Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-11 / 264. szám
rest MEGYEI cMíHap 1364. NOVEMBER 11, SZERDA A jogok és törvényes érdekek védelmében A SÍOCÍali.S I a jogászi hivatás és ezen belül az ügyvédi hivatás kérdéseiről az utóbbi időben sok szó esik mind szakmai körökben, mind pedig egyebütt. A témával kapcsolatban a TIT és a Magyar Jogász Szövetség által rendezett vitáról, dr. Világhy Miklós professzor előadásáról be is számoltunk annak idején. Az előadó az egyik problémát így fogalmazta meg: a társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy a jogászi hivatás mai tartalma, jelentősége, hovatovább létjogosultsága körül nálunk valami zavar, sőt bizonytalanság tapasztalható; sokan azt is kétségbe vonják, hogy szocialista körülmények között egyáltalán szükség van jogászra. Létjogosultsága — valójában — e zavarnak és bizonytalanságnak nincs. Arról van ugyanis szó, hogy szocialista körülmények között — a megdöntött burzsoá rend jogászsá- gához képest — teljesen új típusú, szocialista jogászokra van szükség. Más szóval: a jogászi hivatást létrehozó társadalmi szükségletek — az állam és a jog létezése, az állami-jogi mechanizmus bonyolultsága — szocialista viszonyok között is megmaradnak, tehát hivatásos jogászra mindaddig szükség lesz, amíg ezek a társadalmi szükségletek adottak. E társadalmi szükségletek szabják meg a szocialista ügyvédség létjogosultságának kereteit, tevékenységi körét, feladatait is. Az emberek — főként az idősebb korosztályok — jelentős rétegében keserű emlékeket idéz az „ügyvéd”- fogalom. Burzsoá társadalmi viszonyok között az ügyvédek nagy többsége a kizsákmányoló osztályok kiszolgálója volt, hivatásának gyakorlása éppen abban merült ki, hogy j</gi eszközökkel működött közre a dolgozó emberek kizsákmányolásában. Sőt: az ügyvédek széles rétege maga is a kizsákmányoló osztályok tagjainak sorából került ki. Az ügyvédi megbízást zsíros üzletként fogták fel, jól megfizettették „jogi fogásaikat”, a törvények paragrafusainak csűrését-csavarását és elszigetelték, megpróbálták lehetetlenné tenni azokat a tiszta szándékú ügyvédeket, akik megkísérelték a dolgozók ügyét becsületesen szolgálni. Az ügyvédség igen fontos tényezője szocialista törvénykezési szervezetünknek; feladata az ügyfelek — a dolgozók, a vállalatok, szövetkezetek, társadalmi szervezetek — jogi segítése törvényes érdekeik, törvényben biztosított jogaik védelme céljából. Az ügyvédek — amikor az ügyfeleik javát szolgáló tényeket, bizonyítékokat feltárják egyben segítséget nyújtanak a bíróságoknak, más jog- alkalmazó állami szerveknek a szocialista igazságosság, a szocialista törvényesség érvény re juttatása érdekében végzett munkájukhoz. Az ügyvédi tevékenység kiemelkedő része az igazságszolgáltatás területén jelentkezik. Az alkotmány 40. §-a mondja ki, hogy a vádlottat a bírói eljárás során megilleti a védelem joga Hivatásszerűen védői funkcióban csak ügyvéd szerepelhet, aki a törvények, az eljárási szabályok ismeretében j ezek alapján nyugvó belső meggyőződéssel végzi sokszor hallatlanul összetett és bonyolult munkáját. Az állampolgárok, a szocialista társadalom érdekében. Termésictcsen fontos feladatot lát el az ügyvéd nemcsak a büntető, hanem a polgári perekben is és az igazságszolgáltatás területén lényegében kívül eső tevékenysége — jogi tanácsadás, tájékoztatás, beadvány, szerződés, egyéb okiratok készítése, képviselet — is magasra értékelhető. Ügyvédségünk — amikor az állampolgárok, a szocialista szervezetek jogainak védelmében tevékenykedik felelősségteljesen — fontos közérdekű munkát végez, s ezért megbecsülése egyre nő a dolgozók körében Mindezeken túl azonban — mind a jelent, mind a perspektívákat tekintve — feltétlenül fontos arról beszélni, hogy méginkább törekedni kell e fontos tevékenység erkölcsi tisztaságának biztosítására és tovább kell fokozni szakmai színvonalát. Olyan követelmények ezek, amelyek megvalósítása reális alapokon nyugszik. Amikor naponta hallunk arról, hogy szélesedik, terebélyesedik hazánkban a szocialista demokratizmus, amikor a szocialista törvényesség jut érvényre életünk minden területén és a szocialista igazságosság megvalósítása az az út, amelyen járunk, — szocialista ügyvédségünk akkor áll hivatása magaslatán, ha a vele szemben támasztott követelményeket tartja szem előtt, s valósítja meg mindennapi fontos munkájában. D. F. KÖNYVESPOLC: Hortensia Papadat-Bengescu: Kamarazene — Rejtett út BARÁTKOZAS (Foto: Dolezsál) Hortensia Papadat-Bengescu, jelentős román írónő, 1946-ban a próza nemzeti díjával tüntették ki. Bár keveset írt, de kritikai realista regényeit a figyelemre méltó művek között tartják szómon. Magyarul most jelent meg először. Egy kötetben adta ki az Európa Könyvkiadó az egy cildushoz tartozó Kamarazene és a Rejtett lit című regényeket. Mindkettőben a század első éveinek visszásságait tűzi tollhegyre a kritikai nézőpontból elemző írónő. Papadat-Bengescu nem adhatott mást, csak saját korát, nézőpontját: polgári-értelmiségi volt. Regényeinek alakjain érezzük, hogy azokat közvetlen környezetéről mintázta. A társadalmi fonákságok gyötrik. Közülük is leginkább a sznobok, karrieristák, pénzéhesek erkölcsi fertőjét leplezi le kíméletlen tollal, nagyszerű éleslátással. Regényeiben nincs egyetlen pozitív hős sem. Akit már-mór annak hiszünk, később az író számára is „váratlanul” önzésében gyűlöletessé válik, s kitűnik, hogy eddig is a saját kényelmes élete érdekében volt emberi, s amiben több volt a környezeténél, az voltaképpen passziója volt. A Kamarazenében Sia tragikus sorsát írja meg Ben- gescu, a csúfos pusztulásig. Sin, a kisstílű szélhámos, par- venü Lica és a „derék” Lina doktornő ifjúkori botlásának szerencsétlen gyümölcse. Licát gátolja, Lina szégyellj létezését, s ez a hányatott, szeretet nélkül való élet teszi Siát valószerűtlenül gonosszá, sodorja őt a tragikus pusztulásba. Halála után mindenki megkönnyebbül, legfőképpen szülei. Döbbenetes, milyen üres, érzés és érzelem nélküli világ az, amelyben élnek. Mindenkit önző társadalmi célja vezet. Semmi sem szent, és nem jöhet számításba más szempont, mint ennek a célnak az elérése. Ebben a világban nem talál mást az Írónő, amit szembe állíthatna, csak a zenét. Innen a címe >s. Mindkét regényére jellemző, hogy szereplőit csupán önös érdekek kötik össze, nincs mélyebb lelki kapcsolat szülő és gyermek, testvér és testvér, szerető és szerető között. Érdekes és tehetséges műveket kap kézbe az olvasó ezzel a kötettel. Lendvay Vera fordítása szerencsésen mentette át az írónő stílusának értékeit, a sokkal bonyolultabb magyar nyelvbe. (tm) Csapó György: Európai pillanatok A „Világjárók” sorozat har- míncnyolcadik köteteként jelent meg Csapó György könyve. Örvendetes, hogy e sorozaton belül, de különben is, mind több magyar szerző könyvével találkozhatunk. Világjárók lettünk, nem „csak úgy”, hanem céltudatosan, tervszerűen is, azaz mind több írástudó jut el hosszabb időre külföldre, s számol be élményeiről, benyomásairól. Csapó György újságíróként Európa jó néhány országában járt — a Szovjetuniótól Franciaországig — s könyvében ezekről az országokról, városairól és népéről ad villanásnyi képeket. A cím maga is figyelmeztet: pillanatok. Nem vállalkozott átfogó kép adására a szerző, nem akarta teljességében bemutatni a felkeresett országokat, csak pillanatokat rögzít azok életéből. Érdekesek ezek a pillanatképek? Kétségtelenül azok, bár — mint általában a pillanatképek — nem hagynak maguk után mély nyomot, maradandó emléket. Inkább csak szórakoztatnak, mint ismeretekét adnák, hangulatot, szubjektív benyomásokat közvetítenek, s nem tárgyilagos vélekedést. A könnyű, szórakoztató olvasmányok kedvelői nem csalódnak Csapó György könyvében, bár színvonalában elmarad a sorozatban eddig megjelent, nagyobb igénnyel készült kötetektől. (Gondolat Kiadó.) <m. o.) >\\\\\\\V\\\\\\\\\\VVVi\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\^ A GYÁSZ Az alábbi esetet egy tisztességtudó öregember mondta el nekem, amikor nemrég náluk jártam e faluban. Engem fiatalúrnak szólított, az életről azt mondta, hogy nem ér egy kalap rondítást. A faluban élő emberekről pedig az volt a tömény véleménye, hogy barmok, őt magát is közéjük értve. Mikor idáig jutottunk, kértem neki egy fél deci pálinkát, aztán még egyet és az öreg rájött, hogy az élet mégis szép, csak mi emberek... ★ A szemekből patakzott a könny, dobhártyát repesztett az eget verő zokogás, a siratóasszonyok trillázó vinnyogása. A férfiak komoran hallgatták a sírás-rívást és elgondolkodva néztek maguk elé. Csak akkor kapták fel a fejüket, amikor az egyik asz- szony élesen felsikoltott, de úgy, hogy a Szűz Mária-kép majd leesett a falról. A nagy elkeseredés oka Balogh, pontosabban néhai Balogh Zsigmond volt, aki tegnap hajnalban szépen, csendesen itthagyta az árnyékvilágot. Meghalt Balogh Zsigmond, a legderekabb férj, a legszeretőbb apa, a legjobb barát, és még egy tucat leggel súlyosbított jelző tulajdonosa. E szép jelzőket ugyancsak halála után nyerte el, és miután —sajna — saját gyászjelentését nem olvashatta, mindezekről hányatott életében fogalma sem volt. A gyászoló gyülekezet a konyhában ült. Itt voltak Zsiga, illetve Zsigmond barátai, munkatársai, és az ilyen helyekről elmaradhatatlan sopánkodó kíváncsiskodók. — Ilyen az élet — mondogatták a közismert bölcsességet, melyre az emberek akkor jönnek rá, ha valaki meghal. A halott mellett a hivatásos siratok végezték munkájukat. A siratóasszonyok már belerekedtek hivatalukba, de tisztességgel végezték munkájukat, így kívánta ezt a szakma becsülete és a megrendelő, aki tisztes pénzt fizet azért, hogy bánatát mások világba sírják. Bittó János, Zsiga kebelbarátja meg is jegyezte: — A halottkém abbűl tudhatta bizonyosan, hogy szegény Zsigának kampec, mert megtűri maga mellett ezt a nyolc visító vén- séget. Az özvegy a konyha sarkában sírdogált és fogadta a részvétnyilvánításokat. Közben azért nem feledkezett meg háziasszonyi és anyai tisztségéről sem. Bőven kínálgatta a gyászolókat a pálinkás üveggel, és arra is jutott ideje, hogy felpofozza ifjabb Balogh Zsigát, aki a temetésre ráadott sötétkék ünneplőjében bemászott az ágy alá a macska után. Mindenkinek elmondta, hogy szegény Zsiga milyen jó ember volt, a többiek meg serényen bólogattak hozzá. — Zsiga egészségére! — emelte meg a bütyköst Bittó János, de aztán észrevette, hogy nem jól szólt, és gyorsan arról kezdett beszélni, hogy miket csináltak Zsigával a háborúban. János tapintatára jellemző, hogy a hősi szerepet e történetekben mindig Zsigára osztotta. Aztán megjöttek a temetkezési vállalat emberei. Komoly arccal léptek a szobába. E komoly, kissé szomorú tekintet éppúgy hozzátartozott szakmájukhoz, mint a traktoroséhoz az overall. Szakavatott mozdulatokkal, gyorsan végezték munkájukat és a segédkezni akaró Bittó Jánost egy megrovó pillantással küldték el. Senki se kontárkodjék a szakemberek munkájába! A ztán Balogh Zsigmond utoljára hagyta el a házat, amelyben 30 évet töltött élete párjával. A menet lassan haladt az utcán. Az emberek kicsődültek a kapuba. Az asz- szonyok könnyeztek, a férfiak hónuk alá gyűrték kalapjukat. Szegény Zsiga, megelégedéssel nyugtázhatta volna, hogy még, a körzeti rendőr is feszes tisztelgésbe merevedik, akivel pedig életében sok baja volt, bizonyos nyúlcsapdák ügyében. A temetőkapuban a siratóasszonyok leváltak a menetről. Ez szokatlan volt, az ő hivataluk csak a sírnál ér véget. Fájt is az özvegynek a szégyen. De Zsiga utolsó kívánsága volt, hogy pap nélkül temessék. így a sírnál a tsz dalárdája, a tűzoltózenekar várt, meg a tanács hivatalos embere, Zsiga végakarata szerint. A siratóasszonyokkal együtt többen lemaradtak a menettől, nagy fejcsóválással és rosszallással. Az özvegy restellte a dolgot, és így búcsúzott az egyik öregasszonytól: — Mit csináljunk! Életében is ilyen ellenkező volt... A temetés annak rendje, módja szerint zajlott. A dalárda énekelt, a tűzoltók rázendítettek egy gyászindulóra, majd a tanácstitkár nagyon szép beszédet mondott. Az embereknek tetszett a szertartás, bár sokan kielégítetlenek maradtak. Hiányzott a kántor kántáló éneke, a tömjén és a hosszú, pendeles ministránsok, mely kellékek biztosították, hogy a sírnál kibuggyanjanak az emberek könnyei. A pap mindig ilyeneket mondott: — Pótolhatatlan űrt hagytál magad mögött ... A tanácstitkár: — Emléked él, és beállunk a helyedbe, folytatni azt, amit te abbahagytál... A felhantolt sírra nem kereszt, hanem díszes faragású fejfa került, (a tsz állította) rajta aranyozott betűkkel a megboldogult neve, meg hogy élt 55 évet. Ezzel vége is lett a szertartásnak. Egy darabig álltak a sír mellett. Aztán széledni kezdett a gyülekezet. A végső szétbomlást az özvegy szava állította meg: — Köszönöm emberek... gondolom megéheztek .... szívesen látom magukat a toron ... Az özvegy valóra váltotta a régi mondást: „Add meg az istennek, ami az istené, császárnak, ami a császáré”. A délelőtti mise azt szolgálta, hogy helyrehozza az esetleges túlvilágon Zsiga hebehurgyán elrontott káderét. A hagyományoknak szólt a siratóasz- szonyok kara. És megadta az államnak is a magáét. Zsiga akarata szerint, övé lett a végtisztesség szertartása. És most meg kell adni a gyászolóknak is a magukét. Ez a tor. A tor sűrű pálinkázással kezdődött. Zsiga finánc-nem-látta törkölyét itták. Az ital, meg a sok törődés étvágyat csinált a hamarosan asztalon párolgó székelygulyáshoz. A nagy tálakban sárgán magasodtak a párolgó káposztahegyek, melyeket vastagon borított a tejföl, mint az Alpok csúcsait a hó. Csak itt-ott piroslott ki egy szikla, egy darab hús. A gyászoló gyomrokban hamarosan eltűntek a tálak tartalmai, hogy alapot adjanak az üvegekben csillogó aranysárga bornak, amelyet Zsiga a háztájiban szüretelt, és melyből soha nem adott el egy litert sem, hanem saját hasznára zárolta. Sűrűn telt a pohár. Dicsérték Zsigát, a kitűnő borászt, a kitűnő barátot és a bor gőzében hamarosan olyan meghitten és gátlástalanul beszéltek róla, mintha csak a pincébe szaladt volna le egy újabb demizsonért. Zsiga nagy történeteit mesélték. Egyszer régen felmászott a főtéren álló Deák Ferenc- szoborra. A rendőr le akarta szedni, és le- gorombította kegyeletsértés miatt. Akkor mondta Zsiga a nagy bölcsességet, ami azóta is közszájon forog: — Drága biztos úr... Mit védi ezt itt — mutatott a szoborra. — Higyje el, többet ér egy élő okos, mint egy halott bölcs... — Hanem, emlékeztek-e még Zsiga nótájára? — kiáltott valaki és máris megadta a hangot: — Fúj, süvölt a Mátra szele... — és hamarosan mindenki énekelte a megboldogult dalát. Aztán még egyet, meg újabbakat. Sok nótája volt Zsigának. Egymást követték a nóták és a poharak. Zsigáról egyre kevesebb szó esett. A sajnálkozásra összegyűlt gyülekezet egyre inkább magát sajnálta: — Nem élet ez — kesergett a kovács, hatalmas ökleit az asztalra eresztve, mely mozdulattól több pohár feldőlt. — Legjobb szegény Zsigának! Egy gyászoló atyafi Bittóval összesúgott, aztán eltűnt. Hamarosan egy újabb demi- zsonnal és két ágyból kirángatott cigánnyal tért vissza. így folyt a tor. A z események elbeszélése során a vége- felé már kevés szó esett az özvegyről. Ö a kis hátsó konyhába vonult vissza, amikor már látta, hogy közreműködése nélkül is folyik a gyásztor. Eddig mindig a mások gyászával törődött. Két napig lótott-íutott. Siratóasszonyokat szerzett, elintézte a tanácsi temetést, megbeszélte a pappal a gyászmisét, előkészítette a tort, befizette a temetkezési vállalatnak a költségeket. Most végre egyedül maradt a gyászával. Rádőlt az asztalra, amelyen Zsiga a dohányt szokta vágni és az asztalról felé áradó dohányillatban Zsiga jellegzetes szagát érezte meg, amely beivódott a ruhájába, bőrébe és tárgyaiba. Szeme könnyes lett, és már majdnem úrrá lett rajta a fájdalmat megkönnyítő sírás, amikor eszébe jutott valami. Köténye sarkával megtörölte a szemét és fegyelmezetten elindult az állatokat megetetni ... + Hát így vöt, így temettük a Zsigát kérem — mondta az öreg. Ősz Ferenc
