuban és pipázott. Ez még egy igazi házmester — gondolta. Telefonálni kell majd neki, válaszolni a kíván­csi kérdésekre. A legjobb lesz a víz — határozta el, most már véglegesen. — Jön az mindjárt — mondta a bajuszos pénztáros, miután átadta a jegyet. Meg­vonta a vállát. — Nekem nem sürgős — és a folyó felé for­dult. Sütött a nap és szemer­kélt az eső. Ettől mindig jó lesz az ember hangulata. A viz áradt, szélesen vágta ket­té a várost és a túlsó parton már fel is tűnt a kis hajó. Ugye mondtam — szólt ki az ablakon a bajuszos. Külön fülkéje volt a kormányosnak és munkája közben fütyüré­­szett. El kell ismerni, ügye­sen kötött ki. Lehet, hogy zongorázni nem tud, de a ki­kötést jól csinálja — gondolta és rálépett a hídra. A han­gokból hallotta, hogy mögötte gyerekek labdáznak. A hajó üres volt, csak egy idősebb nő és egy középkorú férfi ült az egyik sarokban. — Hogy is állunk a piszt­rángokkal? — kérdezte a kö­telet bontogató matróztól. Fiatal fiú volt, nem is hal­lotta a kérdést. A gyerekeket nézte, akiknek labdája vészes gyorsasággal gurult a víz felé. „Siess öcsi” — kiáltott fel önkéntelenül, de ekkor már késő volt. Egyikük bánatosan utána köpött, társuk letérdelt és próbálta kihalászni, de si­kertelenül. A matróz felkapott egy csáklyát. A gyerekek hálás szeme azonban ismét szomorú lett. Rövid volt a rúd. — Bandi bácsi! kiáltott a kormányos felé a matróz. Az öreg bólintot és a hajó megindult. Észre sem vette, hogy ö is kíváncsian figyeli az esemé­nyeket, együtt a parton állók­kal. A hajónak nagy ívben kellett fordulni, közben a labda már a híd alá ért. Egy­re fogyott a távolság és a matróz végre a korláton át­hajolva kiemelhette a vízből. — Köszönjük szépen — ki­áltották a fiúk, akik a hajó után szaladtak. A partmenti közönségből néhányon tapsol­ni kezdtek. A matróz pattin­tott egyet a labdával, boldo­gan elvigyorodott, aztán ki­hajította a partra. Az öreg kormányos szenv­telen arccal fordított a nagy keréken és beállt a menet­irányba. A matróz táskát akasztott a nyakába és kérte a jegyét. Odaadta. — Kérdezett az előbb vala­mit? Legyintett a kezével. — Csak azt, hogy meddig megy a hajó. A matróz megmondta, de értetlenül nézett. — Valami pisztrángot vagy micsodát hallottam. — Rosszul értette — mo­solygott elnézően. Kényelmesen elhelyezke­dett a hátsó ülések egyikén. Ügy tervezte, hogy mielőtt megteszi, még megismerkedik a vízzel. Elég piszkos — álla­pította meg —, de megfelel a célnak. Lassan úsztak el mel­lettük a part menti házak. Hogy tudtak örülni a gyere­kek a labdának — gondolta. Es még a matróz is, pedig nem is az övé. Még mindig vigyorog és arrafelé bámul. Na jó. Kicsit előredőlt, mert élesen fordult a hajó. Atér­tek a túlsó partra és most amellett folytatták útjukat. A töltésen három kubikos dolgo­zott. Nyugodt mozdulatokkal forgatták lapátjaikat. Az eső elállt, kisütött a nap. Egyikük felnézett az égre, aztán la­pátját ráfordította társa cipő­jére. Az feléje fordult. Megfe­nyegette, de gondolt egyet és ő is visszaadta a kölcsönt. A következő pillanatban már mind a hárman térdig álltak a földben. Ahogy a hajó tá­volodott, halkult nevetésük. Egyre izgatottabb lett. Nem értette, hogy lehet ilyen apró dolgoknak is örülni. Azon vet­te észre magát, hogy forgoló­dik, mert külön akar látni minden part menti házat. Hát mégis lenne kitől elbúcsúznia? — Bocsásson meg — fordult ekkor felé a két sorral előtte ülő idős nő. — Nem tud vé­letlenül angolul? — De tudok — mondta. Kérővé változott a hangja. — Nem segítene nekem — és a mellette ülő férfira mu­tatott. ■— Az öcsém. Ameri­kai... De ezt nem számolják ők, amit nyilvántartanak, önma­gában is sokat mond a 458 dolgozót foglalkoztató válla­latról. Beck Mihály igazgató és Szilágyi Miklós műszaki vezetőhelyettes a dicsekvés látszatát kerülve, ismertetik a termelési adatokat. Így tudjuk meg, hogy míg 1961- ben — mai értékben mérve — tízmilliós, addig az idén 24 milliós terme­lési értéket ad az ország­nak ez a tanácsi vállalat. Ha a kétszáznegyven száza­lékos termelési értéknöveke­dést egybevetjük, a munkás­­! létszám alig nyolcvan száza­lékos növekedésével, akkor könnyen kiszámíthatjuk, hogy milyen mértékben nőtt a ter­melékenység. Elégedetten nyilatkoznak erről, akárcsak az idei ex- i portterv túlteljesítéséről. I Lám, az első félév végéig már 2,5 millió forint értékű árut termeltek exportra, holott csak másfélmilliós ter­vük volt egész évre. Általá­ban is túlteljesítették az első félévi tervet, s bár pontos adataik még nincsenek — a nyereségtervet is. De egy kis epizód, amely sokat árult el a vezetők ügy­szeretetéről, már nem hátra, hanem előre mutat. Bánki Béláné anyagbeszerző sike­res fáradozása okozott szá­mukra ottlétünkkor nagy örömet. Megtudhatjuk, miről van szó? — Természetesen, hiszen nem „hadititok”! — válaszol­ja Szilágyi Miklós. — Sike­rült megfelelő mennyiségű 2.15 és 3,2 milliméteres fúró­kat szereznünk. így már nem hiába kértük a póttervszámo­­kat. Most már zavartalanul termelhetünk tovább. Igen, egy kis, előre nem lá­tott akadály, felboríthatta volna a termelést. De most már nem fenyeget ez a ve­szély. Év végéig még sokat adhatnak a népgazdaságnak és a dolgozók foglalkoztatása sem lesz megoldhatatlan fel­adat. <n. i.) Közelebb ült. A férfi nem fordult hátra, csak amikor nyújtotta a kezét és hangosan bemutatkozott. — Most találkoztunk elő­ször — magyarázta az asszony, és megsimogatta a férfi haját. Elkezdte az idegenvezetést. — Jól beszél angolul — mo­tyogta az amerikai. Folytatta. — Nézze azt a házat. Száz éve addig ért a víz. — Lehet itt egyáltalán autót bérelni? — kérdezte az ame­rikai. Az asszony csak a magáét mondta. Könnyezett. — Az öcsém, és még sem értem a szavát. Szerencsére elérték a végál­lomást. Ö még kicsit várt, s csak aztán lépett a hídra. Sziget. Sétáló párok, napozó öregek. A kishajó elfordult a parttól és visszafelé indult. Mélyeket szívott a vízszagú levegőből, s ekkor megszüle­tett benne a végleges elhatá­rozás. Még sem teszi meg. Bo­lond is lenne. A fene ott egye meg a pisztrángokat, ahol vannak. Hátat fordított a víz­nek és gyors léptekkel elin­dult. öt nap múlva találták meg a holttestét Visegrádnál. — Nem értem — mondta fiatal munkatársának a nyo­mozást vezető rendőrtiszt. _ Hiszen egészen biztos, hogy Budapestnél ugrott a vízbe. A fiatal rendőrtiszt helye­selt. Furcsa volt a búcsúleve­le is. Mit akarhatott vajon, ezzel az egyetlen sorral: Sze­ressétek a pisztrángokat, em­berek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom