Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-21 / 273. szám

M£f. k/Livi tin 1984. NOVEMBER 21, SZOMBAT Már megint ú j oln jország! Az angol postaigazgatóság nemrégen közölte, hogy Ajman és Umm al Qaiwain arab sejkségek megszervezték sa­ját postáikat és evvel kapcso­latban saját postabélyegeket adtak ki. Külön hangsúlyoz­zák, hogy az országok új pos­tai adminisztrációi függetlenek és nincsenek az angol posta ellenőrzése alatt, annyira, hogy az újonnan megjelent bélyegeket az angol posta bé­lyeggyűjtő irodája útján nem is lehet megrendelni. Persze, ezek az országok nem most alakultak, de nyilván most kö­töttek olajszerződést — mint számos régebbi példa mutatja — valamelyik nagy olajválla­lattal. Megbirkóznak a sárral Mit Ígér az ősz Szentlőrinckátán ? Tengelyig érő latyak, nyir­kos némaságba burkolódzó porták: ez most Szentlőrinc- káta. Pár szó a tanyaközpont mérlegesével, Gulyás Sáiidor- ral, egy kis eszmecsere a ha­tárból érkező gumicsizmás nö­vénytermesztőkkel és máris hi­teles a kép: a szentlőrincká- taiákon még a cudar idő sem foghat ki. — Nem akartam dicsekedni — mondja Szabó Sándor elnök- helyettes — gondoltam, hallják előbb a tagoktól. A földekről bejövő brigádvezetők, fogato- sok a gyalogmunkásokkal egyetemben mind-mind meg­erősítik, már földben az ősziek magja. A járásban elsőként fe­Egy hőstett története K ökörcsin egy részeges disznó! Minden pénzét elissza, elveszti az eszét és mindenféle marhaságot csi­nál. Nem lesz ez így jó Kö­körcsin! Persze, helytelen len­ne Kökörcsint ezért elítélni. Inkább segíteni kell neki, hogy káros szenvedélyétől megszabaduljon. A brigádban én vállaltam ezt a nehéz, de nemes felada­tot. Majd én jó útra térítem ezt a szegény Kökörcsint. Tudtam, hogy melyik bár a törzshelye. Az oroszlánt sa­ját barlangjában kell ártal­matlanná tenni — mondtam magamnak egy nagy stratéga bölcsességével. Irány a lokál. Bent kétes félhomály, térdig- érő pálinkabűz, a füst olyan sűrű, hogy kabátot lehet rá­akasztani. Kökörcsin ott ül a sarokban. Amikor meglát, örömmel üdvözöl. Szerencsém van, még teljesen józan. — Két konyak — ordítja máris és leültet. A csel sike­rült. Nem vette észre, hogy nekem itt küldetésem van, hogy miatta jöttem. — Szervusz komám — kö­szönti rám a konyakot és inni akar, de én lefogom a kezét. — Nem barátom! Nem iszunk. Véget kell vetni en­nek az életnek. Ez nem ve­zet jóra. Ha látnád magad, milyen kiábrándító, amikor bamba vigyorral a képeden, bizonytalan lábakkal botor­kálsz a késő éjszakában ... — mondtam a nagy monoló­got, amelyet előre betanul­tam. — Csak nem öntjük ki e drága nedűt — tiltakozott és újra inni akart. A nagy had­vezérek erénye a helyzet gyors felismerése. Felkaptam a poharát és kiittam. Mire észre tért, már a saját ko­nyakom is leengedtem a tor­komon. — Neked aztán jó cúgod van — nevetett Kökörcsin és újra rendelt. Azt is kiittam. Én segítek neki, hogy ne süllyedjen az alkoholizmus posványába. Ugyanígy járt a következő két konyakkal is. — He-he, komám, rajtam nem fogsz ki. Én megmente­lek téged. Meg én, de úgy megmentelek, hogy még az unokáid is áldani fogják szent nevemet. ■viem hagyta abba. Üjra i ’ rendelt. Kiittam. Még kettőt! Le vele! A következő kettőt én rendeltem, de csak azért, mert tudtam, hogy úgyis rendelni akar. De nem hagytam még azt sem, hogy megszagolja. Közben persze, lelkileg is hatottam rá. Mondtam neki: — Nem barátom. Nem iszol. Véget kell vetni ennek az életnek. Te rongyos élet, bo­londos éhélehet! Ha látnád magad, milyen kiábrándító, amikor bizonytalan lábakkal a képeden, bamba kotorral vigyárkálsz a hosszú éjszaka, ne menjünk még haza, kérek még két konyakot, de öntse mindjárt egy vederbe, mert a részeges disznó itten nem ihat. Neki meg kell javulni, mégpedig a baroszlánt az orlangjában, nekem ne lo- csolgassa azt a konyakot a nyakamba. jezték be a vetést. Nincs már száron kukorica, hamarosan a szár is eltűnik. Az őszi munka máskor sem tartozott itt a legkönnyebb fel­adatok közé. Most azonban a tagoktól minden eddigit felül­múló erőfeszítést követelt az október, mert a mostoha idő­járás mellett egy sor termék- féleségből a vártnál is magasabb lett a hozam. Cukorrépából például a hol- dankénti 170—180 mázsa he­lyett 220—230 mázsát szedtek föl. A kukorica sem fizetett rosszul — sőt az errefelé új­donságszámba menő szőlő szü­retelése is — a jobb termés miatt — több munkáskezet kö­vetelt. Az új telepítésű, négy­esztendős tőkéről átlagban harmincöt mázsát, míg az öt­éves tábláknál rekordtermést holdanként 70 mázsa szőlőt szedtek le. Kókai Sándor pin­cemester kerek ezer hektó új­bort gondviselhet. Jóformán az aratástól alig jutottak lélegzetvételnyi pi­henőhöz a tsz-tagjai. De — s ez a dicséretükre legyen mond­va — nem is válogattak a munkában. Számíthatott rájuk a vezetőség bármikor és kü­lönösen az utóbbi nagy torló­dásnál volt úgy, hogy hétszá- zan is dolgoztak a földeken. Csányi János brigádja, Sipos Sándor vagy Zajenczki József — hogy csak találomra emel­jünk ki egy-két nevet a sok közül, bebizonyították, ha megvan az akarat nem ismer a gazdaember lehetetlent. Még a legerősebb napokon is „befutott” a szövetkezet köz­pontjába — a földekről — a 10—15 vagon termék. Nemcsak több árut termel­tek — hanem ami ennek egye­nes következménye — maga­sabb jövedelmet könyvelhettek el. Az újburgonya helyére ká­posztát palántának — s így holdanként elérték a haritiínc- ezer forint bruttóbevételt. Ä burgonya — tisztán — másfél millió helyett 2 millió 200 000 forintot, a káposzta 700 000 fo­rint többlethasznot hozott. Mit ígér az idei ősz, ponto­sabban az eddig eltelt tíz és fél hónap Szentlőrinckátán? Mór sejtik a tsz tagjai. Kókai Márton, az elnök, biztos ben­ne, hogy a 40 forintos munkaegység feltétlen meglesz. Megerősítet­te ezt a háromnegyedévi úgy­nevezett felmérés is, aztán pe­dig a szövetkezetben havonta „elkészítésre” kerülő kismér- leg. Mindez korántsem tükrözi a tagok tényleges jövedelmét. A tekintélyes közös vagyon gya­rapítás, az évközi beruházások mellett húsz-huszonegyezer fo­rint körül van egy-egy tag át­lagjövedelme. Eddig csupán prémium címén félmillió fo­rintot osztottak ki Szentlőrinc­kátán a tagoknak. Még néhány nap s az Űj Vi­lág Termelőszövetkezet befeje­zi az őszi munkákat. Most már inkább csak az állattenyésztők tartanak a közelgő téltől a fé­rőhelyhiány miatt. Lackovics Imre — vezetőjük — panaszol­ja és mutatja is a féligkész, 108 szarvasmarha befogadására szánt istállót, amit már többen is elkereszteltek Luca széké­nek. Október 15-re kellett vol­na az építővállalatnak átad­nia — a termelőszövetkezet 7000 forint célprémiumot aján­lott fel az építőknek, ha öt nappal előbb elkészítik az is­tállót. Ez sem (hozta lázba a vállalat munkásait. Jelenleg a tsz brigádja Jónás Sándor kő­műves irányításával menti, ami menthető. Remélik, hogy mire a nagyobb hidegek bekö­szöntőnek, csak-csak tető alá kerül az istálló. Az Űj Világ Tsz gazdái meg­birkóznak a sárral. A közelgő év vége egyre inkább sejteti: nem dolgoztak hiába, most is meglesz a gyümölcse a nagy erőfeszítésnek. Súlyán Pál ELSŐ OSZTÁLYÚ! Megyeszerte hozzákezdtek a fásításhoz — úgyszintén a telepítéshez szükséges csemeték kiszedéséhez is. Sári község határában az erdőgazdaság két dolgozóját, Gyurási Vincét és Szabados Mihályt kaptuk lencsevégre, akik a nyárfacsemeté­ket osztályozták. A szaporítóanyag jó része I. osztályú. (Fotó Gábor) Sikkasztott csalt az anyagbeszerző A Pest megyei Bíróság ítéle­tet hirdetett a nyomtatványok­kal manipuláló 51 éves Ábrá­nyi Kálmán budapesti lakos bűnügyében. Ábrányi a Dunakeszi Jármű­javító Vállalatnál volt anyag- beszerző, havi kétezer forint keresettel. Több mint négy éven át folytatta visszaéléseit. Ennek lehetőségét a laza, rossz ellenőrzés, valamint a raktá­rossal való összejátszás terem­tette meg. A készpénzfizetési blokkokon a vásárolt mennyi­ségnél nagyobb tételt tüntetett fel és a végösszeget is meg­emelte. Sőt, meg nem vásárolt anyagokról is adott jegyzéket. Raktáros barátja vállalkozott a manipulációk fedezésére, ezért bevételezett olyan anyagokat, amelyek sosem kerültek a vál­lalathoz. A sorozatos hamisítá­sok útján a pénztártól Ábrányi 26 ezer forintot vett fel jogta­lanul. Ennek egyharmadát a raktárosnak juttatta. A csaló anyagbeszerzőt ezért a bíróság jogerősen 2 évi szabadságvesz­tésre ítélte, és a közügyek gya­korlásától 3 évre eltiltotta. A vele szövetkező raktárost a Váci Járásbíróság már koráb­ban elítélte. (m) Csodaszer — butaság ellen A nyugatnémet rendőrség őrizetbe vett egy kiskereske­dőt, aki a butaság ellen „gyógyszert” árusított. Szá­mos vevője akadt, de egyik sem tett feljelentést sem a csaló boltos, sem a „csoda­szer” minősége ellen. A ke­reskedő számított rá: vevői a csodaszer használata után is annyira buták maradnak, hogy egyiknek sem jut eszébe feljelentést tenni. XXXvXS’XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXNXXXXXXS’XXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXVX’XVXXXX'XXXXX'^XXXXXXXXXXXXXXXXVVXXXXXXXVXvXXXXXXxX.XXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXS.XXXXX'vXXX Pt> p TAGGYŰLÉSÉN elnyerték a szocialista cí­met, az ő két kezét is úgy szo­rongatták, mint a többiekét, akkor is — a harmadik po­hár sör után — szólni akart, de nem lett belőle semmi. Napokig el volt úgy, hogy igenen, nemen kívül más nem hagyta el a száját. Ott­hon Margitnak is keveset szólt, inkább azt hallgatta, a négy gyerek mi mindent hord össze, s még ma sem szűnő csodálkozással figyel­te, milyen könnyen, gyor­san ömlik a szó belőlük. Néha úgy érezte, talán nem is érdemli meg, hogy a piros könyvet a zsebében hordja. Látta, mások mit vitatkoznak, mennyit beszél­nek, különösen a fiatalab­bak, ő, ha arra került a sor, két mondatban meg­mondta a véleményét, s passz, azzal vége volt. Fájt neki, hogy amikor a fél gyár ki- hurcolkodott agitációra a tsz- be lépés mellett, őt itthon hagyták. Fájt, de igazat adott nekik: mihez kezde­nének vele? Minden máso­dik órában elszívott egy ci­garettát. Ennyi volt a szü­net. Három Kossuth, három­szor öt perc. Különben pon­tos, kimért, harminckét év csiszolta mozdulatokkal dol­gozott a gépe mellett. Az utóbbi öt évben három gye­rek tanult ki mellette. Szem- hunyoritásokkal irányította őket, a negyedik egy hónap után elkérte magát. Vissza­jutott a füléhez, hogy azt mondta: az öreg Balogh saj­nálja a szavát. Fájt neki, de azután elfeledte, amikor lát­ta, hogy akik mellette ma­radtak, napról napra ho­gyan uralják mind jobban ujjaik, kezük, felsőtestük minden mozdulatát. Kicsit büszke is volt: nem akárki mellé adnak gyereket. És ez, a munka adta jóleső érzés volt. ami megtartotta egyensúlyát, hogy ne kerülje mások tekintetét. Magában sokszor, nagyon sokszor végig­gondolt mident, szidta is, csepülte is magát: hát hiszen jól nézne ki a párt, ha min­denki ilyen kuka lenne. El­járt a szemináriumokra is, ritkán hallhatták szavát. Pe­dig becsületesen végigolvas­ta, amit a könyvben kije­löltek, a gyerekektől elkért vonalas füzetbe még jókora betűkkel jegyzetet is készí­tett, s ott volt a fejében tisz­tán, világosan minden. Mégis, amikor csak éppen a tudot­takat kimondani kellett vol­na, mint aki semmit nem tud, a könyvbe bele sem né­zett, úgy hallgatott. Ha számolni kellett, sőt, ha rajzolni, nem volt baj. Nyolc újítása volt. Egyedül csinálta mind, s magában mosolygott, amikor az elsőt, majd a másodikat felvitte az újítási irodára. Látta, hökkenten nézik, először őt, majd a rajzokat. Nézhetitek azt, morfondírozott, nincs abban hiba. Amikor har­madszorra jelentkezett, már úgy fogadták, hogy elma­radtak a meghökkent pillan­tások. Köszönt, odaadta, meg­mondta miről van szó, kö­szönt, kijött. A többi már nem az ő dolga. Otthon négyszer, ötször is lerajzol­ta, hogy tiszta, érthető, vi­lágos legyen. Nehogy ma­gyaráznia, szavakkal okolnia kelljen. Mert akkor már baj­ba kerül. Sokszor volt úgy, hogy érezte, legalább egy mon­datot kellene szólnia. Érthe­tetlen, furcsa görcs szorította össze a torkát, ha ketten vol­tak, néhány pillanat múlva elmúlt a szorítás, de ha már többen, hosszú-hosszú percek­re uralta hangszálait. És hogy felálljon, sok ember előtt be­széljen ... Mit is mondott Kata, a nagyobbik lánya? Hidd el apu, ez csak bu­taság. Gátlásosság. Gátlásos­ság?! Szégyellte megkérdez­ni tőle, mit jelent. Titok­ban, amikor csak Margittal ketten voltak otthon, gyor­san leemelte a kékkötésű lexikont — Pali kérte ka­rácsonyi ajándéknak — s kereste benne. Megtalálta: gátlás. Végigolvasta többször is, de nem sokat értett be­lőle. Volt abban enzim, meg Pavlov, sokféle, de miért nem tud megszólalni, ha töb­ben veszik körül, annak ma­gyarázatát nem lelte meg benne. Lassan megtelt a terem. A mellette levő üres székek közül kettőt-hármat előre vittek, foghíjas lett a sor. Hirtelen, maga sem értette miért, kívánta, nagyon akar­ta, hogy valaki leüljön mel­lette. Nézte az ajtón bejö­vöket, merre irányítják lép­teiket, de legtöbbjüknek azonnal integettek, gyere, itt a helyed. Nézte azokat, akik ültek, s akik most keres­ték a helyüket. Valamennyien utána jöttek az üzembe, leg­többjük alig tíz éve, ami­kor lebontották a régi fa­épületeket, s tágas műhely- csarnokokat építettek. Akkor kapták az új gépeket. Saj­nálta a régit? Úgy érezte, élete egy darabját vitték el vele. Az új masina mégis legyőzte az emlékeket. Fé­nyes volt, szép volt, s né­hány hét után már ők is összenőttek. Milyen mérges volt, amikor az egyik laka­tos megcsúszó franciája le­dörzsölte a kékesszürke fes­téket! Bajzák huppant melléje. Gyors, energikus mozdulattal nyújtotta a kezét, s már ha­darta is, amit mindig szo­kott: na mi van, öreg? Mi lenne? Húzta csak a vállát, mint mindig, s csak annyit mondott: szervusz. Bajzákat nem zavarta a hallgatása, fúj­ta, hadarta a magáét, össze­vissza csapongva, szidta Ma­tekot, a csoportvezetőjét, azután valami telekről be­szélt, ami milyen jó lenne, kijárhatna oda, majd kije­lentette, hogy nem szavaz Prekopnéra, ha újra java­solnák, mert az egy affekta nő, az ilyen nem való a ve­zetőségbe. Hallgatta csak, aprókat bó­lintva, jelezve, figyel, figyel, de arra gondolt, milyen fur­csa is a természet, egyik­nek nagyon sokat ad, a má­siknak nagyon keveset. Neki Bajzák beszélőkéjének a fele is elég lenne. A negyede. A szóáradatot csak a titkár megjelenése vágta el, aki vastag papírköteggel, meg elmaradhatatlan, kopott, pi­ros fedelű jegyzettömbjével kiment az asztalhoz, letette a papírokat, igazított az egyik aszparáguszcserépen, mintha nem jó lenne, aho­gyan van, majd kicsit meg- illetődött hangon javaslatot tett, ki legyen a taggyűlés elnöke. A karok erdeje jó­váhagyta, de a titkár azért megkérdezte, ki szavaz elle­ne. Persze, senkise. A hosszú, keskeny terem­ben megszűnt a fészkelődés zaja, egy-két szék nyikor- dult csak, majd csend lett. Az elnök, papírral a kezé­ben ismertette a napirendet, majd amikor azt is jóvá­hagyták, javaslatot telt az elnökségre. Bajzák nyújto­gatta a nyakát, nála jóval kisebb volt, nehezebben lá­tott előre. Mormogott is va­lamit, hogy a fene egye meg, minek kellett ide ülnie. Nem nagyon figyelte Hajós, az elnök, kik nevét sorolja fel. Csak amikor elhangzott, már utána, a következő név fe­lénél értette meg a Balogh Györgyöt. Mégsem volt ben­ne biztos. Bajzák bökte ol­dalba hegyes könyökével: nem hallod, eridj már az el­nökségbe te! Felállt, s míg az utolsó sortól kiért az asztalig, ahol a többiek már elhelyezkedtek, kicsit ijedten érezte, milyen furcsa lesz egész idő alatt szemben ülni a termet meg­töltő emberekkel. Míg a szé­ket félszegen maga alá húz­ta, arra gondolt, talán meg­mondja Katinak, hogy itt ült az elnökségben. Mészáros Ottó Azt tudtam, hogy ez a Kö­körcsin előrehaladott alko­holizmus, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos a helyzet. Már két feje volt neki, ami­ről lemosódott a szem, a száj, meg a többi tartozék, csak két nagy fehér folt volt a fe­je helyén, aztán az is el­tűnt, mert Kökörcsin doktor­rá változott, akinek újra egy feje lett, de azt mindig csó­válta, és azon sopánkodott, hogyan lehet ennyire berúgni. Akartam neki magyarázni, hogy én ma hős vagyok, aki megmentettem egy családapát, de úgysem értette volna meg, de különben is ki tud értelme­sen beszélni, ha egy ujjnyi vastag cső van a szájában. M ásnap a brigád sem ér­tette a dolgot. De nem baj. Én nem dicséretért tet­tem, amit tettem. Emberbará­ti szeretet, önzetlenség az én cselekedetem rugója, és a rút közöny nem szegi kedvem. Ma este nagy feladatok várnak rám: segítenem kell Pöszméte Jakabot, hogy leszokjon az italról... ősz Ferenc Elöl IS voit még hely, de ő hátul maradt. Megmutatta az ajtóban a tagkönyvét, köszönt azoknak, akikkel az­nap még nem találkozott, zavartan lépett egyet — ket­tőt, mintha arra várna, va­laki maga mellé hívja, de nem szólt neki senki, így leült az utolsó sorban. Nye­keregtek a székek, öreg jó­szág volt valamennyi, sokat szolgáltak. A teremben már most kékre festette a leve­gőt a cigarettafüst, a piros drapériával takart asztalon két sárguló aszparágusz je­lentette a díszítést, meg az asztal fölött a Lenin-kép. Amikor nyílott az ajtó, be­vágott rajta a műhelyek za­ja, az udvaron szaladgáló targoncák motorjának kelle­metlen berregése. Kétszer is megigazította a nadrágját, ne térdelje ki az élét. Arra gondolt, hány éve már, hogy először lépett be ebbe a terembe, s azután.is hányszor, más-más feliratú tagkönyvet mutatva, de min­dig ugyanazzal a szívvel. Helyeselte, amit mások mond­tak, de ö mindig hallgatott. Tapsolt, amikor mások tap- í soltak, igen, éljenzett is, akárcsak a többiek, de neve nem került soha jegyző­könyvbe a felszólalók között, í ahogy az életben mindig, ; itt is hallgatott. Sokszor j nyelte gyorsan gyűlő nyálát, ! hogy most, majd most fel- : nyújtja a kezét, s elmondja i mindazt, ami feltorlódott ! benne, nemegyszer dülöngélő \ betűkkel felrótta, mit is akar \ mondani, de a papírról nem 1 olvasott fel semmit, a szó : benne rekedt. Tudta, hogy ! a többiek kicsit kukának l tartják, de elfogadják olyan- j nak, amilyen. Szája helyett ! a keze beszélt: soha nem csi- 5 nált selejtet, nem adott ki i keze alól hibás darabot. Aki í már dolgozott körcsiszolón, Í tudja, mit jelent ez. Bevet- í ték a brigádba is, amikor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom