Pest Megyei Hirlap, 1964. október (8. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-21 / 247. szám
4 MEGY '^Círlap 1964. OKTOBER 21, SZERDA A fiatalember, aki arra ügyelt, hogy a kulisszák mögött színészek és színpadi munkások felkészülten várják a következő jelenetet, hogy pontosan végszóra érjenek be a játéktérbe, vagy gyorsan, zajtalanul hajtsák végre a következő díszletváltozást — a fiatalember csodálkozva látta, hogy a színjátszás művészei sokszor tneny- nyire furcsán, érthetetlenül viselkednek. Felzaklatott lélekkel, kínlódástól megtörtén kéne belépniök a színpadra, de ők jókedvűen, mókázva vagy éppen tréfálkozva várják jelenetüket. Dé ha elhangzik a végszó, mégis a megtört hőst látja belépni a közönség, s a hős hangja szólal meg, fojtottam reményt.vesztetten. A fiatalember sokat töprengett ezen a nagy ellentmondáson. Aztán tudomásul vette, mint azt is, hogy a színészek jó néhányan, köztük Berek művésznő nem ilyen. Berek művésznő sosem várt a jelenetére. A kulissza mellett akkor mindig Válja állt. Vál- ja az Irkutszki történetből, aki könnyelmű volt, rossz és felelőtlen — és néhány félóra múlva, férje halála után, a szörnyű fájdalmat cipelő, emberré érett Válja. Válja, aki értetlenül, zavartan kapta fel a fejét, amikor od&súgta neki a gyors kezű Öltöztetőnő: „Várjon, Katika, egy picit megigazítom a derekát”. Később a fiatalember máshová ment dolgozni. Oda, ahol érzése szerint megtalálta a hivatását. őrült táncot jártak benne a frissen szerzett benyomások, de azt a színházi képet nem tudta elfelejteni. A fiatalember, ha ránézett a Nemzeti Színház plakátjára, nem gondolt arra, hogy Berek művésznő, hanem csak azt látta: Berek Katalin. De régen volt az az Irkutszki történet! Nem években, hanem eseményekben mérve. Színház? Jó dolog az, szép, nemes és hasznos. De mennyivel szebb az élet! Ott a fájdalom nem három óráig tart, hetekre, hónapokra beivódik az agyba. Ott az emlékezés nem dramaturgiai fogás, hanem megnyugvás, nyugtalanság, öröm és fájdalom újra megélése. Ott a tömör kifejlet nem zárul le, tapsot aratva, hanem hosszan, elnyújtottan, csöndesen, szétfolyóan halad tovább és egyre tovább. Az életben sosincs lezárt kifejlet. Az élet- beni kifejletben már benne van az új indítás, az új expozíció. És ez az izgalmas, ez a jó! A fiatalember Ürömre ment. Tudta, gyűlést rendeznek ott. A gyűlésen arról is beszélnek majd, hogy már havi fizetést ad a szövetkezet. Havi fizetést a mezőgazdasági üzem, úgy, mint az ipari üzem. Egy új indításokat szülő kifejlet kezdete ez. És tudta a fiatalember, hogy miért rendezik a gyűlést. Mert húsz éve — és ekkor már nem tudott elszakadni a színházi párhuzamoktól — új felvonás kezdődött Bulgária életében. Aztán Magyarország életében is. És most a bolgár nagykövet, munkatársaival együtt, eljön megnézni, hogy Ürömön, ezen az apró mellékszínpadon miként játsszák az új felvonást. 1 Mert már a világ egynegyedén az új felvonást játsszák, és minden szereplő, rendező azt is figyelemmel kíséri, hogyan állnak helyt a közeli és távoli, az eredményes vagy kevésbé eredményes, de egy j darabot játszó parnérek. A fiatalember azt is tudta, | hogy a gyűlés utáni műsorban I Berek Katalin is fellép. S a j fiatalember izgatottan várta a színésznőt, ho.iy színház után | elért eredményeiről dicseked- j hessen. De a gyűlés előtt szó í sem lehetett erről. Mert a színésznő az elmondandó verse- I két és prózát élte át újra, s a • gyűlés és az előadás után meg j úgy látta a fiatalember, nagy- j képűség volna, ha a színész^ i nőnek dicsekedne. Mégis beszélt magáról, de i sután, mint régen — a hal- j lőtt versek és a próza ismét j ráborították a színház atmosz- 1 féráját. Látta, hogy a színész- j nő összecsókolózott egy vé- i konyka, fehér hajú öregemberrel, s inkább odament hozzá, hogy megtudja, honnan ismerik egymást. — Olyan, mintha a lányom lenne — mondta az öregember. — Tavaly is kint volt a bolgár esten, akkor szerettük meg egymást. így mondta az öregember, és a tekintetével hamiskásan rábökött a feleségére. A felesége azonban nevetett: — Én téged már nem féltelek. Hatvanhét éves fejjel csak nem fogsz megbolondulni. Ha akarsz, hát eíeggy, táncolj a művésznővel. Az öregember nem táncolt, hanem hosszú unszolásra elmesélte az életét. Mikló Mihálynak hívják, a tsz kőbányájában üzemvezető-helyettes, különben ezt félállásban csinálja, mert már nyugdíjban van. Két fia, három lánya, hat unokája van, 41 éve házasok, de az ezüstlakodalmukat nem ünnepelték meg. Az öregember mesélt és valahogy senki nem vette észre, hogy szép csendben leült az asztalhoz a színésznő is. Az öregember mondta, hogy hatan voltak testvérek, cseléd volt az apjuk, ő is cselédnek ment, aztán végigharcolta az első világháborút és napszámosként dolgozott egy ideig. Aztán kiabálni kezdtek, senki se legyen napszámos, ő meg úgy érezte, nekik van igazságuk, és ismét fegyvert fogott. De az antant erősebb volt, meg az urak, azok is — elvették a fegyvert, őt meg deresre húzták. Akkor Nagyszalontán laktak, őt a piactéren ráfektették egy padra, és nem győzte számolni a botütést, már minden összefolyt előtte. [ Felesége sírt: „Harminc éves , se vagy, oszt már minden fogad hiányzik”, de az öregember csak összeszorította a száját. Aztán — jók voltak hozzá —, hagyták, hogy az izmai erejét munkára változtathassa, ő meg hajtotta magát, mert ö mindig szem előtt volt. és nem akarta, hogy otthon éhesek legyenek a gyerekek. Aztán földet kaptak. Nyolc hold földet kaptak. És megváltozott minden, az öregember mindennek örült. Kilenc éves korában kapált először a földön, most már, túl a deleién. a sajátját kapálhatta. És 53-ban a felnőtt gyerekek után eljöttek ide, Ürömre. Az öregember itt is belépett a tsz-be, kocsis volt, raktáros, pénztáros, kőműves, mindenes. És a munka után dolgozott a község szépítéséért is, egy bronzjelvényt kapott ezért — ezt most a színésznőnek büszkén mutogatja. m A színésznő szótlanul ül. Eddig is tudta, hogy sokat szenvedett az öregember, de nem volt felkészülve arra,' hogy ennyire szomorú az élete. Ül szótlanul-, aztán bágyadt, kedveskedő mosoly raj- . zolódik az arcára, és elkezd érdeklődni, hogy mit csinálnak az unokák, mit csinálnak | a gyerekek. Már mosolyog a társaság, örömtelibben nevet a színésznő .is. Egy bohókás ötlet-I tel táncra kéri az öregembert, [ de az nem megy, hát akkor feleségét. Mert az öregember még nem felejtette el azt az í ártatlan szúrást, amit a fele- • ségétől kapott; ő nem táncol j a művésznővel, pedig úgy ér- : zi, hogy a lánya. Mosolyogva, tréfálkozva ■ táncol együtt a fiatal és az 1 idős asszony. Az öregember j nevet, felemeli a poharát. S a i fiatalember a torkában val-a- j mi apró kaparást érez. Aztán gyorsan arra gondol, hogy ez j az egész este milyen valószí- j nűtlenül hatna fent, a színpa- j dón. Murányi József I HEGESZTŐK (Foto: Gábor) Ki szelet vet, vihart arat Emlékezés a kommunisták 1929. évi éhségsztrájkjára ,,Miniszter úr! Mi, kommunisták, öntudatos harcosok voltunk már akkor, mikor önök börtönbe vetettek bennünket. A bőségesen osztogatott ökölcsapások céljukat nem érték el, minket meg vem törtek. Ellenkezőleg, kemények lettünk, mint az acél, és az általunk képviselt eszmék diadalában ma jobban hiszünk, mint valaha. És most, amikor legyengült testtel, megrendült egészséggel, de. vasakarattal és halálra szántan harcba indulunk, hogy a rajtunk keresztül az egész dolgozó osztály ellen elkövetett merénylet ellen halálunkkal tiltakozzunk, vagy ha lehet, vissza verjük, figyelm ezt etjük Miniszter urat és az ön által képviselt uralkodó osztályt, hogy ilyen bűnöket büntetlenül elkövetni nem lehet. A nagy számonkérés napján, a proletariátus győzelmes forradalma idején a mi halálunk tehertételként fog a mérlegbe esni, melyért felelni fog az egész burzsoázia, amelynek érdekében minket elpusztítanak. Ki szelet vet, vihart arat!” — így végződik a soproni fegy- ház kommunista foglyainak az igazságügyminiszterhez írt levele, amelyben bejelentik elhatározásukat: 1929. október 21-én reggel beszüntetik a táplálék!elvételt, s éhezni fognak mindaddig, amíg a levelükben felsorolt kívánságok teljesítésével nem biztosítják számukra a politikai foglyokat megillető elbánást. A soproni kommunisták éhségsztrájkjához az ország többi börtönében sínylődő elvtársak is csatlakoztak. Ez a demonstráció a legszélesebb közvélemény figyelmét ráirányította a magyar politikai helyzetre, arra, hogy hazánkban a Horthy—Bethlen- rendszer kinzókamráiban kommunisták százai sínylődnek. Ebben a nagy bátorságot és rendkívüli akaraterőt igénylő küzdelemben, amit a kommunista rabok éhség- sztrájkja jelentett, az akció résztvevői nagy lelkierőt meríthettek abból a tudatból, hogy harcukat nem egyedül vívják; velük küzd a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Kommunista Internacionálé, a Nemzetközi Vörös Segély, az egész forradalmi nemzetközi munkásosztály, amely nagy tömegekben vonult fel hangos és erélyes tiltakozásra a „magyar királyi” követségek nyugati székházai elé. A két hétig tartó, s végül is a hivatalos állami szervek meghátrálásával végződött kommunista éhségsztrájk, sajnos, halálos áldozatot is követelt: 1929. október 27-én, illetve 28-án két, hosszú börtönbüntetésre ítélt nagyszerű kommunista harcos, Löwy Sándor és Sztáron Sándor a váci fegyházban kínzóik keze között életét vesztette. Hiába próbálta a fegyház igazgatója, majd a horthysta sajtó is — egyetemi orvosprofesszorok szakvéleményével megtámogatva — elhitetni a világgal, hogy „a halál oka mindkettőjüknél influenzás tüdőgyulladás volt", a kommunisták leleplezték ezt az újabb gaztettet. Az illegálisan terjesztett'kommunista sajtó megírta a valóságot: a mesterséges táplálásra szolgáló gumicsövet a fogházorvos tudtával a két fogoly légcsövébe nyomták és oda eresztették a tejet — tehát meggyilkolták őket. A bebörtönzött kommunisták három és fél évtizeddel ezelőtti bátor demonstrációja folytatódott a következő hónapokban és években sorra kerülő nagyszerű forradalmi harcokban. Egyben megmutatta a világnak: a kommunisták minden körülmények között tudnak küzdeni s meg tudják találni a harc legcélszerűbb eszközeit. U. L. SÍRÁS Tudta, hogy sírni fog. Ügy is lett. Pedig Barna elvtárs nagyon rendes volt, egyszer sem emelte fel a hangját, nem kiabált, nem szidta. Igyekezett, hogy visszafogja a könnyeit, nem sikerült. Bőgött, mint egy tak- nyos, akit a tilos randevú miatt megpofozott a mama. Háromszor is megkérdezte Barna, mi van vele, mi történt? Rázta csak a fejét, s hallgatott. Pedig valamit kellett volna mondani. De mit? Ha elkezdi, ha kiad mindent, ami hetek óta rágta, amit keserűen és reménytelenül halmozott magába, estig is eltartott volna. Magyarázkodjon ? Igen, így van. Tudta, hogy erről lesz szó. Amikor üzentek, menjen fel a munkaügyi- osztályra, biztos volt benne, előveszik. Elkésett sorozatosan, s hiába figyelmeztették, néhány hét alatt annyi bajt, annyi selejtet csinált, mint hat éve, amióta a gyárban van, összesen nem. Hányszor szerepelt neve a legjobb szövőnőké között, hányszor került ki a táblára, nem volt olyan ünnepség, ahol ne kapott volna jutalmat. És most... Barna is ezt olvasta a fejére. „Ha maga olyan, mint például a Püspökiné, nem szólók egy szót sem. Az mindig késik, mindig baj van a munkájával, tudjuk, dehát mit csináljunk? Két gyereke van, egyedül tartja őket, nem tehetjük ki az utcára. De maga?! Mindig rendesen dolgozott, sőt: nagyon jól. Bözsi néni magára volt a legbüszkébb az összes tanítványa közül.” Csak Bözsi néni meg ne tudja! Pedig biztosan elmondják neki, hiszen sokan járnak hozzá a gyárból, hiába ment nyugdíjba. Megtudja, s akkor... Soha nem felejti el, mekkora pofont kapott a csöpp asszonytól, amikor egyszer, egyetlen egyszer nekiállt feleselni. „Nem az anyám maga, hogy ugráltasson.” Otthon nem kapott soha ekkora pofont, pedig mamának igencsak gyorsan eljárt a keze, s a nagy számok törvénye szerint a sok pofon között nagynak is kellett lennie. De ekkora? „Mehetsz panaszra, akihez akarsz. Az übébe, az irodába, a KISZ- hez. Mehetsz. De dolgoznod akkor is kell, megértetted?” Minfha most lenne, úgy emlékszik Bözsi néni minden szavára. Nem ment panaszra, hanem úgy megszerette, mint csak mamát szereti. Két hónapja volt akkor a gyárban, s szinte minden nap bőgött, idegesítette a gépek iszonyatos zaja, a levegőben úszó pi- hék ráragadása a szájpadlására, minden, ami a gyárat jelentette. Mennyivel jobb lett volna a fodrászüzletben, fehér köpenyben, csendben, hosszú, fehér kezek körmét festve, caubertont keverve. Utálta a gyárat, minden reggel úgy érezte, legyen, aminek lennie kell, de többet nem megy be, át nem lépi a kaput, csak, ha a munkakönyvéért megy. Azután eltemetődött az egész, megszokta, tudomásul vette, majd — megszerette. Nem tudja, miért, hogyan, azon vette észre magát, hogy öMdorászik munka közben, jó kedve van, reggel nem érzi fáradtnak, kedvetlennek magát, s a fürdőben is elviccel azokkal, akiktől eddig félrehúzódott. Mindezt el kellett volna mondania Barnának. Bözsi néni pofonját is, hiszen már nem lehet baja belőle. És azt is, ami miatt most mindaz van, ami van. A késés, a sok baj, Lehelné fejcsóválása, amikor elmegy a gépei mellett, s ezért is, azért is szólnia kell. Azelőtt magától észrevett mindent, most van, hogy kétszer is szólnak neki, míg észbekap. Lehelné szerette, sokszor elmondta neki, „bár mindenki ilyen lenne a partimban, mint te vagy”. De most? Faggatta, unszolta, tízszer is elkérdezte, „mi az isten ütött beléd”, de ő hallgatott, akárcsak Barnánál. Nem, ezt lehetetlen megmondani. Talán Bözsi néninek. Neki egyedül. Még mamának sem. Talán Bözsi néni, ö segíteni is tudna, tanácsot adna... Huszonkét éves lesz jövő hónapban. Nem csitri, nem rajongó kamaszlány, aki ránéz egy fiúra, s elsötétül előtte a világ. Mégis: annyira megbízott benne, annyira elhitt neki mindent, eszébe sem jutott, hogy kérdezősködjön utána, firtassa, minden úgy van-e, ahogyan mondja? Egy éve járnak együtt, s az egy év ezer és ezer gyönyörű emléket adott. Együtt töltött órákat, estéket, csókokat, s öleléseket. Igen, öleléseket, nem szégyellte, hiszen szeretik egymást, felnőttek, saját dolguk, mit tesznek, mit nem, maguk felelnek magukért. És nem, most sem bánt meg semmit. Csak egyet: vakon hitt, nem kételkedett soha, pedig — most már tudja — lett volna oka a kétkedésre. Sokszor viselkedett furcsán, ha kérdezte, szereti-e, csak nevetett, elviccelte a dolgot, s nem válaszolt. Nagyon is tudta, hogy neki valóban ő volt az első férfi az életében, mégis, úgy bánt vele sokszor, annyira értetlen volt, annyira nem értette szemérmét, tartózkodását, mintha neki ez semmi lenne, hiszen tíznek, húsznak is megtette már ugyanezt. Hazudott, egy éven át hazudott. Nem, nem szerette, soha, az első pillanatban sem, s akkor sem, amikor először ölelték meg egymást. Csak kellett neki. Hizelgett, tetszett a hiúságának, hogy ő megkapta azt, amit más nem. Hiszen a kisvárosban semmi nem titok, tudták, hányán jártak utána, hányán megpróbálták, hogy így vagy úgy, de levegyék a lábáról! Szép volt? Ez nem az ö dolga, az ember nem tudja, a többiek szépnek vagy csúnyának látják. Tudhatott róla mindent. S 6, a bolond, semmit sem tudott róla. Csak annyit, hogy két utcával odébb technikus, s fél éve került ide, amikor a fővárosból letelepítették az üzemet. Miért állt szóba vele? Nem felejti el: nekitámaszkodott a motornak, vakított rajta a fehér ing, barna bőre még jobban látszott a fehérség mellett. Szép volt? Olyan férfias. Ilonka mutatta be, véletlen ismerte, volt odaát néhányszor náluk, hivatalos ügyben, úgy akadtak össze. Másnap már moziba mentek. És azután... Hányszor sorra vette már, mi minden történt közöttük, milyen szép volt, mennyire megmaradt benne minden, minden szavuk, s a hallgatás is, amikor fél óráig sem szóltak, csak fogták egymás kezét, s mentek az utcákon, nem nézve, merre járnak, kik látják őket. Megértette, hogy minden szombaton hazamegy Pestre, hiszen — mondta — ott a mama. Még ö unszolta, menjen. Várta, mikor viszi magával, mikor mutatja be, hiszen ö már régen megtette, hogy elvitte hozzájuk, mamais, apu is megszerette. Ezért nem vitte. Mert otthon nem a mama várta, hanem a felesége. Meg a gyerek. így hazudni, igy letagadni mindent, úgy tenni, mint aki... Gyűlölni akarta, megvetni, de ha pillanatokra sikerült is, érezte, felülkerekedik a szerelem, képtelen arra, hogy ne szeresse. Még most is, amikor már tud róla mindent, s amikor megmondta, többet ne lássa. És nem, ha belepusztul, akkor sem szól többé egy szót sem hozzá. Visszaköszön neki, ha véletlenül összetalálkoznak, de beszélni... Minek? Mit mondhatna neki? A véletlen. Milyen is az élet! Milyen nyugodtan odaadta a személyi igazolványát, játszottak, mintha idegenek lennének, s ő igazoltatná. „Kicsoda maga?” Feri ijedt képet vágott, só — alig legyűrve a nevetést — szigorú hangon kérte: „Mutassa csak az igazolványát!” Hirtelen jött Ötlettel játszották ezt, s az átnyújtott igazolványt véletlenül az anyakönyvi résznél nyitotta ki. Lehunyta a szemét, mert úgy érezte, mint akit a vesztőhelyre visznek, akinek menthetetlenül vége van. Feri hápogott. Megpróbált magyarázkodni, de neki csak annyi idő kellett, míg kimondta: „Szégyelld magad.” És: „Többé ne lássalak” Vége. Mit lehet ebből elmondani Barna elvtársnak? Mosolyogna rajta, kész. Nem értené meg, hogy öt megcsalták, arculcsapták, a szivével éltek vissza. A szívével, amely először fogadott be valakit. Csendben csukta be az ajtót, érezte, Barna néz utána. Csak a műhelyajtó előtt tudta abbahagyni a sírást. Mészáros Ottó Mese a színésznőről és az öregemberről
