Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

1964. AUGUSZTUS 30. VASÁRNAP PEST MEGVEI kJCívhtp .1 A vezetésről — mindenkinek L A szocialista vezetői tulajdonságokról F jlodcsiink törvényszerű velejárójaként az utóbbi idő­ben egyre többet foglalkozunk a vezetés színvonalemelésével .összefüggő kérdésekkel. Politi­kai és közgazdasági, filozófiai és pszichológiai temu'mányok örvendetesen növekvő szám­ban jelennek meg, hogy segít­séget nyújtsanak a téma átte­kintéséhez, és nem utolsósor­ban a vezetésben dolgozók közvetlen munkájához. Egyre inkább polgárjogot nyer, min­dennapi életünk gyakorlatá­ban élő valósággá válik a ve­zetés tudományával való fog­lalkozás, a kutató és elemző munka, amely segíti az előre­haladást. Mindezen tudomá­nyos és, gyakorlati munkák jelentőségének kisebbítése nélkül egyértelmű, hogy a kérdés kiinduló pontja, az előrehaladás legfontosabb elő­feltétele egy-egy meghatáro­zott terület vezetőjének ké­pessége, személyes tulajdon­sága. Szocialista körülmények kö­zött vezetni, a potenciális tu­dáson túl, elsősorban azt je­lenti, hogy értjük és megért­jük, mit akarnak, mit érez­nek, mit gondolnak a vezetet­tek, a dolgozók, dolgozótár­saink. Enélkül a legjobban meghatározott célokért való küzdelemben is magányossá válhat a vezető. Életünk gya­korlata, az utolsó másfél év­tizedes fejlődés megtanított rá, hogyan kell a dolgozók szavaira felfigyelni, észrevé­teleiket, javaslataikat a mun­kában felhasználni. Amelyik vezető erre nem képes, kép e- lenné válik a többi feladat megoldására is. Szervesen hozzátartozik mindehhez, hogy a vezető bíz­zon munkatársaiban. Egy kol­lektíva légkörét alapjaiban meghatározza az, hogy az élen haladó hogyan véleke­dik munkatársairól. Alkal­masnak tartja-e őke{ az álta­lános és az általa konkrétan megjelölt feladatok tejesíté­sére, hisz-e szavaikban. Cse­lekedeteik megítélésénél alap­elvként érvényesíti-e azt a gondolatot, hogy amíg az el­lenkezőjéről meg nem győző­dik, bízzon 1 munkatársaiban. A vezetőnek ez a jö tulaj­donsága így hat termékenyí- tőleg a munkára. Sok kedve­zőtlen tapasztalattal mérhet­jük le ugyanakkor a bizalmat­lan vezető hibás alapállásá­nak következményeit. A tor­zsalkodást, a káderek fejlődé­sének visszamaradását, a gya­nakvás légkörének általános­sá válását és mindezek ered­ményeképpen a magára ma­radt, feladataival megbirkóz­ni nem tudó vezető reményte­len helyzetét. Nagyon sok kitűnő veze­tőnk,. akik nagy szaktudással, széles politikai látókönel ren­delkeztek, valahogy nem ér­tették meg, hogy munkatár­saikkal az egyszerű dolgozók­kal való érintkezésnél a köz­vetlen, egyszerű émberi maga­tartásnak — vagy ai'iogy mon­dani szoktuk, a közvetlen­ségnek mekkora jelentősége van. A vezetői határozottság, melyből a megalapozott szak­mai tudás, munkatársainak ismerete, és az elérendő cél világos megértése sugárzik, sokszor átsegítettek kisebb- nagyobb, a munka során el­kerülhetetlenül felmerülő ne­hézségeken. A vezető szorgal­ma, szívóssága, a nehéz hely­zetekben is megmaradó biz­tonsága, a kisebb erővel ren­delkező munkatársait is lelke­síti. ösztönzi, a látszólag meg­oldhatatlan feladatok, a mesz- szinek tűnő célok eléréséhez, megvalósításához. Vezetőink többsége jórészt megértette ezeket a kérdése­ket, harcol az intrika, az úgy­nevezett „fúrás” ellen, mert I jól tudja, hogy akik ma nála fúrják közvetlen vezetőjüket, azok ugyanilyen gátlástalan eszközökkel dolgoznak holnap ellene. Ezért szinte általános ma már, hogy az ún. bejelen­tőket azonnal szembe ültetik a megbírálttal. Ilyenkor per­cek alatt kiderül, hogy az őszinte jóakarat, vagy pedig egészen rnps volt az indítóok. E módszer gyakorlati keresz­tülvitele nyílt, egészséges lég­kört teremt, segíti kialakulni a bizalom légkörét, a vezető­nek tekintélyt, a dolgozónak nyugodt munkakörülményeket teremt. Ilyen körülmények között a vezetők jó tulajdon­ságai is fejlődnek, fokozato­san, ki-ki egyénisége szerint lassabban vagy gyorsabban megszabadul a munkáját aka­dályozó rossz módszerektől. A felvázolt kép nem teljes, nem is lehet az. Mindössze fő vonásaiban rajzolja ki azt a vezető típust, amelyre szo­cialista építésünk közepette szükségünk van. A párt he­lyes politikája kedvező körül­ményeidet teremt annak, hogy ilyen vezetők minél nagyobb számban legyenek, dolgozza­nak, alkossanak. Dr. Bakos Zsigmond BESZÉLIK... Az utolsó augusztusi vasárnap A lány a délibábot keres­te. A mesés délibábot, amit akkor, még tízéves fejjel tündértáncnak hitt a többi ta­nyasi gyerekkel együtt. De a hosszú. végtelenbe nyúló or­szágúton most nem látott mást, csak a teherautók mö­gött a szürke porgombócokat. Aztán a tanyákat kutatta. Meg a tisztavizű rizstáblákat. — Nem tévedek vajon? • — töprengett a lány. — Nem, hiszen ott a kis nyárfaerdő, azt megismertem. S ez az ös­vény vezet el a nyárfás mel­lett, ezen kellett menni az öregekhez, az öreg Lócskáék- hoz. Emerre meg jobbra a ta­nyasi iskolába, végig az árok­parton. Az árokban néha,. ta­vasszal víz is volt. Nyáron ki­száradt, és pici, zöld gyíkok sütkéreztek a napon. De ki tudja, talán már azok sin­csenek meg, minden eltűnik innen. Csalódottan lógatta a fejét, és tovább keresgélt. Vég­re megpillantott egy embert az árok szélén, szalonnázott. — Mondja, jó helyen járok? Ez a halasi tanyavilág? — Ez kérem — pattant fel a férfi, és szaporán törölget- te szalonnás kezét a nadrágjá­ba. — Ismerős errefelé? — kér­dezte a lány. — Ismerős hát. Már egy éve itt vagyok útkaparó. — És köielebb lépett. Szolgálat­készen, nagy derűs mosoly­gással. — A Juhászék, a fiatal Lócskáék, a Kalmár Jóska ta­nyája, hol vannak? — nyög­te ki a lány fáradtan. — és reménykedve nézett a fiatal­emberre. — Ó, hát ezeket már rég le­bontották. Lócskáékat nem is ismertem, csak tudom, hogy voltak. — S az emberek? — csodál­kozik rá a lány. — A városba költöztek mind — mulat a város felé. A nagyközség még ugyan­olyan poros, mint tizenöt év­vel ezelőtt, az artézi kútnál még ugyanúgy sorbanállnak a vízért, mint akkor. Másra nem is emlékszik, csak a por­ra és az artézi kútra. Meg itt a sarkon a malomra, amit már akkor is öreg malomnak hív­tak. S a mosolygós szemű ci­gánygyerekek most is éppoly maszatosak. Tőlük kérdezi az utat. ahol az idős Lócskáék laknak. A házat vadszőlő futotta be, nagyon sűrűn. A nap alig- alig tud beszökni a levelek között, az ámbitusra. Az öreg­asszony éppen az ajtóban állt 3— mintha épp engem várna — gondolta a lány. — Etel néni! Ugye nem is­mer? — Nem — mondja egy­szerűen, és várakozón az öregasszony. A lány gondol­kodik, mit is mondjon, keresi a szavakat. — Tetszik tudni, ott a ta­nyán maguknál, meg Pista bá- csiéknál, a fiáéknál voltam... Tudja, az a gyerek. az a men- helyi gyerek, akit örökbe akartak fogadni. Tizenöt éve. Az öregasszony arcán hal­vány rezdülés, aztán szó nél­kül befordul a házba. — Apjuk, hullod-e! Gyere mán! Tudod-e ki van itt? — Aztán visszajön. — Ereztem, hogy eljössz egyszer, nem hiába tartogattam kis kötény- kédet — mondja inkább ma­gának. Az öregember kibotorkál a sötét szobából, kicsit hu­nyorog a világoson. Szó nél­kül csókolják meg egymást. A két öreg nagyon komoly, szótlan, csak a lány moso­lyog, csacsog nagy örömmel, kedvesen, s olyan otthono­san mozog, mintha tegnap ment volna el. Széket hoz a szobából, leülteti az ámuló öregeket, hellyel kínálja a vendéget, a rövidgatyás, rossz szemű szomszédot. — Azt hittem, valami baj van, hogy az orvos jött a kocsival, megijedtem, csak azért szaladtam már át — mentegetőzik a szomszéd. S aztán egyszerre elmondja, hogy ő is dolgozott Pesten, kubikos volt, és úgy ismeri a fővárost, mint a tenye­rét. Pedig analfabéta, se írni, se olvasni nem tud, de Pestet azt kívülről fújja. És amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnt a ke­rítés mögött. Később a szobába men­tek. A levegő nyomott volt. A tárgyak lassan előbújtak a sötétből. Előbb az asz­tal, székek, ágy, a búbos kemence s aztán a képek a falon. Az öregasszony szalonnát hozott be zöldpaprikával és hófehér házikenyérrel. A lányt furdalta, mért hagyták ott a tanyát. — öregek vagyunk, kis­lányom, nem bírja már a lábunk a hosszú utat. A két ember valóban meg­öregedett. Az asszony még kövérebb, a férfi szeme ap­róbb, világosabb. Vonásai szétfolynak, mint papíron a tej. Most is úgy beszél, mint régen. Lassan, megfon­toltan. — Sajnáltam otthagyni a tsz-t. Szerettem volna még eldolgozgatni. Persze nincs minden rendjén ott sem. Mindenki csak azt várja, hogy kapjon — munka nél­kül. — Nem jó ez így — legyint. — Dolgozni kell, s akkor lesz pénz is. Az én kezem alatt tiszták voltak, ragyogtak az állatok, de most ha kimegyek? — megint le­gyint. Tömködi a pipáját. Mozdu­latai gyengék, bizonytalanok. — Az állatokat ugye, tisz­tán kell tartani. Hányszor kiloptam anyjuktól a nagy bontófésűt, azzal fésülgettem \ a Tangó farkát. A lány még világosan cm- \ lékezett a Tangóra. Nagy '■ tarka, jámbor jószág volt. í Sokszor ailáguggolt a mezőn í legeltetés közben, ha meg-; éhezett, s az állat tűrte, hogy \ húzkodja a tőgyét és <* tej \ vastag sugárban csurgóit a \ szájába. Most is érezte a \ friss tej szagát, most is szá- ■ jában volt az íze. — Nehezen váltunk meg \ tőlük is — szólt most az i asszony. Kávé az ajtóhoz • jött, szomorúan nézett be- \ felé. Egyszer később, ami- \ kor kimentem látogatóba a i tsz-be, Kávé az úton meg-: állott, kivált a csordából, oda-: ballagott hozzám. Elhallgat. Csönd van. Csak a nagy falióra ketyeg kimé-\ letlenül. Az asszony kenyér héjat rágcsál. Mindig na­gyon szerette. — Egy csomó gyereket bíz­tak rám a tsz-ben. Aztán: meg a pénztárat. A gyere­keket jobban szerettem. De már egyikkel sem bírnék. Sokáig beszélgettek még a hűs szobában a tsz-ről, az j emberekről, régi időkről. A lány szívesen hallgattam ami­kor gyerekkoráról meséltek. Aztán búcsúzott. Az öregek az utca végéig kisérték és az öregembernek könnyes lett • a szeme a búcsúzásnál. — Ugye eljösz még hoz- '• zánk máskor is? — kérdez-1 ték és sokáig integettek az : autó után. Vonák Kata ; tán azért, hogy jól értesültmek tűnjenek tel. A „jól ártasült- sógre” jó példa a ceglédi eset, ahol az építkezés közben fel­tárt középkori temető csont- maradványai kapcsán a jól ér­tesültek „közel múltbeli gyil­kosságok” rémhistóriáit ter­jesztették ... Amikor az osto­ba szóbeszéd lelepleződik, aligha akad olyan fecsegő, aki szégyellne magát. Én csak hallottam... beszélték ... — fújják a magyarázatot; s eszükbe sem jut. hogy értel­mes ember nem figyel a fecse­gésre, s főként: nem adja to­vább! Hányféle variációját kel1 vé­—zl-------------------— gighall­g atnunk azonos esetnek, míg kihámozzuk az igazságot — mondja a rendőrtiszt. „Sima”, egyszerű baleset, mégis: a húsz szemtanú húsz­féleképp adja elő. Egyik jobban látta, a másikuk job­ban tudja, a harmadik már kiegészíti, a negyedik a ma­ga véleményét mondja tény­ként ... Hát még akkor hány­féle variáció van, amikor nem is tényekről van szó, amikor semmiféle kézzel­fogható alapja nincsen a be­szédnek. pusztán a fecsegés, a kitalálás, a pletyka indí­totta el azt! A fecsegők nem válogató­sak, ha témát keresnek: mindegy, hogy prémiumosz­tásról, kitüntetésről, a ma­gánéletről, most vett autó­ról vagy éppen politikai ..ér­tesülésekről” van szó. Min­den téma lehet, hiszen sem­mi sem köti őket. Sem a tények, sem a — becsület... És éppen azért, mert becs­telen eszközökhöz nyúlnak, érthetetlen és indokolatlan az a' szemérmesség, amely nemegyszer nyugodni hagyja a fecsegőkkel szemben alkal­mazható becsületes eszközö­ket. Igaz, nem kellemes do­log .valaki.szemébe, mondapi, hogy valótlant . állít,, magya­rán szólva — hazudik. sJE>e vajon annak kell-e röstelínie magát, aki megállapítja ezt, vagy annak, aki így cselek­szik? Törvényes lehetőségek vannak a rágalmazók fele­lősségre vonására. Élni kell e lehetőségekkel. A törvé­nyeken alapuló igazságszol­gáltatáson kívül azonban vannak másféle eszközök is: a kollektíva ereje, a becsü­letesség légköre, az igazat mondás kérlelhetetlen meg­követelése, a „fülbesúgók” elhessegetése, a pletykálko- dók leintése, mindaz az esz­köz, amellyel magunk élhe- _ tünk, s amelyekkel mégis — íj alig élünk. í \ Bocsánatos bűnnek irtjuk ezt j--------------------------- a maga­^ tartást, holott nem az. Nem íj olyasmi, amit semmivé tesz íj az ejnye, ejnye, a méltat! an- íj kodó fejcsóválás. A gyomot íj is kapával irtják — ahol fj még nem vegyszerrel —, fej- csóválástól még nem pusz- íj tűit el egyetlen .szál dudva íj sem. A társadalmi magatar- íj tás e szívós gyomnövényei ^ — a példánál maradva igen- íj csak királydinnyének nevez- íj hetjük — is megértek a íj kapára: a velük szembesze- ^ gülő, társadalmi létüket le- ^ hetetlenné tevő magatartás- íj ra. Ehhez azonban az kell, íj hogy elsősorban mindenki íj magával készítsen számadást, ^ van-e mit söpörni a maga íj portája előtt? A cselekvést íj először magunktól kell meg- íj követelni, s csak azután le- íj hét számonkérni másokét. y ^ Először a magunk fülét kell íj eltömni a fecsegők szavai íj előtt, s magunknál elérni azt, íj hogy ne mondjuk: hallot- ^ tad? Beszélik ... íj Nehéz munka az ilyen íj dudvairtás. Mégis: ha a ka- í, pások dereka már sajog, pi- ^ hentetőnek végigfuttatják te- fj kintetüket a már tiszta, gyom- íj mentes sorokon. És a tiszta, íj gyommentes sorok sokaso- íj dása nemcsak a földeken í jelenti a holnapot, hanem a í társadalomban is. y í Mészáros Ottó asszony csalja idősebb, mun­kával elhalmozott férjét. Ad- dig-addig beszelték, míg elju­tott az érintettek fülébe is. Vi- | tátit, veszekedések, majd — j i elköltöztek a városból... A pletyka elindítója vidáman nyugtázta: megszabadult a kankurrenciától, a másik koz­metikustól, a doktor feleségé­től ... Most már pvé az egyet­len kozmetikai szálon a városi­ban ... Itt az önzés diktálta a nem­hogy szocialistának, hanem emberinek sem nevezhető ma­gatartást, de ok mindig van: bosszú, féltékenység, karrie­rizmus, irigység, a jól értesült- ség fitógtatása s így tovább. A fecsegő ember sokszor még okot sem keres, egész egysze­rűen — fecseg. Az ilyen fe­csegők előtt semmi sem szent: a bolhából elefánt lesz, a pletykából a hihetőség ruhá­jába öltöztetett hír, a kitalá­lásból szájról-szájra adott ér­tesülés. Szállóigévé lett Sala­mon Béla kabaré-alakításának egyik mondata: Ha én egyszer kinyitom a számat... Vannak akik túl sűrűn kinyitják a szá­júikat. Akikor is, amikor nincs mondanivalójuk, amikor csak felelőtlenül — fecsegnek. A fecsegő ember: veszedei­----------------------— mes. Egyik m egyei szervünk vezetője el­mondotta : munkatársai két héten keresztül vizsgálták a teljes névvel aláírt tényeket felsorakoztató bejelentést. Egy szó sem volt belőle igaz. A bejelentőt felelősségre von­ták. A védekezés: beszélték az emberek... úgy éreztem, hogy -kötelességem figyelmez­tetni az illetékeseket... A két hét egy pár életét nyugtalaní­totta, találgattak, „kombinál­tak” az emberek, s érezte ma­gát meghurcoltalak az, atki-re a bejelentés személy szerint vonatkozott. Ez esetben. s másokban is, szinte forintok­ban lemérhető, milyen kárt okoznak a felelőtlen emberek. de.lemérhetetlen az. az erköl­csi kár.,; amit a fecsegés, a ,.beszélik” okoz. Az ilyen tulajdonságoknak nincs talaja közéletünkben, mégis, ifcint a gyom, a legki­sebb repedésben is megka­paszkodnak. szélhordta te­nyérnyi homokon is növeke­désnek indulnak. És repedés, szélhordta tenyérnyi homok, még sajnos van, nem is ke­vés ... Nemcsak fecsegő em­ber van, hanem olyanok is, akik meghallgatják a feose- gőt. Nemcsak felelőtlen em­berek vannak, hanem olyanok is, akik kapva-kapnak a plety­kákon, akik megtoldják azo­kat. s úgy adják tovább, pusz­Beszélik az emberek — | hivatása gyakorlása köz­ben sűrűn találkozik e I mondattal riportalanyait I hallgatva, az újságíró. Nem ! ezt mondják az emberek, [ nem ezt és ezt állít- ! ják ezek és ezek, hanem: I beszélik. Furcsa takaró ez j a beszélik: megfér alatta a rossz indulatú pletyka, az önzés sugallta intrika, s a szélsőség — a rágalom! Szemrebbenés nélkül, a ké­------------------------------ telyt egy pillanatra sem feltámaszt­va állítanak olyasmit emberek, amiről nem győződtek meg, amiről ne!m tudnak semmi biz­tosat semmi kézzelfoghatót, tényszerűt, pusztán annyit, hogy: beszélik, S mivel má­sok beszélik, maguk is ezt teszik. Beszélnek, tényéktől, valóságtól függetlenül, meg­vádolnak ártatlanokat, besá­roznak makulátlan becsületű embereket, s ha bizonyítást kémek tőlük, jobb híjján az­zal vágják ki magukat: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél ■.. Nem árt azt firtatni: hon- n é t fúj a szél? Patinás kisvárosunkban be­szélték az emberek, hogy az orvosházaspá-r között nem nagy az egyetértés: a osinos ^&élibáb néíbiii

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom