Pest Megyei Hirlap, 1965. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-13 / 37. szám

4 1965. FEBRUÁR 13, SZOMBAT “Adrian ÉJSZAKÁRA HAJNAL Fejezetek a felszabadulás történetéből magyar dokumentumíilmen Budapest felszabadulási év­fordulója alkalmából tűzték műsorra a filmszínházak az „Éjszakára hajnal” című új magyar dokumentumfilmet. Hazánk felszabadulásának té­máját már több játékfilmben feldolgozták és számos doku­mentumfilm készült a ma­gyarországi harcokról, az or­szág és Budapest felszabadí­tásáról. De ily kitűnően, át­fogóan és hűen még egyetlen alkotás sem mutatta be Ma­gyarország életét 1944 szep­temberétől a felszabadulás napjáig. Bokor Péter rendező és a két operatőr. Szabó Ár­pád és Barcs Sándor hét or­szág archívumaiból válogat­ták össze a korabeli híradó- felvételeket és a haditudósí­tók fennmaradt anyagait. Egyik fő erénye a filmnek az anyagok kiválasztása. Az al­kotók igyekeztek olyan felvé­teleket összeszedni, amelye­ket mind ez ideig Magyaror­szágon még nenn láthattunk, így például Horthy Miklós parlamenti beszéde, Osztya- penko és Steinmetz kapitá­nyok temetése. A rendező és az operatőrök magyar, szov­jet, csehszlovák, NDK-beli, jugoszláv, román és bolgár archívumokból keresték ki azokat az anyagokat, amelyek a Magyarországom dúlt harco­kat örökítették meg. A film 1944 szeptemberé­ben kezdődik, amikor a Vö­rös Hadsereg csapatai a Vi­harsarok déli peremén elérték a magyai- határt és 1945. áp­rilis 3-ról 4-re virradó éjsza­kával fejeződik be, amikor Zala egyik kisközségénél az utolsó lövések dördültek el magyar földön. Kitűnő rende­zői ötlet volt a történelmi események szemtanúinak, a '^koronatanúknak” megszólal­tatása. így Döbrentei Károly­ié, az újpesti partizánok har­cairól beszél. Nógrádi Sándor szavai nyomán annak a parti­záncsoportnak harcai eleve­nednek meg. amely Zólyomtól a salgótarjáni medencékig nyomult előre. Megszólal La­katos István ezredes, a „Bu­dai Önkéntes Ezred” egykori századparancsnoka és Padcfc nyi Mihály, aki annak idején leíróban tóttá a Gömbös-szob­rot. Az utolsó „koronatanú” az idős Tomasics Rudolf, aki azon kevesek közé tartozik, akik átélték az utolsó ma­gyarországi ütközetet abban a kis Zala megyei faluban, Ne- mesmedvesen. Az ö szavaiból idézünk: „Mire reggel lett, április 4-e, a puskaropogás már túlról hallatszott, Auszt­ria felől. Én akkor futottam a haranglábhoz, húztam, ahogy bírtam, mert tényleg vége volt a háborúnak”.. Az a korosztály, amely már felnőtt volt a háború idején és átélte, talán azt hihetné, hogy a film neki semmi újat nem tud mondaná. Akik mér látták az alkotást, mindnyá­jan azt mondták, hogy sok mindenről ők sem tudtak, és talán ennyire összefüggően nem is „látták” maguk előtt a történteket. Azoknak, akik pedig még kisgyermekek vol­tak, vagy csak akkor szület­tek, vagy még nem is éltek, mikor Magyarországon a há­ború dúlt, eddig csak történe­lemkönyvekből, játékfilmek­ből, színdarabokból, vagy rá­dióból ismerték a háborút. De más az, egy játékfilmből „el­képzelni”, hogy mi is történt itt 1944—1945-ben, mintha ezt eredeti doku men t u mfel vétele­ken láthatják. A rendező és az operatőrök munkáját min­den tekintetben csak dicsérni lehet. Régen vártuk ezt a dokumentumfilmet, de talán mégis ez a legkitűnőbb alka­lom a bemutatásra, amikor hazánk felszabadulása 20. év­fordulójának ünnepére ltészü- j lünk, s a szabad Budapestet I ünnepeljük. Sebes Erzsébet ; Gázolt — járadékot is {izet Felsőgöd határában egy it­tas gépkocsivezető ráment a j kerékpárúira, s ott elütött egy j leányt, aki az elszenvedett ! súlyos sérülések következte- | ben a helyszínen meghalt. A vezetőt a büntetőbíróság kétévi és négyhónapi sza­badságvesztésre ítélte. A leány együtt lakott idős édesapjával s gondoskodott az eltartásáról. Az apa a te­metés költségeinek megtérí­téséért, s az elvesztett' anya­gi támaszát pótló járadék fi­zetéséért beperelte a gép­kocsivezetőt, A fővárosi bíróság meg- ' állapította, hogy a balesetért a gépkocsivezetőt teljes kár­térítési felelősség terheli, s ezért a temetési költségen kívül havi" 450 forint jára­dék fizetésére kötelezte. Elítélték az Ikladi Műszergyár tolvajait 2 és fői í’rí'f kupttíi a rtikSiínrs. IO hómttpoí ti vsaptiriveaetö Nagy felháborodást váltott ki az Ikladi Ipari Műszer- gyár dolgozói között Barczik József, az univerzál üzemrész raktárosának és barátjának. Balló István csoportvezető- I nek a múlt év nyarán I vetett sorozatos lopási ügye. í Amikor irodaszerek, mosó- j szerek tűntek el, gyanakod- j tak a dolgozók, hogy „szarka” van közöttük. Arra azonban ! senkisem gondolt, hogy a tol- ; vaj a jó anyagi körülmények között levő fiatal, családos Barczik József raktáros, és barátja a szintén jó kerese­tű csoportvezető, Ballá Ist­ván. Alkalom szüli a tolvajt, szak végén nagy megköny- nypbbüléssel jutott ki a gyár kapuján, de a pénzt, ha­za vinni nem merte, ezért galgamácsai lakóhelyének ha­tárában egy gödörben elrej­tette. Esténként meglátogatfa pénzes- zsákját és abból rövid idő alatt, mint­egy 10 000 forintot költött el, és a rendőrség már csak en­nek hiányával találta meg a pénzt. A Pest megyei Bíróság a na­pokban hirdetett ítéletet Bar- czikék ügyében. A társadal­mi tulajdont károsító lopás bűntette miatt Barczik Józse­fet 2 év és 6 hónapi, Ballá István domonyi lakost pedig 10 hónapi szabadságvesztésre I ítélték. A tolvajokat kötelez­ték, hogy a meg nem térült ! kárt is fizessék meg. Az íté- 1 let jogerős. (m) KÖZSÉG FEJLESZTÉSI TERVEK PILISEN Társadalmi munka félmillió forint — „Házi" épitőbrigád — mondják. S ez így igaz. Barczik raktárkulcsa az üzem egyik irodahelyiségét is nyitotta, ahol már egysze­rű kulccsal bárki hozzáfér­hetett a szekrényben levő író s mosószerekhez, nyomtatvá­nyokhoz. Egy évig dézsmál­ták ezeket anélkül, hogy a legkisebb gyanú is rájuk terelődött volna. Közel 4000 Ft értékű volt a lopott holmi. Barczik munkaidő alatt is rendszeresen bejárt az iro­dába, és tudott arról, hogy fi­zetési napokon nem minden­ki veszi fel pénzét. Barcsik ezért egyik alka­lommal mintát vett, és a páncélszekrény kulcsá­ról másodpéldányt készített. Múltév június 26-án dél­után. amikor az irodából min­denki eltávozott, a raktár­kulccsal behatolt a helyi­ségbe és a másodkulccsal ki­nyitotta a páncélszekrényt. Gyorsan dolgozott, nehogy a takarítók rajtakapják. A la­katot lefeszítette a ládáról és a beboritékolt 47 500 Ft-ot zsebeibe dugta. Mint aki jól végezte dolgát, a páncélszek­rényt és az irodát ' a hamis kulcsokkal bezárta. A lopás­ról még ivócimborájáhak. Ballónak sem szólt, nehogy osztozkodnia kelljen. A mű­Az elmúlt évben közel fél­millió forint értékű társadal­mi munkát végeztek a pilisiek a járdák rendbehozásánál, a vizátereszek építésénél, s min­denütt, ahol munkára volt szükség. így készült el egy kétkilométeres betonjárda a Malom utcában, a Dózsa György útig. összesen 600— 700 ember dolgozott a járda­lerakásnál. A Katona József utcában az idős Patkós néni negyven lakost mozgósított december végén az utca ren­dezésének munkálataihoz. Patkós néni a Hunyadi Tsz- től traktort és vontatót is „szerzett”, hogy gyorsabban haladjon a munka. A Mária- telepi iskola építésénél Ba­logh József nevelő a szülőkkel ; és a tanítványokkal 6700 da- j rab cserepet rakott fel. Az is­kola építésének befejezése után a szülők és a tanulók kitakarították, rendbehozták a termeket. Kovács Ferenc tanácstag pedig két emberrel a készülő óvoda számára ku­tat ásott, hárman összesen 40 ezer forintot takarítottak meg a költségekből. A lelkes munka, az 1964-es év tapasztalatai azt mutatják, hogy a községfejlesztési terv megvalósításánál 1965-ben is i lehet számítani az emberek segítségére. Uj tervek szület­tek. amelyeket a tanácstagok i a beszámolók során ismertet- | tek a lakossággal. Többnyire 1 olyan építkezésekre, átalakí­tásokra kerül sor az idén, amelyekre régen szüksége van a községnek. Bővítik a Mária- telepi iskolát, két tanterem­mel és egy politechnikai tan­műhellyel. Végre felépül a te­metőben egy ravatalozó és boncoló, 150 ezer forint beru­házással. A község vezetői szeretnék az 1 millió 200 ezer forint községfejlesztési alapot gazdaságosan felhasználni, hogy mindenre jusson elegen­dő pénz, mert az építkezések mellett — iskola, ravatalozó, járdák, állatorvosi rendelő — még kisebb „ígéreteket” is tel­jesíteni kell. A községi könyv­tár állományának fejlesztésé­re 15 ezer forintot, tűzoltó­felszerelések vásárlására 10 ezer forintot, úttörősátrak be­szerzésére ugyancsak 10 ezer forintot, a sportkör felszerelé­sének felújítására 20 ezer fo­rintot szeretnének fordítani. Ezenkívül hátravan még az utcák salakozása. Már meg­történt az első társadalmi- munka-felajánlás: a buszfor­duló megépítését az autóbusz- sofőrök vállalták. Az építkezéseknél a legna­gyobb segítség a tanács 1953 óta működő „házi” épitöbri- gádjá,aYhéíynék tágjai gyor­san, pontosan és kielégítően dolgoznak, a nagyobb mun­kák mellett is mindig kéz­nél vannak, kisebb javításo­kat rövid időn belül elvégez­nek. — NEM, EZT MAR NEM BÍROM tovább. elég volt az egészből. Inkább megdöglöm itt a ■romok között, de ez az örökös menekülés, ez az örökös remegés teljesen megőrjít. Ne bánts! Hagyd! Legalább vége lesz egyszer s minden­korra ... Hát igen: efféléket nyüszítettem egyetlen barátom fülébe, aki még ide, a halál árnyé­kába is elkísért, aki most itt bajlódott velem a kerítés tövében. — Most, éppen most akarsz megfutamodni az élet elől, amikor végre megjött, amire Várva vártunk? Most akarsz gyáva lenni? — De a karom! A hegedűm! — Az élet sokszor kegyetlen, és mégis élni kell, mert élni érdemes. Nemcsak magunkért. Másokért is. Szemében sejtelmesen lobbant föl egy-egy aknavető fénye. Hideg este borult fölénk, dér csípdeste a fákat és a bokrokat, a Vár felől tüzet köpköd­tek a gépágyúk. Innen a Rózsadombról ke­mény ugatással válaszolgattak az aknavetők. Messziről torkolattüzek viliództak, lenn a Víziváros mélyén, a Vár felé kapaszkodó ut­cákon ropogtak a fegyverek. Fülemben minden eggyé olvadt már. fejem Zúgott. Úgy látszik, sok vért veszthettem. A senki földjén feküdtem. CSAK VISSZA NE JÖJJENEK, mert már nem bírom tovább. Hamis papírokkal rejtőztem az Árvácska utcában egy pincében. Nem mondom, nehéz volt bejutni, hisz mindenki rettegett, min­denki bizalmatlan volt, de azért bejutottam barátommal együtt. Minduntalan tejfeles- szájú nyilas keretlegénykék és német SS-ek váltogatták egymást. Nem sokat teketóriáz­tak: aki gyanús volt vagy nem volt rendben a szénája, vitték. A vesztett háború hiénái csattogó fogakkal mardostak magúik körül. Már nem változtathattak a helyzeten —. de azért még megmartak mindenkit, akit érhet­tek. Százszámra gyilkoltak embereket, akik rettegve várták a fölszabadulást. Engem is az óvóhelyről cipeltek el. Tudtam, hosv itt a vég. Harmadmagammal Kentünk, jobbról-balról géppisztolyosok. Kincs menekvés, éreztem. Pillanatok alatt átfutott agyamon minden, fcgész életem. Furcsa dolgok jutnak ilyenkor Í z ember eszébe. Egészen elfeleded, lényeg- elennek látszó dolgok. A kis falu vízimalma. Abban gyönyörködtem óraszám, ahogyan ka­varta a patak vizét. Mert úgy tűnt, mintha a nagy kerék hajtaná a patakot. Sokáig el tud­tam nézni, hogyan télnek meg a rekeszek, hogyan pergeti a favályúcskába szorított víz a kereket. Erről eszembe jutott a kis Magdi, első és halhatatlan szerelmem. Hajának illatára még ma is emlékezem. S a fŰ2fa, lehajló, szomorú ágaival. Úgy takarta be a két kis meztelen gyereket, mint védő anya. Mert majdnem meztelenül fürödtünk a patakban. Magdikén kis pendely, rajtam semmi. így volt szokás arra mifelénk. AZTAN AZ ISKOLA. A város. Évek és él­mények, A kamaszkor. Ebből meg az jutott eszembe, milyen nyirkos volt kamasztenye­rem, amikor Vicát átöleltem, s hogy megre­megett nemcsak kezem, de egész testem, ami­kor apró melléhez értem. Egész éjjel nem aludtam utána, vártam a másnapot. Nem értettem, miért nézett rám akkor olyan fur­csa, ködbeborult szemmel. Igaz, hogy jóval idősebb volt nálam ... Reggel távirat érke­zett: „Édesapád rosszul van, siess haza. Édes­anyád." Nagyanváék vonatra raktak. Búcsú­záskor alig mertem szemem Vicára emelni. Ott állt ő is, integetett, ajka körül mintha kis gúnyos mosoly lebegett volna, de szemében hívás parázslót*. Sohasem láttam többé. Mint ahogv elszállt éveimet is elnyelte az a gödör, ahová édesapámat temettük. Valahogy átugrottam a kamaszkort. ezt a fanyarkás, különös zamatú kort, egyszerre ifjúvá serdültem. Még alig pelyhesedett az állam, már vénnek éreztem magam. Egyetlen szenvedélyem a hegedű volt. Nagyapától örököltem a tehetséget. Finom ujjai alól cso­dálatos gyönyörűséggel peregtek a Paganim- dallamok, különösen azokat szerette játszani. Meg a korajklasszikusokat. Játszott a városi zenekarban is, ő volt az első hegedűs. A ZENEAKADÉMIA sokat jelentett ne­kem, majdnem mindent. Hubay, Zathureczky. Szigeti s a külföldi nagyok ... Minden hang­versenyt meghallgattam, kezemben partitúra, kócos fejemben a halhatatlanság ábrándjai. Esztikét is a zenekadémia adta nekem. Igaz. hogy csak magamban mertem Esztikének hívni, hangosan nem. mert nem tűrte. Mind­annyian. Eszternek szólítottuk, így kívánta, így akarta. De bennem föl ébredt valami az örök dacból; csakazértis Esztikének hívogat­tam. persze magamban. Játszottam nevével: Esztike, estike. Esztike, estike ... Mert olyan szép volt és olyan egyedülvaló. mint maga az estike. A háború ragadta el tőlem őt is, mint annyi mást. Óvóhelyen érte a telitalálat, nem szenvedett Mégcsak a temetésén sem lehet­tem ott, hiszen ő Pesten lak.ott szüleivel, én meg már akkor itt Budán bujdostam, hol itt, hol amott húztam meg magam, mert az utol­só menekülő csoporttól lemaradtam. Ha ma­gukkal visznek, semmit sem segíthetek, így még szükség lehet reám is. Hamis papírjaim­mal jártam óvóhelyről óvóhelyre, pincéből pincébe. Senkiben sem bíztam, csak bará­tomban. Édesanyám — baranyai rokonaink­nál élt (ha ugyan élt szegény), oda nem me­hettem, Pécs környéke réges-rég az oroszok kezén volt már. Nem volt mit tennem, men­teni magam, foggal és körömmel küzdeni az életért. Kissé már belefásultam. Néha gyává­nak éreztem magam, hogy nem mertem szembeszállni velük. De hiába, hisz őrültség lett volna fegyvertelenül. így is áthúztam szá­mításaikat. ártottam nekik, ott, ahol lehetett. Utolsó kézigránátomat egy géppuskafészekbe vágtam. A OVII. RUHÁKAT aránylag könnyen meg­szereztem, a papirosok már nagyobb gondot okoztak. Egy darabig csak ment a játék, aztán már alig bírtam. Szinte kihívtam magam ellen a sorsot, amikor ott maradtam az Árvácska ut­cában. Sandaképű, rosszindulatú ember volt az óvóhelyparancsnok. Még ma is az az érzé- »sem, hogy ő hozta nyakamra az SS-legénye- ket. Most már mindegy, úgyis el kell pusztul­nunk mindhármunknak. Alig vártam, hogy vége legyen. Aztán föl­támadt bennem valami. Hát éppen most hal­jak meg? Figyelni kezdtem. Messziről kisze­meltem magamnak a helyet: egv házomladék, mellette elég mély szakadék, csak nagy kerü­lővel közelíthető meg, ha ugyan egyáltalán meg lehet közelíteni. Ha ott sikerül a mélybe ugranom, akkor megmenthetem az életem, vagy ott halok szörnyet. Őreim aligha kockáz­tatják meg utánam a halálugrást, legföljebb rámlőnek. Csak annyit kiáltottam ugrás köz­ben két sorstársamnak, hogy fussanak — már átlendültem a derékig érő Kőfalon, s zuhantam a mélységbe. Egy sorozat ért el éppen abban a pillanatban, amikor begurul­tam egy betonoszlop mögé. Bal karomat érte a találat. Hát most ezt a sebet kötözte barátom, aki óvatosan utánunk sompolygott az óvóhely­ről. Mindenáron meg akart menteni. Fegyve­re nem volt, de bízott benne, majd csak talál útközben valahol. Ekkor már szanaszéjjel he­vertek az eldobott fegyverek. Úgy gondolta, élete árán is megment. Szegény. Mellettem érte a halál. De addigra már elkötötte a karo­mat, megállította a vérzést. Én, a nyomorék megmenekültem. De milyen áron? Esztike és a barátom ... Százezrek és milliók ... Minek is éljek tovább? PERSZE AMÍG FIATAL az ember, az életösztön is erősebb. Nem téptem le a kö­tést, hangtalanul feküdtem, szorítottam ba­rátom halott kezét agyattépő fájdalmak kö­zött. Meddig feküd lem ? Nem tudnám meg­mondani. Aztán egyszerre ugráló alakokat láttam, pergő géppisztolylövéseket hallottam. Idegen hangok, ismeretlen nyelv. Hát mégiscsak ők?! Megjöttek! S talán most már vége minden kínnak, bujdosásnak, rettegésnek?! Mikor az első alak közelembe ért, fölugrot­tam. Lehet, hogy tápászkodás volt csak, én ugrásnak szántam. Először rámfogta fegyverét, aztán leeresz­tette. Valamit megláthatott, amit én nem tudtam. Csak akkor jöttem rá, amikor meg akartam ölelni s kitártam karom. A bal ka­rom, ahogy a villódzó fények melleit megpil­lantottam, számyaszegetten lógott le oldala­mon. Hangom befelé esuklott, úgy tudtam csak klnyögni. — Barátom, megmentőm! Aztán szememet elöntötte valami forróság, lábam alatt forogni kezdett a föld, megtánto- rodtam. Többre már nem emlékszem. Fönn az égen acélosan ragyogtak a csilla­gok. * PERSZE SOK-SOK ESZTENDŐ múlt el azóta. Aki a dajkameséket szereti, az ne olvassa el az én történetemet. Nem, bal karom soha­sem gyógyult meg, majdnem tőből kellett le­vágni. Nem hegedültem többé. Esztike sem támadt föl halottaiból, mint a mesékben. Ba­rátom is jeltelen sírban nyugszik valahol a Rózsadomb fái és bokrai alatt. De azért bennem tovább él mindenki. Az is. akit először öleltem volna szívemre azon az éjszakán, az is, aki már régen eltűnt a tova­suhanó idő ördögszekér-rohanásában: Eszti­ke, édesapám, édesanyám ... Bennem tovább él az álom és a vágy is. Nem volt hiábavaló a harcunk, a sok áldozat. S amikor feleségem és két kisgyermekem szemébe nézek, így téli estéken lárnpagyújtcs előtt — úgy érzem, hogy bennük is. mint ak-. kor bennem: szikrázó fénnyel fölragyognak a csillagok.., ÁGOSTON IMRE: Felragyogtak a csillagok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom