Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

ISIM. SZEPTEMBER S. VASÁRNAP 7 Az örök fagy birodalma - Budapesten Az életben minden relatív. T ß ... , , .... ^ i ,. Mert vegyünk csak egy egy- JviVÜJ T, belül —4L) ------ LfUFUI ü málna s zerű, prózai példát. Családi ^_ korben, az ebédlőasztalnál, a,. , . . , . •»». > , .. i zöldborsó csúcsszezonjában, UlltáSSül — Ahol a JVlir0llt6 KCSZUl így szól a ház ura és pa- 3 , , ■ ---­r ancsolója, sztenori hangon: — Asszony, ez a borsó zö­rög! Erre persze számtalan ma­gyarázatot kap, de attól egy cseppet sem lesz puhább a borsó. Ezt a párbeszédet másutt hallottam: — Gyuri bácsi, már zörög a borsó. — Rendben van, még két órát hagyjátok, azután mehet a raktárba. Nem titkolózom tovább. Ez utóbbi párbeszéd a Mirelité csepeli hűtőházában hangzott el, A hőmérséklet — mínusz 30 és 40 Celsius-fok között mozgott. A falakon, a lám­pák fényében szikráztak a jégcsapok. A lehelettől deres lett a mun­kások bajusza. Kint éppen, a szeszélyes nyár jóvoltából, plusz 32 Celsius-fok volt, és olvadt az aszfalt. Izzadtak, főttek az emberek a hatos villamoson, lubickoltak a Pa­latínuson és rekordfogyasz­tást jelentettek a fagylalt- árusok. Mi pedig ugyanakkor Schwiebert György, a Mirelité közkedvelt Gyuri bácsija, vastag bundában toporog- nagy gonddal ellenőrzi, hogy „elég hideg van-e”, tunk, fejünkön a füles prém­sapka is kevésnek bizonyult. Mivel a fényképezést szinte lehetetlenné tette a nehéz­rült az áru a gyorsfagyasz­tóba. A cukor hatására a friss gyümölcs levet enge­A szétázott málnatömbök futószalagokon jutnak el a do­bozolásig, s közben a legkisebb hibás szemet is eltávo­lítják. kés, egyu.ijú kesztyű, kény­telen voltam mellőzni, meg­fagyva, illetve mélyhűtve, de töretlen kedvvel tanulmá­nyoztam végig, hogyan dol­goznak az Országos Hűtő­ipari Tröszt Mirelite-gyárá- ban. Azt hiszem, fölösleges a Mirelité népszerűsítésével kezdenem a riportot, hisz ma már szinte mindenki is­meri és legtöbben szeretik is a Mirelite-árukat. Majd minden háztartásba — több­ször vagy kevesebbszer —, eljut a Mirelité tisztított csir­ke, a konyhakész vagy fél­kész étel, a bécsiszelet, a vagdalthús. Erre a népszerűsítésre in­kább vagy másfél évtizede lett volna szükség, amikor bizony nagy fenntartással fogadta a mélyhűtött termé­keket a vásárló közönség. Azóta bebizonyosodott — sok-sok laboratóriumi vizsgá­lat bizonyítja —, hogy va­lamennyi konzerválási eljá­rás közül kiemelkedően legegészségesebb a mélyhűtés. Ez a módszer menti át a gyümölcsökben a legtöbb vi­tamint, őrzi meg a legjob­ban az eredeti ízt, és za­matot. Érdekes, hogy a málna­érés már régen befejeződött, de a gyárban mégis most van a fő szezonja, ötletes újítás eredménye az új el­járás. A szedett málnát ed­dig friss állapotban, a re­keszekből egyenesen dobo­zolták és cukrozták. így ke­dett, s emiatt összetapadva fagyott meg. Schwiebert György vezetésével dolgozták ki az új eljárást. Most a reke­szekben érkező málnát egye­nesen a gyorsfagyasztóba vi­szik. Az összefagyott töm­böket azután ötletes gép szétrázza. Az ún. „gurulós” málnát szemenként könnyen megtisztítják, cukrozzák és dobozolják. Hatalmas hűtőszekrény az egész gyár. Hozzávetőlege­sen százhúszezer lehel befogadóképességével egyen­lő. Ma már nemcsak Buda­pesten találunk hűtőháza­kat, hanefn a megyeszék­helyeken, sőt kisebb váro­sokban is. A vásárlóközönség megismerte és megszerette a Mirelité cikkeit. A boltok­ban álló hűtőpultoknál ki-ki kedvére válogathat, kiválaszt­hatja , a legfinomabb étele­ket. A gyár termelése 1948-ban mindössze 60 vagon volt, s ma már túljutottak a 600 vagonon is. Országszerte min­denütt feltűnnek a Mirelité hatalmas hófehér hűtőkocsi­jai, hogy kiváló minőségű árucikkekkel öregbítsék a gyár jogosan kivívott hír­nevét. Kép, szöveg: Regős István SZEPTEMBERI HAJNAL Az USA megszegte az indiánoknak adott „garanciát“ 1794-ben George Washing-1 ton és Thomas Jefferson alá- ^ írásával garantálta a seneca ^ indiánok örökös jogát ahhoz! a ^ területhez, amelyen ősidők £ óta éltek. ^ A seneca rezervátumot azon- ^ ban rövidesen, mihelyt az úgynevezett Kinzua gát meg- 4, épül, elárasztják. Az indiánok 4 évekig elszántan küzdöttek a ^ gátépítés ellen, írásos szerző- 4 désükre hivatkozva, amely a ^ legelső szerződés volt, amit az ^ Egyesült Államok megalakulá- *4 sa után kötött. Johnson elnök a napokban ^ 15 millió dolláros alapot léte- 4r sített a New York állambeli^ seneca revezrvátum kártérítési * összegeinek kifizetésére. — Plasztikból készült szarnhártya Chicagóban három tudós plasztik anyagból olyan szaru-^ hártyát dolgozott ki, amely 4. esetleg a vakok ezreinek adja v, majd vissza a szemevilágát. í A mesterséges szaruhártyát:; már sikerrel alkalmazták máj- moknál és nyálaknál és rüvi- •. «lesen embereken is kipróbál- 4 ják. Olyan esetekben használ-4 ható, amikor a szem termesze- ' tes szaruháríyája megsérült vagy valamilyen oknál fogva homályossá vált. A rendkívül vékony lencse alakú plasztik : szaruhártyát a természetes . szaruhártya két rétege közé illesztik be. í % (Foto: Kotroczó) Japán és dél-amerikai épí­tészeti lapok a közelmúltban sűrűn írtak az üveg alkalma­zásának új lehetőségeiről: si­került olyan nagyszilárdságú anyagot előállítani, amelynek köbcentimétere 12 tonna nyo­mást is kibír. (A gránit két, az öntöttvas pedig hét- tonna alatt összeroppan.) Az uvegvárosok megterem­tése több mint egy évszázada foglalkoztatja a tervezők kép­zeletét: a megvalósított tervek közül a leghíresebb az 1851- ben épült roppant méretű lon­doni kristálypalota. Milyen is lesz a jövő üveg­háza? ... Ablaka kívülről nincs, hiszen falai átlátszóak, de csak a lakók számára. Va­kolatra, külön burkolatra nincs szükség, a felületek szí­nezhetek, és változatosan munkálhatok meg. Rejtett vi­lágításban tündöklő dombor­művek, finom vésetek díszí­tik majd a fényben sugárzó épületeket. A lakóhelyiségek­ben pormentes, akár illatosí­tott, hűtött, vagy melegített' levegő áramlik. Az üveg — nem is olyan na­gyon régen forrón áhított rit­ka kincs volt. Plinius római történetíró könyvében olvas­ható a felfedezéséről szóló ré­gi hagyomány. Egy alkalommal — írja — hajósokat vetett partra a vi­llái'' Kls-AzStV egy homokos öblében. A tengerészek tüzet raktak, hogy megfőzzék ebéd­jüket, de nem találtak a kör­nyéken olyan kődarabokat, amelyekre elhelyezhették vol­na agyagfazekukat. A hajó többek között szódát is szállí­tott és az egyik matróz né­hány alkalmas tömböt fel­hurcolt a rakományból. Mi­kor kioltották a lángokat, csil­logó, kemény masszát találtak a parázs alatt. Ez volt a kvarc­üveg ... Néhány esztendeje két francia technikus megis­mételte az ókori „receptet”. Kiderült, hogy üveget ilyen módon nem lehet előállítani. Akárhogy is volt, annyi tény, hogy az egyiptomiak már há­rom és fél ezer esztendő­vel ezelőtt művészi kivite­„Mi megmenekültünk“ a lépcsőig, nézett utána. Ne­kem elmondta egyszer, hogy mind a ketten ott voltak a férje temetésén, s aztán más­nap a villanyszámlás bácsi hozott neki egy kiscicát, hogy ne legyen annyira egyedül. Később én is sokszor beko­pogtattam hozzá. Járkált kö­rülöttem izgatottan, kérdez­te, kávét főzzön-e vagy teát és mesélt. Mindenki sorra került elbeszéléseiben, a kis- cica, a házmester, a második emeleti öt fiúból álló ret­tenthetetlen cowboycsapat, csak magáról nem mesélt so­ha. Csendes volt körülötte minden, és régi. Szobája fa­lait régen festhették, repede­zett mennyezetére kusza vo­nalakat húzott az idő. Szin­te mindennap számba vette a pusztulást. Óvatosan lépett a felpúposodott, recsegő par­ketten, megsimogatta a sza­kadozott, színehagyott füg­gönyt. Utazni készültem Fran­ciaországba. amikor eszembe jutott, hogy valaki azt mond­ta, élnek ott Judit néninek ismerősei vagy rokonai. Ta­lán örülne, ha hírt hoznék ró­luk — gondoltam, és becsön­gettem hozzá egyik este. Még az ajtóban megmond­tam, hogy miért jöttem. Hát­ralépett egy lépést, és szótla­nul nézett rám. Nagyon sá- padtnak tűnt. Csak megfog­ta a kezemet, és vitt befelé, továbbra is szótlanul. Már az asztalnál ültünk, és még mindig nem mondott semmit. Nyugtalan lettem. Csak nincs valami baja? Lassan fel­állt, az ablakhoz ment. Nem gyújtott villanyi, alig láttuk egymást. Az ablaknál világos volt. fény szűrődött be az ud­varról. — Ismerőseim? — fordult felém. Megijedtem hirtelen megváltozott arcától. Vonásai megkeményedtek, élesen ki­rajzolódtak szeme körül a ráncok. Az ablak melletti kis­asztalról felvett egy szép, ezüst gyümölcsöstálat. A tál tele volt képekkel. Odahí­vott. — Nekem nincs senkim — mondta furcsa hangon, tagoltani lassan. — Sem Ma­gyarországon, sem külföldön, nincs, akinek üzenhetnék, s nincs, aki rám gondolna. El­nézett a fényképek felett. A nézése nyugodt lett, és a hang­ja is. ahogy folytatta. Csak mintha kisebbeden volna az alakja, mintha összeesett vol­na. Kivett egy képet. Értelmes, szép arcú, nyolc év körüli\ kislány nézett rám — már! tudtam, hogy valahonnan na- ; gyón messziről. — Megölték. Utána találomra kivett egy: másikat. Derűs, fényes, ba- i latoni csoportkép volt, lehet- i tefc rajta tízen. — A barátaim voltak. Őket : is megölték. Jöttek sorra a képek. Har- ; mine év körüli fiatalember. — Az unokaöcsém. Megöl­ték. Két fiatal nő mosolygott a kővetkezőn. — A két kislányom. Mind­kettőt megölték. Alig láttam a többit. Idős házaspár, a bácsi ferenejós- kás bajusszal, a néni tornyos frizurával. — A szüléimét is megölték,.. Gyűltek a kezemben a képek. Távolról hallottam: — Minden közeli és távoli rokonom elpusztult. Két ba­rátnőm van. Néha elmegyünk cukrászdába, és rendszerint olyan helyre ülünk, hogy ki­lássunk az utcára. Nézzük az embereket, különösen a fia- i talokat... Auschwitzban is- ; mertem meg a barátnőimet... i Mi megmenekültünk... Valahogy eljutottam az aj-: tóig. Sötét volt a folyosón,: botorkáltam. Végül a házmes-l tér felgyújtotta a villanyt. Juhász Erzsébet j • • Uvegvárosok A nagy titok Új építőanyag A vasnál szilárdabb lezésű üvegtárgyakat csi­náltak. A császári Rómáiban nagy be­csülete volt a szépen színezett, „varázserővel” felruházott át­látszó serlegeknek... Azután évszázadokig féltékenyen őrizték a gyártás módját azok a kevesek, így Velencében Muránó szigetének lakói, akik az üveg titkát ismerték. Eláru­lása halálbüntetéssel járt, a Muránóból megszökött üveg- munkások után bérgyilkosokat küldtek. A velencei tükröt so­káig arannyal mérték, üveg­tál, vagy ivópohár csak feje­delmi asztalokra került. (Az ablaknyílásokat ebben az időr ben még a főúri kastélyokban is fiatáblákkal, vagy olajos hólyaggal zárták el.) A titko­lódzás az üvegkészítés kö­rül sokáig tartott, például az optikai üveget — amelynek buborék és szennyeződésmen­tesnek, azonfelül tökéletesen átlátszónak kell lennie — még az első világháború végén is csak három európai gyárban tudták készíteni. Mikor 1918- j ban a cári kormány azzal a kéréssel fordult Franciaor- ; szághoz, hogy a háború sike- 4 rés folytatásához a fegyver- '4 gyártásnak feltétlenül szüksé- '4 ge van az üvegreceptre, az ér- ^ dekelt. cégek kereken vissza­0 utasították a szövetséges r' 4 Oroszország kívánságát. Az orosz optikusok nagy nehézsé- ^ gek árán mégis kikísérletezték 'j a szükséges anyagot, de ez mgr ^ nem segített a cár haderején. 4, Ma az optikai üvegnek 4. mintegy ezerkétszáz faj­1 táját ismerik és használ­| .iák. 4 A homokból, mészkőből és ^ szódából készülő „szilárd fo- '4 lyadéknak” is nevezett üveg ^ alapanyagai olcsók és csaknem £ mindenütt fellelhetők. Alkal- 4 mazási területe egyre jobban 4 bővül. Van törhetetlen, el- í képesztően hajlékony, hőálló, ^ saválló és sok más különleges ^ üveg. A tulajdonságok felso- ^ rolását hosszan lehetne foly- ^ tatni. Az üvegszálból sodort 4 kötél jobb az acélnál; csú- 4 szásmentes. portalan utakat 4 burkolnak üveggel. Dél-ame- 4 rikai és szovjet művészek ^ megteremtették az üvegszob- $ rászatot. A plasztika új lehe- ^ tőségei nyíltak meg az alkotó £ mesterek előtt. A hő- és fény- ^ technikában természetesen J nélkülözhetetlen. £ A vasbeton után most új 4/ korszak nyílik az építészet- 4f ben: új formák születnek, és 4 jövőnk szemhatárán csakha- 4 mar felemelkednek a csillogó '4 üvegvárosok. > í T. Petur László Amikor először beszél­gettünk, én szólítottam meg. Csúnya, szeles idő volt, no­vember. Jég is esett. Judit néni, apró, vékony arcú, haj­lott hátú kis öregasszony szomszédom, lefelé ballagott a harmadik emeletről. Sza­tyor volt nála, benne tejes­üveg. Én is az üzletbe indul­tam, gondoltam, mehetnénk együtt. Nagyon nehezen ment le a lépcsőn. Sokszor megállt, levegő után kapkodott, majd riadtan körülnézett. — Tes­sék visszamenni — mondtam —, vissza is kísérem, és majd felhozom a tejet, meg a töb­bit. — Úgy szégyellem, hogy ilyen beteges vagyok — mo­tyogta zavartan —, de ami­óta a férjem meghalt, min­denféle nyavalya elővesz en­gem... Nem folytatta, félt, hogy untat, összehúzta ma­gát, mintha még kisebbnek akarna látszani, akit nem kell észrevenni, s aki nem akar terhére lenni senkinek. Sze­mében azonban hála és re­ménykedés volt: hátha to­vább beszélgetünk. Csak a postás és a villany- számlás látogatta. A postás­nak örült, mert hozta a nyug­díjat. A villany számlásnak is örült, néha ellipegett vele

Next

/
Oldalképek
Tartalom