Pest Megyei Hirlap, 1964. október (8. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

1964. OKTOBER 4, VASÁRNAP A sztori véget ért Magas kőfallal övezett, bu­ja kert mélyén sárgára me­szelt villa áll. A bokrok kö­zül kibukkanó kispadokon csendes tereferével múlatják az időt az öregek. Süttetik fá- zós csontjaikat a nyár utolsó napsugaraival. Az irodába is jut egy kevés a lomboktól megszűrt szep­temberi napfényből, kedvcsi­nálónak a beszélgetéshez... — Akarja látni a munka­könyvemet? Tessék, itt van. Egy nyugalmazott kazánfűtő munkakönyvé! Sovány, ráncokkal barázdált arcán szertefut a nevetés. De ez a nevetés nem vidám: va­lami keserűség bújká'l benne. Hosszú, ideges ujjai kopott kisbőröndben kutatnak, két fényképet vesz elő. Egy fiatalkorit, huszárkapi­tányi egyenruhában, meg egy másikat — kazánfűtő korá­ból. A kettő között éppen négy évtized a különbség — Nyolc kazánt fűtöttem én kérem, pontosan annyit, ahány idegen nyelvet beszé­lek. Minden kazánhoz más nyelven szólhattam volna, ha éppen kedvem tartja: ango­lul, oroszul, németül, fran­ciául, olaszul, spanyolul, la­tinul, portugálul. Most tárcájában keresgél, vigyázva tol arrébb egy név­jegyet. Ez az egy maradt meg a régi időkből, ami tanúsítja, hogy a nyugalmazott kazánfű­tő: dr. Petheő Kálmán, ny. miniszteri tanácsos valaha „jobb napokat látott”. Miközben hallgatom, tűnőd­ve latolgatom, hova,* milyen kategóriába sorolnám, ha összeíró lennék valami külö­nös népszámláláskor. Bohém? Ezt a jelzőt kisajátították a külön művészek. Életművész? Hazárdőr? Ez is, az is; renge­teg élndvágyással, tehetséggel — de kevés kitartással, deres fővel is megőrzött aranyifjús szertelenséggel, s egy adag arisztokratikus gőggel. Mű­velt, szellemes, kitűnő társal­gó^ viseltes konfekció ruhájá­ban is érződik valami régi elegánciáj ából. — Látom, nem tudja hová tegyen. No, majd segítek. Apám a heidelbergi egyetem magántanára, Bunsen profesz- szor első asszisztense volt. Anyámnak négyszázhatvan holdas birtoka volt Jakon, az osztrák határnál. Jogi tanul­már messze járt: külföldön kereste a „felejtést”. S a négy hétig tartó házasság első fejezete válóperrel zárult. — Már ekkor tudtam, hogy házasságra teljesen alkalmat­lan egyén vagyok. Különös ugye, hogy mégis háromszor nősültem?! Mind a három há­zasságkötést vezeklésnek szán­tam könnyelmű, felelőtlen életmódomért, a sórssal szem­ben. Kutatva lesi a hatást. Za­varban vagyok: valahogy túl kalandos, túl színes ez az egész. Pedig a java még ez­után következik! — Kanadában gazdag meny­asszony várt rám, tizenhatezer hektár örököse. Csak a kezem kellett volna kinyújtanom ér­te, nem tettem meg. Ehelyett ötvenéves koromban feleségül vettem annak a hétgyermekes hadiözvegynek a legkisebb lá­nyát, akit húszéves koráig én neveltettem, pártfogoltam. Ez a házassága két hétig tartott. Azért ennyi ideig, mert kissé elhúzódott a válóper. Utána tizenhárom évig lakást tartott fenn volt feleségének, fizette cipő-, ruhaszámláit. Ki érti ezt!? — Nem bántam meg sem­mit, amit tettem. Érdekes éle­tem volt. Bejártam az egész világot. Nagyiparos küldöttsé­get vezettem az Egyesült Álla­mokba, s Detroitban I. Henry Ford, az autókirály kalauzolt bennünket végig a birodal­mán. Negyvenéves koromban csaknem „oltár elé vezetett” egy havanesztendős angol milliomosnő. Nyaranta a világ legszebb fürdőhelyein pihen­tem, s volt idő, amikor csinos kis vagyonokat nyertem és vesztettem hazárdjátékon, Monte Carlóban. Egyszer egy díszebéden gróf Mikes Lajos szombathelyi püspök azt mondta nekem ... Enyhén zúg a fejem. Meny­nyi lehet mindebből a való­ság? A nevek, dátumok csak úgy röpködnek, arisztokrata rokonokról, * S 6 barátokról, fényes estélyékről, zártkörű férfimulatságokról. S a nevek, dátumok stim­melnek ... — Azért, hogy ilyen létha életet éltem, én mindig de­mokratikus gondolkodású ember voltam, kérem. Elítél­tem a nácizmust, a fajüldö­zést. A rászorultakat szíve­sen támogattam. Itt van pél­dául egy köszönőlevél 1948- ból, amikor száz darab érté­kes könyvritkaságot ajándé­koztam a jaki ifjúsági könyv­tárnak. Sajnos, egykori gaz­dag könyvtáram elpusztult. Semmi kétség a könyveket igazán szerette. Maupassant és Bernard Shaw, micsoda éleslátás, mennyi szellem! vagy Tolsztoj gróf könyvei: igazi gyönyörűség olvasni. Sajnos, ma már csak néhány könyve van, főként szótárak. A személyi kultusz éveiben — így mondja, szabatosan — még a miniszteri tanácsosi nyugdí­ját is megvonták. Egyetlen fillért sem kapott öt eszten­deig! Ekkor ment el dolgoz­ni, előbb alkalmi munkákra, útépítéshez, végül a Ganz Árammérőgyárba. — Ezekben a szűkös esz­tendőkben hozott össze ismét a sors az én Lidikénknel. Par­tion, nem mondtam? Lidiké volt az első feleségem. A ti­zenhat éves falusi virágszál. Nehéz élete volt szegénykém­nek: huszonkét évig cselé- deskedett az uraknál. Kérem, sokszor még éjjel egy órakor is a cipőjüket tisztítottal A könnyelmű életművész, a rugalrhas lelkiismeretű, kései Casanova hangja elfullad a nemes felháborodástól. Hogy micsoda emberek voltak, ké­rem! — Eleinte csak úgy él­tünk ,együtt, ahogy mondják, balkézről, de egy évvel ezelőtt ismét összeházasodtunk. Het­vennyolc éves vagyok, talán most már beleitörök a házas­ság igájába. Egy éve élünk itt, ebben a barátságos, szép otthonban. Mindazért a sok jóért, amibe itt, beteg felesé­gemmel együtt részünk van, őszintén hálás vagyok a kor­mányzatnak, ezt feltétlenül tessék megírni. A sztori véget ért. Kis ma­tyóját rendezgeti, portugál nyelvtankönyvét, spanyol— orosz szótárát visszarakja a Vulkanfiber ládikába. Egye­lőre elég ennyi. A többit majd megírja, regényben, hiszen évtizedek óta tervezi. Hohó, azzal lepipálja Casanova nap­lóját is! __ L assan alkonyodik. Kilé­pek a magas kőfallal övezett, buja kertből. Egy pillantás­sal búcsúzom a békés, sárga villától. A kapufélfától el­mosódott tábla néz vissza rám: Járási szociális otthon, Szada. Nyíri Éva Milyen az élet a szociális otthonokban? A Pest megyei Népi Ellen­őrzési Bizottság a közelmúlt­ban megtartott ülésén megtár­gyalta azt a jelentést, ame­lyet a megyében működő szo­ciális otthonok állapotának és gazdálkodásának vizsgálatáról készítettek. «/» tta eVfteié.v. na ffjeisssvf/iifßt/i vitatás Könyvtár, tvlveíaió, ntoai“ ás saínháa- látogatás — /t népi vllvníiravs nt<»«/- állapításai A jelentés bevezetőben meg­állapítja: a szociális otthonok — kisebb hiányosságoktól el­tekintve — megfelelnek ren­deltetésüknek, biztosítják az ottlevő idős emberek, öregek korszerű elhelyezését, jó ellátását és nyugodt életét. Az otthonokban a konyhák anyagszámadását rendesen ve­zetik, az élelmezési normát betartják. Ennek eredménye, hogy az étkezés mirid mennyi­ségileg, mind minőségileg ki­elégítő. Általában naponként háromszor étkeznek, de Nagy­kőrösön négyszer, Szadán pe­dig időnként tízórait és uzson­nát is kapnak a gondozottak. Hasonlóképpen jó a ruhá­zattal, fehérneművel való el­látás is. Szadán, Sződligeten és Nagykőrösön például egy-két hetenként váltják az ágyhuza- tokat, illetve a fehérneműt, az idősebb és beteg gondozot­takét még sűrűbben. Az orvosi felügyelet és az esetenként szükséges gyógykezelés is biz­tosított mindenütt. A körzeti orvosok hetenként 2—3 órát tartózkodnak az otthonokban, de ha szükséges, akkor több­ször is ellátják a betegeket. Csupán Sződligeten panasz­kodtak amiatt, hogy a tiszte­letdíjas orvos nem rendszere­sen, hanem alkalomszerűen végzi a munkáját. Tápiógyör- gyén arra figyeltek fel a népi ellenőrök, hogy a gondozottak többségének fogazata rossz, el­hanyagolt, sokan teljesen fog- talanok. Erről — az egészség­ügy szempontjából fontos te­rületről — még nem történt gondoskodás. Az Egészségügyi Miniszté­rium utasítása szerint minden szociális otthonban — szigo­rúan önkéntes alapon — meg kell szervezni a gondozottak foglalkoztatottságát. Ez rész­ben megvalósult: azok az egészséges öregek, akik jelent­keznek, a konyhakertekben, a Zeneóvoda nyílt Nagykőrösön Eddig a kicsinyekkel a zeneiskolában foglalkoztak. Szep­tember elejétől azonban a városi művelődési házban kaptak helyet az óvodások. Hetenként két alkalommal tartanak itt ritmusérzéket és hallásfejlesztő gyakorlatokat Szabó Ferencné óvónő irányításával. A kicsinyek nagyon figyelnek az ütemet vezénylő óvónénire (MTI Foto: Bereth Ferenc felvétele) főzésnél, ruhajavításnál, az épületek karbantartásánál dolgoznak, részt vesznek az állatok gondozásában. A velük folytatott beszélge­tések alapján megállapítható, hogy -ú az otthonok dolgozói nagy gonddal és szeretettel bán­nak az idős öregekkel. Egyedül Tápiógyörgyén visel­kedett meg nem engedhetően, türelmetlenül a betegekkel az egyik ápolónő. Öt azonban már leváltották. Az otthonok részére készült házirend biztosítja az ott la­kók együttélését, nyugalmát. Az ellene vétőkkel szemben, a részben gondozottakból álló fegyelmi bizottság büntetést alkalmaz: megvonja a zseb­pénzt, a kimenőt, eltiltja őket a munkától. Ilyesmire azonban csak nagyritkán kerül sor. A házirend nem köti gúzsba az öregeket, módjuk van az otthonon kívüli tartózkodásra, évenként egyhónapos üdülés­re, rokonlátogatásra. Ugyan­akkor könyvtár, napi- és heti­lapok, rádió, televízió, diafiim, báb- és társasjátékok szolgál­ják művelődésüket, szórakozá­sukat. Évente szervezett ki­rándulásokra viszik őket a Mátrába, a Bükkbe, A szociá­lis otthon lakói Nagykőrösön mozi- és színházelőadásokra is eljárnak, Szadán a Gödöllői Járási Tanács művelődésügyi osztálya, Tápiógyörgyén pedig a budapesti izraelita hitközség rendez számukra műsoros elő­adásokat. Végezetül a népi ellenőrzés jelentése megállapítja: a Pest megyei szociális otthonokban tapasztalt, elismerésre méltó viszonyok, a jó ellátás és gon­dozás, az ott dolgozók lelkiis­meretes munkáján kívül a me­gyei és a járási egészségügyi osztályok rendszeres ellen­őrzéseinek is köszönhetők. A szociálpolitikai előadók több alkalommal rendeztek tapasz­talatcserét az otthonok veze­tői részére. A megyei főorvos és egyes járási főorvosok is látogatják az intézményeket. Jól ismerik az ott felmerülő, problémákat és segítséget nyújtanak megoldásukhoz. (h. f. p.) Hiányaimat Budapesten, a pá­rizsi Sorbonne-on és a londo­ni South Kensington Egyete­men végeztem. Fél évet hall­gattam a bécsi konzuli akadé­mián is. Diplomáciai pályafu­tásomat az első világháború előtt, a római Palazzo Falco- nieriben, az osztrák—magyar nagykövetségen kezdtem, s Szentpétervárott végeztem. Szentpétervárott attasénak akkreditálták. Ma is jól emlékszik, lakása a Fontankán állt, a nagykövet­ség az Admiralitás palotája mellett székelt. Mindössze két hetet töltött „Észak Velencé­jében”, aztán visszahívták. Oka: meszdliánsz. — A dolog úgy történt, hogy huszárönkéntesi időmet Má- riabesnyőn szolgáltam, s ott megszerettem egy kis tizenhat éves, írástudatlan paraszt­lányt. Egy szál ingben, titok­ban elvettem feleségül. A do­log kitudódott, s engem 1911 október végén hazarendeltek. November elsején kellett vol­na jelentkeznem a cári ud­varnál ... \ • Gondolatban most fél évszá­zadot fiatalodott. Újra átéli a romantikus kalandot, a nyalka huszáíjpnkén tes és a bimbózó parasztlányka titkos esküvőjét. A folytatás annál prózaibb volt. Édesanyja — a Károlyi grófok leszármazottja — ma­gához hívatta „menyét” s vég- kielégitést kínált cserébe a válásért. — Tudja, mit felelt a fele­ségem? „Az én szívemet nem lehet pénzzel kifizetni’- Elvá­lak, mert nem illünk össze, de örökké szeretni fogom a fiát." Szemét igazi könnyek fátyo­lozzák, amint az elképzelt je­lenetet idézi, Ömaga ekkor 'tjmodéi o az emberré válás folyamatá­ban. Ezekből lettek a rabszol­gatartók, akik csak. henyéltek napestig és mit sem törődtek az utókor elmarasztaló ítéleté­vel. A léha életmód megbosz- szulta magát, mert a munka antik proletárjai fellázadtak gazdáik ellen és nem egyet agyonverte^ közülük, miáltal kialakult a feudalizmus. A hűbérurak okultak elő­deik példáján és magasra emelték a termelőmunka zász­laját. Soha addig nem volt olyan kultusza a munkának, mint éppen a feudalizmusban. Néha már úgy tűnt, hogy az emberek szívesen visszamász­tak volna a fára, csakhogy eldobhassák végre a furkósbo- tot, amit az ősök oly köny- nyelműen megragadtak. Per­sze a történelem jelképes sze­kerének kerekét nem lehet visszafelé forgatni és különben is, a kultúrember lába néhány óra alatt elgémberedik a fá­kon való kuporgás következté­ben. így a jobbágyok okultak a történelemből, s a kaszát ki­egyenesítve, megalkották a kapitalizmust. A kapitalizmus abban különbözött a megelőző társa­dalmaktól, hogy ott már majd­nem mindenki dolgozott, vagy legalábbis igyekezett elhitetni, hogy dolgozik. Ez jelentős vív­mány volt, hisz1 ne feledjük, a rabszolgatartó; és a hűbérúr még mélységesen megvetette a munkát. A tőkés magasztal­ta, nem oktalanul. A mindin­kább felvilágosodó proletariá­tusnak ez szemet szúrt és tü­zetesebben szemügyre vette a munkát, amit eddig szinte ön- tudatlanul végzett. Elméleté­nek birtokában rájött, hogy például nemcsak gépet, búzát és húst termel, hanem érték- többletet is, ami elgondolkoz­tató. Ilyen előzmények után határozta el magát a végső harcra, amelynek eredménye ként létrejött napjaink egy­szerű tárüxdalmi rendszere, a szocializmus. Nagy dolog volt ez, ha meggondoljuk, honnan indultunk el. S a munka immár felszaba­dult proletárja, lendületesen építeni kezdte saját társadal­mát. Mindenki dolgozott — elő­ször a történelemben! Tartal­mas jelszavaik dobták harcba a munka tettrekész hadseregét az építés frontján, mondván, hogy „tiéd az ország, magad­nak építed!” Osztályos testvé­reinket így buzdítottuk: „azé a föld, aki megműveli”. Ha kel­lett, „arccal a vasút felé” for­dultunk és nem riadtunk visz- sza a szigorú intelemtől sem, fennen hirdetve, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék.” Nagy idők voltak ezetk, a munka ült diadalmi tort, önnön győzelmét ünnepelve. Eszményeiben él a nemzet — mondhatnánk hatásosan. Mert kik voltaik akkor az esz'- ményképeirik? A hős olvasz­tár, aki 1247 százalékra tel­jesítette tervét, anélkül, hogy az anyagellátásban kiváltságo­kat élvezett volna; a dolgozó paraszt, aki annyi húst adott a munkásosztálynak, hogy az emlékezéstől is elrontja a gypmrát; a mélymurúka egysze­rű hőse a bányász, aki leg/szí­vesebben családostól léköltö­zött volna a vájatokba; a köz­lekedés proletárja, a vasutas, akit a gőzgép feltalálása óta először — s talán utoljára — nem szidott serúkisem; s mind a társadalom névtelen katonái, akik munkájuk vielett falura jártak, utat, hidat, közteret építettek szabad idejükben, önzetlenül. Határtalan lelkesedéssel vetettük magunkat a felada­tokra, és amikor kitudódott, hogy ebben az országban szo­cializmus lesz és jólét fakad a haza tájain, úgy tapsoltunk, hogy olykor még most is sajog a tenyerünk. S ha jól meggon­doljuk, igazunk volt, hisz’ má­sutt kivívták, a szocializmust, mi közhírré tettük. Aztán elcsi­tult az ünneplés zaja, és mi el­foglaltuk helyünket a gyárak­ban, hivatalokban, a mezők tá­gas térségein, s általában min­denütt a közéletben. Felelős­ségtől áthatva néztünk előre a hatalmas íróasztalok mögül, mert tudtuk, hogy az ország gazdái vagyunk és ez komoly dolog. Azóta eltelt néhány év, és ha körültekintünk, nem kis . elégtétellel tapasztalhatjuk: ügyünk állása biztató, s a szo­cializmus nem vágyálom többé, hanem köznapi valóság. Ám az eszményekkel mintha bajok lennének. A hős olvasztár hát­térbe szorult a nőgyógyásszal szemben; a dolgozó paraszt sem példa már, mert ugyan mennyit keres az egy rutinos slágergyároshoz képest: a mélymunka csákányos hőse he­lyett a magánbőrdíszművesre tekintünk követésre készen; a közlekedés katonája, a vasutas helyett a CB rendszámú gép­kocsi tulajdonosa, a maszék úrvezető trónol almaink egén; de nem rajongunk már a tár­sadalmi munkáért sem, mert új fogalom született — a kü­lönmunka — amiért fizet az állam bőségesen, mondhatni mértéken felül. Ó, igen, a fogalmak, eszmé­nyek módosultak és a lelkese­dés is megkopott. Unott arccal feketézünk a hivatalban — a kávé ára ma már tűrhető, bár a minőséggal néha baj van —, s ha valamelyik ügyfelet nem tudjuk lerázni, szomorúan ösz- szenézünk: nem hagyják élni az embert! Közönyösen pisz­káljuk körmünket az íróasz­tal-kolosszusok mögött — noha az ország gazdái vagyunk! — s különmunkáról álmodozunk amely gépkocsit és családi há­zat fial. Hivatalos idő alatt a nyu­godalmas semmittevésnek hó­dolunk — persze az ésszerűség határain belül —, s ha olykor izgága buzgólkodók rosszallnák a dolgot, megbocsátóan mo- solygunlk és megmagyarázzuk: az emberiség sok évezredes történelme lényegében nem más, mint heroikus küzdelem azért, hogy az ösöik által meg­gondolatlanul kézbevett fur- kósbotot végre eldobhassuk. No és a kommunizmus? Ó, a kommunizmus még messze van, s a munka — tudjuk ezt jól — csak akkor lesz életszük­ségletünk. Amíg odáig elju­tunk, akár követelhetnénk is egységesen: félgőzzel a szocia­lizmusért! Mert időnk van bő­ségesen, de gépkocsink, csa­ládi házunk és hűtőszekré­nyünk még ikevés. Ivanics István Nem tudom, megfigyel­ték-e, hogy a munka becsüle­te egyre inkább kockán forog, és ha nem vigyázunk, köny- nyen megeshet az, amit egy­két évtizede még képtelenség­nek hittünk: szégyen lesz dol­gozni, ami nem kellemes. Va­lamikor régen, amikor a föl­dön még nem éltek emberek, csak majmok és egyéb erdei vadak, bezzeg más volt a hely­zet. Ősapánk, az ugrifüles ma­kimajom boldog volt, hogy le­jöhetett az ősfáról és elkészít­hette kezdetleges munkaesz­közét, a furkósbótot, amely magasztos célok valóraváltá- sát tette lehetővé számára. Agyonverhette vele harago­sait, s így emberré válhatott, amit korábban, az ősfákon ug­rálva, furkósbot nélkül aligha remélhetett. Komoly tudósok szerint a furkósbot feltalálása nélkül nem lehetnének ma emberek, csak majmok, vagy még azok se talán, mert ki tudja, mivé fajultunk volna az egyoldalú táplálkozás kö­vetkeztében, amit a fák lom­bozata nyújtani tudott. A furkósbot feltalálásával kezdődött voltaképpen a mun­ka sok évezredes diadialútja. Egyre-másra készítettük a kü­lönféle munkaeszközöket és \ dolgoztunk emberül, noha : nem is olyan régen még in- ; gyenélő ősemlősök voltunk. ; Persze a társadalomtudomány j akkoriban még nem volt any- l nyira általánosan elterjedt, i mint ma, ezért akadtak olya- i nők, akik, nem ismerték fel í kellő időben a munka szerepét

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom