Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-20 / 298. szám

it 1964. DECEMBER 20. VASÁRNAP Könyvek Afrikáról j Miért nem járják végig az utat? 'üzenet ész­Csanády János: Szerelmünk: a fény Letarolt tájon vesz körül az életnek roppant áradása. A szivárványos szemgolyó föld fénylik a határtalanságba! A vakító kék légkörökben omló kévékben szertefröccsen a nap tömör-arany kalásza, s a letarolt vidéken körben ég zenitjéig fénybeszökken az anyag halhatatlansága! Pilledt erek rózsája nyílik lüktető csillag-vérkörökbe; vörösvérsejtek fényük küldik szuper-galaktikus napokba. Közöttük és az ég között, e fényáradatban föl-letűnve lebeg szerelmünk testétőltve: szikrázó húsából kibontva az élet égő robbanását, fókuszbagyűjti, összefogja szemünk, e földgolyónyi prizm. minden csöpp lelkes lobbanásá: vérkörei rózsáját nyújtja szívünkben lüktető napoknak, vérkörei rózsáját nyújtva életet gyújt jövő napokba, míg fönt galaktikák lobognak, s fény-atomokká szétprizmálva jőnek, kik Testet adnak majd térnek s időnek! Táncol a bála, mint----------~ ---------- vén m edve. Körülötte öt ember. — Kutya nehéz! — szusszant az egyik, és öklével a négy­mázsás gyapottömbre üt. A másik a nadrágjához ejti a kezét: — Álljunk kicsit, erőt kell szedni. A bála a gyárudvaron moz­dulatlanul áll. öregember — kis bibircsók az orrán — hüvelyujjával tör­li a szájára ragadt port és azt mondja: — Hát pihenjünk. Az öreg a hűsre jön és ke­zet ad. Érzem tenyere récéit. A raktárépületnél két Jiú birkózik. Döngetik egymást és nevetnek: a kedvük feszül. Hangjuk végigmegy az udva­ron. — Jó nekik — mondja az öreg. — Kölykök még... Az évek, mint morzsák, elpereg­nek és azt mondják: hohó! öt­ven vagy, öreg. Rámnéz fáradtan. — Bizony, így van ez, öcsém. A fiatalság elmegy, az emléke marad. Sokat mesél­hetnék, teleírhatnád a világ összes papírját. Aluminiumdóznit kattint, vágott dohányból kövér ciga­rettát sodor. — Húsz évvel ezelőtt meg­döglött a lovam. Akkor, na­gyon szomorú voltam, azt mondtam: jobb lett volna pusztulni vele. Ma meg örü­lök, hogy így történt... — Rámnéz: — Kacifántos járás,' ugye? ... Szívja a dohányt, cuppog­va, mintha pipát szívna. Sö­tét szemében szelíd a mosoly. — Hát, tudd meg, öcsém, annak a lónak a hitemet kö­szönhetem. Megélénkül, beleint a leve­gőbe: — Na, vedd elő a plajbászt. Elbeszélek mindent. Süt a nap. és folyik a ----- ------szó. szépen, la ssan: — Falun voltam ... Nyolc­évi szolgálás után kiborítot­tam a szalmazsákot, az istálló kövére hullottak a dugott pengők. Megszámoltam, száz­ötven volt. A tenyerembe fogtam és megmutattam a te­heneknek: „Látjátok, gazdag vagyok, lovat veszek a vásá­ron”. A kis motyómat a há­tamra vetettem és megcsókol­tam őket. Akkoriban nem is­mertem jobb embert az álla­toknál. — A vásáron kevés volt a ló és magas az ár ... — A tér szélén cigány állt, gebével. Na, mondom, fel le­het ezt hizlalni, ha olcsón ad­ja ... Alkuba kezdtem. —* „Kétszáz az utolja ár” — mondta a cigány. „Kehes ez! Száznál egy garassal se töb­bet" — így én. Végül fizet­tem két deci bort meg száz­húsz pengőt és enyém volt a gebe. — Bérbe kaptam néhány holdat. Két napig minden ment simán, de a harmadik napon felbukott a gebe. Mondtam neki: „Ne, te, ne! A fene beléd. Állj fel!” De az csak nem mozdult. Azt hittem, hogy fáradt, de nem. Egyszer­esük láttam, hogy női, női a hasa, aztán rúg egyet és kész. Fogtam az ásót, eltemettem. Ágat tűztem a dombra, aztán jonapot... — Atkoztam még az anyá­mat is, hogy világra hozott. Annyit sem mondtam senki­nek, hogy befellegzett, meg­indultam haza az apámhoz. Kétlábú vonaton. — Éjjel a faluvégi szalma­boglyából, ahol aludtam, csendőr ráncigáit elő. Ö! Hogy fújódott volna fel a gebe he­lyett, Ordított. „Maga miért szökött meg?! A Hódy úr fel­jelentette. Szerződést csinál­tak. maga meg tesz a földre!” „Megdöglött a lovam” — mondtam. Végül, mert pa­rancs volt rá, bekísért az őr­szobára. — Egész reggelig, míg fel­jött a nap, jegyzőkönyvet csi­náltak. meg paragrafusokat mondtak a fülembe. — Két hét zárka után, a já­rási szolgabíróságon elítéltek Vagy fizetek négyszáz pengő kártérítést — mert ha ké­sőbb vetnek, rosszabb lesz a term,és —. vagy leülöm a bün­tetést. Mivel fizetni nem tud­tam, azt mondtam: „Leülöm.” Gondoltam: pihenek egy ki­csit és passz ... A napba néz, a kalapja szé­lén, mintha karima lenne, fe­hér haja csillog. ,— A börtönben nem vo1' nevem. 11?.-es, így hívott a- őr. De tudd meri itt érezte^ először, hogy az állatok mégis jobb a7. ember . . . Tekintete túlszáll a gyárka Afrika ma már nem egzoti­kum. Földrész, a nemrég füg­getlenné lett Zambiával együtt harmincnyolc önálló állammal. Politikai tényező — mind je­lentősebb mértékben az. És mégis egzotikum — a világ más tájain az! így nemegyszer hazánkban is csak egzotikum. És ez hiba. A „néger“ A gyarmatosítók, majd a neokolonialista imperializmus képviselői mindent elkövettek és elkövetnek, hogy elfogad­tassák a maguk ítéletét a föld­részről. Könyvek sokasága szá­molt be a „négerről”, aki alá­zatos kísérője a vadászó fehé­reknek, utolérhetetlen képes­ségű nyomolvasó, s így tovább. Először is: Afrika és „néger” nem ugyanaz. Afrika sokrétű, bonyolult világ. Hozzátartozik Csőmbe, a lakáj, és hozzá Dél- Afrika szabadságharcosa. Má­sodszor: az emberiség bölcső­je, s kultúrája itt, s Mezopo­támiában, a Tigris- és az Eufrátesz-folyók között alakult ki. Európában még kőfegyve­rekkel vadászott ősünk, ami­kor itt már piramisokat emel­tek. Harmadszor: az amerikai néger elfogadta ezt a nevet, az afrikai soha nem hívja magát négernek. Csak mi neveztük annak. Holott milyen furcsán hangzana, ha valakinek azt mondanák francia, angol vagy magyar helyett, hogy — fe­hér ... Ennek ellenére a könyvek nagy részének még ma is A Néger a középponti alakja. Ez a tényekei torzító, hamis optika joggal sérti azokat, akiket áb­rázol az írástudó, s ugyanak­kor félrevezeti azokat, akiknek beszámol a szerző. Többek között ezért is ve­gyes érzelmeket kelt az a nagy számú könyv, amely az elmúlt években a magyar olvasókö­zönséghez került. Több kiváló munka, s nem egy olyan, me­lyet kár volt kiadni, tehát két véglet; Közöttük a „kö­zép”, szerény igényekkel s még szerényebb mondaniva­lóval. Ez a könyvek többsége. Megérik-e a papírt? Ma a tegnapelőttről ? A megjelent könyvek több­sége ma kerül kiadásra, de év­tizedekkel korábbi — kalando­kat mesél el. Kalandokat. Af­rikában csak kalandok van­nak. És négerek. Oroszlánok. Elefánt. A vadász puskája mindig célba talál. Ha nem, akkor csak azért, hogy fokoz­za az izgalmakat. Végül csak eldördül a halálos lövés. A vad kimúlik, a négerek meg­nyúzzák, a vadász fényképez- teti magát, s amikor hazatér, könyvet ír. Afrika messze van. Sok minden belekerül a könyvbe... Nem fontos azonban min­den könyvet kiadni. Még ak­kor sem, ha — ez tény — rendkívül nagy az igény az Afrikáról szóló könyvek iránt. Az olvasó sok mindent elfo­gad. A szerkesztőnek, a lek­tornak azonban jobban kelle­ne szelektálnia. Példa erre NWVWWWXVVWWVVWWWWVWXXWVXVXVVXV Schomburgk: Sátrak Afriká­ban vagy Bjerre: Kalahári cí­mű könyve. Mindkettő „az eg­zotikus” Afrikát vázolja fel, minden fentebb leírt kellék­kel. Semmi értelme nem volt kiadásuknak. Schomburgknak különben megjelentek olyan könyvei is, amelyek húsz-har­minc éve megtett útjairól szá­molnak be. Hol van már az akkori Afrika?! És szemléle­tünkben is már hol vagyunk — Schomburgktól?!... Még olyan, nagyobb igényű munká­ba is, mint például Futó: Af­rika című testes könyve, be­csúsznak melléfogások, ^ téve­dések. (Marokkóban például nem tártak fel hatalmas vas­érctelepeket.) Ez a könyv is bizonysága annak, hogy nem ez a követendő út, lehetetlen egyetlen könyvben mindent elmondani Afrikáról, múltjá­ról, jelenéről, állatvilágáról, természeti kincseiről, lakóiról. Elkerülhetetlenül a felületen maradunk, sokat olvasunk, de nagyon keveset kapunk. Ha­sonló gondokkal küzd — nem sok eredménnyel — Szentes: Kelet-Afrika a szabadság út­ján című könyve. Itt is min­denről kellene szólni, ami le­hetetlen. Említettük a „közepet”, azaz az ártatlan könyveket. Nem mondanak rosszat, jót sem. Semmit. Ilyen például Ulrich: A zsiráfok inni mentek című könyve. Képanyaga kiváló. A szöveg semmit sem jelent. E kategóriába tartozik a magyar Afrika-expedíció útjáról be­számoló két könyv is, elsősor­ban Horváth: Háromezer kilo­méter Afrikában című munká­ja, de Dénes: így láttam Afri­kát címmel megjelent beszá­molója is. És még sok, itt hely hiányában fel nem sorolható könyv. Megjelent, megvették. De miért vették meg? Mert nem volt jobb! Igény és tudás Mindez lehangoló és elszo­morító lenne, ha itt véget érne az Afrikáról szóló könyvek sora. Szerencsére nem így van. Külön öröm, hogy a jelentős munkák szerzőinek többsége magyar, s világviszonylatban az első igazán tudományos megalapozottságú, átfogó mo­nográfia szerzője is az. Sík Endre: Fékete Afrika történe­te című könyve — amely ko­rábban idegen nyelven jelent meg, s most magyarul is nap­világot látott első kötete, amit e hetekben követ a második — rendkívüli siker lett, több afrikai országban az állami oktatásban kötelező tankönyv­vé tették. Igény és tudás, te­hetség és alaposság jellemzi ezt a munkát, s teszi megérde­melten példává, amelyre nem­csak feltekinteni kell, hanem — követni is. Elsősorban a ki­adóknak, könyveik megválasz­tásakor. Csak az elismerés hangján lehet szólni Kende István: A francia gyarmatbirodalom fel­bomlása Nyugat-Afrikában címmel megjelent elemző, okokat és okozatokat tudomá­nyos alapossággal, de nem szá­razsággal feltáró tanulmánya­S>XN^CV\\XXXXX>X>XXXVXXXXXVXXX\>>>XVXXXX>XXNVX^ ról, amely szinte a követendő | utat jelenti. Igaz, ezek más igénnyel fel­lépő művek, nem könnyed út­leírások. A könnyedség nem felületesség! A szórakoztatás nem jelentheti az igénytelen­séget, a minden mércét fel­adást. A korábban elmarasz- talólag említett könyvekkel szemben itt is nem egy jó pél­dára hivatkozhatunk. A köny- nyed és szórakoztató könyvek közé tartozik Kende István: Jóreggelt Afrika című köny­ve, vagy Kalmár Györgyé, az Arany Ghana, s mégis ezek a könyvek reálisak, kiválóan is­meri szerzőjük azt, amiről, il­letve akikről ír, s úgy szóra­koztat, hogy közben — tanít! Az ilyen útleírások mutat­ják meg a legpontosabban azt a jelentős különbséget, amely könyv és könyv között van, s ezzel azt az egyenetlenséget is, amely a kiadók munkájában tapasztalható. A realitás talajáról Afrikát ma már csakis a realitások talajáról szabad megítélni. Igaz, az afrikaiak táncai „egzotikusok”, igaz, nem egy afrikai országban még fedetlen keblekkel jár­nak a nők, s az is igaz, hogy a föld legérdekesebb faunája Afrikában van. Viszont az is igaz, hogy a függetlenség, s az önállóság útjára lépett afrikai országok népe politikai ténye­zővé lépett elő a nemzetközi életben, s az is igaz, hogy a gyarmatosítókat kiseperve, ez országok többsége igényt tart nemcsak az ENSZ-ben az ön­álló államot megillető rangra, hanem az emberek tudatában is, azaz a mi tudatunkban is. Különösen a mi tudatunkban, hiszen nem titok, hogy az af­rikai országok többsége rokon­szenvezik a szocializmussal, il­letve többük bevallottan a szocializmus útját akarja jár­ni. Mindez nemcsak külpoliti­kai kérdés, hanem irodalmi is, azaz irodalom—politikai. A magyar olvasóközönség a na­pilapok hírein, a hetilapok cikkein túl csakis a könyvből szerezheti értesüléseit a távoli országokról, népekről. Éppen ezért nem lehet közömbös, mi­lyenek ezek az értesülések. Igazak-e. vagy torzak, a reali­tást mutatják-e vagy pedig a „csemegéket” az egzotikumot, a nem jellemzőt. Mindezzel — tudjuk — kiadóink is tisztá­ban vannak. Mégis: sokkal eredményesebben kell ennek az igazságnak érvényt szerez­ni a kiadói gyakorlatban, azaz ennek alapján kell meg­válogatni a fordításra és ki­adásra érdemes műveket, s természetesen elsősorban arra kell törekedni, hogy minél több magyar szerző igényes munkája kerülhessen el az ol­vasókhoz. Afrika ma már nem egzó- tikum — ezzel kezdtük cik­künket. El kell érni, hogy ne legyen egzotikum — a köny­vekben, az olvasók tudatában sem. Mészáros Ottó Pest megye felnőtt lakossá­gának egyharmada nem ren­delkezik az általános iskola nyolc osztályának elvégzését igazoló bizonyítvánnyal. S így természetesen nem rendelke­zik az ifjabb generációktól eleve megkövetelt alapvető ismeretekkel sem. A felszaba­dulás előtt a falusi iskolák ta­nulóinak döntő zöme a négy osztály elvégzése után kima­radt. Kisebbek voltak a köz­oktatási követelmények. A tankötelezettség kiterjesztése kulturális forradalmunk vív­mánya. A mai élet többet kíván az emberektől, A hiányos iskolai végzettségű felnőttek tízezrei is érzik ezt, s megpróbálnak lépést tartani a követelmé­nyekkel. Megyénkben körülbe­lül 100—120 ezer olyan fel­nőtt dolgozó él, aki koránál fogva alkalmas tanulmányai­nak folytatására. Közülük 1961-ben 5344 fő, 1962-ben 4876 fő és 1963-ban 6893 fő iratkozott be a dolgozók álta­lános iskolájának különböző tagozataira. A járásokban már korábban terv készült a felnőttek isko­lázására. Az elmúlt évben — kivéve a dabasi és a váci já­rást — kedvező is volt a ta­nuló felnőttek számáról össze­állított jelentés. Annál ked­vezőtlenebb a kép. ha azt vizs­gáljuk, hogy hányán jutnak el a sikeres vizsgáig. Évenként a hallgatók 30—35 százaléka „morzsolódik” le. Különösen nagy a lemorzsolódás az öt­hónapos esti tagozaton, ame­lyet elsősorban a mezőgazda­ságban dolgozók részére vezet­tek be. A tanuló felnőttek helyze­te nem könnyű. 35—40—45, avagy 50—55 éves fejjel beül­ni az iskolapadba, nehéz. Az ember tele van a napi munka gondjaival, s nem tud egyik percről a másikra „átváltani”, s matematika példákat, vagy : nyelvtan feladványokat köny- nyedén megoldani. Az óra­számban is jelentős elfoglalt­sággal járó öthónapos tagozat : hallgatóinak lemorzsolódása j részben ezzel magyarázható. A levelező tagozat hallgatói : pedig — bár idejükkel sza- ; badabban rendelkeznek — i ugyancsak nehézséggel küzde- ; nek: magukra vannak utalva, |a pedagógusok kevesebb segít- i séget adhatnak, hiszen ritkáb- : ban találkoznak. \ Hallunk azonban a tanuló 'felnőttektől más problémát is. A többi között kifogásolják, hogy egyes tárgyak — mint például a matematika — ma­gas színvonalával szemben túl sok a gyerekes, a felnőtt em­ber számára már természetes anyag. Bátrabban kellene a pe­dagógusoknak — egy-egy cso­port képességeinek és összeté­telének megfelelően — szelek­tálniuk az anyagot, hiszen er­re joguk és lehetőségük van. Jóval nehezebb a bejáró munkások helyzete. Megyénk­ben körülbelül 170 ezer em­ber utazik naponta, egyrészt Budapestre, másrészt a megye egyik helységéből a másikba. Az utazó tömeg zöme gyári­munkás, s két, illetve három műszakban dolgozik! A napi másfél-kétórai, vagy a téli vonatkésések miatt még hosz- szabb utazás mellett még vál­tott műszak nélkül is nagy megterhelést jelent az iskola. Az emberek ennek ellenére vállalják a tanulást és ezért tiszteletet és nagyobb segítsé­get érdemelnek. Miben állhat ez a segít­ség? Iskolaigazgatókkal, ta­gozatvezető pedagógusokkal, valamint tanuló felnőttekkel beszélgetve kiderül, hogy a munkahelyek nem mindenütt segítik elő a dolgozók tanu­lását. Kevés az olyan üzem, mint a Mechanikai Művek, vagy a váci gyárak több­sége, ahol megkülönbözte­tett figyelemmel foglalkoz­nak a tanuló felnőttek ügyes­bajos dolgaival, s a lehető­ségekhez képest könnyítenek helyzetükön, például műszak­cserével. A műszakcsere miatt azonban sokszor a munkatár­sak, a kollégák zúgolódnak, akik úgy érzik, emiatt rosz- szabbul járnak. A szocialista címért küzdő brigádokban az önzetlen segítőkészségnek is szép példáit láthatjuk a már említett Mechanikai Mű­vekben és a Csepel Autó­gyárban. Vácott pedig az üzemek szakszervezeti okta­tási felelősei „szülői értekez- let”-re járnak, ahol érdeklőd­nek dolgozóik előmenetel-érői, s ahol szükséges, menet köz­ben segítenek. Olyan panasz is hangzik eh hogy a munkahelyek jobban törődnek a középiskolai hall­gatókkal, ezen belül is a tech­nikumi hallgatókkal, mert ebből az üzem számára gyor­sabban lesz „haszon”. Rész­ben érthető is volt ez a ta­lán nem is tudatos gyakorlat például a Nagykőrösi Kon­zervgyárban, a gödöllői Ganz Árammérő Gyárban 'és más üzemekben, mert technikus­i\VWVW\XVV\W\XX\\XV\\XXXXXXxxxxxx>.xxvvi.»'»> hiánnyal, szakemberhiánnyal küzdenek. No, dehát az ál­talános iskolába járó dolgo­zók gondja sem lehet „nyűg”. Egyrészt eredményesebben dolgoznak majd, s általában aktívabb, érdeklődőbb lesz a hiányos ismereteit pótoló munkás, s ez is haszon, másrészt közülük sokan foly­tatják is tanulmányaikat, részben középiskolákban, rész­ben szaktanfolyamokon. Sok múlhat tehát a mun­kahelyi gazdasági vezetés be­látásán, segítőszándékán. A fő baj, nem is az üzemek­ben van, hanem inkább a termelőszövetkezetekben. Je­len pilanatban a szövetkeze­tekben nincs gazdája a ta­nulásnak. S találkoztunk már olyan gyakorlattal, hogy csak azt a szövetkezeti gazdát ser­kentik a tanulásra, akiből brigádvezetőt, vagy más fon­tosabb beosztású embert akar­nak „csinálni”. Ellentmond ennek a téves szemléletnek a mezőgazdaság óriási szak­munkásigénye, hiszen a ter­melőszövetkezeti tagok tö­meges továbbtanulására len­ne szükség most, azonnal. A mezőgazdasági termelés fel­lendítésének éppen ez az egyik záloga!... A dolgozó felnőttek tovább­tanulásáról beszélve újra és újra előtérbe kerül a nép­művelés szerepe. Évek óta folyik a tervezés és a „kis­üzemi” kísérletezgetés, hogy mi módon lehetne itt növel­ni a művelődési otthonok szerepét.' A megyei művelő­dési szakemberek azonban még csak most jutottak el oda, hogy az oktatási „sze­zon” második felében tanul­mányt jelentetnek meg a té­máról. Mikor lesz ebből gyakorlati tényező? ... Az iskolák, a pedagógusok szinte erejükön felül dolgoz­nak, hogy elegendő számban biztosítsák a dolgozók álta­lános iskolájában is a jól fel­készült szaktanárt Megvan a szándék a hallgatókban is, különben miért iratkozná­nak be? A munkahelyi gazda­sági vezetésnek, a szakszer­vezetnek, a népművelésnek és valamennyi érdekelt szerv­nek kell most megtennie a magáét, hogy az idén az a közel hétezer tanulmányait folytató, dolgozók általános iskolájába iratkozott felnőtt közül minél kevesebb veszít­se kedvét, s minél több jár­ja végig a megkezdett utat. Tenkely Miklós tWXXWXVWWWWWN 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom