Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)
1965-04-04 / 80. szám
12 rear tie eret kMítUmd 1065. ÁPRILIS 4, VASÁRNAP „Az én galambocskáim“ | Bárányi Ferenc: C söndesen pereg a szó róla, a maholnap négy esztendeje halott íróról, akinek derűs, bölcs mosolyát halotti maszkja olyan szelíden örsi a könyvszekrény üveglapja mögött. A kályha parazsának vibráló fénye meg-megcirógatja a gipszfehér arcot. Ilyenkor megélénkülnek rajta a vonások, és mintha lobbanna a lehunyt szem is, amelynek világát nem a halál oltotta ki 1961 szeptemberében, hanem több, mint négy évtizeddel előbb a háború, amikor Szántó György, a maga választotta pályáján éppen induló fiatal festőművész, súlyos fejsebet kapott a messze frontok valamelyikén. Áthatolhatatlan sötétség borult rá, de a vakság nem tudta kioltani a lelkében felszívódott ragyogó színeket. Látóidegeivel együtt nem sorvadt el a benne élő művész. Az ecset tóttá alakult át kezében és azon keresztül áradtak tovább a színek. A színek, amelyek a Garas utcai szép lakás falaihoz simuló vásznakon az íróvá, költővé teljesedett művész festőálmait idézik ma is. A dél beszél róla. az örök munkatárs, a feleség, aki a fekete évtizedek alatt hűséges szeme volt az írónőik. Méltó arra, hogy — helyette és neki — ne csak nézze, de lássa is a külső világot. Nélküle nehezen született volna meg a Stradivari, a Bölcső, a Hajdútánc, a Földgömb, az Aranyágacska, meg a többi, mintegy negyven szép regény. Nélküle talán nyomtalanul elsüly- lyed a vaksötétben minden szín és minden alom. A kokssparázs fénye meg-megcsülan az üveges könyvszekrények polcain sorakozó kötetek aranyán is. Egész könyvtárnyi a Szántó-könyv. A hossztí sorokat az a kötet zárja le, amely már váratlan halála után jelent meg és utolsó, talán leglíraibb két regényét öleli egybe. Az egyik a Weimari árny- játék, Goethe, a költőóriás törpévé zsugorodó fiáról szól, a másikban, a Beszélő festményben, Munkácsy Mihály világhírű Mil- ton-kompozíciója elevenedik meg. Ezt, amelyben Szántó György szinte Prosperóként mond megbékélt búcsút a színek és álmok egész Százféleképpen, de valahogy í mindig. Aki kezet nyújt ne-: kik, annak már nyert ügye: van. Ilyenek ők, az én ga-í lambocskáim, közelről. Hogy i isznak és verekszenek? Iste-j nem, nem is volnának fér-| fiák, ha nem tennék. * Halkan emlékeznek a lapok. ■ Néha finoman pattog a pa-\ tázsló koksz az öblös kályhá- • ban. Különben olyan mély a ] csönd, mintha csak most halt] volna el valakinek a szava. ] Magyar László Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, foly ton-foly vast pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Fuller bácsit, hogy mindig csak bújócskát játszik, a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek. S Faliér bácsi nyújtózott egyet. világának, halála előtt alig néhány héttel fejezte be. A z elárvult íróasztalon pihen régi, rozoga írógépe. Közel negyven esztendőn át szinte szüntelenül ontotta az igazi „vakírás”-sal telerótt lapokat, hogy aztán vaskos kötetekké kristályosodjanak. A kézirat garmadát egy sötétbarna fiókos szekrény őrzi, ódivatú, öreg bútordarab. A régi munkákon, a már megjelenteken kívül az egyik fiók négy olyan regény kéziratát is rejtegeti, amely még megjelenésre vár. És őrzi az iró 1946 óta írt naplójának, valamint regényes önéletrajzának kéziratát is, amely Homokóra címén harmadik kötete lesz a Fekete éveim címmel indult mllomásoknak. A felszabadulás huszadik évfordulójának megünneplésére készül ebben az évben az egész emberiség. Joggal, hi szén a második világháború végével a törté- j nelem legszomorúbb és legszégyenteljesebb} zsarnokságának lidércnyomása alól szaba-$ dúlt föl. Lapozgatva a Homokóra vaskos J kéziratcsomójában, előkerülnek a fölszaba-t du lás pillanatainak emléklapjai is. 1944 tavaszán, amikor Hitler hordái meg-f szállták ezt, a már koldussá tett országot, aj vak írónak is menekülnie kellett Budapest- J ről. Aradra ment, ahol édesanyja és rokonai f éltek. Néhány hétig tartó látszólagos nyu- \ galom után már ez a Maros-parti város sem j nyújtott biztonságot. Hitler honi pribékjeiJ egyre fenyegetőbben kerülgették ■ a t>ak írót,; az első világháború rokkantját. Egy félelme- 5 tes emlékű nyári éjszakán parasztkocsira ült és Lippán rejtőzött el. Ottani jó barátok haj- f lékában talált menedéket. Egyetlen éjszakát; töltött elrejtőzve az ódon városkában, mert j másnap már bevonultak a felszabadító szov-; jet hadsereg első egységei. E zeket Adél meséli, menekülésben ts hű- j séges társa az írónak. Aztán a fehér \ gépírásos lapokon át mintha maga az! iró venné át a szót. A Homokóra 313. lapján J kezdődik ez a fejezet. Az én galambocskáim J a címe. így emlékezik Szántó György: { í — ABBAN REMÉNYKEDTEM, hogy Lippán várhatjuk be, amíg visszamehetünk Aradra. Mondták, hogy Rad- na felöl már özönlenek az oroszok Paulis felé. Reggel azzal a hírrel futott be Bözsi, hogy az oroszok már ide is megérkeztek. Adél kiro- hant az utcára és zokogva borult a nyakába az első orosznak, akit meglátott — A szegény ijedten nézett rá, nem tudta mire ' vélni a dolgot. Adél Arad felé mutatott. „Tata si mama la Átad” — magyarázta tört románsággal. — Az orosz sereg Erdély felöl vonult fel a radnai oldalon. Lippára csak előőrsök jöttek ... Olyan vidámak és magabiztosak voltak, mintha nem kétszázan, de kétszázezren lettek volna... — Fájt, hogy nem tudtam beszélni velük, ha már nem láthatom őket. Mennyi mindent szeretnék nekik mondani. Csak hallgattam beszédjüket, nevetésüket, éreztem, hogy most itt vannak ők, az én kedveseim, akiket 2 annyira szeretek, Gorkij no- f velláiból, Csehov elbeszélé- f seiből, Turgenyev regényé- í bői, itt van köztük Oblo- J mov szolgája, Zakar, Csi- í csikov kocsisa, aki felborítja ^ a bric&kát, itt vannak a hő- ^ sok, akiknek dédapjuk Bo- ^ rodinónál állta a francia grá- ^ nátok gyilkos tüzét. a Ra- ^ jevszkij-dombon, miközben a $ fehérkalapos Pierre Bezuchij ott esettet t-botlott közöttük, a legnagyobb tűzben, hogy Andrej Bolkonszkijjal még egyszer találkozhassék. Itt vannak köztük Karamazoff Mitja, hadnagyi ruhában, vagy Lebjadkin kapitány, eszelős húgával, Vsevolodo- vics Miklós, vagy maga Rodion Raszkolnyikov is, akinek nem kellett megölnie az öreg zálogos asszonyt, most másképpen oldódtak meg problémái. — ÉS KÖZTÜNK VOLT A FEKETE FAL, nem mondhattam, gyertek galambocs- kéim, hiszen gyermekkorom óta ismerlek én benneteket, láttam, ahogy X kormányzóság Z városának utcáin lépkedtek hetykén, vagy dülöngéltek részegen, láttalak, ahogy a cárok hintái elé dobtátok bombáitokat, ahogy akasztani vittek benneteket Muraviev apostollal, a Téli Palota udvarán, ahogy Ga- pon pópa a feszülettel a kezében vezetett rohamra benneteket a kozákok lovai elé, ahogy Juszupov herceg lövöldöz rátok kastélya lépcsőjéről, mert akkor éppen Rasputinnak hívtak benneteket, ahogy verekedtetek tizenhat- ellenforradalmi hadsereggel, Vladimir Iljics Ul,XXNX>XXVXVXXX>XNXV,>^SXNV,XXXXXXXXXXXX\XVXXXXXW.XV'.XXNXXXXXV, belekérdeztem a lényegbe: — Honnan? Miből? — Pestről... — válaszolta, s elgondolkozott. — De hát az ostrom még javában tart... Hogy jut Pestről ide az élelem? Meg aztán ott sincs. — No, no! — mondta, és kezét felemelte. — Nem is azt mondom én, hogy onnan hozzuk, ahol szintén nincs. Holnap Nikolájék, tudod akikkel a görögkeleti teológia épületében ismerkedtünk meg, átmennek Pestre. — Nikolaj? Az a kis tatár filozófus őrmester? — Az. Megkérjük, hogy keresse fel hivatali főnökömet, s adjon át neH egy levelet. A Margit-híd hídfőjénél lakik. — Mit írsz neki? — Ősszel a Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztériumból átadtak kisegíteni a Közellátási Minisztériumba. Ott hallottam, hogy a budai hegyekben titkos élelmiszerraktárát építettek a föld alatt. Volt hivatali főnököm majd megüzeni, hogy hol találhatók ezek a raktárak. Ebben maradunk. A levelet Nikolaj el is vitte. Aztán vártuk az értesítést. Helyette azonban az a hir érkezett, hogy zajlik a Duna. Az időtájt könnyen beletörődött az ember a kudarcba. A közellátást illetően újabb terveken törtük hát a fejünket. Nikolaj sem jött vissza. Tudtuk, hogy a zaj- lés a híd nélküli Dunán legyőzhetetlen akadály. Árunál nagyobb volt meglepetésünk, midőn egy keddi napon torzonborz figura kopogtatott nálunk. Apósom alig ismerte meg: pedig az idegen nem más, mint Élés Károly volt, a főnöke. — Az altisztéin, a csirkefogó, eltűnt — e szavakkal köszöntött ránk Élés Károly. — így kénytelen voltam magam, eljönni. Leült a tűzhely mellé « konyhába, ki se gornbolkozott. — Sietek, még ma vissza kell érnem Pestre. Adjatok papirt, ceruzát. Adtunk. — Hát ide nézzetek. Égy élelmiszerraktárról tudok, Solymártól keletre. Kicsit messze van innét, de biztosra mentek oda. A hivatalos, titkos térképet nem tudtam elhozni, azért küldtem el Horváth Janót, az altisztemet a RottenbüVer utcába, de két nap óta hiába várom, eltűnt. A memóriám azonban kitűnő. Lerajzolom én nektek, s jobban eligazodtok rajta, mint az eredetin. Le is rajzolta. Ivott egy csésze forró teát s már indult is vissza. — De hát, hogy jöttél át, s hogy mész tússzá, főtanácsos uram? yan talán már valami hidféle? — kérdezte apósom a volt főnökétől. — Egy fenét. Kajakkal jöttem át s azzal is megyek visz- sza. — A zajló Dunán?! — Hát nem életbiztosítás, de jegyezd meg magadnak, kérlek, hogy nem hiába ütötték vitézzé ifjabb Élés Károlyt ... Apja után most ő is bebizonyította, hogy valóban vitéz. A solymári föld alatti éléstárat másnap megtaláltuk, de már csak üresen. De erről nem tehetett ifjabb vitéz Élés Károly. Épp azért, mikor újból találkoztam vele — pedig akkor már csak szerényen Elés Ká- rolynak mondta magát, vitéz nélkül — én továbbra is vitézt láttam benne. Bátor embert. Hőst. Már javában állt a Kossuth- hid, mikor egy napon apósom ezzel fogadott: — Kivetette a Duna Horváth Janó altiszt holttestét. Holnapután lesz a temetése. — Hát az meg ki volt? — Élés Károly altisztje. — Hogy került a Dunába? — Nekünk akarta áthozni ez eredeti térképet kajakkal, de a jégtáblák neki nem rr- galmazták. Éléseknél mindennapos vendég voltam. A temetés előtti nap, hazafelé tartva, sem kerültem el őket. Károly bácsi nem volt otthon, csak a felesége. Janóról folyt a szó. Hogy történt, mint történt a szerencsétlenség? — Tudod édes fiam, ilyen az élet — mondta Hermina néni, Élés felesége. — Káro- lyom kedden volt át nálatok, haza is érkezett, mert van Isten! Azonnal ágyba dugtam, fülig, féltem, hogy belepusztul abba az esztelen kajakozásba. Be is lázasodon, két hétig nyomta az ágyat. Szerdán aztán beállított Janó. Kérdeztem: hol késett ennyi ideig? Hosszú a sora méltóságos asz- szonyom, mondta, de az a fontos, hogy itt vagyok, s meghoztam a borítékot is, amit a méltóságos úr kért. Leültettem Janót a konyhába, bementem Károlyomhoz. Mondtam neki, itt a Janó, meghozta a térképet. A kutya teremtette, nyögte Károlyom, akkor mondd meg neki, hogy azonnal induljon. A kajakot tudja hol van, a cím pedig: Hűvösvölgy, Vadorzó utca 5. Mit tehettem mást: elküldtem Janót, hogy menjen hozzátok. A temetés szép volt. A sírnál a gyászbeszédet Élés Károly tartotta. Mártiméit, hivatása áldozatának nevezte a megboldogultat. Olyan szépen beszélt Elés Károly, hogy még saját maga is megkönnyezte. A temetés után együtt vadultunk hazafelé. Hármasban. Élés Károly főtanácsos, Bárdi Sándor, az apósom, és én. Nagyokat hallgattunk. Én meg arra gondoltam, Élés Károly már nálunk volt, már rég megtaláltuk a raktárát, mikor Horváth altiszt elindult. De a kutya teremtésit, akkor miért kellett az altisztet mégi3 elküldeni a veszélybe?! De ehhez egy altisztnek nem janov egyetlen szavára, ahogy rohamoztátok a Mjadnickáján Kerensakij párt helyiségeit, hullattátok a véreteket pazarul és bőségesen az emberiség szebb és jobb jövőjéért, tékozoltátok tehetségte- ket, hogy zsúfolva voltak velük a Péter-Pál erőd kazamatái, Szibéria ólombányái, ti énekeltétek azt a föld alatti örömhimnuszt, a szenvedők himnuszát, amelyről Karamazoff Aljosa beszélt a bátyjának, amikor ő akart helyette a katorgába menni. És csak álltain ott előttük vakon és némán, szememből könnyek esurrantak, mint most, mikor e sorokat írom, és Adél megölelt, simogatott, mert csak ő tudhatta, mit érzek én most. — A gyermek. Ezért rajonganak mindannyian, kivétel nélkül. Szentség nekik, naphosszat ölükben tartják, becézik, csókolják, etetik. Ez az, amit nem tudtam meg a regényekből, Csak a K arama- í zoff testvérek felejthetetlen J gyermekíejezetei beszélnek er- J ről, de azt hittem, Doszto- í jevszkij lelke tud csak eny- í nyíre belemélyedni a gyér-} meki lélekbe. Csalódtam. J Minden orosz egy-egy Dosz- J to jevszkij ebben a tekintet- í ben, és ez lelki tisztasága- J nak igazi tükörképe. — SZEPTEMBER TIZEN- \ NEGYEDIKÉ óta néhány hó-J nap múlt el. Azóta itt élek J köztük. De szeretetem irántuk J minden nappal csak nő, ha í ez még lehetséges. Nagyiéi-J kűek, hősiesek, a vendégsze- í rétéiről csak annak lehet fo-; galma, akit ők vendégelnek \ meg. Vidámak és szertele- \ nek, muzsika a lelkűk, legyen \ az harmonika, balalajka, gra- í mofon, vagy rádió, cigány í vagy hangverseny. Szemérme-\ sek és lovagiasak, aki rájuk j mosolyog, arra ők már rá-| nevetnek. Aki fél tőlük, vágyj bizalmatlan, az pórul jár. íj ALACS B. TAMÁS: RAPSZÓDIA Azon a télen,------------------------dapest frontv áros volt s még tartott a Vár ostroma: Budán, a Pasa* réttől Hidegkútig épp úgy éhezett a nép, mint Pesten. En akkor karszalagot kaptam, s kineveztek a budai hegyvidék élelmiszerbiztosává. Hogy kik? Nem emlékszem, Lehet, hogy önmagamat neveztem ki. Munkánk abban merült ki, hogy szervezetté próbáltuk tenni a kunyerálási. A szovjet katonák — bár ők sem dúskáltak az ennivalóban — adtak. Volt aki dolgozott is nekik az ajándékkenyérért, krumplilevesért, volt aki csak könyörgött. De hát ez, akárhogy is vesz- szük, még nem az igazi köz- élelmeztetés, piszkált bennem a gondolat. Ki kellett találni valami okosat. De mit? Az ég egy világon ■ semmi ; se jutott eszembe. \ Apósom azonban, aki élel- ] miszer főbiztos volt, egyik j este így szólt hozzám: ; — Eszembe jutott valami. \ Meg vagyunk mentve! Meg- \ szüntetjük a kunyerálást. Ötl- j erőnkből biztosítjuk a köz- ; ellátást. \ Szájtátva hallgattam, és 1945
