Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-23 / 300. szám

PEST »ne. scfCwlgp 1964. DECEMBER 23. SZERDA Túl a megyehatáron: Nagyváros a Mecsek alján BÁRÁNYÁT és Pécset egyál­talán nem nehéz felfedezni. Hiszen annyian felfedezték már' A rómaiak megtalálták itt Itália mediterrán éghajla­tát. Evlia Cselebi a török vi­lágutazó kelet városainak zsi­bongó életét. A középkor az ország első egyetemét alapí­totta itt, az újkor a természeti kincseket fedezte fel. A föld mélyében rejlő kőszén nyo­mában aknákat vágott, gyára­kat épített, vasutat fektetett. A huszadik század második felében pedig a felszabadulás után a nagy felvirágzás kor­szakába lépett ez a táj. Pécs fejlődése a legszembe­tűnőbben a lakosság számával illusztrálható. A századfordu­lón valamivel több mint 53 ezer lakosa volt a városnak. Húsz év múlva 58 ezer. A kö­vetkező évtizedben 74 ezerre nőtt a lakosok száma. 1941- ben 83 473 ember lakott Pé­csett, 1960. január 1-én a la­kosok száma már 114 655, 1962-ben 125411. A városba érkezőt minde­nekelőtt az új építkezések ra­gadják meg. Ha Pest felől ér­kezik vonattal, akkor a nyu­gati városrész új lakóházaival ismerkedhet meg először, a főpályaudvar előtt pedig a „THALIA JÓ PAPNŐJE HOLTIG TANUL“ JUHÁSZ GYULA KÉZIRATA A „SZŐKE HEGEDŰ" HAGYATÉKÁBAN Az új pécsi erőmű, 1966-ig további beruházásokkal kétsze­resére emelkedik jelenlegi 100 MW teljesítménye. most kibontakozó déli város­rész új kilencemeletes épüle­tei fogadják. A város keleti kapujában az egykori Meszes puszta helyén épült a város- nyi lakótelep szélén épülő to­ronyházak állnak a hatos út bejáratánál. A Mecsek olda­lában a társasházak sora je­lenti az új színt. AMIKOR 1921-ben a volt po­zsonyi egyetemet Pécsre he­lyezték, sebtében iskolákban, kórházakban helyezték el az egyetem klinikáit s tudomá­nyos intézeteit. A harmincas években végül komoly ígére­tet tett az akkori kormány­zat, hogy megoldja az egye­tem elhelyezésének fojtogató problémáját. Az új egyetem­ből azonban csupán egy szárnyépület került tető alá. Oda beköltözött a jogi kar, és az egyetem építése nem is ke­rült többé napirendre. Illetve csak napjainkban. És, hogy most nemcsak ígéret hangzott el, bizonyítják az új négyszáz ágyas klinika tömb nyolc eme­let magasba nyúló falai, és az új gazdasági épületek. Az új klinika és a csatlakozó gazda­sági épületek jelentik az egyetemváros építésének első ütemét. Ezek a létesítmények 210 millió forintos beruházás­sal épülnek fel. Amikor a századforduló kö­rül Pécs ipara erőteljesebben kezdett fejlődni, egy lelkes pénzes ember kijelentette: „Magyarország Manchesterét fogjuk itt létrehozni”. Hát ez nem sikerült. Bár próbálkoz­tak a kőszénbányák megnyitá­sa után vasolvasztással, de kiderült, hogy a magas kén­tartalmú liasz kőszén nem al­kalmas nyers állapotban erre. A nagy vasmű terve még embrió-korában megbukott. Viszont a Tettye-patak menti tímármesterek utódaként lét­rejött a bőrgyár, majd a kesz­tyűgyár, a Zsolnay Vilmos ala­pította porcelángyár, a kis ma­gánvállalkozásokból, vagy in­kább a magánvállalkozások üzemek, ha a világszínvona­lat használjuk mérceként, ak­kor is a legkorszerűbbek közé tartoznak. A komlói Zobák- akna, a pécsi István II. akna, szállítási kapacitásukat tekint­ve az ország legnagyobb bá­nyaüzemei közé tartoznak. A ZSOLNAY- féle porcelángyár is új virágzásnak indult. A másik ipari híresség a pécsi kesztyű. A háromezer dolgozót foglalkoztató gyár a brüsszeli világkiállításon elismerő okle­velet szerzett, az elmúlt év­ben pedig a könnyűipar leg­szebb terméke címét ítélték oda a pécsi kesztyűnek. Félő, hogy csak megláttatni engedtük Pécset. Hiszen most még el kellene látogatnunk a Pécsi Nemzeti Színházba, leg­alább a pécsi balett egyik elő­adását megnézni, meg kellene ismerkedni a művészeti élettel, írókkal, költőkkel, képzőmű­vészekkel. Be kellene kopog­tatnunk az egyetem tudós pro­fesszoraihoz, bepillantanunk a tudományos intézetek mun­kájába. Sőt: ki kellene szalad­nunk a szőlőhegyre is, egy kis újborkós tolásra. TAIAN valami különlegessé­get is meg kellett volna néz- ! nünk? Végülis tulajdonképpen j Pécsett sincsenek különleges- J ségek. Annyi történt itt húsz I év alatt, mint másutt az or­szágban. Az országgal együtt felnőtt a város is. Iparában, kultúrájában, tudományában. Távlatai? Úgy gondoljuk: két­százezren laknak majd húsz év múlva a Meesek-alji vá­rosban, és új gyárak emelked­nek addigra a város szélein. Hiszen annak az útnak, ame­lyiken húsz éve elindultunk, még csak az elején járunk. A lehetőségek nagyok, a távlatok szinte beláthatatlanok. Pécsett is, mint bárhol az országban. Kurucz Pál Néhány hónappal ezelőtt, szeptember legelején halt meg Etsy Emilia, a nagyszerű színésznő, aki ragyogó ígéret­ként tűnt fel nagy vidéki szín­házak színpadán, Kassán, Vá­radon, Kolozsvárott, akit ki­vételes szépségű orgánuma miatt egyik hozzáírt szonett­jében „szőke hegedű”-nek ne­vezett Juhász Gyula. Étsy Emilia nemigen őriz­getett szokványos szinészem- lékeket. Fiókja azért neki is volt, de ami most, halála után előkerült belőle, az nem annyira a színésznő lelki portréjáról árulkodik, mint inkább a kultúremberéről, az irodalom, a költészet, a vers rajongó szerelmeséről. Nem­csak elhivatoti tolmácsolója volt költőknek és íróknak, ha­nem meghitt barátjuk is. A hű 'fiók csak egyetlen régi újságkritikát őrzött, talán a legelsőt, amelyben a névtelen szerző lelkendezve fedezi fel a fiatal színésznőben a ma­gyar drámai színjátszás egyik legszebb ígéretét. Kassa né­metnyelvű hírlapjában, a Kaschauer Zeitungban jelent meg ez a terjedelmes beszá­moló. Éppen akkor, amikor már szélesre tárultak volna elismert tehetsége előtt a fő­városi színházak kapui is, a fiatal színésznő, már mint a szegedi színház drámai hősnő­je, férjhez ment, dr. Rapaport Sámuel idegorvosnak lett a felesége. „A forradalom után Szegedre jöttem — emlékezik egyik régi kedves írásában. — Itt is sok szép, felejthetetlen este! Aztán végleg megra­gadtam, életfogytiglani szer­ződést kaptam és csak egyet­len szerepet kellene játsza­nom: a feleségét. Hogy ezt a szerepet hogy játszom, azt csak a férjem tudná meg­mondani .. Színészi sikereiről alig őr­zött meg egy-két emléket az öreg fiók, de annál több iro­dalmi emléket. Ezek között bújt meg Juhász Gyula egy régi cikkének kézirata, amely­nek különös aktualitást ad az, hogy napjainkban ismét na­gyon sok szó esik a költő ál­tal is érintett kényes problé­máról, a főváros és a vidék rangkülönbségéről a kultúra, elsősorban a színház és az irodalom területén. Hogy milyen élesen látta Juhász Gyula a kérdés lényegét, azt ez az írása is bizonyítja: Mikor szegény Nemes Pé- terfy Jenő, aki a legnagyobb magyar kritikus volt, csak kevesen tudták, önkényt el­távozott ebből a földi Infer- noból, egy kevésbé nagy, de annál ügyesebb magyar kri­tikus azt mondotta róla, hogy olyan volt, mint a szín­arany, nem lehetett forga- | lomba hozni. Egy kevés nemtelen fém, ha vegyült volna a lelke tiszta ércéhez, | mindjárt jobban érvényesült | volna — tette hozzá az iro- I dalmi ólomöntéshez jobban, értő élő kritikusunk. Igaza van az élőnek, mert hiszen mindig az élőnek (és győzőnek) van igaza! így van ez, sőt, még igyebben van ez a színészet göröngyös mezején is, ahol aki megbot­lik vagy elbukik, nem min­dig lefelé esik. Hányszor olvasunk síppal, dobbal uj­jongó dicséreteket a pesti kritika berkeiben, ezekben a rövidre és gömbölyűre nyírt francia parkokban, mindkét nembeli színészekről, akik a vidék valamivel szerényebb és ízlésesebb keretei között az oroszlánkörömből csak a manikűrözési mutogatták, vagy éppen még azt sem. A messziről jött ember jut ] eszünkbe, ezeket a nem is | olyan messziről, csak a pesti j színházak börzéjéről eredt j himnuszokat olvasgatva. Ar- j ra a bizonyos kevésbé ne- : mes fémre gondolunk, amit ■ még az aranyhoz is vegyíteni kell, hogy forgalomba kerül­jön. A pesti színházak primadonna kultusza (ne fe­ledkezzünk meg arról, hogy hímprimadonnák is feles számban vannak) valósággal beleterrorizálja a nagyérde­mű (de kisigényű) publikum­ba a híres neveket, a közön­ség nyakába varrja őket, ci­pőkrém, keserűvíz, illatszer és kimondhatatlan ruhada­rab hirdeti dicsőségükéi, amely minél hangosabb, an­nál hamarabb hervad. Közben egész sereg valódi tehetség és becsületes törek­vés kénytelen vidékre vonul­ni, vidéken virulni és her­vadni, mint Mikes Rodostó­ban. Ez a kénytelenség egy­úttal szerencséje ennek a vi­déknek, amely, köztünk ma­radjon, nem is olyan vidék, mint amilyen külváros pél­dául a Leopoldról elnevezett Pesten. Én például mindig szívesebben voltam ' vidéki Gárdonyival és Tömörkény­nyel, mint fővárosi Földes Imrével és a többi irodalmi akarnokkal és gyakornokkal. Étsy Emilia vidéki színész­nő, hála Istennek, nekünk játszik, még pedig olyan lelkesen és szeretettel, mint­ha legalábbis Ditrói Mórnak játszanék. Mint hajdanában Déryné, apostoli buzgalom­mal járjá ő a nagy vidéki városokat, hirdetve az igét olyan zengéssel, amilyen csak az ő színarany orgánumától telik. Talán nem is csak színarany, talán inkább puha bársony, lágy selyem és me­leg, mint a geiszir és simo­gató, mint a Szentivánéji fuvalom. Ez a nemes és tisz­ta hangszer arra rendeltetett, hogy a legnemesebb és leg­tisztább költők álmait tolmá­csolja. Sajnos, a költészet színaranya a színpadon se mindig forgalmi érték, saj­nos, a legtöbbször (legalább a szegedi színház jóvoltából) ólmot öntenek nekünk, ha­mis bankókat lobogtatnak és a művészetet aprópénzre váltják. Étsy Emilia komoly és értékes művészete ugyan még az ólmot is megaranyoz­ta a kedély és tehetség fé­nyével, ám mi mégis tiszte­lettel kérjük a színházi ban­kót adókat, hogy lembergi szobalányok és győri mam- zellek mellett engedjék szó­hoz jutni a reichstadti her­ceget a wagrami mezőn, Jú­liát a veronai erkélyen, a szépséges Desdemonát, Évát, az örök asszonyt és Kresszi- dát, aki még Évánál is és a kígyónál is asszonyabb. Mert mi tudjuk, hogy Étsy Emilia nemcsak szőke, mint Márkus, nemcsak szép szavú, mint ke­vesen, de érdemes arra, hogy a legmagasabb pálmákért birkózzék, és ne csak játszva győzzön, de hozzá méltó mű­vészi feladatokban is! Étsy Emilia, mint ember: nem be­széltet magáról, egyedül él, egészen a művészetének. Thália jó papnője holtig ta­nul. Juhász Gyula A cikk a szegedi Szín­házi Újság számára készült., s mivel közben a lap meg­szűnt, kéziratban maradt. Magyar László ARANYFONAL nyughatott. Mintha valaki, vagy valami szólította vol­na: „gyere már!”. Odabenn úgy fogadta mindenki, mint­ha nem búcsúztak volna el tőle esztendővel ezelőtt — mégsem hozta elő sem az el­ső, sem a második alkalom­mal, miért jött? Nézte a hi­vatal sürgés-forgását: úgy ment, mozgott minden, mint­ha valamilyen preciz-pontos gépezet működtette volna az egész apparátust: levelek, csomagok jöttek-mentek, min­denki a helyén, minden perc, minden másodperc kiszámít­va ... Tavaly ilyenkor még ö is része volt ennek a gé­pezetnek. Karácsony előtt, újév előtt. Mennyi munka volt és még versenyzett is a fiatalokkal, akik közül egyik-másik dédunokája le­hetett volna ... Igen, a ve­terán pihenni ment, jöttek helyébe ezek a gyors kezű, gyors lábú fiatalok, s már nincs is szükség az öreg­re ... Hát akkor hogyan adja elő, s kinek: ezt a kará­csonyt még végigdolgozná! A régi körzetben. Csak úgy segítségképpen. Nem kell ne­ki semmi fizetés, csak az öreg táska, a levelekkel... De hát leinek szóljon? Min­denki megy, szalad ebben a forgatagban. Hogy elrepült az idő! Öt­venöt karácsony, meg újév... Mennyi sok minden megtör­tént ... Amikor az első há­borúban a behívókat hordta és egyszer ott volt a sok között az övé is ... Háború... Azután a nagy szegénység a háború után. Azt mondták róla: neki könnyű. Aki az ál­lamnál van, annak könnyű. Fizetése van minden hónap­ban, ruhája, biztos megél­hetése. Meg nyugdíjas lesz! Biztos élet! De hát ki tud­hatta: volt olyan karácso­nya, amikor csak az a kalács volt az asztalon, amit a te­hetősek adtak a tarisznyá­ba, amikor az ünnepi jókí­vánsággal, s a képeslappal be­köszöntött hozzájuk. Mert ab­ban az időben a jelentős ün­nepekkor tarisznyával jártak a postások. Ki tudja ezt a mai fiatalok közül megérte­ni? Talán még nevetnek is, ha meghallják. Fiatalság... Mikor volt ö fiatal? ötven éve ... Negyven éve ... Talán igaz sem volt. Soha sem felejti el 1925 karácsonyát. Akkora volt a hó, hogy derékig ért. A hegyi legelőről úgy jöttek le az em­berek, hogy a Daru bikát haj­tották maguk előtt, az törte az utat a hóban. A hegy lábánál, az erdő szélén összerogyott a bilza. Belepusztult a hótörésbe, s a számadó Bagi Nagy Mi­hályt a csendőrök vitték el a miséről, még azt sem várhatta meg, hogy a kisjézux megszü­lessen. ö meg nekivágott a hegynek, föl a másik oldalon Dallosékhoz: csak az asszony, meg a két kisgyerek élt fenn a hegyen, az ember messze Dunántúlon dolgozott, s küldte a kis pénzt a karácsony ünnep­re. De mit csináljon az asszony a pénzzel ott fenn a hegyen. Abból nem lesz ünnepi eledel. Hat megvette, amit kentett. Húst, zsírt, lisztet, néhány gyertyát. A küldött penzbut vette el... Nem egyezett a szabállyal, de megtette. Azután elindult, neki a hegynek, ir­galmatlan ut volt, aaogy törte magát felfelé, tiarmaaa úton már arra gondolt: visszafor­dul. Aztán csak pihent egyet, s ment tovább, amíg csak oda nem ért, és még kicsiny kará­csonyfát is tört az erdőben. Legyen a gyerekeknek __ És m ilyen szépen églek a gyer­tyák abban a szegényszagú hegyi házban; mintha a két kisfiú, meg az asszony boldog­ságom mosolya vonta volna kö­réjük a karácsonyi fénykari­kát. No igen... Régen volt. Az egyik Dallos-gyerek, a Feri, azóta itt dolgozik a postán, na­gyobb gyereke van, mint ő maga volt akkor. Mennyi ezer meg tízezer le­vél, képeslap, üdvözlet fordul meg egy postás kezén, amíg szolgálatot teljesít. Boldogsá­got, szomorúságot, örömet, bá­natot visznek-hoznak a postá­sok a levelekben. Valami régi operett-melódia motoszkált a fejében: „Mennyi boldogságot hoz— mennyi bol­dogságot visz — egy kis posta­láda ott a ház falán ..." Hm ... Milyen nagy dolog is a boldog­ság. önmagában, csak így, hogy „boldogság” — tisztán nincs is talán, Mert aki bol­dog, az szeret is; a szeretet és a boldogság testvérek. Édes- testvérek. Tudja ő ezt is jól, hiszen egy öreg postás nem­csak egyszerűen kézbesítő, ha­nem — valahol — bölcs pszi­chológus is: az emberek leiké­nek ismerője. És eljön a kará­csony hófehér ünnepe; a pos­tás elindul és tudja — csak ú tudja —, hogy a szeretet — és boldogság kívánságok — nem­csak a levélírók és címzettek között szőngk ünnepi aranyfo­nalat; ez az aranyfonal eléri minden ember szívét a fenyő­illatú, fehér karácsony napon, s megtölti a boldogság meleg áramával. Igen, így van ez . .. így van, így lesz ezen a karácsonyon is. Igen, elrepült az idő. Ötven­öt karácsony, újév .., Azaz: neki ez lenne az ötvenötödik. Hm. . . Még valahogy kerek is ez a szám. Egyszerre felvil- lanyozódott: talán csak megen­gedik? Most. Ötvenötödször. A haja már fehér, mint a hó a hegyoldalakon, de a karja erős: hadd induljon útra még ezen a karácsonyon, hadd vi­gye el a békesség és szeretet boldog, meleg áramát az em­berek szívéhez, a hófödte há­zakba. Felállt, s most harmad­szor nem a kijárat felé indult, eltemetett vággyal, hanem a hivatalvezető szobájához ment, kopogtatott, belépett. — Jóreggelt kívánok ... Hi­vatalvezető elvtárs, engedje meg, hogy karácsonyra szolgá­lattételre jelentkezzem... __Egy óra múlva már úton is volt. Felfelé, a hegynek, a régi körzetben. Frissen rop­pant a hó csizmája alatt; fel­nézett a iiszta kék égre, és be- lemosolygott az áradó fény- özönbe. A hóruhás fenyők bó­káivá köszöntötték. Dér Ferenc megbuktatásából kinövő nagy bányaüzemek lettek végülis a pécsi ipar reprezentánsai. A ma iparának a reprezen­tánsa Pécsett kétségkívül a kő- szénbányászat. A pécsi és komlói szénbányászati trösz­tök összevonásával kialakult Mecseki Szénbányászati Tröszt üzemeiben mintegy húszezer ember dolgozik. A felszabadu­lás óta megnyitott új bánya­Bemutatójára készül a pécsi balettegyüttes. (Erb János felvételed) yvwwwvww.wwwwwwwwwwwwwvvyY Délután szállingózni kez­dett a hó. A világos hófel- leg észak felöl jött, méltó­ságteljesen, hömpölyögve bo­rította be a dombokat, a he­gyeket, átölelte a völgyek­ben meghúzódó falvakat. Szél nem rebbent, csak fenn, a magasságban vitte hátán a gomolygást. Az emberek ki­mentek az utcára, az udvar­ra, felnéztek az égre, s azt mondták: — Hó lesz. Fehér lesz a karácsony ünnepe ... Egész éjszaka esett, más­nap reggelre vastag fehér hó­takaró fedte a kis hegyi vá­rost, a hegyoldalakat. Fenn a szálfenyök meg-megroppanva hajladoztak csillogó fehér hó­ruhájukban, mintha bókolva- integetve akarnák köszönteni a szívmelengető ünnepet: ka­rácsonyt. És váratlanul — mintha a hegyek legendában élő százesztendős varázslója intett volna — felszakadoz­tak a fellegek, kisütött a nap, pazar reggeli fényözön hullt a világra; arannyal, ezüsttel, sziporkázó gyémántokkal hin­tette meg az erdőt, az uta­kat és a házak tetejét. — Hahó ... Hahóóóó ... — A kiáltás frissen szállt a tiszta levegőben, s a hegyoldalak­ról csendülve csengett visz- sza. — Hahó! Karácsony!... Karácsony ... Az öreg már harmadszor ment be a postára. Amióta nyugdíjazták — tiz évvel lépte túl a korhatárt, hetven­éves volt, amikor azt mond­ta: „Most már pihenni kell...” — ott élt feleségé­vel a megnyugvás csöndes­ségében a hegyoldalon, de ahogy jött az ünnep, nem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom