Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-15 / 12. szám

1965. JANUAR 15, PÉNTEK MST MEGTEI 3 Egy ember elveszett Dabason mindenki egyértel­műen állítja, hogy G. Pál el­veszett, reménytelen ember. Egy véletlen hozott vele össze. Szembetaláltam magam egy rendkívül nyomasztó külsejű, csapzott, hetek pisz­kát viselő, zavaros tekintetű és beszédű emberrel. Alig nézett a szemembe, arra sem vett fáradságot, hogy a sze­mébe hulló, piszkosan össze­tapadt hajcsomókat elsimítsa. Annyit már tudtam róla, hogy évekóta nincs állandó munkája, különböző alkalmi munkákból él, általában va­gonokat rak ki és többször gyanúsították már lopással is. Családja szétzüllött, éle­te céltalan, mai fogalmaink szerint már nem is élet, ha­nem kiúttalan vegetálás, ö is beletörődött ebbe ... G. Pál tizenkét évvel ez­előtt Dabas első függetle­nített párttitkára volt. 1951- től 53-ig, taláh a legnehezebb időben, ennek a nagyközség­nek első emberei közé tartozott. Több ezer ember életébe volt beleszólása, sok jót és rosz- szat is tehetett. G. Pál rövid élettörténete, ahogy zavaros elbeszéléséből kihámoztam, tipikusnak mondható. Legalább is, ami az indulást jelenti. Gyermekkora sanyarú sorsban telt el. Földbeasott kunyhóban élt a nagy létszámú család, ami­kor juttatott telküket kisa­játították és bent a faluban kaptak lakást. Ez 1950-ben történt. G. ekkor már part­tag volt. — 1950-ben háromhetes pártiskolára küldtek. A Ró­zsadombon volt... — Mit tanult ott? Megrántja a vállát. — 1951. május 15-én vá­lasztottak meg függetlenített párttitkárnak. — Mennyi iskolát végzett? — Hat elemit, meg aztán 51-ben egy újabb kéthóna­pos iskolát, 52-ben pedig egy kéthónapos tartalékos tiszti iskolát, ahonnan mint politi­kai tiszt kerültem ki. . . Mai szemmel nézve már érthetetlen mindez, de akkor más idők voltak. Kellettek a tisztamúltú, jó fejű, osztály­hű emberek. Arról beszél­tünk, hogy a „menetközben” elmélet itt is érvényesül. G. £ Pálnál az elmélet csődöt mon- ^ dott... Farkas István akkor párt- : bizottsági munkatárs volt i a dabasi járásban. G. Pált i jól ismeri, együtt voltak tiszti i iskolán is. így beszél erről az ; időről: — Mások voltak az akkori j feladatok. G. okos embernek I látszott, de hamarosan észre- i vettük a bajokat. Egyre gyak- i rabban láttuk részegen. Gyűl- ; tek az adósságai és a botrá- | nyai. j A figyelmeztetés nem használt. Emlékszem a,beszédeire. Egy­szer a kultúrházban valami nagygyűlést tartott. Még az iskolás gyerekek is kinevet­ték. Részegen, össze-vissza fecsegett. Minden jóérzésű ember borzongott... Keresem az embereket, akik ismerték G. Pált. A járási pártbizottságon ma már sen­ki nem dolgozik abból az idő­ből. Azt mondják, menjek el a tanácshoz, az elnökhe­lyettes jól ismeri. Valaszkai Károly láthatóan nem szívesen beszél "óla. Nem tudom, mi feszélyezi: — Nem tudok semmit. Az akkori feladatoknak megfe­lelt. Állítólag italozott... A szobában többen ülnek. Figyelik a beszélgetést. Egyik nő megjegyzi: — Csinos, deli férfi '’olt. Milyen jól tartotta magát. Ma rossz ránézni... A tat ács folyosóján meg­állít egy férfi. Nem mutat­kozik be, csak beszélni kezd: — Él. nem tudom, kicsoda az úr, de annyit mondhatok, hogy az ilyen G-k miatt tar­tunk ott, ahol tartunk. Mi nagyon vártuk a munkásha­talmat, de amikor láttuk, hogy ezek a kommunisták, amikor láttuk G-t, részegen tántorog­ni és ostobán hadrikálni, azt mondtuk, hogy nem kérünk belőle... — Dehát egy emberből nem szabad ítélni! — Egy falunak kicsi a ho­rizontja. Akkor ő volt itt a párt! G. Pál így folytatja a törté­netet: / — 1953-ban igaztalanul le­váltottak. Kizártak a pártból is és elvették a tiszti ran­gom . . — Miért? — Egyszer-kétszer berúg­tam ... Ekkor azonban G.-ben még volt valami tartás. Kizárási határozatát megfellebbezte. Óriási energiával harcolt párt­tagságáért, amit végül is visz- szakapott. Élete első lehetőségét elját­szotta, de — újat kapott. Segédmunkásnak ment a dabasi szeszfőzdébe. És éle­te ott folytatódott, ahol abba­maradt. — 1956 decemberében újra a munkáshatalom melléi áll­tam. Jelentkeztem a rendőr­ségbe, ahová fel is vettek ... — mondja pátosszal. Farkas István azt mondja; a zavaros időkben befurako­dott a rendőrségbe. Mondják, nem nagyon használt a kon­szolidációnak. amikor G. rend­őrruhában újra megjelent. So­kan bizalmatlanul nézték a peckesen masírozó G.-t. — Már megint? — kérdez­ték. Ne vizsgáljuk most G. in­dítóokait, csak azt a tényt, hogy újra kapott egy lehetősé­get. Talaj került a lába alá és még kezdhetett volna valamit. Ehelyett mi történt? — Nehéz ember volt — mondja Udvardi rendőrszáza­dos, a kapitányság vezetője. — G. nem tiszta ember. Ezt lelki és fizikai értelemben is mondom. Állandóan mocskos volt, elhanyagolt. Ivott. Szel­lemi munkára teljesen alkal­matlan volt. Legfeljebb őr­szolgálatra tudtuk használni. Részegen a szolgálati fegyve­rével fenyegette a feleségét... G.-t 1960-ban elbocsátották a rendőrség kötelékéből. — Ekkor már nem mentem a párttagságom után. Nem iga­zoltattam magam át a községi alapszervezetbe. Nem érdekel a dolog, én többé nem ve­szek részt semmiben ... Hagy­janak engem békén... Jó ne­kem így... Zavarosan beszél, mert kö­vetkező mondataiban már vá­dol. Környezetét okolja, neve­ket emleget, hivatkozik érde­meire és múltjára. Ha hagy­nám, hamarosan kikerekedne a társadalom felelősségének manapság oly divatos elmé­lete. Csakhogy így a dolog fordít­va sül el és ezért is tartottam érdekesnek G. történetét, Lám, G. óriási lehetőséget kapott. Ezt a lehetőséget talán kicsit felelőtlenül adták a kezébe, túlhamar jutott el oda, ahová évek komoly munkája és tapasztalata kellene, hogy kikövezze az utat. Dehát ak­kor olyan idők voltak. G. ott kezdte, ahol sok ezren, akik közül ma nem egy miniszter, vállalati igazgató, vagy párt- jnunkás. Mert. G. nem volt buta ember. Csak gyenge em­ber. Akarat és gerincnélküli ember. Nem tudott élni a le­hetőségekkel. Ez azonban csak a dolog szubjektív oldala. A veszélyesebb az a kár, amit abban az időben és azóta is okozott. Azt mondják, G. Pál elve­szett ember. Senki sem sajnál­ja, úgy mondják, beteljesedett a sorsa. Pályája fordított ívű és most tart a legmélyebb pon­ton. Piszkosan és züllötten a társadalmat hibáztatja, pedig éppen annak az élő dokumen­tuma, hogy hiába ad a társa- dalon nagy lehetőségeket, ez önmagában nem elég. Az élet egy örökké mozgó rosta, mely előbb vagy utóbb kihullatja mindazokat, akik nem bizo­nyulnak megfelelőnek. Ez egyénileg tragédia, társadal­milag azonban szükségszerű. És egyben figyelmeztető jel­zés ... Ősz Ferenc UGYE SZERETSZ? (Foto: Gábor) — 100 000 zloty jutalom. A varsói főkapitányság százezer zloty pénzjutalmat tűzött ki azoknak a banditáknak a kéz- rekerítésére, akik december 22-én fegyveres bankrablást hajtottak végre Varsó köz­pontjában. Társasutazás Hollandiába Az IBUSZ május elején nyolcnapos társasutazást in­dít Hollandiába, a tulipánün­nepségekre. Az utazás részvevői felke­resik Amszterdamot, Rotter­damot és Hágát Kirándulnak a tulipánföldekre és különbö­ző halászfalvakba, megnézik a Zuider-See kiszárításának munkálatait és megtekintik a híres hágai modellvárost, a miniatűr Madurodamot is. (MTI) Kisgyermek - és nagy pohár XJjabb hét áldozata van a lopott metilalkoholnak — olvassuk az újságokban. Egy halott és hat súlyosan mér­gezett beteg. S a hat között: egy ötéves kisgyermek, akit szerető szülei metilalkohollal „feljavított” likőrrel itat­tak ... Az elmúlt hetekben Ócsa környékén jártunk, külte­rületen, tanyavilágban. Az ottani iskola pedagógus há­zaspárja elmondotta: nem ritka dolog, hogy az iskolába induló, messze lakó gyermekeket útravalóul pálinkával szerelik fel „gondos” szüleik. „Fűtőanyaggal", hogy ne fázzanak a hosszú úton. Az ittas gyermekek egy része el sem jut az iskoláig, az árokban hemperegve találják meg őket órák múltán az arra járók. Az „edzettebbek” is — akiket egy-két deci pálinka már nem vesz le a lá­bukról — meglehetősen illuminált állapotban érkeznek az iskolába, s kirívó fegyelmezetlenségükkel vagy részeg apátiájukkal ejtik kétségbe nevelőiket. Extrém eset mindkettő — mondaná valaki —, nem tipikus. Az előbbi szerencsétlen véletlen szülötte, az utóbbi pedig csak az ist~n háta mögött, tudatlan, elma­radott környezetben fordulhat elő. Még ha így volna, akkor is küzdeni kellene ellene, de sajnos, nem így van. Bortermelő vidékeken rendszerint már gyermekkor­ban kezdődik a barátság a hegy tevével. Reggelente az apró gyermek épp úgy megkapja a maga forralt borát, vagy boros teáját, mint a család felnőtt tagjai. „Magun­két isszuk, jut is, marad is!” — büszkélkedik az önérze­tes szőlősgazda, ha a kérdés szóba jön. Ebéd után apraja- nagyja borral öblíti le a jó zsíros ételeket. „Egy pohár­ral — egészség” citálják a tudatlan szülök a tévhit szül­te szállóigét. Vannak, akik még büszkélkednek is bor­issza porontyukkal, milyen „jó huzata van”. „Ember ez magáért, ha kicsi is” — mondják elégedetten. S vendég­ségben, lagziban. disznótorban produkáltatják a cseme­tét, hadd lássa a koma, mit bír a gyerek. Ha beteg a ki­csi, mézes forralt borral kúrálják, az „megöli a bacilu- sokat”. Rossz étvágyú a gyerek? Vörös bort neki, az majd „savat csinál” — tanácsolják a tudatlan szomszé­dok S a gyerek iszik. Vörös bort, fehér bort. hideg ellen pálinkát, ami jön, hiszen a legtöbb gyermkeknek ízlik a szeszes Ual. Ízlik, s nem tudja, milyen mérhetetlen káro­kat okoz fejlődő szervezetének, bontakozó szellemi ké­pességének az olkohol. De a szülőnek tudnia kell! Ha nem a saját példáján, más kárán megtanulhatta. Baleseti statisztikákból, bíró­sági jelentésekből, elrontott életekből, családi tragédiák­ból, amelyek többségének közös forrása rendszerint: az alkohol! ny. é. Beállt a Balaton Tegnap reggelre beállt a Ba­laton. Miután a déli oldalon a parttól számítva két-három kilométer szélességben már Filmvetítés — nappali fényben A budapesti Műszaki Egye­tem audiovizuális technikai csoportja úgynevezett tükrös objektívet épített be az egye­tem vetítőgépébe. Ennek ered­ményeként a vetítővásznon nappali fény mellett is éles ké­pet kapnak, sőt a színék is vál­tozatlanok maradnak. ^ifi/lihálty bácói tu cL onicimju tása is szálfaegyenes. Igaz, a haja meg a bajusza erősen de­res már, de hát ez nem sokat számít. Egyedül a lábai!... Azokkal bizony nem nagyon ficánkolhat már. Nem mai csi­kók. Izgatott a dolog, gondoltam, a végére járók. Ha valaki, hát én megtudom az igazságot. Engem kiváltképp kedvelt az öreg. Jól elpolitizálgattunk annak idején kettesben — mondogatja még ma is. Már persze, csak úgy a magunk módján. Igaz, ami igaz, szívesen hall­gattam mindig a történeteit. Tudott mesélni és volt is mi­ről. Különösen az első háború­ból. Megjárta Doberdót, s két­szer is az orosz frontot. Aztán a hadifogság Omszk környé­kén, a messzi Szibériában. Majd meg itthon vörös volt az öreg. így mondja mindig, vö­rös, amin a Tanácsköztársaság katonáját kell érteni. Meg is talpalták érte a darutollasok csúnyán. Nyaranta — diákgyerek voltam akkor — mindennap találkoztunk a Dunánál. A te­henek békésen legelésztek, vigyázott rájuk Bogár, Mihály bácsi pulija. Mi meg ültünk a parton, beszélgettünk, s ló­gattuk a vízbe a zsinórt. Pe- cáztunk. Persze, engedély nél­kül. Tudott Mihály bácsi olyan biztos helyeket, hogy nem volt csendőr, ellenőr, aki odatalált. volna. Ismerje a vizet is nagyon az öreg. Tőle tanultam meg, hol akadunk törpeharcsa- tanyára, mikor harap a ponty és hol vannak a legjobb ke- szegező helyek. Ha aztán fogtunk is vala­mit, nyársra húztuk, s olyan lakomát csaptunk, hogy a tíz ujjúnkat megnyaltuk utána. Ha meg nem, megtette a ke­nyér mellé a szalonna, meg a vöröshagyma is. Csemegének mindig akadt néhány cső süt­ni való kukorica, egy-két bo­koralja krumpli, miegymás. Jól éltünk, na! Akár az a közmondásbeli Marci Heve­sen. Télen sem unatkoztunk, persze. Akkor Mihály bácsi jobban rá is ért. Nyulat fog­tunk ilyenkor, hurokkal. Meg varjút patkánycsapdával. Nem mondom, ennek csak a fiatalabbja ehető, már ami a húsát illeti. Hanem a levese! Tudja-e manapság valaki, mi­csoda fölséges levese van a varjúnak?! Még most is ösz- szefut a nyál a számban, ha rágondolok. Aztán jöttek az ólmos esők. A vadlibák seregestül legel­tek a vetésen. Ott is éjsza­káztak. Reggelre mindnek összefagyott a szárnya. Mi­hály bácsival meg Bogárral nyakunkba vettük ilyenkor a határt és szedtük össze a sok libát. Repülni nem tudtak, futni se nagyon, csak csúsz­káltak az ólmos esőtől síkos havon. Emlékszem, egyszer anyám meg Terka néni, Mihály bá­csi felesége, két álló napig nyakazták, forrázták és tisz­tították a sok vadlibát. Lett húsunk egy hordóval. Ilyesmiket műveltünk mi Mihály bácsival. Eltértem egy kicsit a tárgytól, most veszem észre. Elnézést, de ez is hozzátarto­zik Mihály bácsi történetéhez. Visszakanyarodok ezennel. Mondom, izgatott nagyon, mi lehet az öreg messze föl­dön híres tudományával. Igaz, ma már nem lenne különö­sebb jelentősége a dolognak. Rádió szól szinte minden ház­ban, televízió is van szépen, az újságokat, folyóiratokat meg hirtelenjében össze sem tudnám számolni. Annyi jár az én falumban is. Csak hát tekintély is van a világon. Márpedig Mihály bácsi tekintélye nekem na­gyon fontos. Az emberek ugyanis — rádió ide, televízió oda — manapság is kíván­csiak az öreg véleményére. Megszokták már. „Aztán fagy-e reggelre?” ■>— kiabál­nak be hozzá, ha meglátják az udvarban. Számon tartják a véleményét, jobban, mint a meteorológiáét. — Adjon isten, kedves Mi­hály bátyám! — állítottam hát be hozzájuk estefelé. A szobában halkan duru­zsolt a vaskályha. Az ajta­ján kiszűrődő fény adott csak némi világosságot, mert a vil­lanyt még nem kapcsolták fel. A két öreg a kályha mel­lett üldögélt. Láttam, nagyon megörül­tek. Mit tagadjam, magam is. Még jóformán le sem ke­zeltünk. Terka néni már rak­ta is az asztalra a finom füs­tölt kolbászt, sonkát, szalon­nát. Egy csatos üveg bor is kerüli mellé a háztájiból. Ilyen vacsora közben nem szívesen járatja az ember fölöslegesen a száját. A be­szélgetési mi is csak akkor kezdtük, amikor már beasat- tantottuk a bicskákat. Mert, hogy megjegyezzem, szalon- názni csak bicskával az iga­zi. Jól elbeszélgettük az időt. Igaz, meghány tuk-vet et­tük a világ sorát töviről he­8—10 centiméter vastagságú­ra „hízott” a jégpáncél, mun­kába állhatták a siófoki Ha­lászati Vállalat dolgozói, akik hat jégvermet készítettek elő az elmúlt hetekben. Csak­nem százan vágják csáká­nyokkal a jégtáblákat és gép­kocsikon szállítják a vermek­be, ahol apróra törve tárolják. Saját szükségletre — a halak nyári hűtésére — 30 000 mázsa jeget tesznek eL gyire. Közben persze a csa- tost is cserélni kellett. Erősen benne jártunk már az éj­szakában, amikor a tárgyra tértem. Mihály bácsi figyelme­sen meghallgatott. Teletöltöt- te a poharakat, koccintottunk, csak azután szólt. — A tudománnyal, édes gyerekem, azzal semmi hiba — nyugtatott meg. — Amit egyszer megtanul az ember, nem felejti el, amíg él. Csak hát nehezebben veszem hasz­nát. Ritkán jutok már ki a határba. Tudod, a lábaim miatt... Az állatokkal sincs dolgom, amióta nyugdíjban vagyok ... Legfeljebb az ud­varban, meg a kertben téb- láboloK. Ott meg keveset lá­tok, tapasztalok... Motozott valamit az asztal­fiókban, aztán folytatta: — így aztán jószerivel er­re a fránya jószágra fanya­lodtam — mondta s lelett elém egy takaros táskará­diót. — Nyolc tranzisztoros! — jelentette ki büszkén. — Min­den áldott reggel és este meghallgatom az időjárásje­lentést. A többit tudhatod . Ha tévedek, ez is ludas ben­ne... Értettem én, hogyne értet­tem volna. — Ennyi az egész — foly­tatta vidáman az öreg. — Nem veszélyes. Hetven éves korában már megengedheti magának az ember . .. Az én életemben meg is teszi ez a masina. Mert azért, hogy jó órában mondjam, a meteoro­lógia a legtöbbször csak rá­hibáz __ — De köztünk maradjon ám a dolog, édes gyerekem! — emelte fel a szavát s hun­cutul hunyorított hozzá egyet. Erre megint csak teletöltöt- tük a poharakat. Kővári József \ ^ Mihály bácsi már nem a £ régi! Ezzel fogadtak az isme- f rősök, amikor legutóbb otthon f jártam a szülőfalumban. Meg- í megesik, hogy melléfog az } öreg. Ugylátszik, megkopott a $ tudománya. Hiába, no, eljár % felette az idő! Tudni kell, hogy Mihály bá- % esi évtizedek óta a falu büsz- % kesége. Egyébként — ezt csak $ mellékesen jegyzem meg, iga- % zán nem dicsekvésből —anyá- £ mék tőszomszédja. Ismerték a f nevét a falu határain túl is. í Mondhatnám, a fél megyében, j Nagy volt az ő tudománya: kapásból megmondta, milyen í idő lesz másnap. Vagy akár í egy hét múlva. És igencsak £ ritkán hibázott. $ Nagy szó volt ez valamikor. $ Amikor a rádiót még csak hír- ^ bői ismerték, s újság is csak % kettő-három járt a faluba. ^ Papnak, jegyzőnek, tanítónak. % Pásztorember volt az öreg $ világ életében. Már jóformán £ pendelyes korában a kondat őrizte. Az uraságét, persze. Az- % tán meg, ahogy felcseperedett, $ a falu gulyása lett. Mifelénk % akkoriban úgy mondták, tehe- $ nes. Ma meg már: nyugdíjas ^ termelőszövetkezeti tehenész. í Mondanom se kell, a kenyere ^ javát a szabad ég alatt ette í meg. Reggeltől estig járta a % határt az állatokkal. Ismeri is a természetet, mint más ember ^ a saját tenyerét. Ez az ő idő- $ járásmondó tudományának a ^ titka. Mert a szél meg a felhők ^ járása, az állatok viselkedése, J miegymás, sok mindent elárul % annak, aki ért belőle. Mihály £ bácsi pedig ugyancsak ért. % Megvan hozzá a kellő tapasz- f talata. Mozi meg hallom, mint- í ha valami baj lenne ezzel a % híres tudománnyal. Pedig, $ amúgy makkegészséges az % öreg. Szívének, tüdejének, í gyomrának semmi baja. A tar-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom