Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-01 / 257. szám

1984. NOVEMBER 1, VASÄRNAP 9 APA három diplomával M vonatfülke akár egy szűk ketrec. Felállt, to- porgott, idegesen visz- szaült és kibámult az ablakon. De nem látta az elsuhanó tá­jat, a Duna fel-feltűnő ezüstös szalagját, az országúton szá­guldó autócsodákat. Arról, hogy már a határ közelében száguld vele a Wiener Walcer, csak akkor vett tudomást, amikor a vámos udvariasan ráköszönt, s megkérdezte, ma­gyar pénzt visz-é magával. S mert tagadóan rázta a fejét, a barna ruhás tisztviselő tisztel­gett, s ment tovább. Vajon megismerem-e? — za­katolt fejében a gondolat, mint a hosszú, kényelmes ko­csisor alatt a csattogó kere­kek. Lázas sietséggel kutatott az emlékezetében, hogy legalább néhány töredékét felszínre bá­nyássza a régmúlt időknek. De csak képfoszlányok villantak fel a távoli világból, azok is elmosódva, jellegtelenné szür­külve huszonegy hosszú esz­tendő súlyától. Ház... Tisza-part... Két egy- másbanyíló szoba... A nagy­bácsi fel, s alá járva olvasta mindig az újságot, s ő nagyo­kat sikongatva, totyogott utá­na. Innen az emlék. Azután könyvek. Sok vas­kos, fekete könyv. Sötét színű íróasztal. Az asztal mögött szokott ülni apa... De rá nem emlékszik. A hangjára sem, a mosolyára sem. C igarettára gyújtott, hosz- szan eltűnődve fújta maga elé kékes füstjét. Milyen lehet, amikor moso­lyog? Jó lenne emlékezni rá. Azt mondják, a múlt megszépíti az emlékeket. De ami szinte nincs is, azt hogyan szépíthe­tik meg a tovatűnt esztendők. A születéstől az első szüle­tésnapig — még az öntudat lan­ság kora. Emlék nem marad fenn. Legfeljebb néhány em­léknek hitt foszlány. Az is csak régi fényképekről, az anyja szavából. Milyen ember lehet apa? Apa. Mit is takar a szó? Hiába erőltette képzeletét, nem tudta mihez társítani. Akinek nincs apja, soha nem ismerheti meg a szó igazi ér­telmét. Valóban nincs? Furcsa helyzet. Van és még- sincs. Egyéves volt, amikor utol­jára látta. Katonaruhában. Karpaszományos zászlósként indult a frontra. Civilben jo­gász volt, azért kapta a rang­ját. Mint a többi diplomás. Anya akkor még gyakran mesélt róla. Szeretettel és sze­relemmel. És mélységes aggo­dalommal: azt sem bánja, ha semmijük sem marad, csak térjen vissza a frontról egész­ségesen. Vagy betegen. Csak jöjjön. A háború véget ért, de apa nem jött haza. Csak levelet küldött maga helyett: jöjjenek utánaa odakint más világ, em­beribb élet vár rájuk. És vár rájuk ő. De anya nem ment. Nem tu­dott megválni a háztól, amely­ben nevelkedett. Nem tudott elszakadni a szőke Tiszától, amelynek füzesekkel beárnyé­kolt partja annyi, de annyi emléket idézett. És nem akart lemondani arról, hogy ne ma­gyarul mondja neki a fia: anyám. Lemondott inkább a szere­lemről. És maradt. Maradtak. Huszonegy éve már. Most röpíti a vonat. Ismer­kedni. Az apjával. Vajon megismerem-e? És ő? Mit tud rólam? Azt írta: „Ne hozz bőröndöt magaddal fiam, én majd vi­szek neked. Szépet. Igazi bőr­ből valót. Csak egy újságpa­pírba csomagold be a dol­gaid.” Felháborodott hangon vála­szolt a levelére: „Mit képzelsz rólam? Mit képzelsz rólunk, itthoni magyarokról? Már eny- nyire sem becsülöd anyát, hogy feltételezed róla: újság­papír csomaggal a hóna alatt engedi útra a fiát?” S bár az egyetemi ösztön­díjjal nem legénykedhetett, mégis veit egy sporttáskát kétszázötvenért. Csak azért is! Hogy bizonyítson. Az apjának. Aki már húsz éve nem ma­gyar. Mit tud még rólam? Csak annyit, amit megírtam neki. Utolsóéves egyetemi hallgató vagyok az Agrártudományi Egyetemen. Jelesre állok. Az­tán, ha befejeztem, agrármér­nök leszek valamelyik termelő- szövetkezetben. E s amit nem tud? Anya könnyeit. A játszópaj­tások csúfolódását, amiért nekem nem volt apám. Nagyapa közbenjárását, hogy vegyenek fel a gimnáziumba, mert az én apám valahol Nyu­gaton van. Ez az ötvenes évek­ben nem vált az ember elő­nyére. Még akkor sem, ha mindössze tizennégy éves volt, s abból csak egy esztendőt töltött az apjával. Szerencsére nagyapa tiszteletbenálló köror­vos volt... De azon már ő sem tudott segíteni, hogy fel­vegyenek az egyetemre. A gimnázium igazgatója nem ja­vasolta. Papírravetett indoka: kiforratlan világnézetem ... Akkor tizennyolc éves vol­tam. Minderről nem tudsz, apám. Talán jobb is. A vonat már a bécsi külvá­ros házai között futott. És én mit tudok rólad? Amikor elmentél, jogi dip­lomád volt. Nyugat-Németor- szágban fogorvosi diplomát szereztél hozzá. De ott sem érezted jól magad. Kivándo­roltál Amerikába. Két diplo­mával a zsebedben. És újra kezdted az életed. Voltál pin­cér és tetőfedő a felhőkarco­lókon. Újságkihordó és dokk­munkás. És közben újra tanul­tál. Általános orvosi diplomát szereztél a jogi és a fogorvosi diploma mellé. Jó állásod van, új feleséged, de gyereked nincs. Ötvenöt éves múltál. Vajon ott vagy-e már a Westbanhoff-on? Türelmetle­nül várod-e a találkozást? A fiaddal, akit nem láttál hu­szonegy esztendeje. Vajon megismersz-e? A vonat futása lelassult. Felállt, lehúzta az ablakot és kihajolt. Még ötszáz méter ... Még száz... A mozdony mél­tóságteljesen begördült az óriási üvegcsarnok alá. Csupa idegen arc. Vagy még­sem? Te lennél az?... ön az Rózsa doktor? A férfi állt, meresztette a rajta egy pillanatra. Kegyet­len tréfa lenne. Megállt. Előt­te. És feltűnően lábalta új sporttáskáját. Titokban abban reményke­dett, hogy az apja nyakába bo­rul a viszontlátás Örömében, s talán el is sírja magát. De nem. A férfi tetőtől-talpig vé­gigmérte, rácsodálkozott, az­tán megszorította a feléje nyújtott kezet. — De megnőttél az isten markából!... — mondta ide­gen akcentussal a hangjában, aztán még hozzátette: — Men­jünk ... Sietnünk kell. Az idő pénz... Tíz nap az apával. Huszon­egy év helyett. Az apja korrekt volt. — Gyere hozzám. Jó dolgod lesz. Semmiben nem szenvedsz hiányt. Várta a hívást és mégis meg­lepődött rajta. Csendes szóval utasította vissza. — Köszönöm. De otthon is megvan mindenem. Közben arra gondolt, hogy­ha hazamegy, gyakornok lesz egy évig. A zsámboki termelő- szövetkezetben. Havi ezerkét­százötvenért. Abból kétszázöt­ven a lakás. Kétszázötven az ebéd. Maradt hétszázötven fo- íj rintja. Reggelire, vacsorára, | öltözködésre. És hozzátette — Anya vár... És vissza- íj vár a menyasszonyom is. í. í — Gondold meg jól... fiam. j — Erről ne beszéljünk töb- | bet. Ne rontsuk el az együtt | töltött napok emlékét. ~ g T íz nap villanásnyi idő j csupán huszonegy esz- ^ 'tendő tükrében. Még í szinte meg sem szokta, hogy \ neki apja van, már búcsúznia $ kellett. í íj A doktor úr kitett magáért. ^ Autót vásárolt a fiának. Új íj Volkswagent. És a vámot is jj kifizette. í. y, Az új kocsival jött haza. És £ egy emlékkel szegényebben. íj í, Prukner Pál < Csanády János: A GYÜMÖLCSÖK ELŐTT A gyümölcsök előtt fehér bőröd havát kibontod, piros nyakad hajadba rejted az ámbrás gyümölcsök előtt; a csap-harmatos szőlőfürtök közt ujjaid elkeverednek, néha megvillan meleg ajkad egy fényes szemet befogadva, míg a többiek megindulnak, fölliúsznak aranyló karodra, levelek nélkül betakarnak, akár anyjukon, csüngnek rajtad lélegző bőrödre tapadva; busódban indázó ereknek nedveivel elkeverednek, s benned mindenhol kirügyeznek édes-illatos fürtöt hajtva: duzzadnak örökös nyaradban a vér-harmatos szőlöfürtök —, míg és csak megrendültén állok hol bőröd aranyát kitárod, a gyümölcsök előtt. szemét. Ha elsétálna mellette, íj biztosan nem ismerné meg. % Megtréfáljam? — villant át í, FÉNY IRÁNT vei becsületesen dolgozik! — magyarázza Bogdán, s sorba mutogat az emberekre. — Na-na, hát azért mégis­csak ... — Mit hogy? — Hát az, hogy hát... fe­jének azért mégiscsak kell lenni, hát mivagyunk a kéz, meg a láb, ő, mármint az el­nök, a fej, meg az ész. Így van ez rendjén, Bogdán sógor! — magyarázza Mirnák. — Legyék feje, de azért ne­kem is adhatna más beosztást vén létemre! Nem bírom én már. Egy szép hajnalon ott fordulok fel a siló mellett. — Szedd össze magad és eredj be az elnökhöz. Most ta­lán jobb hangulatban is van, mint máskor. — Hogy én beállítsak hoz­zá? Próbáltam. Nem ér sem­mit. Hát én többé hozzá nem megyek, annyi szent. — Hát akkor ott lesz az őszi közgyűlés. Terjeszd a gyű­lés elé. — Őszi közgyűlés ... Le­gyint. Zsebbe dugja két kezét s bámul kifelé. Megannyian Bogdánra néz­nek, aztán két ember össze­súg, és szótlanul elmennek. Egyenest az irodaház felé. Bogdán is, Mirnák is, megüt­közve néznek utánuk. — Hova mennek ezek? — kérdezi Bogdán megiszonyod­va. — Mennek köszönteni az elnököt, nyilván. és'... az elnökünket akartam 'j kitüntetése alkalmából meg- íj ajándékozni, de ... a család íj mégis csak egymást segítse ‘ inkább. A sógor, a sógort, a koma a komát, vagy éppen for­dítva ... — Az átkötő geren­dáról levesz egy aktatáskát, kicsatolja, s kivesz belőle egy új kávégépet. — Tessék. Hasz­náld egészséggel. Bogdán feláll. Meghökkenve kérdi: — Mi ez? — Kávéfőző. A legújabb modell. Tulipán. Így kell üze­meltetni, nézzed! — mutogat­ja, babrálja. — Tessék. Az­tán naponta három vagy négy kávét! — Hiszen... De hiszen ak­kor — révedezik Bogdán és a gépet szórakozottan forgatja. Valahova messze néz. — Ak­kor nem muszáj nekem örök­kön hajnalban kelni, amíg már csak élek ... Köszönöm, só­gor! — s már indul Is. — Dehát hová mégy? — csu- dálkozik amaz. — Hogy hová? Megyek, ev­vel a kávéfőzővel köszöntőm az elnököt! Neki is alacsony a vérnyomása, nekem is, kvit­tek vagyunk! Szerbusz! — És elmegy. Mirnák néz utána, néz, az­tán kiált az állító gyerekhez: — Vigyázz, te! — s négy golyót egymásután dob ki. A babák csörömpölnek, s az utol­só dobás után lekucorog és bámul a guruló golyó után. LEHUPPAN A LÓCÁRA * két ,tér:------------------------- de köze c süngeti a kezét, s csendesen nyögdécsel. — Micsoda ron­gyok az emberek. Minden le­hető alkalmat felhasználnak, hogy... hízelegjenek, udvarol­janak ... Mirnák riadtan ül le mellé. — Hát az emberek, nem va­lami földreszállt angyalok. De neked mi bajod van sógor? — Nekem? Van annyi, hogy... más embert már eny- nyivel régen eltemettek vol­na... — No, de mégis! Vészes vérszegénység? — Nahát, ez mégsem olyan vészes, még tán az a jó. A feleségemnek meg magas a vérnyomása. — Az enyém is alacsony, az asszonyé magas ... hát így ál­lunk, sógor. — Mindkettővel lehet élni, csak okosan. Különben pedig az elnökünknek is alacsony a vérnyomása, és éppen a mi­nap magyaráztam neki is, hogy csak feketét inni. feke­tét. Naponta legalább három­négy duplát, sógor, akkor nincs semmi baj. — Valaki már mondta ne­kem. de .. . amúgy, törökösen nem szeretem, nincsen rá án- dungom egyáltalán. Akartam már itt venni a szövetkezet­ben, de nincs. Hiába rendel­nek, mire ideérne, el is fogy. — Tényleg nem lehet, de... én bentjártam Debrecenben, Nagy ez a szoba s mégnagyobb kiírni világra nyithatok tizenkét szárnyú ablakot. Tizenkét üveg­szárnyakon a tájba is ki­szállhatok, ahol özönlő fény ragyog. Özönlő, izzó fényeket tüzes torokkal úgy nyelek, hogy velük már-már egy leszek. Egy velük minden porcikám, a bőrömbe is mint tűfokán hatói a fény! fény- cérnaszál. tgy leszek fényből varratott ember, ki érzi, tudja, hogy a fény-, s a mosoly­szomjasok ha lábunkról a föld sarát lerúgják, bennük tiszta vágy támad szállni a fény iránt. VVVXVVVVVVVVXXVNNV\VVV\VVVVVVVVVVVVX\XVNVNX\XVVV\VVV\VVVVVKXVVXVVXVVV'^V\\VVVVV>NVX\N.Vv\.VVSÄ F EKETE LAJOS:

Next

/
Oldalképek
Tartalom