Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-02 / 180. szám

1SW4. AUGUSZTUS 2. VASÁRNAP PEST MEGYEI cMírlav Romokon nehéz az építés n Tíz hónappal ezelőtt, ta­valy szeptember 8-án, Tápió- süly községre természeti csa­pás szakadt. Olyan vihar volt, amilyenre még a vének sem emlékeznek. Házakat mosott el a Tápió patakból kilépő víz és Bogdán Fló­rián honvéd mentés közben életét vesztette. Kisboldog- asszcny napja volt éppen, s Mária tiszteletére — búcsú a faluban. Egy emberélet és nyolc ház. Nem Skoplje és nem Sziget­köz. A katasztrófa híre nem járta be a világsajtót. De az otthon nélkül maradt csalá­doknak ez is Skoplje és ez is Szigetköz... Vajon hogyan boldogulnak? Cseri István tanácselnökkel meglátogattunk szombaton négy családot. Holecz Pál MÁV-fűtő öreg. dönsölt falú háza közvetlenül a Tápió partján állt. Az elsők között dőlt össze. Most a telken méternyi ma­gas agyagdombon, leendő ház betonalapja és megkezdett téglafala emelkedik. Egy idős ember keramitlapokat ta- licskáz. Ö az após, Kurgyis Gábor, nyugdíjas vasutas. A gazda szolgálatban van. Az öreg mutatja a dom­bot: az volt a régi ház. Most a dombon és méternyi be­tonalapon húsz centivel ma­gasabban lesz a lakás, mint a tavalyi vízszint. Bizonyság rá a szomszéd ház fala: ameddig vízben állt, maliik a vakolat. — Mennyibe került ez a rettenetes alapozás? — Pontosan nem tudom, de vagy húszezer forintba! t— Hogyan bírták pénzzel? — Nehezen. A tanács adott háromezernégyszáz forint se­gélyt. A vasutasszakszervezet kétezret. A többit kölcsön kéregette a vöm. Egy ezrest, két havi nyugdíjamat én is odaádtdm ... Így kezdtünk májusban: ' —' KUptak még valahonnan segítséget? ' — A vasút adott jutányo­sán három vagon betontör­meléket az alaphoz. Ide is szállították. Kilencszázhat- van forintba került. A mun­kában meg a rokonság fo­gott össze. Falat rakni jön­nek a vöm kollegái is. őszre lakható lesz egy szoba ... Két telekkel arrább, a volt Kisköz utca 7. számú ház leomlott falának törme­lékén mászunk be az udvar­ra. Itt állt Csőke Mihály há­za. Az omladékon és beton­alapon. picinyke épület tégla­fala vörösük. Más még nincs, csak a falak. A régi ház romos nyári- konvhájából sovány, fekete asszony lép ki. Bizalmatlanul néz. de a tanácselnök láttán megenyhül a tekintete. — Maguk hogyan boldo­gulnak. — Hát kérem, mi nagyon nehezen .. Minket dupla csa­pás ért. Egyik lányom itt la­kik a szomszéd községben, Tá- piósápon. Nekik is összedűlt a házuk, mindenük odave­szett! . .. Éppen itt voltak ná­lunk a búcsúra ... Hej, de becsavart nekünk a Kisbol- dogasszony!... Mondtam is, többet nem teszem be a lá­bam a templomba ... — Az ura hol dolgozik? — Napszámos. — Kaptak valami segítsé­get? — A tanácstól háromezer­négyszáz forintot. — Máshonnan? — Semmit. — Miből építenek? — Ha az uram hazahoz pár forintot, teszem félre, anyag­ra... — Nem lesz kicsi ez a ház? — Kicsinek kicsi, de úgy tervezzük, építünk majd még hozzá ... Az a fontos, hogy végre tető legyen a fejünk felett... — Most hol laknak? Mutatja hol laknak: az ud­varon, a szomszéd falához Apítve nyitott fészer áll. A régi ház megmentett desz­káiból építették. Alatta ké! öreg ágy, asztal, két kis lóca szerszámok, vásott ajtókere­tek, meg egy nyaláb muhar. A muharból markol is, dob be a malacoknak. Két kis süldő követelőzik az ólban. — Az egyiket a lányomék- nak neveljük — mondja az asszony. — Ez az egész vagyonuk? — Ez, meg a csirkék. Már van!... Tavaly a víz mind el­vitte: huszonöt csirkémet, há­rom libámat, meg négy tyúkot. Két tyúkot itt találtunk meg az udvar végében, megfullad­tak az iszapban ... Ételünk, meg csak annyi maradt, ami a tűzhelyen volt... — A télen hogy lesznek? — Hát. talán még nehezeb­ben, mint a múlt télen ... — Tüzelőjük van? — Nincs. Nincs még egy szem se ... Búcsúzóul meggyborral kí­nál. Holnap jönnek az ismerő­sök a tetőt rakni. Illik őket megvendégelni valamivel: csinált tíz liter meggybort... A vihar után öt család a művelődési házban kapott menedéket. Két család, gye­rekekkel egvütt kilenc ember, most is ott él. Rabi József, a MÄVAG munkása ötödmagával lakik a művelődési ház egyik pará­nyi klubszobájában. A csa­ládfő a héten éjszakás, most éppen alszik, a fullasztó hő­ségben. Alvás közben egy hat éves formájú fiúcska nyúzza, ott hempereg rajta. Egy ki­sebb gyerek járókában fek­szik a földön, sarkával mér­gesen rúgdalja a rácsot. A nagymama a sarokban álló tűzhelyen főzi az ebédet. A gyerekek anyja Pesten van, dolgozik: a Takarító Vállalat alkalmazottja. A szobácska új, fehér par­kettájára gondos kezek rongy­szőnyeget, papírt teregettek: vigyázni kell rá, a művelődési házat is megrongálta a víz, most parfaettáztatták újra, (het- vennégyezer forintba került... Rabiék a Pesti úton építkez­nek majd. A telket már meg­vették, OTP-hitelre... Megyünk át a falun a ta­nácselnökkel. Nézzük a Tá- piót. Szinte száraz. A libák talpát is alig lépi el a viz: magasan áll az iszap. A Tápió- Hajta Vízgazdálkodási Tár­sulathoz tartozik a vidék, holdanként tíz forintot fizet­nek a közös kasszába, belvíz- rendezésre. A társulat most kotortatja majd a Tápiót, meg szabályozzák, bővítik. Mende és Tápiósüly között már dolgo­zik is egy markológép, új ár­kot ás. , Pataknézés közben Holecz Jánosékhoz megyünk, a Sápi úton laknak. Itt mentettek ak­kor a katonák ... Az asszony, meg az idős, be­teg nagymama van otthon. Az asszony álmából ébred a hangra. A Ruggyantaárugyár- ban dolgozik, segédmunkás. A héten éjszakás. Nemrég költöztek be az új házba, ami még be sincs fejezve. A férj Pesten van, a Ganz-MÁVAG portása. — Maguk mennyit keres­nek? — Férjem ezerkettőt, én ezerkettőt, ezerhármat, mikor hogy... — Gyerekek? — Három apró gyerek, meg a nagymama ... — Miből tudtak építeni? — Kérem, mi már koráb­ban építkeztünk, OTP-hitellel. Két éve bent is laktunk, ami­kor jött a víz. A bizottság harmincszázalékos műszaki rongálódást állapított meg, huszonötezer forint értékben, de az egészet újra kellett épí­teni ... Az Állami Biztosító erre a kárra adott háromezer­kétszáz forintot, de még a padlók párnafáját sem enged­ték felszedni, hogy kevesebb legyen a romlás... El is ro­hadt mind az iszapban, ve­hettünk helyette újat... — Segélyt kaptak? — A tanácstól háromezer­négyszáz forintot... — A szakszervezettől? — A férjem százötvenet, én háromszázat!... — Máshonnan? — Én kaptam a munkatár­saimtól ezerötszázat, férjem ezer körül. Gyűjtöttek volna többet is, az emberek segíte­nének, de azt mondják, nem zabad gyűjteni!... Ha valaki nnghal. annak adakoznak ko­szorúra, de egy ilyen szeren­csétlen családnak nem sza­bad ... Ügy éltünk a víz után, mint a koldusok!. .. Egy ru­hánk, egy cipőnk nem maradt, a víz, meg az iszap mind tönkretette!... Meg a bútort is. Mutatja a szekrényt. A fúr- nir nagy foltokban levált. Már csak sejteni lehet, milyen is volt. — Miből építettek? — Abból a kevés pénzből kérem, ami így összejött, meg az Ígéretből!... — Milyen ígéretből? — Az OTP-től kértünk hely­reállítási kölcsönt, amit tör- lesztenénk együtt a többivel. Biztattak bennünket, majd megkapjuk, csak kezd­jük a munkát. Az iparosok hí-’ telbe dolgoztak, most meg csak úgy kapjuk meg a pénzt, ha kötelezzük magunkat, hogy kívülről is bepucoltatjuk a házat!... Hát hogyan? Még belülről sincs kész, lakni sem tudunk!... Az elvégzett mun­kát meg már nem veszik fi­gyelembe: nyolcvan centivel emeltük a falat, ha megint jön a víz, össze ne dőljön az egész! . .. De bár dőlt volna teljesen össze, legalább eltö­rölték volna az adósságot!... Hát hogyan bírjunk három év alatt két házat építeni? Miből? Semmink sincs, csak adósságunk!... Panasz, panasz. Zúdul a gá­tat szakított kesergés, mint tíz hónapja a víz: új életet kezde­ni, de miből? Kínt a ház előtt mutatják a köves utat: három méteres víz állt rajta. Arrább, nem messze egy öreg fűzfától, iszapdomb fehérük ki a magas fűből. Ott halt meg Bogdán Flórián, amikor beúszott az árba, hogy életeket mentsen ... Hazafelé jövet, Tápiósüly és Mende között megtaláljuk a markológépet. Éppen áll, a hosszan kígyózó új árokkal szemben. Négy-öt munkás tesz-vesz körülötte: — Hétvégi karbantartás!...' — mondják. A hatalmas géptől néhány méternyire, munkaruhás fér­fi hasal a villanyoszlop tövé­ben. Arcán kendő, kezében szakajtó kosár és toliseprő: egy elrajzott méhcsaládot igyekszik befogni nagy buzga­lommal ... Tenkcly Miklós Szól a szelei szőlő Meg kell szorítani Fekete József kezét. A tápiószelei Tápiómenti Termelőszövetke­zet idős brigád vezetője hálás mosollyal fogadja az elisme­rést. Azt, amit itt látunk, nem könnyű szavakba önteni. Ha a kép hangulatát vesszük, ak­kor ez a három szó jogos: szépség, reménység, öröm. A Szele és Györgye közötti részen, úgy félúton gyönyörű s.zőlőtelepítvények virulnak. Az egyik harmincholdas táb­lán Rapitox II permetezőgép halad. Nyomában hat ember permetez, fog egy-egy csövet. Átmenetet képez ez a mód­szer a kisüzemi és a nagyüze­mi között. Egyiknél haladó- sabb, a másiknál alaposabb. Nézhet az ember balra, jobbra, tekinthet előre, hátra, mindenképp passzolnak a so­rok. S nemcsak a kör 90-ik, 180-ik és 360-ik fokának, ha­nem a 45-ik, 135-ik, 225-ik és 315-ik fokának is megfelelően. S ami a legmeglepőbb, a két szomszédos tábla sorai is egybevágnak, pe­dig tíz méter széles út a választóvonal. A mérnöki szem öröme ez. Amit a mezőgazdász figyel, az még sokkal szebb ennél. Ha bejárná az egész táblát, úgy találna meg nem eredő tövet, de egyhelyből nézve hiába meresztgeti a szemét. Mintha minden vessző egy tőkéről volna, egyazon élet­erejű, egyforma hajtást nevel. Üdezöld minden levél, nem bántja gombarozsda, szinte csak dísznek látszik a harma­dik permetezés. Na, persze nem az. Hogy tökévé váljon a 98 százalékos eredés, kell ahhoz a gondos, ápoló mun­ka. Ez az olaszrizling tábla. Tavaly ősszel telepítették. Ezenkívül még harminc hold hársle­velűt és harminc hold kö- vidinkát telepítettek az ősszel, tavaly tavasszal pedig har­minc hold hárslevelűt, össze­sen tehát százhúsz hold a fia­tal telepítésű szőlő a termelő­szövetkezetben. Valamennyi szőlő szép, átlagon felül ápolt és fejlett bomövény. Kezeléséhez kell egy külön brigád. Kell. Már tavasszal is kel­lett, meg azután is, de nem volt. Nincs még ma se, de a jövő hónapban lesz. Tudja-e a főmezőgazdász, hogy ezt akarjuk kérdezni tőle Fekete bácsi után mi is, vagy nem tudja? Tény, hogy kérdésün­ket megelőzve mondja. Lehet, hogy Fekete bácsi nem ne­künk mondta először ezt a kí­vánságát, ami nem is annyira az övé, mint inkább a szőlő birtokosaié, azaz a közé. Ha ez a temérdek szőlő egyszer teremni kezd! Ha majd a kifejlett tőkén moso­lyog a fürt, a présekből csu­rog a must.;. akkor a bor majd miben forr, pezseg? Van-e már pince, hordó elég? Jaj dehogy, honnan volna? De lesz majd biztosan, hiszen nem veszhet kárba a termés. Aki akarta a szőlőt, annak a pincét is akarnia kell és most, hogy már a telepítés nem terv, nem képzelet csu­pán, még többen is oda van­nak érte. Lesz, lesz, mert lennie kell. Ez még a jövő gondja, nem úgy, mint a permetezés. Ahhoz, hogy jól teremjen a “tőke, vessző korában kell leg­előbb kedveskedni neki. Ho­gyan azonban, ha még a per­medének sincs edény és a iRapitoxot is ügy kell köl­csönvenni? A szöllösi tsz adta kölcsön a gépet, le a kalappal az önzetlensége előtt, hiszen neki is van permetezni való­ja bőven. Ám a százhúsz hold szőlőt nem lehet kegyelem- kenyéren eltartani. Át kell alakítani a saját gépet, hogy az is megállja a helyét és ég alól, föld alól keríteni kell permetlé edényt. Idejében szóljon, aki ve­szélyt jelez. Értelmes az utó­lagos bíráló szó is, de abban, kevés a haszon. Nos, a szelei szőlő idejében szól, hiszen nincs még vele semmilyen hi­ba. Annyira szép, hogy még nézni is csupa öröm, hátha még szépen felnevelik! Iga­zán kár volt sajnálni eddig is a hozzávalót. Nagymiklós István NEVE SEM VOLT metek bottal verték ki a kezünkből. Nagyokat, a leg­nagyobbakat cipeltük egy kes­keny kitaposott keserves úton, a velőkig hatoló los... los... kiáltása közben. Amikor ki­értünk a bányából, többen is visszanéztünk. Láttam a sze­meken, egyre gondoltunk: ha most levetnénk magunkat in­nen! ... Megoldódott volna minden. De mentünk, rohantunk to­vább. Lassan nem járhat­tunk, futva vánszorogtunk fel a hegyre. Szánalmas futóver­seny volt a miénk. Piszkava­saik versengtek gyufaszálakkal vagy fogvájókkal, — menni, rohanni kellett. A hegytetőn ledobáltuk a terhet és így üresen már nem is volt olyan rossz lefelé szaladni. Szalad­tunk. szaladtunk, hogy más­nap visszahordjuk a hegytető­ről a ‘terméskövet arra a föld­re. amelyik szülte. Akadt olyan nap is, hogy gyeptéglákat vágtunk, utat gyomtalanítottunk, — és új hegyi utat építettünk. Vagy más temérdek hiábavalósá­got. Mégsem volt mindegy, hogy a sok közül melyiket csinál­juk. Éjjelenként attól resz­kettünk, nehogy az építkezés­hez vigyenek, a vadállathoz, aki különösen az idősebbeket verte. Egyik-másik szeren­csétlennek hat-nyolc nap múl­va is éktelenkedett, sajgott a fekete-lila foltja. Nagy-nagy betentömböket hurcoltattak velünk és ha esett az eső, fel­áztatta a súlyos sárga agya­got. lábunk alól csúszott ki a föld — akkor is, mindig sza­ladnunk kellett. Reggelenként hosszan áll­tunk, amíg megszámoltak ben­nünket és utána szétosztották a foglyokat: melyik csoport, melyik capoval, melyik mun­katerületre megy. Már a szá­molás előtt jóval megkezdő­dött a tolongás. Mindenki szá- mítgatta, hová álljon, honnan szokták a csoportot a szőkéhez küldeni. A szőkéhez, akinek sem ak­kor nem volt és azóta sincs neve. Csak emléke. Capo volt, csakúgy, mint társa, aki az építkezésnél verekedett, capo volt, mint az a szép asszony, aki fényes lakkcsizmában járt és fekete klott köpenybe bújt, — éjszakánként a németek jártak hozzá... és capo volt, csakúgy, mint az az apagyil­kos, aki úgy vigyázott ránk, hogy néha el-elkapott ben­nünket és majd a végsőkig fojtogatott... A szőke kiabált velünk —, amíg németek voltak a közel­ben. Azután egész nap meg sem szólalt. Hagyta, hogy ül­jünk munka közben, s ha né­ha amikor mégis beszélt gyen­ge német tudásával — mintha mi is jobbak lettünk volna tőle. Talán ő sem hitt abban, amivel biztatott: közülünk so­kan kivárják majd a végét... Ellenőrizni csak egyszer egy nap ellenőrzött: ebédosztás­kor. Milyen haragra gerjedt, ha az osztó kanala véletlenül eltévedt, nem egyforma mély­re merült, hogy sűrű is jusson mindenkinek. Amikor 5 ellenőrzött valamennyi füle- vesben húsfoszlányok úsztak és a kondér aljában semmi sem maradt. Egyszer valamennyiün­ket sorba állítottak. Még nem tudtuk miért. Éreztük, hogy valami rendkívüli tör­tént. A németejt még veszet­te bbül futkároztak, a capok- kal is kiabáltak. Déltől sö­tétedésig számoltak bennün­ket. Üvöltöttek: tizedelés lesz a vége. Innen sejtettük, hogy valalki megkísérelte a szinte lehetetlent. Másnap újra sor­ban álltunk. Minden tizediket kiszedték. Milyen tolongás tá­madt. Mindenki pánikba esett: legalább ne így kelljen meg­halni. Helyezkedtek, mintha kiszámíthatták volna, ki lesz a tizedik. így tartott órákig. Azután megunták a németek. Talán valami jeladásra mesz- sze távolból elővezettek egy fiatal embert, összekötözve, lökdösték erre és arra — egészen a „fal"-ig. Mintha nem akart volna végetérni a fegyverropogás ... a németek mint mindig, ala­pos ír unkát végeztek — értet­tük mi már: innen nem szök­het meg senki. Közelünkben állt a szőke capo. Ha akkor észreveszi őt valamelyik né­met isten — többé nem bíz­nak rá csoportot, inkább bár­melyik más apagyilkosra, vagy tolvajra — a lengyel újság­íróra soha. De nem figyeltek rá, nem vették észre villámló szemét, vértelen ajkát, össze­szorított öklét __ A zóta sokszor jutott eszem­be, vajon él-e? Ir-e újságpt Varsóban? Mi lett a sora? Saj­nálom, hogy nem kereshetem, nem láthatom, mert keveset — csak annyit tudok róla: élt,. És a nagy embertelen­ségben, a nekivadult világban névtelenül is ember, igazán ember maradt. Sági Ágnes Soha nem kérdeztük a ne­vét. Talán nemis volt neki. Számként élt közöttünk, mint mi valahányan. Mit jelenthe­tett volna ott a név: János, István, Péter... Egyik épp úgy nem számított semmit, mint a másik. S azt, hogy valaha is szükségünk lenne egymás nevére, — komolyan nem gondolhattunk ilyenre. Több ezer nevet megjegyezni amúgy sem lehetett volna. Így történt, hogy Krakkó mellett, Plasovban soha nem kérdeztük: hogy hívják őt. Csak tüskeként kibújó szőke hajára, csendes és oly ritka mosolyára emlékszünk. Arra, hogy nagyon messze az ott­hontól akadt valaki, aki... Fogoly volt ő is. Politikai. í Azt mondta, nem csinált sem- i mi különöset. Üjságot írt Var- | sóban, és nem szerette a né- : met fasisztákat. Csíkos ruhá- ; ba bújtatták, mellére szá- i mot írtak, karikát festettek i össze-vissza csüngő kabátjá- i ra: így különböztették meg : a politikaiakat tőlünk. Lebo- i rotválták a haját, középen a i serkedő hajón még egy „ös- i vénvt” nyírtak, — hogy fel- i tűnőbb legyen — ne szökhes- ; sen senki. Vigyázni kellett a foglyok- \ ra. Nem volt elég a drótkerí- ; tés. a tengernyi uqrásrakész : tarkaskutya, a német katonák. in millió kapu az őrségével... \ Dolgoztunk. Itt legalább dol- \ gozhattunk és nem volt kre- i matórium. Hordtuk a bányá­ból a frissen fejt köveket. Só- váran néztük a kisebbeket, amelyeket soha tel nem emel- - hettünk, ráért a kísérő né-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom