Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-10 / 212. szám
fest he gyei '^Mírlap 1994. SZEPTEMBER 1«, CSÜTÖRTÖK Gödöllő - tüzelőközpont A gödöllői TÜZÉP-telep nemcsak a község, s a járás lakosságát látja el tüzelővel, hanem még Hatvanon túlról is idejárnak. A telep ez idáig 1506 vagon tüzelőt szállított 4500 gödöllői megrendelő pincéjébe. Az ősz folyamán a telepre még 800 vagon tüzelő érkezik. Állomástól állomásig Szakadékba zuhant Telki határában, kedden, a kora délutáni órákban Zink József esztergomtábori lakos oldalkocsis motorkerékpárját tül gyorsan hajtotta, áttért az úttest bal oldalára, majd az útszéli szakadékba zuhant. Zink Józsefet és feleségét a mentők súlyos séiülésekkel a Költői Anna Kórházba szállították. Sikeres kezdeményezés Külföldi képvásárlók a szentendrei Művész Presszó tárlatán A múlt év májusában kibővítve, átalakítva és korszerűsítve megnyílt hosszú szünet után ismét Szentendre ódon cukrászdája, a Csorbad- zsi. Nevet is cserélt, cégtáblájára az újszerűén ható elnevezés került: „Művész Presszó”. -Jogot a névváltoztatáshoz az a megvalósított szép elgondolás adott, hogy a presszót a képzőművészet népszerűsítésének szolgálatába kell állítani. Ez a szolgálat sem idegen Szentendrétől, hiszen régi művésztelepével hosszú évtizedek óta jelentős szerepet tölt be a magyar piktorában. A cukrászda három, szépen, hangulatosan berendezett helyiségében állandó tárlathoz jutottak a festőművészek, elsősorban, természetesen a szenténdreiek, akiknek alkotásai ékesítik a falakat. A városka idegenforgalma évröl- évre fokozódik, híre mindjobban terjed nemcsak a hazai, hanem a külföldi turisták körében is. A látogatók szívesen térnek be a . Művész Presszóba is, ahol finom cukrászsütemények és jó, erős, zamatos presszókávé várja őket. Itt akaratlanul is tárlatlátogató lesz belőlük, hiszen könnyen fölfedezik a kiállított képeket. A Művész Presszó az idén már jelentős gyakorlati eredményekkel is büszkélkedhet. A változó összetételű kiállítás változatos anyagából mintegy tíz festmény talált a Művész Presszó vendégei között vevőre. A vásárlók kereken tízezer forint áru képet vettek meg. Az eladott képek helyére természetesen rögtön újakat helyeztek el. A vásárlók többsége külföldi volt, köztük a Szentendrén forgatott Aranyfej cimű film egyik amerikai rendezője, aki nem is egy, hanem három festményt vásárolt meg. Búcsúzik a nyár A búcsúzó nyárnak ezen az aranyfényű délutánján várom a 11-es autóbuszt egyik rózsadombi megállójánál. A kocsi szokása szerint most is az orrom előtt iramodott el, így van időm bőven a tíz- tizenöt perc múlva esedékes következő kocsi elő- cammogásáig. Pi- roslapú pad is van a megállónál. Ülnek ugyan már rajta, egy nő és egy férfi, de olyan szoros közelségben egymáshoz, hogy jut hely nekem is. Halk mor- molással engedel- met kérve, letelepszem hát, olyan messze tőlük, amennyire csak a pad terjedelme engedi. Az első másodpercekben a lassan felénk lopakodó ősz panorámáját szemlél- getem, de aztán akaratlanul is őket veszem szemügyre. A férfi jobbkarja a nő vállán pihen. A napsugár felszikrázik karikagyűrűjén. Karikagyűrűt fedezek fel a nő kezén is. Férj és feleség — gondolom kicsit meg- hatottan, mert úgy érzem, pompásan beleillenek d szelíden búcsúzó nyár hangulatába. Nem egészen fiatalok, a férfi már eléggé kopaszodik, a nő haja festve, arcán a gondos kozmetika nyomai láthatók. Nagyfokú összesimulá- suk megható, de azért kicsit különösen hat mégis. Eleinte hallgatnak. Ügy látszik, megzavartam őket. De aztán igen halkan megindul köztük a beszélgetés. — Tudod szivem — mondja a nö —, ma is holt- fáradtan kerültem haza a csarnokból. Egy örökkévalóságig kell várni mindenhol, hogy az ember hozzájusson valamihez. Elszégyellem magamat, amiért gyanakvó természetem az imént különöset sejtett összesimulásuk- ban. Így csak feleség számol be férjének. Szeretnék nem is figyelni tovább rájuk, de körülöttünk olyan nagy a csönd, hogy jól hallom leghalkabb szavukat is. Leginkább a nö szavát, mert a férfi ritkán szól, akkor is mormog, karikagyűrűs keze viszont apró si- mogatásokkal becézi az asszony fedetlen vállát. — Nagyon megrémültem tegnapelőtt — meséli később a nő már élénkebb hangon. — A sógorom, akivel együtt lakunk társbérletben és aki szenvedélyes motoros, késő este rettenetes állapotban érkezett haza. Az arca krétafehér volt, ingének egyik ujja leszakadva. Csupa por és olajfolt a nadrágja. Kisült, hogy a barátnőjével lemotorozott a Balatonra, és visszafelé jövet, amikor a legnagyobb sebességgel száguldott, elszakadt a motor lánca. Szerencséjére, idejében észrevette és meg tudott állni, de az utolsó pillanatban mégis felborultak. A történet engem is megrázott. Persze, nem a motoros sógor kalandja. Inkább az, hogy pillanatok alatt halomba döntötte iménti bűnbánóan helyesbített föltevésemet. Mert a sógor számomra pontosan olyan idegen és ismeretlen valaki volt, mint a férfi számára, akinek ka- rikagyürűs keze hirtelen mozdulatlanná dermedt a nő vállán, a nőén, aki olyan meggondolatlanul esett ki a feleség szerepéből. No de nincs semmi baj. Jött a 11-es, felszálltam rá és a busz ab- lalcából visszakémlelve, úgy láttam, mintha mind a ketten megköny- nyebbülve sóhajtottak volna fel. m. 1. — Cudar meleg van, néni — mondom, mert már alig vártam, hogy szólhassak valakihez. — Az bizony — helyesli élénken, s nagy fehér zsebkendőt húz elő valahonnan, törölgeti arcát. — Ilyenkor legjobb a hűvös szobában — fűzöm tovább a szót. — Már aki teheti... Falusi embernek bírni kell a napot, mert felkopik az álla ... A főút torkolatában megjelenik a busz, nagyokat zöty- tyen a rossz úton. Bejön a térre, s leáll. A kerekek alól por gomolyog. Amíg a homokfelhő le nem ülepszik, ki sem nyitják az ajtót. Aztán kezdenek csak kászálódni az utasok. Mindössze öten vannak. Egy katona, egy vasutas, egy jól öltözött középkorú asszony, meg két fiatalember száll le. — Befelé, Kati néni? — segíti fel a kalauz a kosaras asszonyt, — Befelé, lelkem! Viszek egy kis portékát... — Vége van már a piacnak — ülök le az asszony mellé az átforrósodott borszékre. — Nem piacra megyek én, leikecském!... Kész helyekre járok ... Már biztosan várnak. Viszek egy kis tejfölt, túrót, vajat. — Kifizetődik? — Hát mit mondjak? Élni kell. A múlt héten tizenöt forint volt a piacon a házi tejföl. Én mo6t tizenhétért házhoz viszem... — Most mennyit visz? — Három litert — emeli fel a kendőt nagy bizalommal, s napvilágra kerül egy jókora fedett szilke. — Hány tehenük van maguknak. Kati néni? — Nekünk egy, meg az öregeknek is egy ,.. — S mibe kerül a busz? — Hét forint hatvan fillérbe oda-vissza... — És amikor még nem volt busz, mivel jártak? —-Kerékpárjai - ■ relkee»sen*r akkor még fiatalabb voltam, bírtam a strapát. Ha most nem lenne busz, akkor már szeke- reznem kellene, szekér meg ugye nincs ... Bevittük a közösbe ... Mert az emberem ott van .. — Gyerekek? — Három is van, lelkem! Lányom férjnél Pesten, a fiúk meg ki erre, ki arra. Egyik a vasútnál, a másik a magasútépítőknél. Én meg otthon te- szek-veszek a háztájiban. Az öregekében, meg a miénkben. Jószágot nevelek meg kertészkedek. s * — Meg utazgat, igaz? Nem í keresne jobban a közösben? í Akkor nem kellene ez a fá-j rasztó utazgatás... Gyanakodva néz rám: — Maga valami téeszcsés: ember? — Nem!... Nem én!... I — Hát tudja lelkem, éiínem ; megyek a közösbe. Én másnak ; nem kapálok. Elég, ha ott az j ember, ő amit főzött, egye j meg. Ó volt rajta akkor, hogy \ belépett ez is, meg az is, nem j maradhat ki ő se ... Három ! napig nem beszéltünk lel- I kém ... Bevitte a földet, amit I én hoztam a házhoz. Két hold I jó kövér, zsíros földet... Na- \ hát, csak dolgozzon akkor a I közösben ... — És az ura nem hozott föl- '• det? — Dehogynem! Hozott nyolc i holdat, de az nem volt olyan ; jó, mint az enyém ... Sovány j homok volt az lelkecském ... j — Aztán nem lenne mégis : jobb a többi asszony között? — Tudom lelkem, hogy otti is kenyeret esznek az emberek, i az én uram is megkeresi a ma- j gáét, én nem hagyom el a régi ; jó vevőimet. Hordom a tejfelét, a tojást, baromfit, meg a zöldséget egész évben még a főállatorvos úrnak is. Gavallér ember: nem fillérez. A felesége meg olyan kényes gyom- rú, hogy no! A világért meg nem eszi a piaci tejfelt, csak az enyémet! Ilár á háború előtt is jártam hozzájuk... Most meg az állomásfőnökné- nek is viszek egy félkiló vajat ... Ilyen vevőim vannak nekem leikecskéim!... Várnak is már biztosan, mert ugye néhány hétig most nem mehettem ... — No, csak nem volt beteg? — Én beteg? — néz rám csodálkozva. — Hát úgy nézek én ki, mint aki beteg? .. . Dolgoztam én lelkecském, hogy még a fiatalok se jobban! .. . Mondta is a Kollár Vince, az ura- mék elnöke, „ilyen kéne még néhány ni, mint a Kati!...” — Mit dolgozott Kati néni? [ — Töreket hordtam most a J végén lelkem, meg szalmát!... ■ Akkora csomókat, hogy majd I eltört alatta a rúd! .. . Előtte i meg markot szedtem az ember | után!.-.. — A közösben? Csodálkozva néz: — Ott hát!... Hát hol másutt? — Dehát most mondta, hogy nem megy oda, egye meg az ura amit főzött! — Ja, az más. A kenyér, az más!... Ott ugye szükség van az emberre lelkecském, mert jön egy vihar, aztán megette a fene az egészet, hiába dolgoztak vele... Idáig jutottunk a beszélgetésben, amikor begördült kettőnkkel a busz a járási székhely szélső házai közé. — Na, én itt leszállók — készülődik utitársam. A kalauz leadja a nagy kosarat, Kati néni ügyesen a hátára kanyarítja az abroszt, megköti a végét az álla alatt, majd szapora léptekkel befordul egy poros mellékutcába. Fekete szandáljából minden lépésnél messzire lövell áz út finom pora. Tcnkely Miklós Nagymamit becsapták Julika ötéves, szőke és okos. Hála a televíziónak, komoly, megalapozott bel- és külpolitikai ismeretekkel rendelkezik. Julikét a nyáron utolérte a bérházban nevelkedett pesti gyermekek sors«: soványnak és sápadtnak találtatott, s a doktor, bácsi levegőváltozást rendelt neki, legalább két hónapra. így került Julika — életében először — nagymamihoz, falura. Nagymami kereken hatvan esztendővel idősebb Julikénál, s a világról vallott nézeteit éppenséggel néni a televízió formálta. Sőt... Szóval, nagymaminál a szentek képmásai egyforma becsben állnak szerettei fényképeivel. Szobája falát igazságosan megosztotta a Szent Család — és á sajátja között. A fő helyen, a magas támlájú kettős ágy fölött díszes blondell keretben ismeretlen giccsfestö ismert müve függ: Krisztus az Olajfák-hegyén. Az ég sötét enciánkék, s a háttérből odalátszanak Jeruzsálem házai: Krisztus, kezét összekulcsolva pihen a roppant civilizált külsejű sziklákon. Cöháör szakálla beesett mellére hull... Julika mépérkézése pillanatában felleltározta az egész udvart, s « házat. A finisnél, nagymami almaillatú szobájában megtorpant az Olájfák-hegye előtt: — Nagymami, ki ez a bácsi? — Jézus Krisztus, gyermekem — mondta fájó sóhajjal nagymama. A sóhaj kiiunokája pogány tudatlanságának szólt. — Nagymami, lehet hogy téged becsaptak! Én azt gondolom, ez a bácsi Fidel Castro! Te nem tudtad ?... ny. é. Pusztulás fenyegeti Pompeji rmjait Pompeji romjait pusztulás fenyegeti. A romokat gyomnövények borítják, amelyek behatolnak az antik falak hasa- dékain: vadszőlő, repkéiiy és kökénycserje kirakodik be a romok közé. Mint a La Tribüné de Geneve írja, az olasz műemlék- védelrrp igazgatóság mindösz- sze 20Ó millió lírává! rendéiSZÓRAKOZOTTSÁG (Komádi István rájza) kezik Olaszország összes műemlékeinek fenntartására, hölótt egyedül Pompeji restaorálisához 300 millió lírára lenn« szükség. Nem léhet azt állítani — írja a lap —, hogy Pompeji gondozása pazarlást jelentene, hiszen ez egyike a leglátogatottabb olasz turistaközpontoknak. 1960-ban 582 000, 1963ban 767 000 ember kereste fel Pompeji romjait, idén pedig 800 OÓÖ látogatóra számítanak. UNESCO-zsebkönyv és diapozitív Áz UNESCO új képzőművészeti albumsorozatot indít jövőre. Az egyes kötetek másmás ország művészeti emlékeit mutatják be a középkor végéig, gazdag, többségében színes illusztrációkkal. Á magyarországi művészettel foglalkozó kötet, tervek szerint, az elsők között jelenik meg. összeállítására Ge- revich László professzor kapott megbízást. Az eredeti 25x25 centiméteres kötetek mellett a sorozat zsebkönyv álakban és diapozitív sorozat formájában is kiadásra kerül. A UTOSKARRIER, 1964 Keréken guruló boldogság — Az este ünnepeltük harmadik születésnapját. Csodálatos élmény volt. — A harmadikat? — tűnődött, majd hirtelen felujjon- got: — Ha most nem szólsz, öregem, egészen elfelejtem. A mienk meg ma hároméves. Gyere — fogott karon — felugrasz hozzánk, ezt megünnepeljük. Emőkét meglepte látogatásom. Amikor rátörtünk, a konyhaasztalnál ült és két- szérsültet rágcsált éppen, de nyomban megengesztelődött, amikor Benő közölte vele az elfelejtett nagy ünnepet. — Siessetek a szobába — tuszkolt kifelé —, mindjárt 'készítek valami harapnivalót A szobában egyetlen ócska heverő és sehol az ünnepelt. Megkérdeztem: — És hol van ö? Most Benő lepődött meg. — Kicsoda? — Hát a gyerek? .— Miféle gyerek? — meredt rám bambán. — Hát az ünnepelt! Az ablakhoz húzott és kimutatott az udvarra. — Ott. Egy Trabant árválkodott a sötétben. Nem volt időm, hogy válaszoljak. Emőke lépett a szobába, kezében tálca, a tálcán három szelet zsíros kenyér és három szem szilva. Az ünnepi vacsora. Pataki Pál Aztán dicsekszem: — Ezen a héten olyan volt, mint egy angyal! Rábólintanák. — Az is valami? A mienk egyenesen csodálatos! Mit, csodálatos, mint az álom! Néhány héttel ezelőtt az SZTK-ban futottunk össze. Nekem a fogammal gyűlt meg a bajom, azt reparáltattam. Benő a szomszédos folyosón sétált világfájdalmas arccal és az egyik cigarettát szívta a másik után, — Neked meg mi bajod? — faggattam megértőén. — Nekem ugyan semmi. — Hát akkor? • — Az asszony... — s mutatta a táblát: nőgyógyászat. — Csak nem? —néztem rá boldogan, hogy milyen szorgalmas ember az én barátom. — Csak igen... — mondta olyan búsan, mintha az ő fogát húzták volna az imént, s nem is az enyémet. — De hiszen ez nagyszerű! — dicsértem *lelkendezve. — Remélem, az asszony egészséges. — Igen — kesergett tovább. — Akkor? — Elég nekünk ő is. — Biztos vagy ebben? — Sajnos nem megy. Sovány az eklézsia. Ha sovány, sovány. Ok tudják ... Tegnap újra összefutottxfnJk. Örömmel újságoltam: Egy napon kötöttem házasságot Maczulák Benövel. Ö és b. neje, Emőke, utánunk következett) a sorban, innen az ismeretség. Egy esztendővel később váratlanul összefutottam velük az utcán. A kórházból jöttem éppen és kimondhatatlan boldogsággal újságoltam nekik a hírt: — Végre megszületett! összenéztek, úgy mondták: — A mienk is! Ettől kezdve valahányszor találkoztunk, mindig boldogan cseréltük ki a legfrissebb híreket. Én: — Gondolni sem mertem volna, hogy ennyi pénzembe kerül! Mire ők: — Nekünk mondod, már egy egész vagyont költöttünk rá! Legközelebb. Én: — Ha tudnátok, milyen égetnivalóan rossz! Én nem is tudom, hogyan lehet ilyen! Megértőek. Panaszkodnak ők is: — A mienk is lehetetlenül viselkedett ezen a héten. Háromszor is megmakacsolta magát, hiába biztattuk. Máskor. Én: — Képzeljétek, köhög. Pedig még milyen messze a tél! S a válaszuk: — A mienk is! Vihetjük ista poi ni szegényt! Ebédidő van. az öreg egyházfi éppen most botorkál lefelé a toronyból. A nagyharang rezgése még a levegőben lóg. A környező házak falai vakítóan verik vissza a napsugarakat. A szűk templomtéren megszorul a meleg. A fülledt forróság hűsbe kerget embert, állatot. Portól szürke, csenevész akác alatt találok némi menedéket. Buszra várok. Már csak néhány perc, s jönnie kell. Mellettem a fa tövében két csibe kapirgál soha nem szűnő reménnyel. A sarkon feketébe öltözött, szandálos kövér parasztasz- szony fordul be a térre. Hátán jókora kosár, abrosszal felkötve. Pár sietős lépés után mellém ér az enyhe árnyékba és lehuppantja terhét. Ä csibék riadtan futnak arrébb.
