Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-17 / 14. szám

1965. JANUAR 17, VASÁRNAP PEST «fern MMap 9 Budapest, 30 kilométer CSENDÉLET (Katona Erzsi rajza) FÖLDES GYÖRGY: „Nagy cég az állam../7 Bátran átugorhatunk néhány esztendőt a felszaba­dulástól az ötvenes évek ele­jéig. Maga Belenyák sem hit­te volna, hogy ilyen megbe­csülésben részesül: osztály­vezetőhelyettes lett egy álla­mi nagykereskedelmi válla­latnál, rendes megélhetést biztosító jövedelemmel, gya­kori jutalmazással, majd ké­sőbb prémiummal is. Bele­nyák hálás volt ezért a meg­becsülésért, éppen olyan er- nyedetlen szorgalommal dol­gozott az állami vállalatnál, mint ahogy annakidején tette ezt a Bokor és Bokor cégnél. — Hallom, jól megy a so­rod — mondtam Belenyák- nak, amikor egy alkalommal találkoztunk. Nem ok nélkül mondtam ezt. Alig pár nappal ezelőtt értesültem arról, hogy volt iskolatársamat osztályve­zetővé nevezték ki. — Nem panaszkodhatom, jól keresek, rendesen élek, be­leilleszkedtem a szocializmus­ba. — S gyűjtőd most is a hasz­nált csomagolót meg a spár­gát — jegyeztem meg régi be­szélgetésünkre utalva. Emlé­kezett rá ő is anélkül, hogy bővebben magyarázgattam volna. — Más a helyzet manapság — szólí, s fölényesnek tűnő mosoly vibrált a szája szeg­letén. — Nem kell már az ilyesmi ...És nem is kell már kicsinyesnek lenni! Nagy cég az állam, neki semmi sem drága. Még hosszan beszélgettünk és én azzal a meggyőződéssel búcsúztam Belenyáktól, hogy „fejlődése” a felszabadulás óta szemmel láthatóan töret­len. Az volt a benyomásom, hogy egy kicsit felülről szem­léli a világot és arra gondol­tam, hogy nem érzi úgy ma­gáénak az állami vállalatot, mint amennyire magáénak érezte a munkaadója vagyo­nát és érdekeit a kapitalista világban. Később megtudtam egyet és mást Belenyák Gusztávról. Mint osztályvezető, ő dön­tött az áruelosztásról. Rajta múlt, hogy kik részesülnek a nehezen kapható árufajtából több vagy kevesebb mennyi­ségben. Mindenki meg volt győződve arról, hogy Bele­nyák kezében az áruelosztás részrehajlás nélkül, igazságo­san történik, pedig egy kicsi­ke rést mégiscsak engedett nyitni az igazságon. Először az egyik maszek barátja keres­te fel, aztán a másik, majd a harmadik. Egyre többen sü- rögtek-forogtak körülötte, egyre többször hívták meg a régi barátság ürügyén hol családi vacsorára, hol pedig vendéglői mulatozásra. Oly­kor megkísérelte, hogy kifi­zesse a mulatozások költsé­geit, de mindig akadt, aki ud­variasan megelőzve őt, ki­egyenlítette a számlát. A nagy barátkozás annyira elmélyült, hogy Belenyák az „ügyfeleknek” juttatott áru után rendszeres jutalékot ka­pott. Eleinte csak csekély ősz- szegeket, majd amikor látta, hogy sok kicsi sokra megy, és ebből a „buliból’ nagy pénz­hez lehet jutni, jobban kiszé­lesítette a hálózatot s a legke­resettebb árucikkeket a ba­ráti ügyfelekhez juttatta. A belenyakok sem nőnek az égig! A revizorok addig bogarásztak, amíg felderítet­ték a ravaszul megszervezett áruelosztás részleteit. Amikor Belenyákot felelősségre von­ták, hirtelen mozdulattal a kabátja bal belső zsebébe nyúlt és letett az asztalra egy 173 500 forintos betétkönyvet. Evek óta ugyanis tételről té­telre összegyűjtötte a csalás­sal szerzett összegeket, ami persze némileg enyhíti Bele­nyák viselt dolgait. — Sohasem hittem volna rólad! — fedtem meg Bele­nyákot, amikor hírül vettem a történteket s az elmúlt napok egyikén, ügyének tárgyalása előtt felkerestem, hogy elíté­lő véleményemet tudomására adjam. — Hogy süllyedtél ennyire? — Még szemrehányást te­szel — horkant fel Belenyák —, ahelyett, hogy megdicsér­nél! Elvégre megtakarítottam az államnak 173 500 forintot. Nem tudtam szóhoz jutni. Pedig talán valóban meg kel­lett volna dicsérnem őt, hogy ennyire megtanult takarékos­kodni ... Belenyák Gusztávval ' valamikor együtt koptattam i az iskola padjait. Pontos és I rendszerető volt mindig s én \ már akkor arra gondoltam, \ hogy kitűnő és szorgalmas í banktisztviselő válik majd i belőle. Ű maga is, kikerülvén ! az iskolából, erre a pályára \ törekedett. De Belenyák, mi- \ ként az iskolai értesítő is je- \ lezte, „ernyedetlen szorgal- \ ma” ellenére sem lett bank- \ tisztviselő és az akkori világ- I ban soha sem érte el a bol- í dogság kékmadaraként meg- : énekelt havi kétszáz fixet. De ! azért nem szorgoskodott hiá- í ba: huszonnyolc esztendős \ korában, tíz évi hűséges szol- \ gálataiért, a felszabadulás ide- \ jén a Bokor és Bokor nagyke- ! reskedelmi vállalatnál helyet- j tes könyvelővé nevezték ki. I Én jól ismertem Belenyákot, 1 s még ma is tanúsíthatom: so- \ ha egyetlen fillér sem tűnt el • a kezén és oroszlánként vé- \ delmezte a Bokor és Bokor • nagykereskedelmi vállalat ér- 1 de keit. i — Mi a titka annak — kér- j deztem egyszer, annakidején í Belenyákot —, hogy ilyen szé- l pen haladsz előre? \ — A szorgalmam és a be­\ csületem — felelte spártai J egyszerűséggel. — Ügy dolgo- ! zom, mintha enyém lenne a J cég... J — Könyvelsz... ! — Nemcsak könyvelek. Én \ mindenen rajta tartom a sze- \ mem és a kezem. Nálam nem í megy veszendőbe a használt l csomagolópapír, összegyűjtet- J tem még a kócból készült J spárgát is, saját kezdeménye- J zésemből ellenőrzőm a fuvar- J leveleket és visszaperlem a ! MÁV-tól a tévesen felszámí- í tott szállítási tarifa kisebb \ nagyobb összegeit. Teszek­J veszek mindenfélét, ami csak J a cégemnek hasznot jelent. J Nemcsak azért dolgozott így > Belenyák, mert a cég iránti hűségét és odaadó fáradozá- J sát annyira elismerték, hogy \ fizetése már a száznyolcvan J pengőt is elérte, hanem azért J is cselekedett így, mert enél- J kül a Bokor és Bokor nagyke- J reskedelmi vállalat úgy ki- J rúgta volna az én Belenyák barátomat, hogy a lába sem í érte volna a földet. Nézem a gyerekek dolgozat­füzeteit. Szinte elképesztően gyenge a helyesírásuk. Nyolc­tíz soros szövegben nem ritka a tíz-tizenöt alapvető nyelvtani hiba. Harmadik-negyedik osz­tályos gyerekeknél. Pedig a tanító-házaspár min­dent elkövet, hogy legalább a pusztalöbi gyerekek előbbre jussanak apáiknál, anyáiknál. De a feladat nagyon nehéz. íme egy példa bizonyításkép­pen: Egy család, hét gyerek. Négy apától. Mert: az apa hozott magával két gyereket az első feleségétől. A másodiktól nem született gyereke. Az anyának leánykarában született egy gyermeke. Az első férjétől (há­rom. Ez eddig összesen hat gyermek. A hetedik — az első közös gyermek. És a hét gyer­mek, valamint a két felnőtt egyetlen keresetből él. Az asszonyok — elsősorban a sok gyerek következtében —, csak alkalmi munkát végeznek az állami gazdaságban, vagy a kostelepen. Talán, ha bölcsőde, vagy óvoda lenne... De nincs, így aztán amikor az anyák valamiféle alkalmi munkához jutnak, nem ritka egyetlen délelőttön öt-hat óvodás gyer­mek az iskolában. A tanuló diákok között. — Kényszerűség — tárja szét a karját az igazgató. — Ha nem engedélyezném, hogy az iskolások magukkal hozzák kistestvéreiket, otthon marad­nának az iskolások is. Vala­kinek vigyáznia kell a csöpp­ségekre. Az ősszel már úgy volt, hogy megszűnik a tanyai iskola fel­ső tagozata és a diákok Üllőre járnak majd iskolába. Sajnos mindez csak terv maradt. A MÁVAUT autóbuszforgó épí­tését követelte, hogy megfor­dulhassanak az idáig közleke­dő autóbuszok. De ki építse meg? A MÁVAUT nem vállal­ta. Az állami gazdaság sem. Maradt tehát minden a régi­ben. A tanítóék lelkes, becsületes emberek. Az asszony tizenhat éve, a férje tizenhárom éve ta­— Hát gondoltuk, kifújjuk magunkat, meg nem ártana az sem, ha elmagyaráznád, mit is csinál most a Csőmbe ... LaosZrol nem is szólva... Szélesre szaladt a szájuk, fe­kete és szürke tengerében pa­rányi fehérség. Már aki fogait nem vonta be sárgával a niko­tin. Az emberek érezték, vége. Bartosnak a szeme sem reb­bent, de pillanatok alatt vége volt a pihenőnek. Mentek a dolgukra, négyen a távolabb beragadt kocsihoz, cementet homi, felhörrent az aggregá­tor, az Ormótlan markoló kar­ja is mozdult. Lekezelt Bartossal, s har­madszorra sikerült berúgni a motort. Mielőtt még felült vol­na rá, végignézett a vigaszta­lan sártengeren, s a rajta moz­gó alakokon. Mekkora a sár- tenger, s mégis, ezek a csepp alakok újból és újból lerúg­ják a bakancsukra ragadt kö’öncöket, kiöntik a ' gumi­csizmák szárán bebúvó vizet, letördelik a pufajkára ragadt cementet: dolgoznak. Milyen szép fénykép lenne: dolgozik a Bartos-brigád! Hi­bátlan zsákokból ömlene a ce­ment, a pufajka minden step- pelése látszana, szélesen mo­solyognának az emberek. Hi­szen hogyan is mutatnának ezek a csupa sár, csupa piszok emberek? Még valaki azt hin­né, hogy a szocializmusban csak ilyen van ... — Megint csak gúnyolódsz, nem veszel semmit komolyan — hallotta a baráti intelmet, az instruktor hangját. Komolyan? Rángatta a Csepel kor­---------------- mányát, • ugrált a latta a motor, mint rossz kecske, de nemigen figyelt oda, arra gondolt, egyszer, ha összejönne egy szobrásszal, valami hasonló művésszel, megkérné: csináljon egy zász­lót. Igen. betonzászlót. Szilár­dat, keményet, szürkét. Nem áztatja puhára az eső, nem te­kerheti rúdjára semmilyen szél. Moccanatlan s ezért örök. És szürke. Cementszínű. Ke­mény és szürke. Mint a hét­köznapok. kéttantermes tanyai iskola a környék legmodernebb épüle­te. Az egyik termében har­mincöt alsós, a másikban hu­szonnyolc felsőosztályos diák tanul. Összesen hatvanhárom gyerek. A bölcsődés- és óvo­dáskorú gyerekekkel együtt több mint száz. Az ittlakó em­berek száma — a gyerekekkel együtt — kétszáznyolcvan. — Szapora népek laknak ezen a tájon — mondja Han- zély Mátyás igazgató-tanító. — Ez persze önmagában dicsé­retes dolog. Csakhogy... A föld sovány, a kereset viszony­lag kevés, ezt elsősorban a gyerekek sínylik ... Apró termetűek, csenevé- szek a pusztalöbi gyerekek. — A tej hiánya... — ma­gyarázza az igazgató. Kérdezzük a gyerekeket, ki mit reggelizett. S a válaszok: , — Teát, lekváros kenyeret, pirítóst, üreset... Évekig nem. volt tej ezen a tájon. Ma már az állami gazdaság hetenként kétszer te­jet biztosít az iskoláskor alat­ti gyerekeknek. — Sajnos, ami még ennél is nagyobb hiba — gondolko­dik hangosan az igazgató: — az emberek igénytelensége. Minden tekintetben. Ha szo­morú is kimondani, de igaz: az itt élő embereknek nincs világnézetük, állásfoglalásuk sem a világ, sem a maguk dol­gában. Szemléletben továbbra is cselédek maradtak ... Pedig a változás szele itt is végig­söpört. A Dóra-majorban bevezet­ték a villanyt. Ha fur- fanggal és áldozatválla­lással, de ma már esténként villanyfény világít az iskolá­ban is. Ami azelőtt elképzel­hetetlen volt: szinte kivétel nélkül minden házban egy­két hízót vágtak már ezen a télen. Rongyos ruha nincs, koplalás sem. Csak az embe­rek tudata változik nagyon-na- gyon nehezen. Akiknél pedig változik, azok nagyon gyorsan hátat fordítanak a pusztalöbi tanyavilágnak. \W.\\\\\\\\\\\\\\\\\V,\\\\\\\\\\\\\\\\\\\VV külön-külön Ember volt mind­egyik, talán nála jobban sen­ki nem tisztelte a társait. Pa­raszt volt, onnét hozta ezt a különös, mitikus tiszteletet. Nem egy mérnökkel tegező- dik, ez az övéi közül ha há­rommal. Egy faluból valók, együtt rúgták á port, onnét meg a te. De a többiek? Azok: Emberek. Pap nem tud olyan áhítattal szólni, ahogyan Bar- tos beszél nekik. Itt nincs or­dítás, italtól fűtött veszekedés. Igaz, brigádnapló sincs. Erre képeién volt rávenni őljet... Elnevette magát. Bartos arca nem rezdült, de így is kiült rajta a csodálko­zás. Mit nevet? — Hallod-e, mi van a nap­lóval? Olyan volt ez, mint a vörös posztó. Mert nemcsak ő emle­gette, hanem a termelési érte­kezleten is a szemükre hány­ták. „A brigád munkájának fogyatékossága, hogy a brigád­élet történetét rögzítő ...” Úr­isten, mihez lehet kezdeni ilyen mondatokkal? Nevettek. Fáradtan, döcö- ----------------gősen, de vala­mennyien nevettek. Tudták az emberek is, Bartos is, a napló emlegetése azt jelenti, evezzenek könnyebb, csende­sebb vizekre. Pihentetőnek. Mert amit kértek — rendben van. — Hát párttitkár elvtárs, a napló ugye... — adta a hiva­talosat faarccal Bartos — a naplót ugye elvittük a család­nak megmutatni __ J aj, csak ezt ne. ö találta ki az ártatlan füllentést, ami­kor a versenyfelelős ragaszko­dott a naplóhoz. Anélkül nem készítheti el a javaslatot a „felterjesztésre” ... Akkor vág­ta rá hirtelen: majd vissza­hozzák, ugyanis hazavitték, oljmn1 büszkék egymásra, hogy otthon mutogatják ... Talán némi csorba a formaságon, de vajon megbocsáthatatlan? — No, szóval ezt éppen te­lefonon is elmondhattad vol­na — adta vissza a tréfát Bar- toséknak. — Ezért kicsalni az embert! meg én is — szóval ausz. Ér­ted? — Nem. — Félreteszem a tervet. Szép terv, jó papír. De az is más, meg ez is. Mi már itt okumláltunk egyet-kettőt. Nem is rossz. Meg is próbál­tuk, ment. — És csak most szólsz ... — Várjál: te nem tudsz semmiről. Nekem nem kell takaró. Érted? Tartom én a hátam, sokat kibírt, kibírja az újabbakat is. Csak a magam lelke megnyugtatására kell, hogy szóljak. Valakinek el­mondani. Nehogy azt hidd: Bartoséknak pénz kell. „Újí­tottak az elvtársak! Fontos.” Megvan a mi pénzünk. Ez nem pénz. Itt másról van szó. Bartos elhallgatott. Elpöc­cintette az elvizesedett, szét­nyílott csikket, nézte, vála- szol-e valamit? Másról van szó? Milyen------------ szépen megfogal­mazhatnánk: az ember legyő­zi a neki ellenálló any'agot. Próbát tesz, mert tudja, hogy neki kell győznie. Mi lenne, ha legközelebb megkérdezné: elvtársak, van egy konzultá- ciós^kérdésem, mégpedig az, létezik-e kommunista virtus? Amikor kivagyiság, magamu­togatás nélkül, pusztán azért tesznek meg emberek nagy dolgokat, mert — kell. K ell. Milyen szürke szó. Kell a Vízkiemelő. Kell az egész ipartelep. Az országnak kell. Kell? Bartoséknak is kell. Kell, mert így érzik: ők maradtak az urak. Vereségek­kel hogyan élhet az ember? Mit suttogtak az emberek! „Futtatják Bartosékat”. „Kell egy szoc. brigád, jól fessen a statisztika”. Ide kellene hoz­ni őket. fülüknél fogva, s oda­állítani combtövig a sárba: no, fussatok ti is velük ... Be­szélni, beszélni, mindig csak beszélni... Jól értjük. A jobbnál is jobban. De ki ma­rad ott, amikor a legrohad- tabbat kell valakinek odaad­ni? Egyszer szólt Bartosnak. Jó — válaszolta, megbeszélem az emberekkel. Az Emberek­kel. Mert Bartos szemében É vforduló közeledik. Ha­zánk felszabadulásának huszadik évfordulója. Szerte az országban, így me­gyénkben is egyre gyakrabban kerül szó arról, hiennyit vál­tozott az emberek élete, a fal­vak és városok képe az elmúlt két évtized alatt. A változás kézzel fogható: ez a húsz esz­tendő többet, nagyobb előrelé­pést jelentett hazánk történel­mében, mint előtte kétszáz év alatt. Talán éppen ezért olyan szembetűnő, ha olykor az em­ber olyan településre téved, ahol úgy tűnik: megállt az idő. S ha szóvá teszi az em­ber az ilyen dermedt, mocca­natlan világnak panaszát, nem ünneprontásból teszi, csupán azért, hogy egy fehér folttal ismét kevesebb legyen. P usztalöb mindössze har­minc kilométerre fek­szik a főváros centru­mától. Régi település. Az ása­tások bizonysága szerint már a bronzkorban éltek itt embe­rek. Az itt talált sírok tanú­sítják. Szarmata leletek is napfényre kerültek ezen a vi­déken. A településről szóló első írásos bizonyítékok a XV. század derekáról valók: Lob helyi nemesi családé volt. A település a XVI. században pusztult el, a török hódoltság idején. 1665-ben mint pusztát, Fáy László birtokolta. Ennyit régmúltjáról. A közelmúlt: öt-hatszázhol- das birtokok. Jobbára a Mauthner-, a Dóra-, Zsigray-, és Szekeres-család uradalma volt ez a táj. A majorok még őrzik a régi birtokneveket, de ma már csak mint földrajzi meghatározást. Negyvenötben felosztották a földet a cselé­dek között. Ám a szabadság ténye és a föld birtoklása nem mindig elégséges az emberibb élet megteremtéséhez. Mást pedig nemigen kaptak a ma­jorok cselédei. Ma is ugyan­azokban a földes, dohos, leve­gőtlen viskókban tengetik éle­tüket, mint húsz vagy har­minc évvel ezelőtt. A harmincas években épült sj nít már tanyai iskolában. Az J asszony főiskolát végzett, ma- J gyar-történelemszakos tanár. J A férje most birkózik az egye-J temmel, a negyedik évfoiya- J mot végzi, ugyancsak magyar- ^ történelem szakon. Nem kis ^ dolog ez olyan mostoha körül- j menyek között, mint amilyent itt van, Pusztaiéban. De haj egyszer belekezdett, bármilyen^ nehéz is, végigcsinálja. Csak J azért is! Vagy inkább bizonyí- J fásul: a tanyai életnek ma már J nem szükségszerű követ kezmé- J nye az igénytelenség, az el- J szürkülés. A lehetőség azJ előbbrelépéshez — (ha nem is 5 olyan mértékben mint falun,; vagy városon — itt is adott.! Aki élni akar vele, mert csak; úgy tudja elképzelni az életét,; hogy annak célja, távlata van,; itt is megteheti. Mint ahogy; nem törvényszerű az sem, hogy J a pusztalöbi emberek eddigJ még nem tudtak kitömi aj múlt szellemi elmaradottságé- J ból. V an kiút. Az egész ország; előbbrelépése a bizony-; ság erre. De éhhez nem; elégséges csak a sorompókatJ felnyitni az emberek előtt. Haj szükséges, kézen is kell fogná \ őket, hogy ha megkésve is, de; végre rátaláljanak a helyes: útra. S ebben az állami gazda-i ság vezetőinek éppen úgy kell; segíteniük, mint az üllői taná-j esi- és pártszervek, intézmé-i nyék vezetőinek. Csak így tár-j hatjuk valóban szélesre a tar-j talmas emberi élethez vezető; kaput a pusztalöbi emberek; előtt. Erre is kötelez a huszadik; évforduló! Prukner Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom