Pest Megyei Hirlap, 1965. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-07 / 32. szám

1965. FEBRUAR 7, VASÄRNAP

p ear

MECr«

K^CtrSnp

Sulla —4nJtn-~Ki tud gépelni ?

Az újonnan szerveződő magyar rendőrség demokratizmusát többek között az adta meg, hogy egyszerű emberekből verbuválódott Olyanokból, akik harcoltak a fasizmus ellen, azok üldözöttjei voltak, de legalábbis olyanokból, akik akkor hajlandók voltak a fasizmus maradványai ellen harcolni. Maradt persze a régi rendőrség állományából is

olyan, aki a fenti szempontoknak megfelelt

Gondolható, nem volt köny- nyű a parancsnok dolga egy olyan fegyveres testületnél, amelyben a 20 évestől az öt- venig minden korosztály képviselve volt s amelyben a beosztottak nagy részében a jóindulaton túl alig található valami, ami a katonai fegyelemre emlékeztet. De a sok kaméleon, a hirtelen demokratizálódott magyar királyi rendőrtisztek, a rossz felszerelés és a szegényes ellátás sem a fegyelmezettség malmára hajtották a vizet Ma, talán ezerszer is visszapillantva, elcsodálkozik az ember, hogyan tudta ez a szerv fő vonalában mégis teljesíteni hivatását, feladatát? Mert hogy tudta, any- nyi szent. Mindenesetre sok víz lefolyt a Dunán, és alig kevesebb bor a torkokon, míg kialakult a munkásosztály szilárd rendőri testületé. Néhá- nyan elmondhatjuk, hogy számtalan emlékét őrizzük e kialakulás, az erjedés korszakában történt megható apróságoknak, és ezekből egyet most a 20 forintos büntetés apropójaként közre is adnék. ★

A fiatal főhadnagy arca és egész ifiégjeleriése olyan volt, mintha a filmbeli Pista tekintetes úr jött volna kiküldetésbe egyenesen ide a Gy-i rendőrségre. Ki volt ő? Honnét jött? Senki sem tudta a legénység közmi. Suttogtak ezt is, azt is, de ki tudta abban a zavaros időben eldönteni, hogy mi az igazság? Mindenesetre kicsit tartottak tőle. És ez az ember, mintha a világot akarta volna becsapni, vagy legalábbis elcsodálkoztatni, hogy nem olyan lágy, puhány ő, mint ahogy selymes bajuszká- ja, rózsás arca és lányosán finom, nagy szeme mutatja — káromkodott reggel, este — ha kellett, ha nem. Ettől persze az emberek nem hitték másnak, mint ami volt, legfeljebb jókat röhögtek a háta mögött. De hát attól, hogy egy fiatalember jóképű és káromkodik, mégha mindjárt rendőrtiszt is, nem dől össze a világ, még a Nagypatak sem folyik visszafelé. Más baj volt itt, amit nem tudtak nevén nevezni az emberek. Csak érezték, hogy amolyan úriforma ez, aki szemlátomást nem szereti az egyszerű szagú embereket. Érezték, érezték, mígnem ...

Feszes vigyázzban áll a legénység a szűk folyosón. Alig van a főhadnagy számára mozgási hely. Az ellentét itt égbekiáltó. Elhanyagolt öltözetű, borostás arcú, az álmatlanságtól kissé esett emberek, s velük szemben a jól táplált, elegáns dandy-tiszt.

— A kutya... — kezdi a

refrént, s most hajnalban mindenki tisztán érzi, nemcsak kint a városban, de itt a rendőrségen is folyik az élet- re-halálra menő harc, a párviadal, amelynek egyik végén az urak állnak, finom művelt, cirkalmazott beszédjükkel (de nem a legénység számára) tudásukkal, fényes csizmáikkal — másik végén pedig ők, a tegnapi senkik, a holnapi valakik. S hogy vala- kik-e, az éppen mostanában dől el.

Érzik és ezért bármilyen esettek is, keményen néznek a tiszt szemébe. Némelyikük arra gondol, hogy lám, ez a pincsikutya farkaskutyának

szeretne látszani, azért ugat olyan hangosan. A tiszt befejezte mondókáját, szétnézett az emberek között és gúnyos fintorral az arcán, megkérdezte:

— Ki tud maguk közül gépelni?

Először csend. Aztán a második sorból előlép egy ötven év körüli ember, ki ha lehet, még szőrösebb társainál. Kétsoros zakója — bár jobb szabó kézjegyét viseli — most gyűrötten lóg, sehogysem illik a kekiszínű katonanadrághoz és a durva bakancshoz. Értelmes, szürke szemében mintha egy kis huncutság is vibrálna, de ebből a tiszt semmit sem vesz észre. Persze az sincs kizárva, hogy szeme attól a fél liter forralt bortól csillog, amit nemrégen reggeli helyett fogyasztott

— Én tudok, főhadnagy úr, kérem! — jelentette tisztelettudóan.

— Maga?! — húzta el a száját a tiszt — Na, jód van, akkor jöjjön! — ezzel elindultak, elöl a tiszt, hátul a jelentkező.

— No és? — állt meg hirtelen a tiszt hogy az utána menő majdnem belébotlott Táskagépen, Erikán is tud gépelni? És mondja csak — kérdezett tovább, a választ meg sem várva — tíz ujjad gépel, vagy két ujjal? Hol tanult?

A tiszt látható érdeklődéssel fordult az emberhez, valami levitézlett urat, legalábbis jegyzőt szimatolt benne. Szemlátomást nagyon tetszett neki, hogy akad a sok műveletlen pária között egy rokoniélek is, egy művelt, gépírni tudó ember is.

Az meg ott állt a folyosón, szemben a tiszttel, aki talán ruem volt fasiszta, de úr volt, nézte az arcát, a száját, aztán sután félrefordult és ránézett bajtársaira. Érezte, hogy rajta a „világ szeme", hogy most neki válaszolnia kell, hogy ez itt egy buta félreértés, és hogy a válasza egy lavinát fog elindítani. A tiszt lélekben olyan messze állt ezektől az emberektől, hogy mit sem érzett és értett a helyzetből. Most már teljes szimpátiával nézett emberére, s meleg hangon biztatta a válaszra.

— Táskagépen még nem próbáltam, kérem — kezdte az öreg — én csak Singeren tudok, mert hogy szabó a mesterségem — válaszolt halkan, de tisztán, érthetően.

Halk, csendes moraj, nevetés, vihorászás. A tömegszimpátiát érezve, a szabó is elmosolyodott.

— Singereen?! — húzta a szót a vérvörös arcú tiszt. — Szóval bohócot akartál a feljebbvalódból csinálni? — tegezte őt dühében, de már ütött is, s akkora pofont adott az öregnek, hogy egy húszéves is nehezen állta volna. Mély csend, hallgatás, elképedés. Az öreg mélységes zavarban áll, lesüti a szemét és látni, hogy még nem tudja tisztán felfogni, mi történt vele. A tiszt ott liheg vele szemben, arcán látszik, már érzi, hogy elgalop- pírozta magát. Szégyenkezik és ezt egy újabb artikulát- lan ordítozással akarja elhessegetni. De itt kommunisták is vannak, agyában feldereng a párt, a felsőbb parancsnokság, szívén mint a januári szél, végigsöpör a félelem.

A súlyos csendet egy középkorú ember töri meg. Odaáll a tiszt elé és mindenki tudja, ha amaz egy rossz szót szól, ez ütni fog. Állnak szemtől szembe és a közlegény érzi a tiszt lihegésén a fanyar, savanyú, másnapos szeszszagot.

— Főhadnagy úr! — kezdi —, ez az ember, akit ön megütött, 1919-ben ifjú kommunista volt. Horthyék háromszor letartóztatták. Legutóbb két évig volt Kistarcsán az

internáló táborban, önnek ezért a pofonért a párt előtt, a felsőbb parancsnokság előtt felelnie kell. Az ön módszered — fasiszta módszerek. És miért ütötte pofon? Semmiért. Hiúságból. Cvid ars égből, mert nem aludta ki magát. Eh — vágta el saját szavát a beszélő —, tulajdonképpen ennyit sem akartam mondani. — Tisztelgett, szabályosan hátra arcot csinált és a helyére ment. A tiszt szótlanul cigarettára gyújtott és elment, maga után hagyva a Chesterfield finom, ópiu- mos illatát

Két nap múlva a hajnali órákban egy keskeny baju- szú, lányos képű férfi állt az országúton, a budapesti elágazásnál. Integetett és most, hogy egy szovjet tehergépkocsi megállt, hátulról felkapaszkodott és rátelepedett egy benzineshordóra, szembe a várossal. A kocsi elindult. Az illető gondolkodva bámulta a tovatűnő város hajnali, lilás ködben derengő sziluettjét. Elővette cigaretta- tárcáját, de abban egy darab sem volt. A mellette kuporgó fiatal szovjet katona tenyerébe szórt egy félmarék ma- horkát és nyújtotta hozzá az újságpapírt. Nagynehezen megsodorta, rágyújtott, s ahogy egy mélyet szippantott, nem tudta, ä dohánytól-e vagy mástól, de nagyon keserű lett a szájíze. Szeretett volna egy nagyot rúgni a világba.

(Folytatjuk)

Az üvegcsiszoló

^ Foto: Kotroczó

Nyolcvannyolc

Az aszódiak példát mutattak

Az utóbbi esztendőkben múzeumi életünk fellendülése nemcsak a látogatók számának ugrásszerű növekedésében mutatkozott meg, hanem abban is, hogy az emberek mindinkább érdeklődnek az intézmények belső tevékenysége, tudományos munkája, anyagfeldolgozása iránt is.

Földalatti menetrend

A földalatti építésénél 1965- ben az erőket elsősorban a Deák téri, az Astoria, a Bla- ha Lujza téri és a Baross téri mélyállomások kialakítására összpontosítják. Az idén a felszín alatt befejeződnek az állomások építési munkálatai. Ezt követően az állomások

föld alatti térségeit szigetelik, később pedig, egy-két év múlva beszerelik a szellőző és a különböző elektromos berendezéseket. Az idén tervezik a földalattinak a Szent István tér—Moszkva tér közötti vonalát is.

A vidéki lakosság jó értelemben vett lokálpatriotizmusa

volt az alapja sok helyen a községi, falusi múzeumok létrehozásának.

Ma már 88 ilyen gyűjteményt tartanak nyilván. Fenntartásukhoz, gyarapításukhoz nagyban hozzájárul az

országszerte terebélyesedő honismereti mozgalom,

amelynek legaktívabb részvevői a fiatalok, az úttörők, a középiskolások. A szülőföld minél alaposabb megismerésére irányuló tevékenységük, anyaggyűjtő munkájuk nyomán számtalan esetben igen értékes muzeális tárgyak, régészeti leletek kerülnek felszínre.

A szakemberek és az öntevékeny kutatók együttműködése — s erre is jónéhány példa volt már — annál eredményesebb lehet.

A falusi múzeumokat, helyi gyűjteményeket tavaly összesen 80 448-an keresték fel.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vidéki intézmények munkája különösen azokban a községekben eredményes, s ott tölti be leginkább művelődéspolitikai „misszióját”, ahol a tanácsi szervek megfelelő támogatást nyújtanak. így

az elmúlt időszakban a legjobban működött a helyi múzeum Aszódon, Jászapátiban, Kapuvárott Kisvárdán, Tiszacsegén. Ti* szavasváriban és Tüske* várott

MEMENTÓ

felszabadultak. Június 30. M* már nem láttunk az utcán döglött lovakat, szemetet.. csak romokat, és még nem lüktető, de kezdődő életet. Néhol már egy vagányon, de talán volt, ahol kettőn is, villamos futott. Akik a családomból megmaradtak, örültek nekem. Etettek, babusgattak és sehogy sem érteitek, miért vagyok olyan rideg. Mi lelt, bármit mondanak, nem mosolygok. Töltötték belém a sok-sok örömöt, de valahol lyukas lehetett a leikém, mert minden öröm kicsurgoti belőle. Emlékeim, közt keresem a napot, valóban mikor is szabadultam fel egészen? Akkor, amikor bementem a régi iskolába és megtudtam, hogy magánúton befejezhetem az abbahagyott évet, érettségizhetek? Akkor, amikor kifutó lettem egy háztartási üzletben? Amikor az első saját ruhámat magamra húzhattam — amit használtan kaptam, de nem volt sem csíkos, sem kockás — számot sem találtam rajta?

Itthon sokat olvastam arról, hogyan nyomultak előre a szovjet katonák és futottak vissza a németek. Először Szegeden alakult a párt. Debrecenben az Ideiglenes Kormány, azután Budapest... és április 4-én az egész országban béke volt. Akkor, amikor mi még álmodni sem mertünk a szabadságról, amikor itthon már tudták, hagy nemsokára vége lesz mindenütt a harcnak. Olvastam arról, hogyan takarították él a romokat, hogyan kezdődött el a munka az üzemekben, hogyan álltak talpra az emberek, hogyan hunyorogtak, ahogy kibújtak a sötét ■ pincékből... Elképzelem, de látni nem láttam soha.

Csak a csendre emlékszem. A csendre, ami néha kiáltóbb, mint a puskaropogás.

Sági Ágnes

azóta sokszor megnéztem azt a helyet, bejártam azt a tájat turistaként. Ma már tudom, mit jelentett a csend, a találkozás a felszabadító katonával, aki megmutatta, metre menjünk tovább, az SS-ek hirtelen eltűnése — akkor fel sem tűnt nekünk, pedig már jóval előbb el kellett hagyjanak bennünket. Ma már tudom, mit jelentett a csend — akkor nem értettem. „Szabadok vagyunk”, „megmenekültünk” — sikongtak elől az asszonyok .— mi hátrább — hallgattunk. A képet nem felejtem el. A hangot

sem. Azt sem, hogy a szabadságot, a megkönnyebbülést nem akkor érzi az ember, amikor nem háti több lövést, amikor nincs több „los”, „los”, ,;verrückte Banda”, hanem akkor, amikor a lelke is felszabadul.

Sokáig nem értettem azt a percet, pedig valóban szabad voltam. Járhattam a német kisváros utcáján, beléphettem az üzletbe, ha akartam és nyitva találtam, feküdhettem álló nap a priccsemen és zavartalan várhattam arra a pillanatra, hátha eljön a pete és hazaindítanak a transzporttal. Ez a pillanat egyre késett. Szanatórium... szökés ... áthelyezés egyik városból a másikba. Indultak szer- bek, csehek, görögök, franciák haza, később a lengyelek. Magyarok nem. Ígérték, hogy majd a következő héten, majd azután. Megszöktünk a románokkal. Az a vonat megállt Budapesten, az úton pedig, a hivatalos vizsgálatoknál hallgattunk, nem vették észre, hogy magyarok vagyunk.

1945. június 30-a volt. Nyolcvanhét nappal később, mint ahogy a mieink itthon

vannak, amikor egy társasággal beszélgettünk, ki mivel kezdte a felszabaduláskor? Akkor jutott eszembe újra, mi jelentette számomra az élettel való kapcsolatot 1945 elején. Mosakodás, evés, mosakodás, evés...

Gondolkodom mikor váltál ezek az akkor nélkülözhetetlen társak közömbössé, melyik nap lehetett az, amikor mindegy volt már, hogy vannak vagy sem? Erre már nem lehet felelni, mint ahogy abban az időben sok nap folyt egybe. Milyen nap lehetett például akkor, amikor sorakozót parancsoltak a németek az éj közepén és elkezdtük kéthetes vándorlásunkat az idegen német földön. Számolom: április 24-én szabadultunk, előtte két hetet vándoroltunk — talán épp azokban a napokban fenyegetett az SS-katona géppisztolyával, hogy agyonlő, ha mindig lemaradok a sorból, amikor itthon már megszűnt a pokol. Mit tudhattunk volna mi ott erről? S ha valaki sejti is a hírt, hiába mondja — ki hitt volna neki? Kacsa — mondottuk volna rögtön — csakúgy, mint minden egyéb hírre.

Még április 24-én reggel sem- hittük, hogy az a szabadulás napja. Vonszoltuk magunkat a porban, át a német erdőkön, lőttek a fasiszták, szórakoztak vélünk. Ennivalónk már régen nem volt. többen lemaradtak az árokparton — nékik nem volt tovább. Akkor irigyeltem őket, csak a bátorságom volt kevés, hogy köztük maradjak ... Aztán egyszerre csend lett. Észre kellett venni, mert néha a csend kiáltóbb, mint a puskaropogás. A térképen

Nem kellett volna használni, hogy olyan maradjon, amilyen volt, ne kopjon meg. Egyáltalán, ez nem is használati tárgy. Hogyan jutott eszembe ebben a kis piros tálkában habot verni, tojást kavarni cukorral? Nem erre született Ebből legfeljebb fekete löttyöt ihattam. Emlékszem annak idején nagyon jólesett a forró, igazán kevés ital, pedig kimondhatatlanul vágytam minden cseppje után. Ebben a tálkában kerestem a ritkán látott húsfoszlányokat.

El kellett volna rejteni a lavórt is, nem hagyni, hogy jelentősége olyan szürkére fakuljon, amilyen a színe. Mennyit cipeltem! Megjárta Németországot, keletet, nyugatot, Ausztriát, Csehszlovákiát és azóta itt öregszik a fürdőszobában. Nehéz, súlyos darab. Miért is ragaszkodtam hozzá országokon át? Akkor mindenki szidott érte: nem vagyok elég gyenge, még ezt is a váltamra veszem?

Megvan még a pokróc is. Náci pokróc. A horogkeresztet és a sast kifejtettem a közepéről. Ebből is a legnehezebbet cipeltem. A két kés is túlélte az elmúlt esztendőket, a két porceláncsésze is.

A csíkos ruha nincs meg. Lisztért cseréltem el 1946-ban. Csak a lágerszámot téptem le róla. Volt egy másik ruhám is. azt háború után varrtam — kockás vászonból — abból azt hiszem zsír lett. A fekete tarisznyát elégettem, most már sajnálom, mégha ronggyá té- pődött is, mementónak őrizhettem volna. Mementónak! Szép szó. Az az igazság, hogy szinte naponta látom mindet, de észre sem veszem. Csak tegnap jutottak eszembe, hogy