Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
1984. NOVEMBER 1, VASÄRNAP 9 APA három diplomával M vonatfülke akár egy szűk ketrec. Felállt, to- porgott, idegesen visz- szaült és kibámult az ablakon. De nem látta az elsuhanó tájat, a Duna fel-feltűnő ezüstös szalagját, az országúton száguldó autócsodákat. Arról, hogy már a határ közelében száguld vele a Wiener Walcer, csak akkor vett tudomást, amikor a vámos udvariasan ráköszönt, s megkérdezte, magyar pénzt visz-é magával. S mert tagadóan rázta a fejét, a barna ruhás tisztviselő tisztelgett, s ment tovább. Vajon megismerem-e? — zakatolt fejében a gondolat, mint a hosszú, kényelmes kocsisor alatt a csattogó kerekek. Lázas sietséggel kutatott az emlékezetében, hogy legalább néhány töredékét felszínre bányássza a régmúlt időknek. De csak képfoszlányok villantak fel a távoli világból, azok is elmosódva, jellegtelenné szürkülve huszonegy hosszú esztendő súlyától. Ház... Tisza-part... Két egy- másbanyíló szoba... A nagybácsi fel, s alá járva olvasta mindig az újságot, s ő nagyokat sikongatva, totyogott utána. Innen az emlék. Azután könyvek. Sok vaskos, fekete könyv. Sötét színű íróasztal. Az asztal mögött szokott ülni apa... De rá nem emlékszik. A hangjára sem, a mosolyára sem. C igarettára gyújtott, hosz- szan eltűnődve fújta maga elé kékes füstjét. Milyen lehet, amikor mosolyog? Jó lenne emlékezni rá. Azt mondják, a múlt megszépíti az emlékeket. De ami szinte nincs is, azt hogyan szépíthetik meg a tovatűnt esztendők. A születéstől az első születésnapig — még az öntudat lanság kora. Emlék nem marad fenn. Legfeljebb néhány emléknek hitt foszlány. Az is csak régi fényképekről, az anyja szavából. Milyen ember lehet apa? Apa. Mit is takar a szó? Hiába erőltette képzeletét, nem tudta mihez társítani. Akinek nincs apja, soha nem ismerheti meg a szó igazi értelmét. Valóban nincs? Furcsa helyzet. Van és még- sincs. Egyéves volt, amikor utoljára látta. Katonaruhában. Karpaszományos zászlósként indult a frontra. Civilben jogász volt, azért kapta a rangját. Mint a többi diplomás. Anya akkor még gyakran mesélt róla. Szeretettel és szerelemmel. És mélységes aggodalommal: azt sem bánja, ha semmijük sem marad, csak térjen vissza a frontról egészségesen. Vagy betegen. Csak jöjjön. A háború véget ért, de apa nem jött haza. Csak levelet küldött maga helyett: jöjjenek utánaa odakint más világ, emberibb élet vár rájuk. És vár rájuk ő. De anya nem ment. Nem tudott megválni a háztól, amelyben nevelkedett. Nem tudott elszakadni a szőke Tiszától, amelynek füzesekkel beárnyékolt partja annyi, de annyi emléket idézett. És nem akart lemondani arról, hogy ne magyarul mondja neki a fia: anyám. Lemondott inkább a szerelemről. És maradt. Maradtak. Huszonegy éve már. Most röpíti a vonat. Ismerkedni. Az apjával. Vajon megismerem-e? És ő? Mit tud rólam? Azt írta: „Ne hozz bőröndöt magaddal fiam, én majd viszek neked. Szépet. Igazi bőrből valót. Csak egy újságpapírba csomagold be a dolgaid.” Felháborodott hangon válaszolt a levelére: „Mit képzelsz rólam? Mit képzelsz rólunk, itthoni magyarokról? Már eny- nyire sem becsülöd anyát, hogy feltételezed róla: újságpapír csomaggal a hóna alatt engedi útra a fiát?” S bár az egyetemi ösztöndíjjal nem legénykedhetett, mégis veit egy sporttáskát kétszázötvenért. Csak azért is! Hogy bizonyítson. Az apjának. Aki már húsz éve nem magyar. Mit tud még rólam? Csak annyit, amit megírtam neki. Utolsóéves egyetemi hallgató vagyok az Agrártudományi Egyetemen. Jelesre állok. Aztán, ha befejeztem, agrármérnök leszek valamelyik termelő- szövetkezetben. E s amit nem tud? Anya könnyeit. A játszópajtások csúfolódását, amiért nekem nem volt apám. Nagyapa közbenjárását, hogy vegyenek fel a gimnáziumba, mert az én apám valahol Nyugaton van. Ez az ötvenes években nem vált az ember előnyére. Még akkor sem, ha mindössze tizennégy éves volt, s abból csak egy esztendőt töltött az apjával. Szerencsére nagyapa tiszteletbenálló körorvos volt... De azon már ő sem tudott segíteni, hogy felvegyenek az egyetemre. A gimnázium igazgatója nem javasolta. Papírravetett indoka: kiforratlan világnézetem ... Akkor tizennyolc éves voltam. Minderről nem tudsz, apám. Talán jobb is. A vonat már a bécsi külváros házai között futott. És én mit tudok rólad? Amikor elmentél, jogi diplomád volt. Nyugat-Németor- szágban fogorvosi diplomát szereztél hozzá. De ott sem érezted jól magad. Kivándoroltál Amerikába. Két diplomával a zsebedben. És újra kezdted az életed. Voltál pincér és tetőfedő a felhőkarcolókon. Újságkihordó és dokkmunkás. És közben újra tanultál. Általános orvosi diplomát szereztél a jogi és a fogorvosi diploma mellé. Jó állásod van, új feleséged, de gyereked nincs. Ötvenöt éves múltál. Vajon ott vagy-e már a Westbanhoff-on? Türelmetlenül várod-e a találkozást? A fiaddal, akit nem láttál huszonegy esztendeje. Vajon megismersz-e? A vonat futása lelassult. Felállt, lehúzta az ablakot és kihajolt. Még ötszáz méter ... Még száz... A mozdony méltóságteljesen begördült az óriási üvegcsarnok alá. Csupa idegen arc. Vagy mégsem? Te lennél az?... ön az Rózsa doktor? A férfi állt, meresztette a rajta egy pillanatra. Kegyetlen tréfa lenne. Megállt. Előtte. És feltűnően lábalta új sporttáskáját. Titokban abban reménykedett, hogy az apja nyakába borul a viszontlátás Örömében, s talán el is sírja magát. De nem. A férfi tetőtől-talpig végigmérte, rácsodálkozott, aztán megszorította a feléje nyújtott kezet. — De megnőttél az isten markából!... — mondta idegen akcentussal a hangjában, aztán még hozzátette: — Menjünk ... Sietnünk kell. Az idő pénz... Tíz nap az apával. Huszonegy év helyett. Az apja korrekt volt. — Gyere hozzám. Jó dolgod lesz. Semmiben nem szenvedsz hiányt. Várta a hívást és mégis meglepődött rajta. Csendes szóval utasította vissza. — Köszönöm. De otthon is megvan mindenem. Közben arra gondolt, hogyha hazamegy, gyakornok lesz egy évig. A zsámboki termelő- szövetkezetben. Havi ezerkétszázötvenért. Abból kétszázötven a lakás. Kétszázötven az ebéd. Maradt hétszázötven fo- íj rintja. Reggelire, vacsorára, | öltözködésre. És hozzátette — Anya vár... És vissza- íj vár a menyasszonyom is. í. í — Gondold meg jól... fiam. j — Erről ne beszéljünk töb- | bet. Ne rontsuk el az együtt | töltött napok emlékét. ~ g T íz nap villanásnyi idő j csupán huszonegy esz- ^ 'tendő tükrében. Még í szinte meg sem szokta, hogy \ neki apja van, már búcsúznia $ kellett. í íj A doktor úr kitett magáért. ^ Autót vásárolt a fiának. Új íj Volkswagent. És a vámot is jj kifizette. í. y, Az új kocsival jött haza. És £ egy emlékkel szegényebben. íj í, Prukner Pál < Csanády János: A GYÜMÖLCSÖK ELŐTT A gyümölcsök előtt fehér bőröd havát kibontod, piros nyakad hajadba rejted az ámbrás gyümölcsök előtt; a csap-harmatos szőlőfürtök közt ujjaid elkeverednek, néha megvillan meleg ajkad egy fényes szemet befogadva, míg a többiek megindulnak, fölliúsznak aranyló karodra, levelek nélkül betakarnak, akár anyjukon, csüngnek rajtad lélegző bőrödre tapadva; busódban indázó ereknek nedveivel elkeverednek, s benned mindenhol kirügyeznek édes-illatos fürtöt hajtva: duzzadnak örökös nyaradban a vér-harmatos szőlöfürtök —, míg és csak megrendültén állok hol bőröd aranyát kitárod, a gyümölcsök előtt. szemét. Ha elsétálna mellette, íj biztosan nem ismerné meg. % Megtréfáljam? — villant át í, FÉNY IRÁNT vei becsületesen dolgozik! — magyarázza Bogdán, s sorba mutogat az emberekre. — Na-na, hát azért mégiscsak ... — Mit hogy? — Hát az, hogy hát... fejének azért mégiscsak kell lenni, hát mivagyunk a kéz, meg a láb, ő, mármint az elnök, a fej, meg az ész. Így van ez rendjén, Bogdán sógor! — magyarázza Mirnák. — Legyék feje, de azért nekem is adhatna más beosztást vén létemre! Nem bírom én már. Egy szép hajnalon ott fordulok fel a siló mellett. — Szedd össze magad és eredj be az elnökhöz. Most talán jobb hangulatban is van, mint máskor. — Hogy én beállítsak hozzá? Próbáltam. Nem ér semmit. Hát én többé hozzá nem megyek, annyi szent. — Hát akkor ott lesz az őszi közgyűlés. Terjeszd a gyűlés elé. — Őszi közgyűlés ... Legyint. Zsebbe dugja két kezét s bámul kifelé. Megannyian Bogdánra néznek, aztán két ember összesúg, és szótlanul elmennek. Egyenest az irodaház felé. Bogdán is, Mirnák is, megütközve néznek utánuk. — Hova mennek ezek? — kérdezi Bogdán megiszonyodva. — Mennek köszönteni az elnököt, nyilván. és'... az elnökünket akartam 'j kitüntetése alkalmából meg- íj ajándékozni, de ... a család íj mégis csak egymást segítse ‘ inkább. A sógor, a sógort, a koma a komát, vagy éppen fordítva ... — Az átkötő gerendáról levesz egy aktatáskát, kicsatolja, s kivesz belőle egy új kávégépet. — Tessék. Használd egészséggel. Bogdán feláll. Meghökkenve kérdi: — Mi ez? — Kávéfőző. A legújabb modell. Tulipán. Így kell üzemeltetni, nézzed! — mutogatja, babrálja. — Tessék. Aztán naponta három vagy négy kávét! — Hiszen... De hiszen akkor — révedezik Bogdán és a gépet szórakozottan forgatja. Valahova messze néz. — Akkor nem muszáj nekem örökkön hajnalban kelni, amíg már csak élek ... Köszönöm, sógor! — s már indul Is. — Dehát hová mégy? — csu- dálkozik amaz. — Hogy hová? Megyek, evvel a kávéfőzővel köszöntőm az elnököt! Neki is alacsony a vérnyomása, nekem is, kvittek vagyunk! Szerbusz! — És elmegy. Mirnák néz utána, néz, aztán kiált az állító gyerekhez: — Vigyázz, te! — s négy golyót egymásután dob ki. A babák csörömpölnek, s az utolsó dobás után lekucorog és bámul a guruló golyó után. LEHUPPAN A LÓCÁRA * két ,tér:------------------------- de köze c süngeti a kezét, s csendesen nyögdécsel. — Micsoda rongyok az emberek. Minden lehető alkalmat felhasználnak, hogy... hízelegjenek, udvaroljanak ... Mirnák riadtan ül le mellé. — Hát az emberek, nem valami földreszállt angyalok. De neked mi bajod van sógor? — Nekem? Van annyi, hogy... más embert már eny- nyivel régen eltemettek volna... — No, de mégis! Vészes vérszegénység? — Nahát, ez mégsem olyan vészes, még tán az a jó. A feleségemnek meg magas a vérnyomása. — Az enyém is alacsony, az asszonyé magas ... hát így állunk, sógor. — Mindkettővel lehet élni, csak okosan. Különben pedig az elnökünknek is alacsony a vérnyomása, és éppen a minap magyaráztam neki is, hogy csak feketét inni. feketét. Naponta legalább háromnégy duplát, sógor, akkor nincs semmi baj. — Valaki már mondta nekem. de .. . amúgy, törökösen nem szeretem, nincsen rá án- dungom egyáltalán. Akartam már itt venni a szövetkezetben, de nincs. Hiába rendelnek, mire ideérne, el is fogy. — Tényleg nem lehet, de... én bentjártam Debrecenben, Nagy ez a szoba s mégnagyobb kiírni világra nyithatok tizenkét szárnyú ablakot. Tizenkét üvegszárnyakon a tájba is kiszállhatok, ahol özönlő fény ragyog. Özönlő, izzó fényeket tüzes torokkal úgy nyelek, hogy velük már-már egy leszek. Egy velük minden porcikám, a bőrömbe is mint tűfokán hatói a fény! fény- cérnaszál. tgy leszek fényből varratott ember, ki érzi, tudja, hogy a fény-, s a mosolyszomjasok ha lábunkról a föld sarát lerúgják, bennük tiszta vágy támad szállni a fény iránt. VVVXVVVVVVVVXXVNNV\VVV\VVVVVVVVVVVVX\XVNVNX\XVVV\VVV\VVVVVKXVVXVVXVVV'^V\\VVVVV>NVX\N.Vv\.VVSÄ F EKETE LAJOS: