Pest Megyei Hirlap, 1965. március (9. évfolyam, 51-74. szám)
1965-03-07 / 56. szám
a z"&C(riap 1965. MÁRCIUS 1, VASÄKXAP mikor édesanyám először tanította mondani a neved, akkor szerettelek meg, s azóta is szeretlek, Március! Ébredő tudatom akkor értette meg először a tél és a tavasz közti különbséget. Akkor éreztem először a szelet, amely a hegyekből szűk udvarunkba tört és elkergette a bőrgyár csípős cser-szagát, akkor csapott meg először a párolgó föld jó illata, akkor éreztem először, hogy rugózik lábam alatt a szikkadó talaj, akkor láttam először, hogy a kék égen viháncolva felhő- kölykök kergetőznek. Akkor csodálkoztam rád először, és mint a nagy szerelemmel lenni szokott, azóta is szeretlek — nagyon. S mig a hétköznapi szerelmeknél, az „örökké” sablonos és ritkán igaz, az én szerelmem irániad már megállta a próbát. Hadd vallom hát komoly férfiszóval: szeretlek Március. Mert hű voltál hozzám mindig (egyszer, ha csalódtam benned), mert te vagy számomra a remény, a szerelem, a szabadság! Mikor meglátogatsz évről évre, mennyi mindenki lépdel itt Veled. Isőnek jön az én fiatal, szép édesanyám, aki nevedre tanított. Akkor barna hajú, vidám tekintetű fiatal asszony volt. Kontyba tűzött hosszú haját leengedte és játszani hagyott vele és versenyt dalolt a nyitott ablakunkba tévedt sárga madárral. Másodiknak édesapám, aki ökölbeszorított kis kezem bütykein megtanította, hogyan kell kiszámolnom a rövid hónapokat: „áp-jún-sze-no” és biztosított róla. hogy az én Márciusom a legdaliásabb hónapok között van. Harmincegy napos! Utánuk mindjárt Petőfi Sándor lépked, azonmód, ahogy először láttam az elemi iskola falán, ahogy először mesélték nekem, mint vonult a márciusi ifjak élén a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. És, hogy nagydiák lettem, névadód, Mars isten is csatlakozott március-képzetemben Petőfi mellé. Pajzsával, lándzsáival teljes fegyverzetben igazodott a sorba. Akkor jöttek a komor napok, a kegyetlen évek. Édesapám arcára ráncokat gyűrt a gond, édesanyám szemét köny- nyel fátyolozta a bánat. Én tehetetlenül lapultam és titokban téged vártalak, Március! És te eljöttél évről évre és fölemelted édesapám fejét és letörölted a könnyet édesanyám arcáról és... és nem kellett a szeneshez mennem kunyerálni fölírásra öt kiló fát. Futhattam a grundra kergetni a gömbölyű rongyot, mígnem laposra nyomorítva szétmállott, mint alkonyaikor a sárgásszürke márciusi felhő túl a Dunán, a Virágosnyereg ölében. És közben valamikor csatlakozott márciusi képzetemhez egy mosolygós, paraszti arc. Valamelyik napilap évkönyvének illusztrációjában fogta az ekeszarvát és miközben a barázdába nyomta a vasat, féloldalt a nyájas olvasóra fordította tekintetét és mosolygott a kackiás bajusza alatt. Közvetlen melléje került első szerelmem, a szőke hajú, kék szemű, alig tizennégy éves Magdika. Fehér térdzokniban érkezett az első randevúra. Sétálni mentünk. Én keveset beszéltem, ő még any- nyit se. Alkonyat felé hazakísértem. Utána, a hat kedves mellé, akik úgy oltalmaztak téged nekem, mint római otthont a házi istenek, soká nem került senki. És jött a háború. Cilinde- res urak adták a fegyvert az őrült kezébe. Az utolsó előtti évben a szombathelyi kórházba is Március küldte az édesanyámat. Még nem tudtam, hogy akkor láttam utoljára, de azóta úgy őrzöm megőszült haját, a bánattól megtört tekintetét a másik, a fiatal arca mellett... Édesanyám még sűrű hóesésen keresztül integetett vissza nekem és alig másfél hétre tört be a kór- há.zba a fenevadak közül egy hórihorgas porosz és üvöltötte, ahogy a torkán kiféri: „Aus, aus, du simulantf" Hogy' csalódtam benned akkor, Március! Hogy kerülhet az én kedveseim mellé ez a sátánfajzat! Pedig ott volt, ott. Lépéssel előttük hatalmas csizmáiban, széles terpesszel fedte előlem a többieket. Olykor, ha láttam a szüleim biztató tekintetét, Petőfi fenyegetően magasba lendült öklét. f jra március volt, amikor Burgen- landban égy elhagyott magtárban kétezredmagam- mal búcsúzkodtunk az élettől. Negyvenfokos lázban hevertem a földön. Akivel az egyik órában még szólni tudtam, a másik órában halott volt. Lázálmomban téged láttalak, Március, és mindazokat, akiket te adtál nekem. Fejemben, ha a szüntelen kalapálás megszakadt egy pillanatra, hallottam is a hangodat és olykor éreztem, hogy oda is, a halottas kamrába, belopózol hozzám. Földszaggal táplálsz, leheleteddel oltod szomjamat. Es az utolsó márciusi éjszakán fejemben a kalapálás mintha messzebbről hallatszott volna. Figyeltem: nem is kalapálnak — ágyú szól, gépfegyver kattog. Az ajtóig csúsztam. Nem tudtam, ébren vagyok-e vagy lázálmom folytatódik. Az életbenmaradtak vak rikol- tozással, őrjöngve ugráltak körül egy kis bekecses legényt, aki csitította őket. Szája csücskében újságpapírba csavart cigaretta parázslóit, nyakában géppisztoly lógott. Vöröscsülagos kucsmáját tarkójára tölta, s hogy a nagy hálálkodás ettől sem szűnt meg, dobbantott a lábával, majd csendesen így szólt: — Igyite damojl Mama zsgyot! Talán lefordította ruszin bajtársam a szavait (Menjetek haza, a mama vár), talán anélkül értettem meg, már nem tudom. Csak azt tudom, hogy még március volt, hogy a bekecses legény odakerült az én márciusi tablómba, s ahogy megállt ott a kedveseim mellett szerényen, oldalt, a vad porosz ijedten elsomfordált. zóta is, minden tavasszal, ha rámköszönt Március, elhozza nékem az én kedveseimet: fiatal édesanyámat, komoly édesapámat, a költőisten Petőfit, a hadisten Marsot, a mosolygó szántóvetőt, a szőke kislányt, megőszült édesanyámat, és a vöröscsillagos legényt. I TAVASZ VÁRÁS (KomácJi István rajza) k\\\\W\\VÄ\VNNN\VVVVK\>^\\VCvVNV\V^\\\\N>\\\>\^^^ ÁGOSTON IMRE: MÁRCIUSI IFJÚSÁG Fagyokkal üzen még a tél, itt-ott hósüveges hegyek, zúzmara, dér és ködös táj, de már a tavasz közeleg: bimbót pattintó március, rügyeket bontó kikelet, jegetolvasztö s pajkosan hancúrozó esti szelek... Húsz éve már... A hegytetőn beomlott Vár, halott szemek merednek a Dunára, s lenn a parton rongyos emberek, kezükben csákány és kapa, szivükben égő iíjű láz, kérges tenyér és aszott arc, most mégis ők az ifjúság Építik már a holnapot, a szebb jövőt neked, nekem: áthágnak kövön, romokon s magot szórnak a földeken. Névtelen hősök, március dalával köszönt titeket az ifjúság, s dalán tovább ringat majd az emlékezet. Névtelen hősök, a hidak acélján kúszó emberek, vasutat s éltet indító munkásagyak, munkáskezek. Hadd zengje ma legszebb dalunk az építő ezer csudát, s zárjon szivébe titeket a márciusi ifjúság! Lázár Istvánnal harminc_ 6t esztendeig semmi különösebb nem történt. Megtanult gépkocsit vezetni, elhelyezkedett az Országos Gépszerelő Vállalatnál. Megnősült, született két fia, építettek egy házat Pest-környéken, telepítettek egy kis szőlőlugast a veranda köré, tavaszonként felásták a kertet és zöldséget ültettek bele. Lázár István jó kedélyű, kiegyensúlyozott ember. Felesége elárusító egy cipőüzletben, vékony, derűs kis asszony, roppant erélyesen tartja össze a családot. Lázár keveset jár el hazulról, munka után néha megiszik pár pohár sört a gyári sporttelep klubhelyiségében, aztán hazamegy. Otthon dobozokat vesz elő, szerszámot, újságpapírt terít az asztalra. Fabábukat farag, ez a szenvedélye. Ha jó kedve van, esténként színházat játszik velük a fiainak. Lázár István gépkocsivezető odabenn az üzemben gyakran hangoztatta, hogy a nyugalmát többre tartja mindennél. Soha nem volt még balesete, kiváló dolgozó, többször kapott jutalmat. — Ha az ember óvatos, elővigyázatos és normálisan dolgozik, nem lehet baj — mondogatta gyakran öreges bölcsességgel. Azon az emlékezetes szeptemberi délelőttön pótkocsis teherautóval árut szállított. Az utca csendes volt. A Soroksári úton haladt, a villamossínen, a mellette ülő kísérő még tréfálkozott is, hogy álljon meg minden megállónál. Két kocsi haladt el csak mellettük, az egyik gyümölcsöt szállított, a másik hordókat. Utóbbit azért vette jobban szemügyre Lázár, mert a hordók nagy lármát csaptak, egymáshoz ütődtek, düledeztek. Ezen az estén az Országos Gépszerelő Vállalat gépkocsiügyeleti szobájában megszólalt a telefon. A rendőrség jelentkezett, Lázár Istvánt kereste. Az ügyeletes közölte, hogy délelőttös volt. aztán kicsit meghökkenve tette vissza a kagylót. — Mit csinálhatott Lázár? Miért ennyire sürgős a rendőrségnek? Később meg is említette Ja- kusnak, a kollegájának a dolgot. Jakus is meglepődött. — Pont Lázárt? — Igen ... Mit csodálkozol? — Na hallod, róla aztán igazán... Lázárt többé nem keresték a rendőrségről. Nem is tudott semmiről — délutánig. Amikor hazafelé készülődött, odalépett hozzá Balázs, akivel valamivel jobb barátságban volt, mint a többiekkel. — Az este — súgta oda — hekusok kerestek telefonon. — Jó hecc — nevette el magát Lázár. Balázs nem nevetett. — Ha azt hiszed ugratlak, kérdezd meg Vincze Jóskát, ö mesélte nekem. Lázár mozdulatai lelassultak. Elkomolyodott. Balázs közelebbhúzódott hozzá és titkolt aggodalommal kérdezte: — Volt valami zűröd? Lázár hazafelé menet elhatározta, hogy bemegy egy trafikba és felhívja a kerületi rendőrkapitányságot. Inkább a kíváncsisága támadt fel, mint az ijedtsége. Kikereste a telefonszámot s közben megtapogatta az irattárcáját abban tartotta a katonakönyvét. Megnyugodva bólintott: megvan. A rendőrségen azt válaszolták, hogy semmiről nem tudnak, s hogy várjon nyugodtan. Lehet, hogy már nem is aktuális a dolog. Ezalatt az ügyeleti szobában néhány összeverődött ember hevesen vitatkozott. — Ugyan... — szónokolt Jakus — a legártatlanabb képű emberről is kiderülhet, hogy vaj van a fején ... — De volt olyan is — hangzott az ellenvetés —, akit bűnösnek tartottak, s kiderült, hogy ártatlan. — Gyerekek én hallottam, hogy Lázár valamivel szösz- mötöl otthon. — Talán valami robbanóanyag ... — Jó, hogy nem mindjárt atombomba ... hülye ... A vállalat társadalmi bíróságának elnöke idősebb, kopaszodó ember volt, rak- támok. Szigorú arccal nyújtotta át az iratokat a helyettesének. — Te Kovács elvtárs! Nagyon figyelmesen olvasd el, tárgyalás lesz belőle. A sovány férfi elolvasott néhány sort, aztán meglepetten pillantott fel: — Lázár? Az elnök súlyosan bólintott: — Az..7 — Szinte hihetetlen . 7 7 — Hja, Kovács elvtáns, egy gépkocsivezetőnél soha nem lehet tudni ... A katonás rendben sorakozó iratok közül egy dossziét vett elő. — Itt van egy rendelet... ezer forinttal kisebb ügyekkel mi foglalkozunk... Gondterhelten tette hozzá: — Még jó, hogy ennyit meghagynak ... — Te komolyan gondoltad a tárgyalást? A raktárnok megütöd ve nézett. — Mást gondoltál? — Gondoltam, előbb beszélni kellene vele... — Ugyan ... felesleges.. 7 Tiszta ügy, szabályosan leírták. Legfeljebb letagadja. A sovány vitatkozni próbált. — Te nem ismered Lázár Istvánt. Én dolgoztam vele. Nyugodt ember, de érzékeny. A kopasz most már dühös volt. Pelenkába ne rakjam? — Mikorra akarod? — Attól függ, mikor kész a dekorációs a plakáttal... Talán csütörtökön ... Néhány nap múlva az elnök mégis beszélt Lázárral. — Nem kötelességem — mondta neki hivatalos száraz hangon —, de úgy érzem nem árt, ha tudatom magával, hogy az ügyét társadalmi bíróságon tárgyaljuk meg. Sóhajtott. — Maga kiváló dolgozó ugye? ... Szomorú ... Lázár meglepetésében leült. — Miről beszél? Az elnök türelmetlen mozdulatot tett. — Mire jó ez? Maga épp olyan jól tudja, mint én. Előkereste az iratot, de nem adta Lázár kezébe, csak meglengette előtte. — Gondatlan veszélyeztetés kedves barátom és vagyonrongál ás. Ötszáz forint a kár. Nem nagy dolog, de azért meg kell tanulniuk, hogy ezt sem lehet büntetlenül... Aztán valamivel enyhébben folytatta: — Látja fiam... a fenegyerekeskedés... az viszi bele még a magafajtákat is a bajba ... Lázár még ezután sem értett semmit. Az elnök újból dühös lett: — Járt szeptember 18-án a Soroksári úton? — Jártam ... — Nna... A többit majd megbeszéljük a tárgyaláson. Lázár elrohant, bevágta ma- gamögött az ajtót. Az udvaron meglátta a plakátot: „társadalmi tulajdon elleni vétségért, Lázár Istvánt.. Szótlanul nekiállt javítani a kocsiját. Jakus jött arra, barátságosan a vall ara vert: — Na komám, elkapott az ár? Lázár ler ázta magáról a kezet. — Sose idegeskedj ... Mikö- zöttünk az egész ügy smafu, érted? Te épp olyan vagy nekünk, mint azelőtt, sőt... érted komám? Lázár Istvánná nem tudta mi bántja a férjét. Látta az arcán, női ösztönével megérezte, valami baja van. Vacsora után faggatni kezdte, Lázár nrndent elmesélt, amit tudott. Az asszony később hallgatagon tett-vett. Aztán visszaült a férje mellé. — Ne törődj semmivel.. 7 Kifizetjük és kész ... Nem halunk bele... Lázár nagyon komolyan pillantott asszonyára: — Ezzel el van intézve? — örülj — csillapította az B€ND£ IBOLYA CjühdaKm MfßtyeiMä
