Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

W6S. MATUS 1, SZOMBAT «n Meet ei K-Júrlap SASD/ SÁNDOR KÉZFOGAS j z állomáson szekér várt, ZL rajta vadonatúj ülésko- sar. A gyeplőszárai gyér baju­sza, ősz hajú ember tartotta. Amikor forogni kezdett a ke­rék, először azt kérdezte: — Aii újság maguknál, a varosban? En az időjárást firtattam; megtudtam, hogy a múlt heti eső jót tett a kukoricának. A tisztara gereblyézett gabona­tábla felett jóllakott mada­rak szálltak, szélen sorakozott a csaknem egymást . érő sok búzakereszt. Azt mondja az óreg: — Holnap rámegy a trak­tor; kezdjük másodvetés alá a tarlóhántátt. Ahogy kifordultunk a hárs­fával szegett útra, megláttam az aratókat. A férfiak nagy része rövid klottnadrágban, a marokszedő lányok lábán gumitalpú szandál. Az ele­vensövény mellett, az ár­nyékon négy-öt süllyesztett, divatos gyerekkocsi. Az öreg, mintha tudná, hogy mire gon­dolok, rákezdi: — Azelőtt négy keresztláb­ra szöszvászon pokrócot fe­szített ki a szegény ember felesége, abba fektette a köly- két... Azelőtt... — elhall­gat, leszáll kereket kötni, kérdezi: hallom-e a messzi­ről úszó, furcsa zúgást. — Kombájn ... A negyvenkéthol- das Vadi-alji táblán aratja a búzát. Ügy aratja, hogy mind­járt ki is csépeli: olyan tisz­tára, hogy öröm nézni... Sok­félét megértem életemben; egyszer olyan aratást is... Mondjam, vagy jobbam szere­ti, ha hallgatok? Belevág a mese kellős kö­zepébe: — Hossz volt a búza na­gyon. Nemcsak konkolyos, de vadlencsés is; az pedig úgy megdöntötte, hogy kaszás le­gyen, aki megbirkózik vele. Többet köszörültük. mint rágtunk az acéllal, többet volt ad legelőt is.” tóm, negyven éve lehet... Én voltam az aratógazda: ötven­öt kaszával, ugyanannyi ma­rokszedővel álltunk belé a rendbe. A báró, mert akkor még hire-hamva a Szabadság Tsz-nek, a báróé volt körös­körül minden, ö meg a hosz- szú sovány intézővel nyú- zatta a bőrünket: a tizenegye­dik keresztért adta ki azt a rossznál rosszabb gabonát, le- aratásra. Beszéljük az intéző­nek, hogy szívlelje meg a pa- nctszlásunkat, másítson ja­vunkra a szerződésen, adja nekünk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az ál­lunk ... Falrahányt borsó ... Vagyis ezt mondtam már. De azt nem, hogy a hosszú so­vány káromkodik egy nagyot, felül a hintájára, meg se áll a kastélyig. Hogyan-mivel, rá­bírta az uraságot. hogy tele­fonáljon a városba, valame­lyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azonnyom- ban, mert pereg a kalászból a mag. em tudtunk minderről semmit. Vártunk, türel­mesen vártunk a pusztán, mint jó gyerek a cuclisüvegre. He- verésztüntk az akácos szélén, némelyik aludt, de a legtöbb­je a tarisznyában kotorászott, unalmában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa fe­lém a karéj kenyeret, rajta darabka túrót. Csakhút egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen ak­kor, amikor látom, hoffy por­zik. a pusztára vezető út. Szép sorban, vállon a !<asza, masíroz a katonaság. Sóhajtok egy nagyot, ránézek a felesé­gemre, a tekintetében ez a kérdés tüzel: „Mivel eteted a télen a négy gyerelcedet?” Olyan asszony az én Julim, hogy mindenre tud feleletet. Példálózik azzal, amit vasár­napi misén hallott a szószék­ről: „Ha bárányt ad az isten, ÍV' kézben a köszörúkő, mint a tokmánybán. Tudtuk már el­ső napon, hogy igen-igen megcsalatkoztunk. Szemére is hánytuk ezt az intéző úrnak, próbáltuk szép szóval belátás­ra bírni, de falrahányt borsó volt. Mi mást tehettünk? Sztrájkba léptünk. — Nem tegnap, nem teg­napelőtt történt. Úgy számí­MNMBMOMN0NNMMMW Egymotoros kisgépen, AN— 2-őn repülök a szibériai tajga fölött, kék égi térségeken át Bratszk felé. A stewardess cukorkával kínál, családi piknikre emlékeztető kelle­mes utazás ez. minden kaland nélküli. Bratszk lakónegye­deit, gyárait, homály fedi. Csomagjainkat a légi pálya­udvar épületéhez visszük... ... A szikla fokán állunk és nézzük a gátat: innen még szélesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Vasárnap van, a közelben párok sétál­gatnak. Gyönyörködnek a nagyszerű látványban, észre se vesznek. A gát mágnesként vonzza azok tekintetét, akik megalkotásának éveiben ke­mény munkát fektettek bele. Most ott álldogálnak a nap­fényben s mutogatják egy­másnak az építmény hol egyik, hol másik részletét. Egy gát mindig impozáns lát­vány. komor, sziklás partokat összekötő betonfal. A partok itt is hegyesek, meredekek, de a gát elnyomja a hegyeket, már-már jelentéktelennek tűnnek. Három mérföld hasz- szú ez a betonfal, amely fölé gigantikus emelődaruk maga­sodnak. Borzongás fog el, ta­lán azért, mert a folyó part­ján állok és alulról felfelé né­zek a gátra. Még soha nem rázott így meg a méretek grandiozitása. Egy ízben, Southhamptonban megmutat­ták a Queen Mary nevű óceánjárót. Azelőtt csak fény­képen láttam, a valóság kiáb­Egyre jobban porzik a hárs­fával szegélyezett út, látják már a többiek is, s ha látják, tudják: k itellett a becsület, nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, cihelö- dünik, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk kiált a bar­na arcú, kék szemű tizedes: „Hej, emberek, besózták ma­Alan Sillitoe • FUmefc, (A hosszútávfutó magá­nyossága) novellák, s egy jelen­tős regény: Az ajtó kulcsa jelzi hálunk Alan Sillitoe nevét. Az tngol író. nemrégiben a Szovjet- ímijba látogatott. Erről az utazá­sáról írt könyvéből (Üt Volgográd felé) vettük szokat a részleteket, amelyekben a világ legnagyobb vízerőművénél, a bratszkinál szer­zett élményeit Írja le. rándított. Gibraltár ügy emel­kedett ki a szürke tengerből, mint semmitmondó, megfa­gyott kődarab, amikor egy ja­nuári reggelen áthajóztam a szoroson, amely összekötötte a behavazott Spanyolországgal. Úgy tetszett, hogy a szikla fölött terpeszkedő felhők la­posra nyomják, osszetörpítik. És a székesegyházak se ráz­tak meg: Canterbury, Palma, Granada, Notre-Dame. ... A gátépítés mérnökei­nek átlagkora harminckét év. A főmérnök harminchat éves. Kísérőm felvázolta jegyzetfü­zetembe az építkezés követ­kező fázisait. A bratszki erő­mű jelenleg a legnagyobb a világon. de a Jenyiszejen. Krasznojarszk mellett már épül egy nagyobb. Bratszk, melyet negyvenezer ember épített, a huszadik század emlékműve, az orosz forrada­lom nagy materialistáinak, a huszadik század eszméinek szülötte. Egészen a folyó kö­zelébe ereszkedünk. Az őrült sebességgel száguldó vizen a nap színképe rezeg. Tréfál­kozik a mérnök: lám. gátat építettünk és szivárványt is alkottunk. Gyermetegen mon­dom: azt hittem, csak isten teremthet szivárványt. — Amint látja, Lenin teremtett — feleli a mérnök ... ... Leszállt a szürkület. Szállodai ablakom a Bratszki- tengerre nyílik. Különös ér­zés tölt el a gondolatra, hogy én, az angol, itt vagyok Szi­béria szívében. A tenger fe­lől kutyaugatás hallik, meg­töri a csöndet. Vacsoraidő van. A víz vadul forgatja a MIESŐK I FIÚ TUSSAL, TOLLAL pírra vetettem magamnak, terjedelmes írás született. Tehát csak tőmondatokban: Minden idők fiatal művésze­tét jellemzi az új akarás. A valóban újat abban tudom elképzelni, hogy az alkotá­sokba kerüljön a mai éle­tek indulatisága. Vászon és festék kellene. RENGETEG RAJZA VAN. Többségük kidolgozásra váró ötlet. Nézem a tömb tar­talmát. Egy alak, esernyővel a kezében, szárítókötélen, rá­pompás táncba kezd. úgy örül, mint az ember. Ezeket értem. A többi rajz még feszesen magába zárja tit­kát. Vászonra, festékre vár. Ezeket csak Kovács Sándor érti. — Váci, csepeli, mezőkö- éésdi kiállításokon szerepel. Ezekre nyilván nem a ki­művelt szemű, beavatott mű­élvezők, hanem az úgyne­vezett egyszerű emberek tér­nek be elsősorban. Mi a vé­leménye, megértik? — Közvetlen és teljes meg­értést nem kalkulálhat be az ember, hiszen a vizuális kultúra terjesztésében akadna tennivaló. Ismeri azt a mon­dást, hogy többek között és elsősorban azért olvasnak, olvasgatnak oly sokan iro­dalmat. mert gyerekkorukban megtanították őket a betűkre, az iskolában. Képet nézni nem tanították meg... De arra, hogy a többség sem csak a dekorációs lelkületű ké­peket igényli, elmondok egy példát. Nemrég a szabadban festettem. Gyors, elnagyolt, foltos vázlatokat. Mögém állt egy arrajáró munkás. Azt mondta nekem „Milyen igaza van. Én már majdnem elfe­lejtettem a kéknek és a sár­gának örülni.” TERVEIRŐL KÉRDEZEM. Utazni akar a következő hó­napokban, új élményeket, be­nyomásokat szerezni. Erre gyűjt. Lakásra, frizsiderre, kis vagy nagyképernyős televí­zióra nem gondol. Tűi mesz- szire sem tervezi az életét. Csak a munkáját. Padányi Anna önarckép. aggatott pelenkák fölött egyensúlyoz. A kötél végét egy kis házhoz kötötték — a háttérben falusi templom — másik végét egy űrrakéta kilövő szerkezetéhez. A muki meg csak egyensúlyoz ... Ika- rusz-sorozat. A szárnyas em­ber győzedelmesen, repülés­re készen gubbaszt a csúcson, alatta a mélység — külön­féle vicik-vacakok halmaza. Lósorozat. A mén groteszk, £ HUSZONEGY ÉVES KORÄ­^ BAN jött fel Mezőkövesdről. 2 Magára figyelő, mély hangú, f furcsa gyerek volt. í £ A Képzőművészeti Főiskola \ diákszállásán lakott. Délelőt- 'í tönként a Dési Huber 1st- ván művészkörben, este a fő- £ iskola előkészítő tanfolya- \ mán rajzolt. Közben valahol J dolgozott a megélhetésért. Ne- Í vetve mondta, hogy kefiren £ és kenyéren, plusz napi tíz J cigarettán hónapokig meg le- J hét élni. Később felvették a főiskolára. Ennek már hat £ éve... Mikor a napokban ^ Kovács Sándor festővel meg- J beszéltük a randevút, a ta- lálkozásnál azonnal ráismer- \ tem. y £ — Hol tart? A rajzait gyak­^ ran látom az irodalmi új- ságban. í £ — Nemrég szerepeltem a J Fiatal Képzőművészek Stú- diója kiállításán, tavaly má- jusban önálló tárlatom volt ^ Dunakeszin, ősszel pedig részt £ vettem a Pest megyei Kép- ^ zőművészek Csoportja váci kiállításán. A megyei cso- porttal jelenleg a Csepel £ Autógyárban mutatjuk be J munkáinkat. Május elsején j otthon, Mezőkövesden nyílik ^ meg egy tárlatom. ! Megtudom, hogy vászonra, ! festékre ritkán van pénze, j Marad a toll és a tus. A fiú \ most egyébként segédmun- í kás, csomagoló. Hajnalban í jön be Dunakesziről — ahol ! másodmagával lakik egy al- ; bérletben — vonattal Pestre. ! Mikor véget ér a munkaideje, j hazamegy, elkezd dolgozni. ? Közben számolja, mikor jön a [ hétvége — az a két napja ; teljesen az övé. \ : — Furcsa elgondolni, hogy; • mások szórakoznak, színház-! ; ba, moziba járnak. De amúgy! ; elégedett vagyok. Végül is az; i elhatározásaim, a saját szem- i ; pontjaim szerint élek —•; ' / • mondja. 5 j Látom és érzem az el-; : szántságát. Mit akar? * — Ezt röviden megfogal-' mazni nehéz. A múltkor pa- ? púkat, hogy nincs maradhat­n&kjuk?" Tudakolja, melyik a bandavezér és már kiált is rám, néven nevezve: „Hajdtis- ka, ide hozzám F Így. Mint valami porosfülű bakó nőik. Káromkodnék én egy nagyot, — mert úgy érzem már minden mindegy —, de rámnevet a szép kék szemével a sarzsi és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi városon össze találko­zik egyik falubeli a másikkal: „Egy tapodtat se innen, szük­ség lesz magukra.” Kérdem tőle: „Talán kalászböngésző­nek maradjunk?” Az csak szo­rongatja a kezemet, olyan is­tenesen, hogy a tenyere mele­ge megcsapja a szívem tájé­kát. Visszakérdez: „Mit gon­dol, sztrájktörőknek jöttünk ide? Mit gondol, ha október­ben kibújok ebből az angyal­bőrből, nem megyeik vissza a Ganz-vasöntöbe ? Alig várom, hogy megcsapoljam az én jó kis kupolakemencémet.. I « intha a szeretőjét emle- m getné, úgy beszél a híd­daruról, torokemelőről vagy mifenéről, aztán félkarral megölel: „Kiadtam a fiúknak a parancsot: aki ma énnálam jobban kaszál, annak három napi egyes jár ... Mi lenne, ha a munkás a munkással nem fogna össze az ilyen tíz­ezer holdas bárók ellen?’' —Kézbefogta a kaszát, utá­na a többi. Unamfia, úgy el­kezdték pocskolni azt a búzát, hogy belémfájdult. Mit szól­jon az intéző? A nagyszakállú istent húzza lábánál fogva az, égből, krucifikszeziík kegyet- i lenül. Több se kell a tizedes- \ nek, levágja a kaszáját, úgy] hogy élével fúródik a földbe:■ „Aki jobban tudja: csinálja.’’! A krucifikszes kiáltozza:! .,Hadbíróság elé állíttatom, fő-1 belövetem valamennyit.” A\ keik szemű olyasfélét felel,1, hogy attól még nem telik megj a báró úr magtárja. MinekI szaporázzam a szót. a vége az! lett, hogy az intéző odafordul! hozzám, erőlködvén, hogyi megkapjuk a tizedik keresztet, j ha azonnal hozzáfogunk aj munkához. — Hozzáfogtunk. Az én Ju-i lim el akart kezdeni meginti valami paposat, de elhallga-j tott, mert a kék szemű nótát j parancsolt az induló katonák-' nak. Lépésük egyszerre dob-' bant a poros úton; azt dalol- J ták: „Megszabadulok, meg is! házasodok. Azt veszem el, akití én akarok ..Olyan szép volt! a nótájuk, ■ hogy muszáj volt', velük dalolnom, másként ta-'j Ián kicsordult volna a sze-; memből a könny. í az építkezésről, vagy olvastak róla, megtetszett nekik a gon­dolat és eljöttek. Voltak, akik bevallották, hogy a magas munkabérek vonzották ide. Akadtak, akiket a szüleik hoz­tak magúkkal. Ketten kijelen­tették: szeretnek utazgatni az országban, s ha itt az építke­zést befejezik, átköltöznek Krasznojarszkba vagy az Uszty-Ilimbe. Kérdeztem, ho­gyan szórakoznak? Nyáron, szünnapokon vagy több napos ünnepségeken kirándulnak a tajgába, s ott campingelnek. A május elsejei ünnepre nagy kirándulást terveznek. Egy kislány meghívott, tartsak ve­lük. Nagyon örülnénk, mond­ta, ha velük mennék. Azt vá­laszoltam, bármennyire is sze­retnék velük tartani, már visz- sza kell mennem Moszkvába. Milyen kár, mondták. Igen, nagy kár, mondtam én is, de talán majd ha újra visszatérek egyszer Bratszkba ... ... Hol van London, Anglia, a családom, a múltam? Bratszkban így beszélnek: „Ide házat építünk1’, vagy „Űj gyárat helyezünk üzembe", vagy „Itt gátat építettünk”. Angliában mindig csak ezt hallani: „Azt mesélik, hogy jö­vőre it't házat fognak építeni.” Ha megkérdeznék egy notting- hami munkást: „Mit építenek itt, barátom?” így válaszolna: „Hát valami erőművet akar­nak építeni’1, vagy „Megint úji irodaházakat építenek.” A; Szovjetunióban egyszer sem | hallottam, hogy „építenek”, j hanem mindig csak azt, hogy ] „építünk”, bárki mondta is, i író. tanácselnökhelyettes, bök- í szoló a bratszki sportcsarnok- i öan, taxisofőr, munkáslány.: Annyira már tudok oroszul, j íogy felfogjam a különbséget \ i „mi’’ — s az „ők”, a „ne-; tünk” és a „nekik” között. . .! Pető Miklós fordítása ! turbinákat s termeli a kilo­wattórák millióit. Az embe­rek fényt adtak e vidéknek. Harcba indultak a természet ellen és elragadták hatalmá­nak egy részét... Az oroszok úgy mondják azt, hogy „a for­radalom előtt" és „a forrada­lom után”, mint mi Angliá­ban: „Krisztus születése előtt” vagy „után”. A gát tetején kis vörös zászlót lenget a szél. Csodálatos gondolatom tá­mad: az utolsó háborút a föl­dön a béke fogja megnyerni. Szibéria szüli az optimiz­must . .. .. . Reggel két iskolát ke­restünk fel, a munkásklubot és az óvodát, este a techniku­mot, a mozit és a színjátszó csoportot. A befagyott tenger­part mentén haladtunk. A nap úgy égetett, hogy egy nap alatt jobban lesültem, mint Marokkóban egy év alatt. Az egyik iskolában éppen angol órát tartottak. Megkérdeztem a tizenötéves gyermekektől, melyik angol írót szeretik leginkább. Galsworthyt. Ja­mes Aldridge-t, Priestley-í, Graham Greene-t — hangzott a válasz. Elbeszélgettünk an­golul. Egy kisleány megkér­dezett: a színesbőrű gyerekek Angliában együtt tanulnak-e a fehérekkel, vagy külön? Felvilágosítottam, hogy ná­lunk nincs faji megkülönböz­tetés. Ebben az osztályban oroszok, burjátok, örmények, kazahok tanulnak ... ... Az esti iskolában meg­kérdeztem néhány munkástól: mi hozta őket ide. Bratszkba? Egyesek, főképpen leányok, azt mondták, hogy hallottak 'íj jjgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások ^ májusi menetéről... megint írni szeretnék, mert megin láttam. Soha nem fogom tudni kifejezni, amit emberi szi % vemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a fejemet és gyámot $ talanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorú $ nak, aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenset | előtt. Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végig ^ nézem a szocialisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik éi ^ dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendben, csoportok ^ ban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekelnek, fel % felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, a. $ ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamo % sok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik | A zászlók hímzett betűi fénylenek a májusi napon, a zászlói $ egy munkás viszi, s a zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot ^ egy-egy fehérruhás kis leány tartja kétfelől. Múlnak a sorok $ csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messzi £ ről és még messzibbről fúvószenekaraik fájdalmas hangja ^ hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fárad- $ tan és végtelen reménnyel a boldogság és az igazság felé za­\ rándokolnának messzi, messzire, a világ végire, y Nézem a végtelen menetet és szeretnék minden emberi ^ külön megnézni, de úgy múlnak előlem, mint a Duna hab- % jai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a mun- % ka, a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, láza- \ dás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a telcinle- f tem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendő- j jét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét o !11 virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit gondoljak mind- j erről? Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta j buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel: ... szabad lesz a f jövő ... Egy kis vörös, púpos ember jön, az is -énekel... Egy / sor leány jön, fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyik- ! nek a lábán vörös harisnya, énekelnek... mi dolgozunk, nagy ! hasznot hajtunk... Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang ! kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemok- ! rácia! ! tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rö­! Ifi vidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállók és ! nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirág- ; zott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiál- ! tásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegé- í sét, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak a ; szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog az utcán könnyezni. Budapest, 1913.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom