Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

a r*s» menti kSCíHssip 1965. JÜNIUS 6, VASÁRNAP Baráni/ Tdmss: mmm Bár-§ véare S MER3 AN A//BÜÚ AN* Anya vásárolni van, ami- lor a fiatalasszony megér­kezik. A kulcsért benéz Szi- koránéhoz, Gyurikát is ott találja Óvatosan nyomja le a kocsi fogantyúját, úgy tol­ja át a gyereket magukhoz, vigyázva. Most itt alszanak mind a hárman, amióta ő otthagyta Károlyt és hazaköltözött a gyerekkel. Gyurika ébredezik már, amikor anya megérkezik a körútjáról. Nyügösködik; min­dig ilyen ébredés után. Fel­veszi, dajkálja. Anya körülnéz; megpillant­ja az asztalra kitett új ru­háját — Elmégy még? Szótlanul bólint, s a gyere­ket ajnározza. De idegei­ben veszélyt neszei; úgylát­szik, készül valamire. Ha nyomja a begyét valami, ak­kor ilyen fojtott, ideges, halk szavú. De halksága mö­gött éles hangok feszülnek — ó milyen jól ismeri ezt a vihar előtti csendet! Tes­sék, már itt is áll előtte. — Szóval, mit akarsz? El­döntötted már? Széttárja karját tehetetle- lül. Anya messzire néz, va- .ahová a semmibe. — Itt járt az este... Gyuri megint nyekereg. Milyen szerencse! Te, apád -ia! Mintha csak Györgyöt rátnám, nézze! Szakasztott az apja! Anya sóhajt — Megijedtem tőle, any­aira megváltozott. Lefo­gyott. Valósággal lötyögött nyakán az ing... A gyerek lassan meg­nyugszik; mindig így szokta. Felébred, zsémbel, aztán meg­békél a világgal. — No, menj szépen! — Fel­áll, Gyurit a földre hup- pantja. S most fordul csak anyához. — Mit akart? — Azt se vettem észre még soha, hogy ennyire húzza a lábát... Biccent — Ha ideges, húzza. Hogy utálom olyankor! — Ivott is! — int komo­ran anya. — Még ezt is?! — Fejét ráz­za. — És mit mondott? — Nem szólt, csak körülné­zett. Még a kamrába is benyi­tott utánad. Csak aztán be­szélt. — Máskor se nagyon beszé­des ... — Felcsattan. — Épp ez a baj vele! Órákig ül és hallgat Ha meg beszél, min­dig csak az üzemről. Úris­ten! piszkálja, Anya hátra se a tüzet fordul. Harmadik napja nem al­szik. — Miattam? Anya most ránéz. — Hogy odabent se lát, az üzemben... Nem érti. Elmosolyodik elégedetten. — Első ránézésemre kiírt az orvos... De ma már bent voltam. Anya feláll a kályha mel­lől, nehézkesen, öregesen. Elébe áll. — Meddig akarod ezt még csinálni, mondd?! — Nem tudom. Talán most már örökké. — Innét pedig elmégy! — csattan fel az öregasszony. — Délelőtt nálam, este a ba­rátodnál?! Nem! Én nem pa­lástolom a szégyenedet, vedd tudomásul! Egyszer csinál­tam csak, hogy megmentse­lek ... De a cinkosod nem leszek, abban ne remény­kedj! Megvonja a vállát. Tudja, hogy ez bosszantja anyát. A nemtörődöm hangot gyűlöli. — Elmehetek. Majd nézek valámi albérletet. Vagy vég­leg odaköltözöm őhozzá. — Én meg vesződjem a gye­rekkel, míg a hölgy éli a vi­lágát, mi?! — Jó. Akkor viszem Gyuri­kát is. Anya a gyerekhez ugrik, felkapja, magához szorítja. — Dehogy adom! Úgysincs mása szegénykének, mint a nagyanyja! Mosolyog. — No látja! Egy ideig csend van. De még nincs vége a csatának, látja jól; még nem adott ki­mindent. Kimegy a konyhá­ba, behozza a zöldséget, leül és tisztogatni kezdi. Időmúl­tán megszólal. — Miért, és ez mondta, hogy elvenne? — Még nem. Anya ránéz. — És fogja mondani? Cseppet tűnődik, aztán el­mosolyodik. — Olyan kedves, hogy az elmondhatatlan. Mindennap hoz valamit, mozijegyet, sü­teményt, narancsot. Gondos­kodik a szórakozásról. S ha nem, hát ülünk otthon. Be­szélgetünk. — Odaugrik anyához; szinte boldogság önti el, hogy végre beszél­het erről valakivel. — Mert ezzel van miről! Érti? Min­den gondolatunk közös! Ez a hozzámvaló ember. És mi­csoda feje van! — Süteményt, narancsot... — Anya felnevet. — Te li­ba! Így kezdődik a lányké­rés? — Miért? Így is kezdődhet. Herseg a vastag répa ol­dala, ahogy futkos rajta a kés foka. — És nem félsz, hogy meg­unja? Elmosolyodik. — Ez? — A másik! Anya hangja csattan. Szerelem (Fotó: Kotroczó) úr meg jó ember volt Ha keresnek, az utcában minden gyerek ______________megmutatja, hol lakom. Könnyen megismerik az ablakaimat. Az egész utcában csak az én ablakaimon nincs füg­göny. Nem azért, mintha nem volna miből vásárolnom. Elég szépen keresek. Egyiknek mosok, másiknak takarítok. Öreg kabátokat fejtek, ha fordíttatják, vagy tollat fosztok a férjhez menő lányoknak. Tudnék én függönyt venni, miért ne. De nem akarok. Szeretem, ha az ablakon nincs függöny, mert így elné­zegethetem a járókelőket, meg a ház előtt játszadozó gyerekeket. És szeretem, ha vala­ki felkeres. Utána jó néhány napig járnak hozzám az asszonyok, hogy megtudakolják, ki volt Ilyenkor letörölgetem a székeket s megkérem őket, üljenek le egy kicsit. Mindig letörölgetem a saékeket. Tiszta asszony va­gyok, igazán, noha egyik-másik szomszédasz- szony azt mondogatja, nem vagyok az. Szeretem, ha az asszonyok hozzám jönnek s eldiskurálgatok velük. Olyankor rendszerint minden fontosabb dolgot megtudok, ami az utcában történt. Márpedig minden áldott nap történik valami fontos dolog. Egyiknek a tyúkját lopják el, vagy valaki húsdaráló­masinát vesz magának, vagy pedig valame­lyik lány az utcai lámpa alatt csókolózik a fiatalemberrel. De most már rég nem jártak nálam az asszonyok. Hidegre fordult az idő. Minden­nap szekerek húznak el az ablakom alatt, fát fuvaroznak. S állandóan esik. Én még nem fűtök a szobámban. Pedig fűthetnék. össze tudnék annyi pénzt kupor- gatni, hogy fát vásároljak. De nem akarok. Kortyolok egy kis pálinkát s attól felmeleg- saem. Másként nem innék pálinkát. Nem va­gyok iszákos, igazán nem vagyok az, csak egyik-másik szomszédasszony rebesgeti, hogy az vagyok. Inkább a jó ételt szeretem. A zsíros zsgáni- cát, a salátát, meg a túrós rétest. Gyakran szoktam süteményt vásárolni magamnak, meg az öreg köszörűsnek, aki mellettem la­kik. Azért veszek neki is sütemény, mert a szomszédom, meg öreg s mert senkije sin­csen. Semmi másért, igazán. Nem vagyok olyan asszony, habár egyes szomszédasszonyok azt beszélik, hogy az va­gyok. Pedig még nem vagyok olyan öreg, hogy ne lehetnék. De nem akarok olyan lenni. A köszörűs azt mondja, csinos vagyok. Finom ember. S mindenkit ismer a város­ban. Valamennyi mészárost is. Meg a vágóhíd igazgatóját. Ha nem volna olyan öreg, talán kapható is lennék. Nekem mindig tetszettek a finom emberek. Meg aztán, tudja, én is tetszettem nekik. A finom emberek szeretik a jól megtermett nő­ket. S valamikor szép vastag hajfonataim vol­tak és sokkal szebb voltam, mint manapság. Kár, hogy nincs fényképem magamról. Megmutathatnám. A finom emberek szeretik a termetes asszonyokat. Először akkor fény- képeztettem magam, amikor a városba jöt­tem. Harminc év előtt. S azt a képet sokáig őrizgettem, mint emléket. Mert a fotográfusnál ismertem meg az én Jóskámat. Maga biztosan nem ismerte őt. Pedig sokan ismerték, őrmester volt. Már mondtam, hogy nekem mindig a finom emberek tetszettek. Jóska akkor szintén lefényképeztette ma­---------gát. Tudja, mint ahogy ezt az őr­mesterek szokták. Mellette állt egy kis szék s azon hevert a sapkája, meg a kardja. Mö­götte pedig a falon nagy kép függött, rajta szép lépcsősor, tenger, meg egy kis bárka. Jóska kipödörte a bajuszát és kidüllesztette a mellét A fotográfus akkor letakarta a fejét fekete kendővel s azt mondta: tessék barát­ságos arcot vágni! Amikor én fényképeztettem magam, a foto­gráfus elvitte a székről Jóska sapkáját, meg kardját és egy virágvázát tett a helyébe, ben­ne rózsákkal. Művirágok voltak, de olyanok, mintha igazi rózsák lettek volna. Senki sem mondhatta róluk, hogy nem igazialt. Jóska egész idő alatt engem nézett Én egy kicsit féltem a férfiaktól. Épp akkortájt jöt­tem a városba. De Jóskának gyönyörű szép bajusza volt Még megvan a képe, de berá- máztattam s nem hordhatom magammal. Nem volt rossz ember. Ha most rágondo­lok, tudom, nem volt rossz. Minden vasárnap találkoztunk. Délután négykor. Tisztességes lány voltam. Nem akar­tam később találkozni. Csak négykor. Hatkor haza kellett mennem. Egy tekintélyes családnál szolgáltam. A nagyságám szigorú asszony, nem szeret­te, ha sokáig kimaradok. A nagyságos S a legfinomabb ember, akivel életemben találkoztam. Mindig lábujjhegyen járt. S min­dig kopogtatott a nagysága ajtaján. Nem volt annyira beszagosítva, mint Jóska. Csak ebben az egyben nem volt eléggé finom. S nem vi­selt bajuszt. Sápadt arcú. És olyan lágy, mint a bolyhos törülköző. Egyszer bejött a szobámba. Előzőleg szé­pen kopogtatott az ajtómon, mint a nagysá­gáén szokott. Tudtam, hogy ő az. Senki más odahaza nem kopogtatott az ajtón. A nagysága barátja sem. Nem ijedtem meg. Már egy év óta a város­ban laktam s nem féltem többé a férfiaktól. Jól emlékszem. A nagyságos úr azt mond­ta, tetszem neki. Miért csodálkozik? Sajnálom, hogy nincs meg az első fényképem. Nem mindig volt visszeres a lábam. Meg a hajam is dús volt és ragyogó. A nagyságos úr finom ember volt, másként nem lettem volna kapható, hogy beengedjem. S többször is beengedtem. Mindaddig, amíg a nagysága észre nem vette, hogy gyermekem lesz. Már mondottam, szigorú asszony volt. És azt mondta, tüstént hordjam el magam. A nagyságos úr később bekopogtatott hoz­zám. Lábujjhegyen jött be. Egy darabig hall­gatott, aztán adott egy kevés pénzt. Es Jóska is finom ember volt Mikor vasárnap délután négykor találkoz­tunk, azt mondta, feleségül akar venni. Min­den vasárnap délután négykor ' ezt mondta nekem. De én semmit sem szóltam neki ar­ról, hogy gyerekem lesz, sem azt, hogy el­mentem a nagyságáéktól. A következő vasárnapon azonban Jóska mindent tudott. Valaki megmondta néki. Mindig arra gondolok, biztosan a sze --nő. Tetszett neki Jóska és szerette volna, ha 3s- ka faképnél hagy. Ott is hagyott. Finom ember volt. Ha más lett volna: elver. De nem vert el, habár szentül hitte, hogy a nagyságos úré. a gyermekem. Pedig nem az Övé. ő túl finom ember volt ahhoz, hogy az övé lehetett volna a gyerek. A Jóskáé. — Tudtam. Mikor megszületett, mindjárt Jóskára ismertem benne. Sötét bőre volt és anyajegye a szája fölött: Ilyen bőre csak Jóska fiának lehetett Mert a nagysá­gos úrnak nem volt bajusza, és a bőre sápadt volt Nincs fényképem a kisfiámról. Akkorjá­------------------------ ban nem volt sok pén­zem, s kenyeret kellett vásárolnom, meg tejet. Meg az a mi fotográfusunk is meghalt, más­képp lefényképeztettem volna. Ug yanazon a széken, amelyre Jóska a sap­káját tette, meg a kardját nálam pedig a virágváza állt ott, a rózsákkal. S megkértem volna a fotográfust, hagyja ott azt a képet a falon, a lépcsőkkel, a tengerrel, meg a kis bárkával. De nem akarok a kisfiámról mesélni. Soká tartana s nem is volna érdekes. Az asszonyok azt mondják, sok olyan fia­talember van, aki a háborúban esett el és egyik történet olyan, mint a másik. Pedig tudom, hogy az én fiam egészen más. De nem szeretem untatni az asszonyokat Róla csak akkor mesélek, ha egymagám vagyok. Magamnak mesélek róla. Meg nagynéha a köszörűsnek. A köszörűs hamar elszúnyókál, ha az em­ber valamit mesél neki. Finom ember, de öreg. Meg az eső is álomba ringatja. Engem az eső nem altat el. A kisfiámra emlékeztet. Rá emlékeztetnek a fát fuvarozó szekerek is, amelyek mögött férfiak lépked­nek s az utat mutatják a kocsisoknak, merre hajtsanak. Ha a fiam élne, ugyanilyen, fával megra­kott szekeret hozna ide nékem. Mindig tűz ropogna a szobánkban s nem lenne hideg. De így pálinkát kell kortyolgatnom, hogy ne fázzam. Másként nem pálinkáznék. Nem vagyok iszákos, igazán nem vagyok az, noha a szomszédasszonyok azt mondják, az va­gyok. De ők mást is mondanak. Ha valahol meg­tudnak ilyen vagy olyan csekélységet, plety­kálnak. Ezért arra kérem magát, ne mondja el senkinek, miről beszéltünk. Tessék, itt van, a fehérnemű is készen van. Nézze csak meg az inget. Ugye nagyon szé­pen hajtogattam. Mindig nagyon ügyeltem a férfiingekre. A nagyságos úr, ha a legkisebb ráncot is észrevette az ingen, visszaadta. Ilyen volt Jóska is. Az én kisfiamnak csak egy szál inge volt. De nem akarom magát az én kisfiámmal untatni. Kész vagyok 1 a munkámmal. Köszönöm ------------------az uzsonnát. Nagyon szé­pen megfizetett. H a szükség lesz rám, tessék csak felkeresni. Az utcában minden gyefek megmutatja, ho! lakom. Csák azt tessék kérdezni, hol lakik az Anka. Csuka Zoltán fordítása — Az, sajnos soha. Bár- !i csak megunná! És én végre 5 megint szabad lehetnék! — 5 Nagyot sóhajt, aztán a tüköré elé lép és vetkőzni kezd. —$ Tett fel vizet mama? — Tettem. s — Köszönöm. Anya végzett a kövér sár- $ garépával, megöblíti; de nem $ nyúl másikért. — Vigyázz! Nem lehet a $ végsőkig feszíteni! A férfit ^ is tudni kell tartani, fiam. Azt $ is fogni kell... — Károlyt „fogni”. Nohisz! $ Türelmetlenül int. S Ugyan, anya! Az öregasszony leteszi a $ kést, feláll és odalép hozzá. $ — *Menj vissza Károlyhoz, $ fiam — mondja csendesen. S 5 szinte könyörög a hangja. — ^ Gondolj a gyerekedre! A blúzát húzza le éppen; 5 bosszúsan ránt a vállán. — Megőrjít a féltékenységé- $ vei! r~-~, s — Istenem... legyint anya. § — De arra emlékezz, amikor ^ melléd állt a bajodban, szé- $ gyenedben! Ilyen jó em-J bért nem kapsz még egyet! ^ Maga elé tarja a blúzt, meg- ; fordul és az öregasszony sze-; mébe néz. — Nekem nem jó ember ^ kell, hanem szerelem! Jogom ^ van rá, nem? Egyetlen éle- J tem van! Ez az, amit nemij kapok még egyet! Anya hallgat, hallgat, aztán S mélyről sóhajt — Egy asszonynak tűrni $ kell fiam. Az az ember Iá- ^ nyának sorsa itt a földön.. . > Rcímered. Hirtelen olyan mélyről törő, vad keserűség!; vesz erőt rajta, hogy a torká- $ hoz kell kapjon, mert úgy ér- $ zi, megfullad. — Múlt századi mese ez, ^ mama! — kiáltja nyomorultul.^ S felnevet kínzottan. — En-!; nek köszönhetem, hogy itt i tartok! Bár sose hallgattam $ volna erre a pokoli bölcses- $ ségre! Nézzen rám! Itt va-$ gyök huszonkét évesen, élve $ eltemetve! — Megcsendül fü- $ lében anyja hangja; még a $ hang hordozására is emléke-§ zik. — „Mire vársz? Az ál- $ ruhás hercegre?” így mond- $ ta, igaz? Hát ez most nem $ álruhás herceg, csak rádió- § műszerész, és nem is kellett^ volna olyan sokáig várni rá! 5 Csupán egy esztendő tűre-! lem... $ s Anya rémülten nézi; ilyen-$ nek még sohasem látta. Bá- $ tortalanul végigsímít a vál- $ Ián. $ — Ilonkám... $ Ellöki a karját. — Mert ezt szerethetem aj fejemmel is, mint Károlyt, $ ahogyan maga prédikálta, de; a szívemmel is, mint Györgyöt $ annak idején! Érti?! — És! most már kitört belőle a sí-! rás. Ezzel boldog lehetnék, 5 ha maga engedett volna vár- $ ni! Ha nem irigyelte volna $ tőlem ezt a boldogságot... $ A díványhoz támolyog s $ lehull rá; fél délután rázza az; elfojtott zokogás. Az öregasszony meg csak$ áll, áll, nem érti mi ütött a $ leányba. Hiszen világ életé- $ ben csak jót akart neki —; hát nem az volt az egyetlen $ vágya, hogy legalább az egy-; szem lánya boldog legyen? $ $ 'SfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSfSfMmsSSSSf* I

Next

/
Oldalképek
Tartalom