Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-12 / 9. szám

1965. JANUAR 12, KEDD PEST MECVEI k/Cívfap 3 ÁLL A TRAKTOR de a szerelők an­nál szorgalmasab­ban dolgoznak az albertirsai Dimit­rov Termelőszö­vetkezetben. Húsz erőgépe van a kö­zös gazdaságnak és ezek folyó javí­tását, karbantar­tását házilag vég­zik. Mire a tava­szi munka elkez­dődik, valameny- nyi traktor kija­vítva várja a ki­vonulást. (Foto: Gábor) mt w Robinsonok és a közösség Tájékoztató a művészeti gimnáziumokba és az Állami Balett Intézetbe történő felvételekről A Művelődési Közlöny leg­utóbbi számában megjelent tájékoztató szerint az 1965— 66-os tanévre a zenei gimná­ziumokba jelentkezők névso­rát az általános iskolák igaz­gatói február 10-ig juttatják el hozzájuk legközelebb levő gimnázium igazgatóságához. A budapesti zenei gimnázium­ba csak legalább egy éve a főváros területén lakó tanu­lók vehetők fel, ha a szakmai (zenei) felv' ali vizsgán meg­felelnek. A felvételi vizsga anyagát — kérésre — a zenei gimnázium, illetve a zenemű­vészeti szakiskola igazgató­sága közvetlenül közli az ér­dekeltekkel. A képző- és iparművészeti gimnáziumokba az 1965—66-os oktatási évre felvételre jelent­kezők névsorát február 1-ig küldik meg az általános isko­lák igazgatói a gimnáziumok igazgatóságához. A jelentkező­ket március elején rajzfelvé­teli vizsgára hívják be. A fel­vételi vizsgaeredményéről az érdekelt általános iskolák igazgatóit március 30-ig érte­sítik. Az Állami Balett Intézetbe az 1965—66-os tanévre május 1 és 15-e között jelentkezhet­nek felvételre azok a 10—14 éves fiúk és 10—12 éves lá­nyok, akik az általános iskola negyedik osztályát elvégezték. Az intézet címe: Budapest, VI. kér Népköztársaság útja 25. (MTI) Elismerés a karácsonyi vásár legjobb eladóinak A vevők megelégedéssel tá­voztak a boltból, udvarias, jó kiszolgálásban volt részük. — örülünk, hogy módunk van dicséretben részesíteni a kereskedelem jó dolgozóit. Még nagyobb lenne az örömünk, ha egész éven át dicsérő okle­velet osztogathatnánk a jó munkáért, és bírságot soha az elkövetett hibákért, — ezt mondja az elismerő oklevelek­kel kapcsolatban Vörös Lajos, a kereskedelmi felügyelőség vezetője. Gyermekkorom regény­hőse — mint sok más paj­tásomé — Robinson volt. Csodáltam bátorságát, lele­ményességét, helytállását s. nem kevésbe tudását, amely biztosította, hogy a rend­kívüli helyzetben is felta­lálja magát s előteremtse mindazt, amihez remeteéle­téhez szüksége van. A Bo- binson-ideál éveken át vé­gigkísérte életem, egészen ad­dig a napig — lehettem ta­lán már tizenhárom éves —, amikor nagy pajtási társa­ságban reám nem osztották Robinson szerepét Ott álltam a ligeti park sarkán és egész délután sóvárogva néztem, milyen önfeledt-boldogan ját­szanak barátaim. Azokban az órákban üresnek és cél­talannak éreztem az életem s jómagámat olyan személyi­ségnek, aki ugyan fontos, hiszen jelenléte nem hiá­nyozhat a gyermek fantázia­világból, de akire még sin­csen szüksége senkinek. Attól a délutántól kezdve soha töb­bet nem akartam Robinson lenni. Inkább elvállaltam a legutolsó rabló szerepét is, ha rabló-pandúrost játszot­tunk, vagy a Pál utcai fiúk valamelyik statisztaszerepét, csakhogy együtt játszhassak a többiekkel. Miért jutott az eszembe ez a régi, gyerekkori emlék? A közelmúltban egy érte­kezleten az egyik iskolaigaz­gató panaszolta: „Annyi a munkám, hogy már azon csodálkozom: hogyan jut időm az iskola vezetésére!” Amikor okát kérdeztem, fá­radtan legyintett: „A Robin­sonok ...” Hogy kik ezek a Robinso­nok? Megmagyarázta: „Azokat a pedagógusokat neveztem el így magamban, akik az ok­tatáson kívül semmi mással nem törődnek. Csak élnek a világban, mintha egy lakat­lan szigeten lennének, ahol rajtuk kívül egyetlen élő­lény sem létezik. Ezeket a Robinsonokat nqm érdekli sem a dolgozók iskolája, sem az úttörőmozgalom, de még a szakkörök munkája sem. Bár paragrafus vem szól el­lenük. a munkájukra sem le­het különösebb panasz, én mégis félembereknek tartom őket”. Egyik gyárunk főmérnöke így fogalmazta meg a Robin­sonok természetrajzát: „A munkájukat becsülettel elvégzik — ez vitathatatlan érdemük. Ugyanilyen mun­kát követelnek a beosztott­jaiktól is. Csakhogy... A munka számukra csttpán terv­teljesítés. Az emberek — gépek. Hogyan végzik el a rájuk bízott munkát — nem érdekli őket. Csak a terv teljesítése. Politikai munka, meggyőzés, nevelés — is­meretien fogalmak a számuk­ra. Mintha nem is azokkal az emberekkel élnék le az életüket, akikkel együtt dol­goznak, hanem valamilyen különleges világban, amely nem is itt, a földön léte­zik ...” Az egyik községi művelő­dési ház igazgatója így véle­kedik a falu Robinsonjai­ról: „Községünkben mintegy ti­zenöt beosztott és vezető me­zőgazdász dolgozik. Közülük tavaly is, az idén is csak egy látogatta a tsz-akadémia elő­adásait. Haszontalan időtöltés lenne számukra? A tsz-akadé­mia valamennyi előadására a gödöllői Agrártudományi Egye­tem professzorait, adjunktu­sait kértük fel. Akkor? Azt hiszem a szemléletükkel van baj. Túlságosan maguknak élő emberek.” Igen, a ma Robinsonjainak legfőbb ismérve: önmaguk előtérbe helyezése a közösség­gel szemben. Pontosabb definí­cióval élve: az önzés, ök azok, akik hangoskodnak ott, ahol a csöndes szó járja, mit sem tö­rődve embertársaikkal. ök azok a bürokrata hivatalno­kok, akik számára csak a pa­ragrafus létezik, mert az em­berséges ügyintézés esetleg többletmunkával járna. Ök azok, akik villamoson, autó­buszon, vonaton mindenkit megelőznek a felszállásnál — félresodorva az öregeket és a gyerekeket is —, hogy a leg­jobb helyet biztosíthassák ön­maguk számára. Ők azok, akikről az a szólásmondás jár­ja: bort isznak és vizet pré­dikálnak. Ők azok, akik fity- tyet hánynak a csendrendeletre és esténként teljes hangerővel beimbőltetik rádiójukat, tele­víziójukat. Ök azok, akik gát­lástalanul bírálnak és akik azonnal megsértődnek, ha őket bírálják. Ök azok, akik­nek az apró jószága mindig a tilosba téved s csak az a fon­tos számukra, hogy hiánytala­nul hazatérjenek. Ök azok, akik részvétlenül haladnak el bajbajutott társuk mellett, de halálosan megsértődnek, ha mások nem veszik észre, hogy rosszkedvűk van. És ők azok. akik mindig ott vannak, ahol valamit kapni lehet és ők azok, akik hiányoznak onnan, ahol adni is kell. Mindegy, hogy mit: pénzt, vért, szeretetet, tudást vagy csupán őszinte együttérzést. Robinsonok. Úgy érzik, egye­dül élnek egy lakatlan szige­ten mindaddig, amíg nem szo­rulnak rá máspk segítségére. Úgy érzik, hogy a levegő is azért van, hogy csak ők szip­panthassanak belőle. Paragrafus nincs ellenük. Törvénybe ütköző cselekedetet nem hajtanak végre. Élnek ma­guknak, a maguk hasznára. Mintha megannyi lakatlan szigetecske lenne ez a földgo­lyó. Ma, a huszadik század második felében, az atomkor hajnalán. A Robinsonok nem ennek a kornak a szülöttei. A Robin- son-természet a kapitalista rend emberi tulajdonsága volt. Azé a társadalomé, amely a magántulajdon szentségével együtt az egyén szentségét hirdette. És rákényszerítette az embereket, hogy látható vagy láthatatlan válaszfalakat építsenek maguk köré. önma­guk védelmére. Ahány ember, annyi kis Robinson-sziget. Amelyet kíméletlenül védeni kell. A kapitalista rend már két évtizede a múlté hazánk­ban. De a válaszfalak, az emberek tudatában felépített válaszfalak sok helyütt még állnak. Védelmezik a Robin- son-szigeteket, amelyek fölött már régen eljárt az idő. Prukner Pál Magyar könyvtár nyílt Londonban Az angol fővárosban meg­nyílt a Londoni Magyar Kul­túrkör könyvtára, ahol az ol­vasók klasszikus és mai ma­gyar írók könyveiből válogat­hatnak. A Magyarok Világ- szövetsége a legújabb irodalmi termésből összeállított aján­dékcsomagot küldött a könyv­tárnak. (MTI) Leütötte a mit sem sejtő járókelőt Szokatlan támadás történt újév reggelén Cegléden. Mes­ter János 30 éves sütőipari dolgozó gyanútlanul haladt az utcán, amikor az egyik sarkon elébe toppant egy férfi és minden ok nélkül bántalmazni kezdte. Az ittas támadó leütötte Mestert, majd rugdalni kezdte úgy, hogy a jobb bokája eltört. Mestert kórházba szállítot­ták, súlyos állapotban. A rendőrség Gergely József 35 éves büntetett előéletű MÁV fűtőt, a támadót őrizetbe vette és megindította ellene az eljárást Neutronszaggató a szilárd anyagok vizsgálatához A Központi Fizikai Kutató Intézet új elektronikus berendezése Uj, értékes, saját szerkesztésű műszerrel, egy automatikus fordulatszám-szabályozó be­rendezéssel gazdagodott a Központi Fizikai Kutató In­tézet A nukleáris kutatások fon­tos területe a szilárd anya­gok, például a fémek tulaj­donságainak részletesebb fel­tárása. Ennek egyik módja az, hogy megvizsgálják, mi­képpen viselkednek ezek az anyagok a neutronokkal való bombázás hatására. A kí­sérlet gyakorlatilag úgy fo­lyik le, hogy a reaktorból kilépő neutronnyalábot neki­vezetik egy hatalmas, nagy tömegű hengernek, amelyen átjutni csak a hengerbe vá­gott résen, vagy réseken ke­resztül tud. Ezt a hengert egy villanymotor gyors for­gásban tartja, úgyhogy a neutronnyaláb csak akkor haladhat tovább a vizsgá­landó szilárd test felé, ami­kor egy-egy rés éppen át­csap előtte. Lényeges azon­ban, hogy 1 az a „neutron- szaggató” rendkívül pontos időközökben nyisson, „zöld utat’ a neutronnyalábnak, tehát forgásának tökéletesen egyenletesnek, fordulatszámá­nak a lehető legnagyobb mértékben állandónak kell lennie. Ezt a követelményt kielé­gíti a Központi Fizikai In­tézet új fordulatszám-szabá­lyozó automatája, amelyet egészen újszerű megoldással szerkesztettek. Kezelése rend­kívül kényelmes: egyetlen gombnyomásra felgyorsítja a motort az előre meghatáro­zott fordulatszámig, s ettől a forgássebességtől elvileg korlátlan időn keresztül egyet­len tízezreléknyi eltérést sem enged meg. Jelenlegi megol­dásában percenként 2000 és 10 000 közötti fordulatszámot tud stabilizálni, de elvileg bármilyen fordulatszámra al­kalmazható. Az. új berendezés a KFKI kutatóinak segítőtársaként már teljes sikerrel tette le a vizsgát. A Pest megyei Állami Ke­reskedelmi Felügyelőség a ka­rácsony előtti napokban a me­gye egész területén többször is felkereste a boltokat, ellen­őrizte, hogy zavartalanul bo- nyolódik-e le a kereskedelem nagy erőpróbája, a karácsonyi vásár. A felügyelőik általában csaknem mindenütt megelége­déssel tapasztalták, hogy a bolthálózat dolgozói teljes igyekezettel törekszenek az ün­nep előtti vásárlók igényeit ki- elégiteni. Ellenőrző útjáról természetesen részletes jelen- i tést írt mindegyikük, s most, í ünnepek után értekezletre ül- \ tek össze, hogy eldöntsék, a j megye kereskedelmi dolgozói j közül kinek a munkája mél- • tó leginkább dicséretre az ! idén. Alapos mérlegelésük j után két boltvezetőnek dicsé- : rő oklevelet adott a felügyelő- j ség. Ebben a kitüntető elismerés- \ ben részesítette Ottó Józsefnét, \ a váci 245. sz. ajándékbolt ] vezetőjét, miután a raktárhe- l lyiséggel nem rendelkező szűk j kis üzlethelyiségben a sokfé-: le ajándékcikkből semmi sem ; hiányzott. Kivétel nélkül min- I den ott volt a polcain, ami a I nagykereskedelemnél besze- j rezhető. Beosztottjával, Szabó \ Fejetlenével együtt a vevőktől \ zsúfolt boltot és a dús áru- j készletet állandóan a legna- j gyobb rendben tartotta. Mind­ketten rendkívül figyelmesen, udvariasan és nagy türelem­mel szolgálták ki az ajándékot válogató sok-sok vevőt. Fá­radhatatlanul dolgoztak, bár mindketten közelednek már a nyugdíjkorhatárhoz, sok év­tizedes munkában eltöltött esztendő áll a hátuk mögött. A felügyelőség oklevelén kívül a Pest megyei Iparcikk Kis­kereskedelmi Vállalat pénzju­talomban részesíti a kötelessé­gét példaadóan teljesítő két alkalmazottját. Ugyanígy pénzjutalmat kap a dicsérő oklevél mellé Üj- szászi László, a ceglédi 50. sz. háztartási bolt vezetője is, mert a nagy ünnepi csúcsfor­galom ellenére boltját rend­ben tartotta, a sokféle áru szakszerű kezeléséről beosz­tottjaival együtt gondoskodott. K urilla Elek régi ismerő­söm. Valamikor együtt dolgoztam vele, de áthelyezé­semet kértem egyik leányvál­lalatunkhoz, mert nem bírtam ennek az ostoba és beképzelt fráternek a hencegését. A nő­ügyeivel traktált örökké. Nem mondom, jóvágású pasas, szé­les vállú, markáns arcú, sze­me magabiztosan és mégis megejtően pillantgat a világ­ba, de mindezek ellenére ne­kem nem kellene, ha nő len­nék, mert hülye. Üresfejű, os­toba és öntelt. Nem tartom magam hódító férfinak, mert csapott vállaim vannak, lá­bam görbe, orrom nagy, sze­mem kicsi, s egy icipicit ; bamba a nézésem, de nekem I legalább van valami a kopo- inyámban. S szerintem egy nő­nek mindig a szellemiek fon- : tosak. Éppen ezért nem tud- : tam elviselni, hogy míg en- \ gém örökös kudarcok érnek, \ addig Kurilla a legfantaszti- ! kusabb sikerekkel dicseked- : hét. \ Amikor végre elfoglaltam \új helyemet a leányvállalat ' műszaki archívumában, hely- ' rebillent az egyensúlyom. Itt ugyanis ketten voltunk. Eisen- feld Lujzika, meg én. Lujzika , nagyon bájos harmincöt éves ; leány, s örömmel fogadott. '■ Reggel első dolga, hogy jó erős feketét főz, kedvembe íjár, tíz óra körül vajas zsem­lét hoz a büféből, s mindig idejében figyelmeztet, hogy befizessem a jövő heti ebédje­gyet az ügyvitelen. Hát kell ennél több egy férfinak? A napokban aztán összeta­lálkoztam a vállalati terme­lési értekezleten Kurilla Elekkel. Hátra vonszolt a te­rem végébe, s míg az igaz­gató kartárs az évi eredmé­nyekről számolt be, addig ö a nők frontján szerzett legújabb tapasztalatait elemezte. — Kiskomám!... — mond­ta — a nők mind egyformák. Nincs kivétel, csak attól függ az egész, hogy ki az a férfi, s milyenek a körülmények. — Ugyan!... — álltam a nők pártjára és Lujzikára gondoltam. — Vannak komoly és megközelíthetetlen leányok és feddhetetlen feleségek!... — Feleségek? Haha!... Ne­vetnem kell!... Feleségek? Minél jobban adja valaki a bankot, annál inkább megkör- nyékezhető!... Nem hiszed? Bebizonyítom. A termelési értekezlet után erővel magával cipelt, s fel­tuszkolt egy autóbuszra. — Na figyelj, de ne mutasd, hogy hozzám tartozol!... — szólt, s ezzel eltűnt mellőlem. jrrilek terepszemlét tartott. iii o sofőr háta mögötti for­dított ülésen fiatal, csinos nő ült. Elek vele szemben foglalt helyet. Közelebb furakodtam. No, gondoltam magamban, ez egy nagyon szemrevaló frus­ka, kimondottan csinos, jól öltözött, bizonyára nem szorul rá a futó ismeretségre. Ahogy aztán közelebb tolakodtam, azt is láttam, hogy á nő jobb kezén széles karikagyűrű csil­log, a mai divatnak megfe­lelően féldrága vagy valódi drágakövekkel ékítve. Nyil­vánvaló, fiatalasszony az ille­tő. Hehe! Az Eleknek aligha­nem lőttek!... Elek is a csillogó-villogő gyűrűt nézte, s véletlenül meg­lökte térdével az asszony lá­bát. Sűrű bocsánatkérések köz­ben mutatkozott be, s megdöb­benésemre együtt szálltak le. Egy darabig toporogtam a hajdani népbüféből átvedlett, de nem kevésbé koszos bisztró előtt, amikor kisvártatva meg­jelent Elek. Papírlapot lobog­tatott a kezében: — Imhol e!... — hencegett. — Itt a telefonszáma, holnap este randevúzunk. Ezzel aztán karonragadott, s felnyomott a villamosra. — Na gyere csak kiskomám! Ne mondd, hogy véletlen. A villamos zsúfolt volt. Meg­álltunk az egyik ülésnél, s ka­paszkodtunk a karfába. S cso­dák csodájára, az Elek marka mellett egy gusztusos, kis fehér kéz markolta a rézfogantyút. Figyeltem mi lesz. Mi tett volna? Elek keze minden zök­kenőnél, kanyarnál szorosab­ban simult a kis fehér kézhez, majd'szőrös mancsa alatt el­tűnt a kis kacsó. Megnéztem a nőt. Helyes, fiatal kis kontyos fruska volt. Jobb kezén széles, vastag, súlyos karikagyűrű. De ez már ékkövek nélkül. Arca enyhén pirult, ahogy Elek ke­ze mind magabiztosabban bir­tokába vette kapaszkodó útjait. Aztán váltottak egypár szót, Elek bólintott és a nő leszállt, s közben kacéran visszapillan­tott. — Na, ez is megvan. Este nyolckor a Nemzetinél!... — feszítette mellét Elek. — így kell ezt csinálni kiskoma. Gye­re, próbáld meg. H osszan viaskodtam magam­ban. Én? Én legyek ilyen kapcabetyár? Soha!... De a hiúság sem hagyott nyugton. Ez az undorító tökfej így le­főzzön engem? No, nem!... Azért sem!. .. — No, jó!... — egyeztem bele. — Én is megpróbálom. Előbbre furakodtunk, s ke­restünk egy fiatal nőt. fa­gyon helyes, fehér arcú, lelt ajkú, hullámos szőke hajú asz- szonyka volt. Hófehér, enyhén lakkozott körmü kezén kes­keny, diszkrét karikagyűrű. Amikor a vele szemben levő ülés felszabadult, sietve letele­pedtem, s rövid szemezés után odanyomtan a térdem az övé­hez. Az asszonyka elpirult, s arrébb húzta lábát. Én a piru­láson felbátorodva utána nyo- makodtam. Erre még jobban elpirult. Elek mellettem állt, s figyelt. De mintha vigyorgott volna. Csak pillanatra láttam az ábrázatát, mert utitársam felállt, s futólag úgy szájon vágott, hogy fejem nekiütődött az ablak üvegének. Aztán ke­csesen ringva leszállt, s pá-pát intett az ablakon keresztül. — Te marha!... — mondta Elek. — Hát nem láttad, hogy csak egyszerű gyűrű van raj­ta? — Na és? — rőkönyödtem meg. — Az ilyen csakugyan lehet rendes. Még erre van a leg­több esély. Azt figyeld, hogy melyiknek van akkora gyűrű­je, mint egy kordékerék! Az az igazi. Vagy amelyik még bril- liánsot rakat belé, mint az én esetem. Az kell nekünk, nem az ilyen kis szende liba!... — De hát!... — próbáltam magyarázkodni. — Nincs „de hát” barátom. Gyakorolj csak szorgalmasan, s rájössz magad is; minél job­ban hivalkodik egy nő az asz- szonyságával, annál inkább hajlamos a hűtlenségre!... Ez az örök emberi természet. Mert vannak még farizeusok bará- tocskám, ezt jól jegyezd meg — mondta, s vállon veregetett. M ire válaszoltam volna, le­ugrott a lépcsőrőlf mert éppen a Nemzetihez értünk, s neki itt nemsokára randevúja lesz. Még utána kiabáltam, hogy: — Nem hiszek neked Kuril­la Elek!... De azt hiszem, hogy gyenge hangomat elvitte a csípős téli szél... Tenkely Miklós ruk Lózeh „KURILLA ELEKNEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom