Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

TAKAJ'S GYULA:

MÁR TÖBB*

Amit te adsz nekem, már több, mint szerelem.

Italom vagy és kenyerem!

Minden tetted, energiád csendesen itat engem át, mint csecsemőt az anyamell teje, rózsásítsz s emelsz a mindig közelibb csillagok felé ...

Szeress, itass én asszonyom!

Ebéded, reggelid és vacsorád, gondod, kezed, terített asztalod szebb, hajnalibb tájakra nyit napot s mint rántás, só ételhez és

a vershez tiszta szó, úgy épül általad nekem s nekünk mindaz, mi szép s hazánk: mindaz, mit szeretünk.----------------- |

• Takats Gyula Evek, madarak című verseskötete, amely ^

az ünnepi könyvhéten jelenik meg, harminc év verstermé- ^

sének válogatása. Ebből a kötetből vettük Már több című |

versét. *

mgyan! Nem fs

f Mm értem magam. Hát \ M /M egy id.egen fiatal nő halálát is esztétikai, érzelmi örömökre akarom felhasználni? Néha megesik, hogy senki nem érthetetlenebb és idegenebb az embernek, mint saját maga.

Az arcom sima. Ma kivételesen jól sikerült a borotválkozás. Döntöttem. A templomba nem megyek. Ez túlzás. Igaz, mélyen belehuppantam ebbe az életbe, ezekhez az emberekhez már vastag és rugalmas szálak kötnek, amelyek akkor sem szakadnak el, ha egyszer hazaérek.

Tehát a templomba nem megyek. De a temetőbe, igen, a temetőbe ki kell mennem. Nem tudom, merre kell kimenni a temetőbe. Még azt sem tudom, hogy csakugyan ki kell-e mennem. Talán Belt- ramelli kivisz a kocsiján. Fel kellene hívni őt. Tárcsázok. A Clinica Vall’ d'Olivót hívom. Beltramelli doktort keresem. Várok. Vagy két percig is várok, amig a telefonhoz jön.

• Gods Gábor Magányos utazás című regénye az ünnepi könyvhét egyik érdekes müvének ígérkezik. A regény fő alakja Tóth Flórián író, aki az olasz tengerparton tölti a nyárvégét- Az ö vallomása a szerelemről, életről, halálról, magányról és közösségről — ez a regény, amelynek egyik szép részletét adjuk közre.

GODA GÁBOR:

Tengeri szél *

— Bocsásson meg — mond- mennyi műgonddal helyezja —, de éppen vizitem volt.

— Természetes. Azért hívom, mert a tanácsát akarom kérni.

— Parancsoljon.

— Nem tudom eldönteni, helyes-e, ha kimegyek Mar- gherita temetésére vagy sem. Nem szoktam temetésre járni. Egyszerűen nem bírom.

— Hát akkor? Hiszen már döntött.

— Nem döntöttem, mert most mégis úgy érzem, hogy ki kellene mennem a temetésre.

— Ne ürítse fenékig egy nyaralás örömeit.

Bevallom, meghökkentett Beltramelli válasza. De megértettem.

— Egyébként — folytatta —, én a templomi beszerelésre megyek tíz órára és onnan kocsival a temetőbe.

— Megtenné, hogy mielőtt kimegy a temetőbe, értem jön?

— Természetesen — mondta Beltramelli. — Természetes, hogy magáért jövök. Hát kiért is mennék? Hiszen majdnem együtt haltunk meg. Illendő, hogy most együtt menjünk más temetésére.

Ezt nem, tréfásan mondta, inkább tragikusan.

— Köszönöm, várom.

z imént még tejesen /B tiszta égbolton várat------J-M- lanul jelent meg néj

T hány szinte mérgesen sötétlö felhő. Honnan jönnek, merre tartanak, nem tudom. Miféle szél hajtja őket? A levegő mozdulatlanságába beleröppent időnként suhogó szárnyakkal a szél. Olyan váratlan és földöntúli volt, hogy a jámbo- rabb ember látomásos képzete arkangyalt vélt volna benne felfedezni, aki jókora szárnyaival átszeli az egyházi égbolt biblikus kékségét. Utána ismét csönd és nyugalom üli meg a tájat. Magam előtt látom a gyászoló gyülekezetei a templomban, a koporsót, a papot a magas kereszttel, hallom a Circum dederunt me-t és a hangok közt bujkáló zokogást. Magam előtt látom Nerinát, csak képkeretbe kellene őt állítani, feje fölé aranyból glóriát rajzolni, és ember legyen a talpán, aki nem vetne keresztet.

Mihez kezdjek? Tudom már. Felnyalábolom a regény kéziratát, és visszatérek a teraszra. Olvasom, olvasom bogarászó szemmel. Meglep,

tem hőseimet abba a balatoni tájba, amelyet aprólékosan ismerek. Nem, nem tudnék a Ligur-tengerről írni; még azt sem tudom, miféle halai vannak, a vidék törvényeit sem ismerem, állatvilágáról sem tudok semmit vagy csak olyan általánosságokat, amelyek ugyan jellemzőbbek emberekre és állatokra, mint a tudományos rendszerek, de a hitelesség ébresztése szempontjából mégis elégtelenek. Ilyesmiket olvasók könyvemben, és e szövegtől kissé meg is borzadok: „A part és a nádas közötti területekén növények tenyésznek, mint az iszapsás, a szittyó, az egyszerű békabuzogány és a gyapjúfű. A mélyebb vizet kedveli a hiná- ros békaszőlő, míg a köves partok felé a közönséges békaszőlő húzódik. Amott moly- hos tölgyek állnak a parókafa közelében, odébb veres- gyűrű-som, galagonya és a virágos kőris.” Szent isten! Honnan írtam ki mindezt?! Akárhonnan, mégis e szavak nyomán valóságos képek formálódnak tudatomban. „Füzes égeresek, nyárligetek váltakoznak, aljukon sűrű, hamvas szeder, iszalag, komlóbozót, repkény és borostyán.” Nyilván megbabonázott egy aprólékos útikönyv. Általa ismerem a gyűszűvirágot, a macskagyökeret, a szamárkenyér virágát, a tátorjánt; neki köszönhetem a madarakat: a búbos vöcsököt, a dankasirályt, a küszvágó csért, a szárcsát, a kormoránt, a zöld lábú vizityúkot és a vörösrécét; neki köszönhetem a balatoni halakat: a kösüllőt. a fogast, a gardát, a szélhajtó küszt, a naphalat, hogy a csukát, a pontyot és a harcsát ne is említsem.

S ■*. jn át még mennyi min- áM'. dent tudok az ott- sMM J honi emberről, Lr útikalauz nélkül.

Nem akkor tud az ember a maga világáról valamit, ha csak az általánosat ismeri, s akkor is keveset tud, ha csak emlékanyagára bízza rá érzelmeit. Va’ahol ott kezdődik a mélyebb ismeretség, ha az emberek bonyolult asszociációit is követni tudjuk. Nem a folklór mentén ismerem a hazai világot. Az illúziók árnyékát sem engedem hőseimre ráborulni, és nem száműzöm mindazt, amit időnként el- szürkitenek azok, akik megszokták már a jót is. Hogyan is mondja Rokka professzor a történelem egy dühödt pillanatában néhány konzervatív tanártársának: „Mit

akarnak? Engem akarnak a valóságra tanítani, aki láttam a valóságot naponként megbirkózni a hazugsággal. Röste Ilik dicsérni azt, ami jó? Megörültek? A nép szerete- tére akarnak rávenni maguk, akik a nép fogalmát még a legendák szorításában érzik csupán. Mtért akarnak kiátkozni engem a katedráról, aki nem értem be a maguk harminc szóra zsugorodott világával? S ha még ennek a harminc szónak ismernék igazi jelentését! [ Nép, haza, nemzet, faj, és so- • rolhatnám mind a többit: va- j jón megegyeztünk e fogalmak mindegyikében? Nem : ül-e még mindig az az ár- valányhajas, pántlikás kalap a fejükön, amit az évszázadok a nyakukig húztak? Elégedetlenek velem? Már nézzék el nekem, ha így mondom maguknak: „Önök tökfilkók. Hát nem veszik észre, hogy a lényeg az a változás, ami társadalmunkban értelmi és érzelmi úton egyaránt végbement a magán- tulajdonnal kapcsolatban. Mondhatnék erre száz példát is. Ilyeneket: ki akar latifundiumot? Ki akar tulajdonában egy bankot birtokol- ni ? Nem az egyházról beszé- \ lek. A népről. De nem ilyen ; példákat mondok. Csak a lá- ; nyokat említem. Már nincsenek \ általánosságban, úgymond ,,el- \ adó lányok”. A házasság már : nem gazdasági szerződés,

I mint a római jogban. Az ér- | zelmi és fizikai együvé tar- i tozás vágya érvényesül a

szerelemben, és megbukott a hozomány perdöntő jellege. Csak nevessenek. Az én reményem, hogy diákjaim között alig van olyan, aki jövőjét a hozományra építi. Ez nem legenda, ez nem ár- volányhaj, ez nem nacionalizmus, ez nem folklór: ez ma Magyarország.”

A fejem csóválom. Látom magam előtt Rokkát, ahogy mérgesen és fújtatva vitatkozik. Pápaszeme mögül fürkészve néz szét. Aztán még csöndesen hozzáteszi: „A lét határozza meg a tudatot. De a létnek is, a tudatnak is egy kicsit segíteni kell.” Tűnődöm, így hagyjam-e ezt a jelenetet vagy sem. Itt-ott változtatok a szavakon, s szeretném Rokka szavait szelídebbé és gazdagabbá tenni. Gondolkozom, de még így hagyom.

ár megint ez a im/s szél! A tenger- tM M re nézek. Hirte- h.—' * len támadó vihar kavarja

meg a hullámokat. Magasra csapnak, tölcsérek képződnek, és pillanatok alatt a csónakokat is e tölcsértornyok tetején táncoltatják. Iszonyatos a hirtelenség, amellyel a természet változik. Itt úgy mondják: trom- ba marina. De az a tengeri trombita felkavar egyszerre mindent. Felkapja asztalomról a papírlapokat, s szállnak a lapok a levegőben szerteszét. A száznegyvenhetes oldal elrepült, az egész Kolos- ka-völggyel együtt. A száznegyvenkilences oldal valahol messze száll a Balaton- vidéki madarakkal és fákkal egyetemben. Az ötszázadik oldalon Rokka előadása fenn kavarog a légben. Hőseim, az Ágnesek, az Ádá- mok. a Rokkák, a tájak, a városok, egész Magyarország szerteszét száll mindenfelé, a lapok beleütköznek a pálmák leveleibe, ellepik a sétányt, egy-egy autó átgázol rajtuk. Futnak, száguldónak a gyerekek utánuk. Az erkélyen állok, onnan kérlelem őket: — szedjétek össze a lapokat. — Majdnem így mondom: Szedjétek ósz- sze Magyarországot. És ösz- szeszedik a kéziratlapokat, hogy ismét összeálljon a feldúlt Balaton, a mozaikokra töredezett Budapest, az egesz otthoni táj, egész Magyarország, amely e percben még porral keverten szálldos és kavarog a légben, lent kúszik a földön, és remegve lapul a pálmák tetején.

Én is lerohanok az utcára. Hadd segítsek én is. Vagy tíz gyerek is vágtat. Micsoda pompás mulatság! Néhány lapot a szél a tengerbe sodort. Hajrá utána! Csuromvizesen emelik ki a vízből Darabont Ágnest.

Trombitál a tenger! A gyerekek rohannak! A kézirat lapjai nagyjából ismét egymásra halmozódnak, s csak néhány fékezhetetlen lap száguld még szerteszét.

Beltramelli kocsija e hadjárat közepén áll meg a kapu előtt.

— Mi történt? — kérdezi.

— Egy váratlan szélvihar szétvitte regényem lapjait.

— A kocsimban is van egy oldal. Nem tudom elolvasni, csak a számot: százhetvennégy.

— Köszönöm — mondom.

— Együtt van ismét az egész? — kérdezte a doktor.

A kocsi hűtőjén számolok: százharminchárom. százhat- vannégy, és számolok rendületlenül, és a gyerekek körbe- állnak, és velem számolnalk, és mintha büszkék lennének, hogy segítettek nekem újra összeállítani azt, amiről nem tudják, hogy micsoda.

— Siessünk — mondja Beit- ramelli. — Ne késsünk el.

— Egy oldal hiányzik.

Beltramelli udvariasan türelmetlen.

— Temetésről nem lehet elkésni — mondja,

— De hiányzik egy oldal a regényemből.

A Via Giulia felöl szinte szálltm érkezik egy szeplős gyerek, kezében a száznyolcvanhármas oldallal. Hálálkodom, és boldog vagyok. Ismét együtt van a regényem, és benne egy kicsit talán: egész M agyarország.

Beltramelli gázt ad. Szá- guldunk a temető felé.

PABLO PICASSO: BEKE

léje a sötétben. A lelkész elvette, megszagolta, letörte a felét, megenyhülten evett, a másik felét felnyújtotta a felsőbányái volt metszőnek.

„Előkelő keresztény urak civódnak végettem”, gondolta az büszkén és majszolni kezdte a sajtot. „Tábori előkelőségek!"

(S ez volt az igazság. Mert a kétméteres termetű lelkész s a vézna berlini sikkasztó — mindketten evek óta ették a koncentrációs rabság kenyerét — egyaránt az úgynevezett „tábori előkelőségek" rendjébe tartozott. Kivételezett foglyok voltak: németek. Ketzlick lelkész havonta kaphatott kívülről csomagot és harminc márkát, a sikkasztó ágya alatt pedig egy fonott bőröndben kincsek: hét arany karóra, töltőtollak, dörzstörüiközők. selyemingek. tojások, krumpli — csupa itteni szerzemény.)

— Du! Róka, alszol? — kérdezte a sikkasztó.

„Beszélgetni akar, talán még sajtot is ad” reménykedett a volt hírlapíró. Hangosan meg így szólt. — Hallgatlak.

— ... Ott hagytam abba tegnap este — szólt a sikkasztó lehunyt szemmel —. hogy annak a gyermekkertésznőnek igazán elsőosztályú, telt fehér mellei voltak. Inkább kissé hegyesek. Hiszed?

— Miért ne hinném? — kérdezte Róka Lajos.

— Csak mondom. Síkos volt a bőre. Szóval mindjárt vacsorát főzött nekem.

— Sajtot?

— Hogyhogy sajtot? — kérdezte meghökkenve a hírneves sikkasztó.

— Csönd! — mondta egy elkeseredett hang távolabbról.

A görög foglyok a sarokban erősen köhögni kezdtek.

— Maman! — szólt vékony’ hangon egy haldokló francia fiú.

A FELSŐBÁNYÁI volt metsző

________________ lemaszott

az ágyából, és csoszogva indult az illemhely felé.

— Egy drezdai gyermekkertésznő miért főzne nekem sajtot vacsorára?----kérdezte

m

ost már kissé ingerülten a sikkasztó, azután választ sem várva, folytatta. — Gombócot csinált. Valódi gullászószéval. A nő hasáról még nem beszéltem neked?

Várt a feleletre.

— Anyajegy volt rajta balra. a köldöke mellett! — válaszolta unottan a hírlapíró. Torkig volt ezzel a történettel. — Mindegy! — tette még hozzá elhamarkodottan.

Kis csönd volt.

— Hogyhogy mindegy? — kérdezte azután felháborodottan a sikkasztó.

Üjabb csönd.

— Bocsánat — mondta Róka Lajos szolgalelkűen, s nagyot nyelt.

Hallani lehetett a sikkasztó hangos, gyötrődő lélegzését. Csak meg ne bolonduljon a sötétben!

— Nyolc évi fogság után még most is előttem van annak a nőnek a hasa — mondta végül, és visszadob a párnájára.

— Boldog újévet! — szólt egy hang lengyelül az egyik távoli sarokban.

— Radosewszki — mondta a volt magyar hírlapíró. — Ra- dosewszki. boldog újévet!

De választ nem kapott. A

tárt ablakok felé nézett, s látta a kavargó hópelyheket, hallotta a szél sivítását, a szeme teljesen megszokta már a homályt, s nézegetni kezdte — mint minden este. elalvás előtt — a földszinti fekhelyével szemközt gubbasztó, öklöm,nyi lakattal lezárt, két sötét tölgyszekrényt. Az egyikben a vagyont érő hivatalos gatyákat tartották az arra illetékesek, a másikban a könyvtárat.

A németországi gatyákról most ne beszéljünk, nézzük a könyvszekrényt!

Ez utóbbi szekrény őre egy bivalyképű német „hivatásos bűnöző” szerda délután öttől hétig, könyvtári órák alatt néha minden ok nélkül megpo- íozta a kölcsönzésre várókat. „Művelt vagy?*’ — kérdezte, halk gyűlölettel az ilyen pofon után, s szűkülő pupillákkal nézte áldozatát.

A KÖNYVTÁR polcain, né____________ met bölcsészek elsárgult kötetei mellett ott sorakozott a Mein Kampf hét vadonatúj példánya. Ezeket olykor erőszakkal tukmálta egy-egy szabódó kónyvköl- csönzőre a bivalyképű könyvtáros: például a szelíd képű felsőbányái • metszőnek, aki egyáltalán nem olvasott világi könyvet, kétszer is kiadta már. Első ízben, mikor azt tétovázni látta, csak egyet ordított rá. a második kényszerkölcsönzésnél azonban már egy pofont is kapott a pulykavörösen, jiddisül méltatlankodó szegény ügyfél. Olyan szelíd fogoly azonban nem akadt, aki a szolidaritás Íratlan szabályát megszegve ebbe a könyvbe akárcsak bele is lap

ozott volna. Ellenben a bi- j valyképű könyvtáros két ízben j talált már egész egércsaládo- j kát a fekhelyének szalmapár- j nájában. Hogyan kerültek oda? :

A könyvtáros díszpolcán, egy] teljes Goethe díszkiadás szóm-: szédságában. érthetetlen okok- ] bői ott szomorkodott aranyos j kötésben Csermely Gyula Top- ] ríni nász című regénye magya-: rul. Légrády Testvérek kiadá-i sában, továbbá egy ronggyá olvasott litván nyelvű szakács- könyv 1872-ből, valamint Tacitus Germauiá-ja németül. A könyvtár további nemzetköziségét három francia Verne-regényen kívül néhány török mű és egy kedvelt holland hadtörténelmi zsebkönyv biztosította.

' A könyvtár legnagyobb kincse, az idők igazi jelképe azonban egy hetilap: a Münchener Illustrierte Zeitung négy, aránylag friss bekötött évfolyama volt, Hitler Adolf vezér és kancellárnak kétszázhuszonhárom fényképével. A vezér és kancellár minden egyes jobb és bal szemének helyén egyszerű lyuk kacsintott az olvasóra a papírról.

összesen négyszáznegyvenhat lyuk. Világtörténelmi lyukak. Engesztelhetetlen körmök kaparták. Idehurcolt európai emberek körmei.

Mos sötét volt. Éjszaka.

... A SÖRÖSHORDÓ csapjá__________________ bél

ü

temesen csöpögött a sör az alatta álló dézsába. Az írnok asztalán a másnapi létszámjelentés kitöltésre váró példánya, előre megdátumozva:

1. Januar 1945. Dachau.”

A világ legeszelősebb rabkórháza volt ez.