Pest Megyei Hirlap, 1965. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-05 / 30. szám

'\MtrlaD

1965. FEBRUÁR 5, PÉNTEK

ÁLMODOZÁSOK KORA

„Felhívás és vezérlet nélkül"

Egy fiafal rendező első játékfilmje

A fiatal rendezők első játékfilmjét mindig nagy várakozás előzi meg. Különösen nagy érdeklődés kísérte Szabó István „Álmodozások kora” (Felnőtt kamaszok) című filmjének bemutatóját, hiszen a 25 éves rendező kisfilmjeivel, a „Koncert”, a „Variációk egy témára” és a „Te” című alkotásaival, már nemcsak hazánkban, de az ország határain túl, Európában és Amerikában, fesztiválokon és bemutatókon jelentős sikert aratott. Mint ismeretes, „Te” című rövidfilmjével az 1963. évi San Franciscó-i nemzetközi filmfesztiválon a legjobb forgatókönyvért járó díjat, a tours-i versenyen pedig a nagydíjat nyerte el. S éppen ezért, mert talán túlságosan is nagy várakozással ültünk be a film vetítésére, csalódtunk. Mert kitűnő kis- filmjeihez viszonyítva, az „Álmodozások kora” közepes munka. Mindjárt hozzá kell tenni azonban, hogy ha nem csapott volna oly magasra Szabó körül az érdeklődés, talán most sokkal elégedettebbek lennénk. A csalódást főleg az okozza, hogy az „Álmodozások korának” hiányosságai éppen azok, amelyekkel kisfilmjeiben

olyan nagy elragadtatást váltott ki: a drámai szerkesztő#, a biztos tempóérzék, a pergő cselekmény és a lí- raiság. Ebben a filmjében a dráma, a líra, az útkeresés, a bátor hang mind megvan, csak minden túlságosan szétesik, és ezáltal a film meglassul, vontatoitá válik.

Hat fiatalról, öt mérnökről, s egy jogászról szól a film. Frissen szerzett diplomájukkal elindulnak, hogy megkeressék helyüket az életben, az emberek között, hogy valamit csináljanak. A fiatalok azonban mindenütt falba ütköznek, vagy csak úgy érzik, mert ezt a falat a filmben tulajdonképpen egyetlen szembenálló fél sem tudja meggyőzően képviselni! A fiataloknak tulajdonképpeni ellenfelük nincs, pedig megengedhetetlen, hogy a lázadóknak ne legyenek elzönséghez: nézzék úgy a filmet, mint egy 25 éves ember első nagy lélegzetű alkotását. Ne várják, hogy kis- filmjei után egyből sikerül egy azokhoz hasonló kiváló, díjnyertes filmet csinálnia. A filmművészet történetében ez még talán senkinek sem sikerült.

Sebes Erzsébet

1905 február: a magyar munkások az orosz forradalomért

,JSzinte állandóan lángol a sztrájkok és munkásharcok tüze” — írták a polgári lapok hatvan évvel ezelőtt, február első napjaiban. A sztrájkok 1905 elejétől megállás nélkül tartottak. Kezdte Budapest, folytatta Debrecen, Győr, Szeged, Kecskemét, Cegléd, Kaposvár, Pécs. A munkások ki- lencórás munkaidőt követeltek és szervezeteik elismerését.

Megmozdultak a vasutasok, az asztalosok, az építők, a cipészek, a textilmunkások, a gépgyáriak, a gázgyáriak, a vasúti munkások, a bányászok.

„Az orosz forradalom hatására, a péterváriak nyomdokán ez egészen nyilvánvaló” — csóválták fejüket az „ellenzék” vezérei, akik Tisza István választási veresége után akkor készültek elfoglalni a magyar törvényhozás bársonyszékeit, „ha őfelsége hozzájárul ehhez.” Az uralkodó osztály minden rétegének és pártjának nyugalomra lett volna szüksége, hogy az éppen akkor kirobbant belpolitikai válságot megoldja — ezt óhajtotta a király is —, de a nép nem nyughatott.

Gyűlt a harag, a keserűség.

1905. február ötödikén Budapest munkássága hatalmas tüntetést rendezett, hogy üdvözölje az orosz forradalmárokat, megbélyegezze a cári önkényuralmat, a pétervári munkások gyilkosait, a január 22-i „véres vasárnap” felelőseit. „Budapest proletárságának

gyűlése — hangzott a részvevők kiáltványa — megvetését nyilvánítja a nemzetközi reakció fö támasztékának, a cárizmusnak állatiasságával

szemben, s tiltakozásának kifejezése mellett forró üdvözletét küldi a cárizmus megdöntéséért, s így közvetve az emberiség teljes felszabadításáért szinte emberfeletti ön- feláldozással küzdő oroszországi forradalmár testvéreinek.”

„Felhívás és vezérlet nélkül robbant ki ez a nagyarányú tüntetés” — irta meglepetten a Népszava. Lenin pártján kívül egyetlen európai munkáspártnak sem volt kidolgozott forradalmi stratégiája. A február 5-i munkásgyűlésen, talán először a magyar történelemben, gyári munkások, mesterlegények, egy író — méghozzá más nyelven beszélő író nevét kiáltották, egy író eszméit, igazságait vallották magukénak.

— Szabadságot Gorkijnak! — követelték.

Vesszen az elnyomó cári hatalom! Támogatást a küzdő orosz népnek! — visszhangzott a pesti nagygyűlést követően a magyarországi munkások szakmai gyűlésein, melyeken elhatározták: a nép jogainak megszerzéséért, a nép alkotmányaiért készek az összes szervezett szakmák munkásaival együtt az általános sztrájk fegyveréhez nyúlni.

Az egész országban hatalmas politikai élénkség vette kezdetét, női és ifjúsági csoportok alakultak, harmincezer vasmunkás sztrájkolt, majd négyezer pécsi bányász. Az 1905-ös évben 350 sztrájkharc zajlott le Magyarországon, köztük aratósztrájkok Baranya, Tolna, Somogy, Fejér és Veszprém megyében. Ez volt a magyar munkásmozgalom addig legharcosabb esztendeje.

S a dolgozók részvétele a harcokban akkor még túlnyomórészt valóban „felhívás és vezérlet nélkül” történt. Az Oroszországban lángralobbant szikra, Magyarországon is tüzet fogott, eloltani többé soha, még a fasiszta elnyomás legsötétebb napjaiban sem sikerült.

Vadász Ferenc

KÖNYVTÁRBAN

Fából ímgoil történelem

Öt évvel ezelőtt határozta el Kiss Ernő fafaragó művész, a népművészet mestere, hogy valóra váltja régi elképzelését: fából fatagott domborművekben örökíti meg a magyar történelem nevezetes eseményeit. Az azóta elkészült nagyméretű kompozíciók — a „Honfoglalás”, 'a „Zrínyi kirohanása” — a szakemberek elismerését váltotta ki, s kiállításokon is nagy sikert aratott. Az idős mester most a Dózsa kivégzését ábrá- zoló alkotásán dolgozik. A 150 figurás kompozíció elkészítéséhez, az egykori páncélok, vértek és öltözékek megformálásához régi krónikáik, leírások és rajzok nyújtottak segítséget a művésznek. A domborművön szereplő páncélos vitézek öltözékét például Báthory István erdélyi fejedelem vaspáncélja után mintázza meg. A dombormű előreláthatóan a nyár vé- í gére készüli el.

GERGELY MIHÁLY:

UCULA

A

z orvos fáradtan és kicsit fásultan emelte szemét a következő hetegre. A rendelési idő fél órája véget ért, de odakint a váróban még öten vannak, mondta a nővér. Ketten álltak eléje; egy alacsony, sovány, idős nő, valamiféle egyenruha volt rajta, majdnem feketébe mártott kék posztózubbony és bő nadrág. Az asszony maga elé állított egy nyolc-kilencéves sápadt fiúcskát. Azon is csak melegítő nadrág volt, s egy erősen megkopott, foltos, de egyébként tiszta zakó.

— Melyikük a beteg? — kérdezte aztán az orvos.

— A kisfiam, főorvos úr, kérem! — felelt az asszony.

— Mi bajod, fiam? — az orvos fáradt tekintetét a fiúra emelte.

— Viszket neki, főorvos úr... — Ég hol viszket, fiam?

Az asszony mondta.

— És csak ott viszket? Máshol nem? — Az orvos szeme most már valamivel élénkebben csillogott. Kíváncsiság volt a tekintetében.

— Csak ott szokott viszketni neki. Máshol még nem mondta.

Az orvos felállt, előjött az asztal mögül, leült egy másik székre.

— Csüccs le ide. fiam! — mutatott maga elé egy zongoraszékre.

A fiú eleven mozdulatokkal leült és várakozón nézett az orvosra. Nagy, világos szeme volt, cigánybarna arcában, a koromfekete szempilla és szemöldök keretében idegenszerűen hatott ez az északi szem. Vékony. bosszú kezét sovány, csontos térdére fektette, vastag. széles ajkát konokul ösz- sze zárta.

Az orvos lehúzta a fiú szemhéját, egy pillantást vetett rá, majd azt mondta:

— Nyújtsd ki a nyelved!... Még... És mikor szokott legjobban viszketni, mondd csak?

— Inkább éjszaka, főorvos úr kérem! — sietett az anya a válasszal. — Meg leginkább hajnalban!...

— Te nem tudsz beszélni?

— fordult a fiúhoz az orvos.

— Már ne tessék érte haragudni, de ilyen nehezen beszélő gyerek!. . . Épp most voltam az osztályfőnökénél is, mert év eleje óta csak az egyeseket hordja haza! Megvizsgáltatta pszihol&jussal is, és az azt mondta, nogy nem javasolhatja gyógypedagógiára. mert nincs vele semmi baj. Neki minden kérdésére okosan megfelelt...

— Hány éves vagy. fiam?

— Leintette az ismét felelni készülő anyát.

A fiú elnézett az orvos feje mellett és nem válaszolt.

— Tizenegy, főorvos úr kérem ... Most jár ötödikbe.

Az orvos keze idegesen megrebbent, még kérdezni akart valamit, de aztán visz- szaült a helyére. írni kezdett az asszisztensnő által kitöltött receptlapra.

— Igen .. . Igen ... — mormolta. — Kutya, macska van a háznál?

— Van, főorvos úr, kérem- szépen! ...Egy macska!

— Tessék azonnal eltakarítani! Azonnal, különben sose szabadul mea a fia a gilisztáitól! ... Ezt az orvosságot szedje hét rumon át. naponta háromszor két szemet! Étkezés előtt mindig kezetmosni, körmöket levágni, külön törülközőt tartani a gyereknek.

E

lhagyták az orvosi rendelőt, az autóbuszmegállót. A fiú hóna alá szorította szíjjal öszekötött iskolaszereit, kezét zsebbedugta. Havat ígérő, hideg szél fújt. — Nem fázol? — kérdezte

az anya. Hogy nem kapott választ, hozzátette: — Kicsit kilépünk, és mindjárt hazaérünk. Befútünk, Noszkó bácsi biztosan meghozta az öt mázsa szenet, nagyon a lelkére kötöttem. Megmelegszünk, aztán hámozunk krumplit, csinálunk finom hagymás, dinsztelt burgonyát, azt szereted!... — A

szél a hátukba fújt, még segített is nekik, beszélni se volt kellemetlen. Az asszony meg beszélt, mert egész nap nincs kihez szólni se; ki kíván szót váltani egy utcaseprővel? Ezzel a legkisebb fiával meg szívesen beszél, még ha nem is szólal meg csak igen ritkán,, mert ennek a nagy. furcsán világos szeméből mindig azt olvasta ki, hogy ez legalább megérti. — Igaz. hogy Jóska utálja, ha időben hazajön, veszekedni fog érte, de hátha ma is csak későn kerül elő. Leissza magát megint... Bár elvitték volna már katonának, ott tán megnevelnék, de majd csak a jövő ősszel szabadulunk meg tőle! .. . Az apja durva természetét örökölte... — Végre elhallgatott, s akkor a fiú megszólalt:

— Megölöd Uculát?

Az asszony félretaposol t, nehéz bakancsai súlyosan csattogtak a nyirkos aszfalton.

— Nem — mondta. — fjem ölöm meg.

M

ikor a sötét domboldalból felmagasodó templomhoz közeledtek, amely mellett állt a lebontásra ítélt hosszú, földszintes vén ház, egy csillogó szőrű, nagy

fekete macska futott elő. Átvágtatott a ház előtti lámpa fénykorén, s egyetlen lendülettel felszökött a fiú vállára, és szőrös kis pofájával boldogan törleszkedett a gyerek hideg arcához.

— Sicc! Sicc le onnan! — riogatta dühösen az anya. — Takarodj a gazdád ..., míg jó dolgod van!

A fiú gyöngéden átfogta a macskát ps letette maga elé az útra. Áz zavartan megállt, a lábánál, nem értette. Néhány pillanatig nézte ^egymást a fiú és Ucula.

Az asszony kezében megcsörrentek a kulcsok, előreindult.

Akkor a macska is megmozdult, s ismét fel akart ugrani a fiúra, de az ugrás közben elkapta, letette a földre és anyja után sietett.

' Ucula elbizonytalanodva leült az út közepére, onnan bámult a fiú után. De amikor a házban megvilágosodott egy ablak, felszökkent és ő is benyargalt.

Az anya kiöntötte a lavórból a vizet az udvarra, a cinvödörből tiszta vizet töltött, közben folytatta zsörtö- lődését.

— Persze, már elmentek a moziba a. fiatalurak!... De a lavórban a piszkot azt otthagyják maguk után ... Tizenhárom, tizennégy éves fiúk, de még most is kiszolgáltatják magukat... Nem is tudom, az őrület környékez, ha arra gondolok, hogy a jövő héten be kell mennem arra a műtétre... Mi lesz veletek, nem is tudom! — Tehetetlen keserűséggel felsóhajtott. — Gyere, mosd meg azt a macskás kezed!

A fiú sokáig mosakodott, háromszor is szappanozott. Miután megtörölte a kezét. meglátta Uculát, amint megszeppenve, de reménykedő várakozással ott áll mellette és felles rá.

— Mama!... Elviszed innen Uculát?

Az anya meggyújtott egy szál gyufát, azzal egy összehajtott újságlapot, s odatartotta a kis farakás alá. A fa lángrakapott, az anya fölegyenesedett.

— Nem viszem el, ha megígéred, hogy ezután beszélni fogsz!? ... Legalább az iskolában! Látod, mennyi baj a lehet az embernek, ha nem beszél! Még elvittek volna intézetbe, ha a pszichológus előtt is hallgatsz!... Mit tudhatja azt más az emberről! ■ ■. No, fogsz beszélni?

A fiú elővette a sfelázsi alól az ócska kosarat, leült a kisebbik sámlira, elővette bicskáját, és hámozni kezdte a krumplit.

— Jó, mama — mondta ki nehezen.

A macska is megmozdult, lassan közeledett, de a fiú rászólt.

— Maradi ott, Ucula!... Hallod?!... Nem ülhetsz az ölembe!... Többet nem is alhatsz velem!

A

z asszony visszatért a tűzhöz, mert el kellett rejtenie a meghomályosuló szemét. Igen. azelőtt keményebben tartotta magát. Nagyon sokat elbírt, sokat elviselt. Felnevelt négy gyereket, mindegyiket más apától szülte, mert á férfiaknak ő csak arra kellett. Egy sem érezte meg, akiknek ő is megfelelt, egy se értette meg, mennyire imádja ő a gyerekeket, menynyire vágyódik a családra, otthonra, szeretette. A négy fia közül is csak ez az egy, ez a kis cigány, ez lát bele a leikébe. ö biztosan kitalálta, bogy tudna ő más lenni, egészen más is tudna lenni, ha könnyebb volna a sorsuk ... Négy férfi volt az életében, kz négy gyerek. Nem állhatott raj-tuk más bosszút, sosem beszélt róluk a fiainak. Meg sem mutatta őket a gyerekeknek soha. Miért is mutatta volna: még a tartásdíjat se fizeti egyik se.

A macska panaszosan, kér- lelön elnyávogta magát, és két lépéssel előbbre settenkedett.

— Feküdj le a helyedre, Ucula! — mondta lágyan a fiú, s kinyújtott ujjával mutatta is a tűzhely mellett a ronggyal kibélelt kis cukrosládát. S hogy a macska nem bírt beletörődni az érthetetlen változásokba, és még jobban hozzáférkőzött, hangosan dobbantott a lábával. — Hát nem értesz, te kis buta?! — engesztelte meg gyorsan becéző szavaival.

A macska végül is megadta magát. Leült a földre, szembe a fiúval.

A fiú keze serényen járt, oda-odapillantött Uculára. Aztán a keze megakadt, szeretette, cirógatásra _ éhesen nézte a néma állatot, majd merev arcán megjelent egv parányi mosoly, és fejével bólintott is, mintha azt mondaná: na látod! Hát csak jobb így mindkettőnknek!

\ z anya az eternitlapos ** asztalon vágni kezdte a krumpli alá a vöröshagymát, már a második fejet is felvágta. Az egyetlen helyiségből álló lakás megtelt a csípős, maró illattal, hogy az asszony szeméből sűrűn potyogtak a könnyek, de le sem törölhette a hagymás kezével.

lenfeleik, akik ellen csatázhatnak, hiszen ezek a fiatalok nemcsak magukban lázadnak, hanem a felnőttek, az idősebb generáció, azaz a bizonyos „fal” ellen. S ez elsősorban a forgatókönyv gyengesége, ami szintén a rendező munkája. Ezek a fiatalok valamit tenni akarnak, valamit, ami fennmarad utánuk, valamit, amiről ha csak néhány an is tudnak, de az elég ahhoz, hogy nem; éltek hiába. Ezt a tenni-; i akarást egyikük halála izzít-1 ja föl bennük. A tárna kitűnő. Minden fiatalt izgató kérdés, probléma. Dicséretes az a bátorság, amellyel Szabó hozzányúl. A hat fiatal közül egy marad végig reflektorfényben, a többiek hol eltűnnek, hol megjelennek. De ha már egy embert állított a rendező a középpontba, akkor őt kellett volna következetesen végigkísérnie. A film egy másik nagy hibája — ami szintén a forgató- könyv gyengesége —, hogy az idősebb generáció, egy szülő, vagy egy tapasztaltabb munkatárs nincs jelen, s ígv tulajdonképpen, ami: a fiatalok csinálnak, az a rendező szerint jó, mert nem vitatkozik velük senki. Pedig sok mindenben lehetne.

Szabó István tudta, hogy mit akar elmondani, csak ezt nem tudta jól kimondani. Fiatal ember, aki tudja, hogy mit akar, aki következetesen kisfilmj eiben és most ebben az alkotásban is korosztálya problémáját, harcait, céljait keresi, illetve elmondja. S ez nagyon jó. Tehetsége biztosíték arra, hogy rövidesen jól e! is fogja mondani. Még akkor is, ha ez a filmje gyengébben sikerűit. A szereplők — Bálint András, Béres Ilona. Halász Judit, Sólyom Kati, Asztalos] Béla, Erőss Tamás, Murá-: nyi László, valamint Sinka- j vits Imre, Gábor Miklós és Rajz János — jól megöl-; dották feladataikat. Bár az utóbbiaknak kevés lehetőséget adott a szerep.

Végezetül hadd lehessen e kritikusnak egy kérése a kö-