Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)

1965-04-11 / 86. szám

1965. Április ii, vasärnap rr.sr ti FT, ’ítJChűgp 9 „értem üzenget a zsenge határ..“ ár 'kipattantak a fák t Vy 1 rügyei, édes virágil- l\/ I lattói terhes a fris- J ij sen ásott szentendrei kert. S a virágfaka- dásra hazaérkezett a gazda, Czóbel Béla is, a rue Vavin-i hotelszobából, amely már hosszú évek óta téli menedéke. Mintha csak a közeli szom­szédból, Vásegrádról üzent volna érte a költő, Aprily La­jos. Indulok. Értem. Jól tudom: értem, értem üzenget a zsenge határ: JSzíved, a bomlott, ócska 'kolompot hozd ide, hozd ide, hozd ide már!° Alig egy hete hozta csak vissza a párizsi gyorsvonat, de máris a műteremben tölti a hosszabbodó nappalok legtöbb óráját, alkotó munkával. Nyolcvankét évesen sem szív­leli a tétlenséget: a most bom- ló szentendrei kert varázsa újra megkapta, vágy ahogy ő mondja, „odaparancsolta’’ a festőállvány elé. — Több, mint húsz éve te­lepedtem meg itt — mondja múltat idézőn. — Ez a kivéte­les szépségű Duna-parti város­ka ezer és ezer motívumot ki­nél. Utcáinak, házainak válto­zatosságával, szelíd lankákkal * es környezetével akaratlanul is alkotásra inspirálja az itt élő művészt. T öbb mint nyolc évti­zednyi életéből hat­van esztendő az alko­tásé. Olyan gazdag­ság ez, amelyet nehéz számokban, értékekben kife­jezni. Anekdotának is beille­nék művészpályájának indulá­sa. Ügy is emlékezik rá, de­rűs öniróniával, mint aki anekdotát mesél. — Hetedik gimnazista 'ko­romban elhatároztam, hogy a nyarat Nagybányán töltöm. Furcsa ötlet volt, de ... fiatal­ság, bolondság ... Akkor úgy érzi az ember, nincs lehetet­len ... Levelet írtam Hollósy Simonnak: szeretnék szemé­lyes ismeretséget kötni az ott élő művészekkel. Csakhamar megérkezett a válasz: mehe­tek. Akikor még azt hittem, hogy nekem, a tizenhét éves diáknak szól ez a nagy meg­tiszteltetés. Tévedtem. Apám nagybátyja, Zóbel Mihály ran­gos ardképfestő volt a reform­korban. Neve fennmaradt a művészvilágban... Azon a nyáron mégsem ju­tott el Nagybányára. Szülei nem engedték addig, amíg el nem végezte a gimnáziumot, így csak a következő évben utazhatott. Tanítója és meste­re Iványi-Crünwald Béla lett. □ □ — t nyarat töltött Nagy­bányán, de sem ez- idő alatt, sem az­után, soha nem me­rült el a természet csodálatában olyan áhítattal, mint a nagybányaiak, Mün- I chenben főleg technikai isme- : rétéit gazdagította, művésszé azonban Párizs érlelte. A század eleji francia főváros sokrétű képzőművészeti életét a legkülönbözőbb festői törek­vések és a nagy alkotó tehet­ségek jellemezték. A fiatal Czóbel Béla a Julian iskolát látogatta és már az első évbén díjat nyert aktrajzával. Nem volt könnyű eligazod­ni a tarka, kavargó forgatag­ban. Voltak, akik azt akarták, hogy olyan festői nyelven „váltsák meg a világot”, ame­lyet rajtuk kívül senki sem ért. Csakhogy ez nem lehet a művészet igazi célja — ismer­te fel. Az eszközök lehetnek különbözők, egy a fontos: az ember szolgálata. — Keverés nélküli tiszta szí­nek, melyek élénikek, sőt izga­tottan tarkák — így jellemzi Párizsban készült első képeit, s egyben az utat, amelyen el­indult. Nem szegődött egyik kima­gasló francia művész nyomába sem, megőrizte különállóságát. A többi ember álmodozásánál; eredményéből kiindulva kezdi mindig művét, de átalakítja azokat — képein különös mó­don keveredik a valóság a fantázia szüleményeivel — így ad művészi polgárjogot nekik. Vásznain ott vannak az ábrá­zolt tárgyak, de aki a tárgyak­ból felszárnyal: az már Czóbel Béla. Hogy milyen is kivételes te­hetségű művészete? Különös módon nem kritikus, író jelle­mezt® a legtalálóbban és leg­tömörebben, Kassák Lajos. „Színvilága, formaalakítása merőben más, mint a franciák. Hiányzik belőle a lebegő köny- nyedség, legszélsőségesebb ki­lengéseiben is megmarad vas­kosnak. komornak és anyag- szerűnek.” /~k lkotásain ott érezni /á\ a szépség elérésére / ttS\ törekvő ember vá- gyának jelét. Gaz­dag érzelemvilága minden művét átmelegíti. Ké­pei duzzadnak a színfölrakás és a tónusok eleven erejétől. Derűs öröm és nyugalom su­gárzik belőlük. Egy álmodo­zó, de mindenkor reálisan ér­ző és cselekvő ember vallo­mása az élet jóságáról. Az intim meglátások művé­sze. Finom arcok, fiatalos for­mától duzzadó női aktok, sze­líd tájak, csöndes utcák, de­rűs kertek, színpompás csend­életek — ez témavilága. Eddig huszonkét önálló ki­állítása volt. Ezek közül ti­zenegy Párizsban, három Bu­dapesten, három Berlinben, kettő Genfben, egy-egy pedig Velencében, Chicagóban és New Yorkban. Második genfi kiállítása, amelyet a Georges Moss Ga­léria rendezett, az elmúlt na­pokban zárult. A nagy világ­lapok kritikusai egyöntetűen elismeréssel és elragadtatás­sal méltatták művészetét. A tárlat huszonnégy műve közül a legtöbb a patinás Duna-parti Lány — virággal (Foto: Kotroczó) \\\vv\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\v^\v\\\\\\\\^^^ FELVÉGH1 VIKTOR, az if­jú író ahhoz a típushoz tar­tozik, amelynek képviselői hosszan figyelik, ha egy vak embert senki sem akar át­vezetni az utca másik olda­lára és utána méltatlankod­va fejtik ki véleményüket az emberi közömbösségről Arról, hogy a szegény, várakozó vakot maguk vezessék át, szó sem lehet, hiszen a Fel- véghi-típus túlságosan elmé­lyült, túlságosan gondolat­gazdag ahhoz, hogy leeresz­kedjék a köznapi (bárki ál­tal gyakorolható) cselekede­tek lapályára. Ennyi jellemzés után ter­mészetes, hogy barátunk egész nap a Keopsz pirami­sairól elnevezett irodalmi kiskávéházban tanyázik és sa­ját (egyszerre mélyenszántó és fennen szárnyaló) gondo­lataival néz farlwsszemet. Csak alpári lelkek követel­hetik meg, hogy azért az ösz­töndíjért, amit egy környék­beli gyár kollektívája juttat neki, időnként ki is látogas­son a gyárba. Egy igazi író — vallja legalábbis Fel- véghi — írni is csak mód­jával ír, legfőbb életeleme a gondolkodás. De mert az el­mét is meg kell termékenyí­teni, mint a földet, Felvéghi műtrágyának a következő eszközöket használja: Fekete­kávé. (Naponta négy dupla, időnként egy kis rummal hí­gítva.) Kötetlen beszélgetések a kiskávéházba éppen betéve­dő egyedekkel. Egy ilyen egyeddel — nagy darab, kopaszodó, szemüve­ges férfi volt az illető — láttam tegnap az ösztöndí­jas írót és amikor a férfi (enyhe borpárát hagyva ma­ga mögött) eltávozott, meg­kérdeztem, ki ez: Telitalálat!... — ujjongott Felvéghi. — Megfogtam az is­ten lábát! Ilyen novellát írok ebből a beszélgetésből... — Talán valaki a gyárból? — kérdeztem bátortalanul. — Gyárból??! — Felvéghi hangjában lenézés csikordult. — Te kis sematikus! Ez egy hullaboncnok volt, más né­ven halottkém. Remek dol­gokat mondott az egy hétig vízben foszladozó tetemek sajátosságairól. Reménytelenül naiv va­gyok, tehát megkérdeztem: — Mi ebben az olyan re­mek a te számodra? — Na hallod? „Penész” cí­mű, most készülő elbeszélé­semben olyan élethűen írok majd a halálról, hogy Pe- métei meg fog penészedül. És akkor majd írok egy újabb novellát a megpenészedett Peméteiről... LENDÜLETESEN kifejtet­te, hogy nem modem író az, aki nem hullákról szól műveiben. Büszkén jelentet­te ki: — Engem nem lehet tetem- rehívni, nálam minden te­tem az életből van ellesve. Csak a Kivicseyt irigylem. — Kivicsey Karcsit? Azt a kis, ványadt, vérszegény fiút? — Lehet, hogy a külseje nem tarzanos, de milyen iz­mosán ír a lépfenéről! A múltkor öt teljes oldalon szólt a rákos daganatokról! Ez egy költő! Irigylem!.. . Felvéghi Viktor elhallga­tott, nyilván olyan nagysze­rű gondolatai születtek, amely kifejezésére már nem allMlmas a nyelvünk. Én is hallgattam. a magam kis nyápic gondolataival bíbe­lődve. Egyszerre csak hal­lom, hogy íróbarátom maga elé suttogja: — Le kellene vágni vala- ( kinek a fülét! Szükségem van '} erre az emócióra!... És a te 5 füled olyan csábító!... I MAR NYŰLT a kés után í (amellyel különben még nem- ! rég csabai kolbászt szeletelt). ! Én felálltam és fizetés nél- ! kill elrohantam. Megijedtem : a „Penész” című készülő no- \ vella alkotójának ..modernis­• fa” ösztöneitől. Negyvenkét \ éve viselem a füleimet, s most ; már meg akarom tartani őket. • Antal Gábor Gemini-változatok Zongorára, hegedűre és fuvolára Benjamin Britten, a legna­gyobb élő angol zeneszerző Gemini-változatok címmel új : művön dolgozik: 12 változat és egy fuga zongora négykézre, hegedűre és fuvolára. A mű onnan kapta nevét, hogy midőn Britten legutóbb Budapesten járt, két magyar iskolásfiú — akik történetesen ikrek —, arra kérte: írjon olyan művet, amely alkalmat nyújthat összes zenei képessé­gük kihasználására. A két fiú ugyanis zongorázik, hegedül és fuvolázik. Britten most eleget tett a ké­résnek. A változatok témáját Kodály Zoltán egyik művéből vette. EL AGO JE KOJICS: letten a hídon Vállas alkalmi útitár­--------------sam, Barna egy l épéssel jár előttem s a híd előtti kaptatón világosan ki­rajzolódik esetlen alakja. Bőr bekecsén vakultan csil­log az iménti jégeső egyné­hány maradék cseppje. Hirte­len jött s mint a zápor, hir­telen el is állt ez a permet, mintha elvágta volna a januá­ri nap csalóka sugara. Csalóka, hisz foga van még a fagynak. Nyilván azért húz­za szorosabbra gyapjúsálát Barna, majd kezét mélyebbre gyűri a ferde zsebekbe s hát­ra sandít: — Cudar egy idő! Megáll, átveszi s egyvonal­ban nyújtja velem a lépést s hangot ad annak, amin tűnő- nik: — Az esze megáll, ha úgy belegondol az emberfia... Nemrég még szánkón keltek át ezen a helyen, és most — oda­süss! Tényleg: a zajló folyó lom­hán hömpölyög alattunk. Sár­ga teste meg-megtüremlik, mint mozgásban az esőgilisz­táé. Közepén csapat folyami sirály úszkál, szabályos négy­szögben: úgy fest, mintha im­bolygó szőttes lebegne toví előttünk, s közben folytor változtatja formáját is, helyé is a pálaszínű alapdísze, min< ügyes szövőnő kezében a szőt­tes. Egyszercsak meglebben és a hajó orrán köt ki a csillogd alakzat, miután kibomlott éi szertefoszlott. Mire Barna csa­lódottan megjegyzi: — No látod, soha semmi nem fejeződik be úgy, ahogy indul! Majd közelebb hajol, mintha bizalmasabban akarná közölni a továbbit: — Nézi, lesi az ember, szur­kol magában, illesztgetné s úgy véli: no még csak ezt a kicsit, csak ezt a csekélysé­get, és ... egyszercsak beüt valami váratlan fordulat és — -puff! Oda minden ... Oly őszintének érzem, amit mond, közvetlennek is, hogy nem állhatok ellent: ismeret­ségünk óta most nézek először nyíltan az arcába. És mintha nem volna szeme, csak két üreg mered rám, tele bánattal és keserű semmivel. Azért is folytatja: — Dolgoztak, tervezgettek a volt vállalatomnál is az em­berek; tervezgettek? — Irdat­lan terveket készítettek ... És — elfogyott a pénz! Hogy s mint — az isten se tudja! És akkor aztán egyenként szállin­góztunk onnan... — Hm ... csúszott ki belő­lem önkéntelenül. — Most aztán küszöbölhe­tek, kilincselhetek... A híd alatt, 3 számta­----------------------- lan tolgy­t alpfán a végtelenbe nyúló vas létra-szerűség óriás árnyéká­ban felbúg egp- gőzös, és bar­na tölcsérszerű füstbe borít bennünket derékig. — Valóban, az ember nem­igen lehet biztos ... olvadok ki valamelyest, helyzetünk ha­sonlatosságán, de a kedvetlen­ség, mely jócskán letört annyi hiábavaló próbálkozás után, hogy munkához jussak, a kedvetlenség meggondoltatja velem a dolgot s elnémulok hamarvást. A folyó túlsó partján egy sereg veréb rebben fel a tar ágakról s éktelen ricsajjal ne­hezedik az egész tájékra. Bar­na nagyot szusszant, karját hirtelen a magasba lendíti. Méretei szinte kioldódnak tőle. — Eh — szakad ki belőle a vontatott sóhajtás — veled indultam ugyan, hogy szeren­csét próbáljak még a hajó­gyárban is, de hidd meg, leg­szívesebben lefeküdnék ide, a híd közepére, és lesz, ami lesz... Valami bénító lomhaság szi­várog át a hídpadlóból a lá­bainkba s elhallgatunk mind a ketten, ki-ki magába roskad- ván. E pillanatban me§re­----------------------------- meg érezhetően a híd. mintha eresz­tékeiben lazulna valami s tar­tóoszlopán, alattunk éppen, megszakadt volna s most süp- pedezik. Ekkor búgnak fel hir­telen a tehergépkocsik dudái. Barna néz szét elsőnek s látja, hogy a forgalom dugót kapott a hídon. Figyelem én is és látom: az alig néhány lé­pésnyire veszteglő teherkocsi okozta a bajt. Sofőrje arca merő verejték, haja kócos, amint azon fáradozik, hogy betolja, s beindítsa a kocsit. Barna rámsandít s pillantá­sában érezni a szándékot: ten­ni akar valamit, de tüstént. Nekiiramodik, s már ott áll a kocsinál. Pezseg a tennivágy- tól, a vállalkozástól, ami sa­játja azoknak, akik két kezük erejének és ügyességének kö­szönhetik fennmaradásukat az életben. — Hé, barátom! — kiált oda a sofőrnek — gyújt a moto­rod? — Gyújt — hallom a zihált hangot —, csak meg kellene lökni jó erősen. Ülj be és ragadd meg a kor­mányt. Te meg — fordul hoz­zám — veselkedj neki a túlsó oldalán. A nekirugaszkodás azonban; meddő kísérlet marad. A ko-: esi egy darabig gördül, majd: leáll és áll, mint a cövek. Barna kiegyenesedik s meg- j vakarja tarkóját: — Nos! — tárja szét esetle- j nül a karját — gyújtott, de: ki is aludt?! : * Vállat vontam: — És most? — Ugyan kérlek — gerjed! be Barna — csak nem hagy-; juk itt a bajban ezt az em- j bért. < < Kisvártatva 3 motor í----------------------- megber-: r en s a kocsi mint a puskából; kilőtt golyó, elsüvölt tőlünk s \ bele az imbolygó ködfátyolba, j melyet vitorlaként lebegtet fö- í lőttünk az erősödő nap sugara.! Barna csap egyet utána a; tenyerével, leveri válláról a J port, rámnéz: arca sugárzik, \ a hirtelen támadt belső na- í, pocskától. — No, pajtás — bök újjá- j val a túlsó hídfő felé — ott J túl már látni is a hajógyárat, ; S megindul előttem. ; Dudás Kálmán fordítása < városka, Szentendre festői £ tájaival ismertette meg a ki-; állítás látogatóit. A művek ; többsége azonnal gazdára ta- £ Iáit. Volt olyan alkotás is, ^ amelyért kétezerötszáz dől- ^ lárt fizettek. ( . v. Most újra itthon van. És; fáradhatatlanul dolgozik. Alá- % c.sony, törékeny alakja isméig hozzátartozik Szentendre ked-£ vés városképéhez. Gyakran ^ járja a girbe-gurba utcácská- í kát; sétálva, pihenve szemlé-; lődik. Számára a pihenve $ szemlélődés is az alkotó mun-^ ka folyamatába tartozik: ta- ^ Ián éppen ezekben az órákban ',f fogantainak új témák, szín- összetételek, formák és kom- $ pozíciók. j \ r*/-j» ét esztendővel ezelőtt; ff még ezeknek a pi- henve szemlélődések- / (J\^ nek elmaradhatatlan í kelléke volt a pipa. { Egy arcfintor, a tőle megszo-; kott fanyar humor: — öreg jószág volt... Rá-1 fér a pihenés ... \ Árnyalatnyi öngúny csen- í dűl a hangjából, mint aki ma- ! gára érti a példálódzást, de a ; garázs előtt álló világoskéki Renault autó másról árulka-j * dik: tegnap délelőtt megjárta; Pestet maga vezette kocsijá- í val, vasárnap pedig Tahiba^ kocsikázott hű élettársával, \ Mária asszonnyal, csupán: azért, hogy a Vöröskő Étté- \ remben ebédeljenek. ; Ha a pipák már csak dísz- ; tárgyai is a műteremnek, azért \ egy-egy ízletes szivar még ki-; jár ebéd után ... J Prukner Pál í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom