Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-13 / 189. szám

PEST HEGYEI K^íirlap 1964. AUGUSZTUS 13, CSÜTÖRTÖK Társadalmi szükségszerűség Vízpart Terítsük ki kártyáinkat! Munkatársunk beszélgetése Rejtő Jenővel Az ÜZ6(nÍ dolgozókká 1 foly­ik tatott kötetlen, baráti, nyűt £ és őszinte beszélgetések, a ^ termelési tanácskozások ta- 4 pasztalatai meggyőzően bizo- ^ nyitják, hogy mindazokon a 4 helyeken, ahol az üzemi de- 4 mokrácia jól érvényesül, 4 rendkívül pozitív hatást gya- ^ kőről az egész termelés me- 4/ ne téré, a dolgozók hangula- 4 tára. y 4f Mondjuk meg mindjárt 4 nyütan, hogy szép számmal' | akadnak munkások, mémö- 4 kök, technikusok akik az üze- 4 mi demokráciáról szólva ke- ^ serűen legyintenek, mondván, ^ „nem sok szavunk van az ^ üzemben, javaslatainkra bólo- ^ gatnak, de nem szívlelik meg, J aki pedig éppen az ügy érde- ^ kében bírálja az üzemvezetést, ^ annak visszaütnek „finoman”, 4 vagyis egy-két hónap múlva 4 valami ürügyet keresve, tör- 4 lesztenek”. Ezeken a helye­M unka társunk felkereste Rejtő Jenőt, a nagy Howard P-t, hogy ínyilatfcozzcn a pesti időjárásról, valamint filmre és színpadra ítélt regényei sor­sáról. A mester éppen du- rá kozott Szent Péterrel, a marokkói polgármesterrel, a sidi bel abíbesi szakáccsal és egy disztdngvált hölggyel, akit a totoruki helyőrség bakái csak Aliznék szólítanak. — Úgyis rossz lapjaim van­nak — állt fel megkönnyeb­bülten és jellegzetes pesti já­rásával róni kezdte a macs­kaköves felhőket. — Kérdez­zen! — A meteorológiai intézet és a Fővárosi Közömbösség- szervező Hivatal szerint az ön regényei . . . — Ezeket az urakat nem ismerem, de nem hiszem, hogy árthatnának nekem és a re­gényeimnek. Most én vágtam a szavába: — Melyikeknek? Az író türelmetlenül a bel­ső zsebébe nyúlt és elővett egy ólmosbotot: — Ha még- egyszer közbevág, én fej bevá­gom. — De egyelőre még csak a hátamra ütött, mintha a mai fatányéros cigányútra tévedt volna. Kedélyesén há­pogtam és elhallgattam. — Miért hallgat? Miért nem kérdez? Űjfent kérdeztem: — Mit szól a légiójához, amely már nemcsak a könyvpiacon, ha­nem a budapesti szabadtéri színpadon is láthatatlan? — Mondják, hogy egy-két színházi ember pártfogásba vette a regényt, és valami olyasfélét csinált belőle, mint az Ember tragédiájából. Csak egy kicsit több benne a siva­tag, meg laz előkelőség. — Talán részletesebben ... heh ehe, jajajaja ... — Mondtam, ugye, hogy ne Vágjon a szavamba, most az­tán pofákat vághat szomorú­ságában. Ebben a pillanatban egy humuszos arab lány lépett közénk és valamit súgott a szerkesztő úrnak. P. H. sze­mérmesen elpirult, és elnézé­semet kérte, míg egy kicsit összekötözi a kezemet. Meg­tette. Ezután már nem tud­tam írni, de az nem számított. — Na, most már beszélhe­tünk. Uram, terítsük ki a kár­tyáinkat! önt a Közömbös­ségszervező Hivatal küldte ide, hogy kikémlelje, mi a véleményem arról, hogy Ma­gyarországon nyáron felfüg­gesztik a jégellátást és a kul- túrforradalmat. Itt elővette gyémántberaká- sos cigarettatárcáját, amelyen messziről látszott a D. G. (dél-sziir tevékereskedő) mo­nogramja. Megkínált, mir^ én köszöntem, nem kértem, mert hogy nem is tudtam megfogni a szivarka boldo­gabbik végét. — Egyszóval, kár volt idejönni, azt hiszem, a minisztérium, meg a szer­zői jogvédő iroda, valamint a Tömegigény Kiszerelő Vál­lalat közelebb esett volna. De ha már itt van, ne csak ci­garettázzunk, igyunk is. — És felhajtott egy fél hordó por­tóit. Közben beborult, esni kez­dett és Szent Péter nagyít ásított. — Kártyázunk, vagy inter­júvolunk — kiáltotta oda Je­nőnek, mire a szerző kipende­rített a mennyből, finoman, de annál közérthetőbben tud­tomra adva: az interjú vége felé közeledik ... Krajczár Imre ken egyik-másik vezető nem érti az üzemi demokrácia lé­nyegét. Az üzem dolgozóival nem azért szükséges tanácskozni, nem azért kell őket bevonni a vezetésbe, mert ez „ildomos”, mert arról számot kell adni a párt- és szakszervezeti szer­veknek, s legalább formailag „eleget kell tenni” a törvé­nyes előírásoknak, hanem azért, mert a mi viszonyaink !között ez társadalmi szükség- szerűség. Miről van szó? Arról, hogy a szocialista termelési viszo­Ragyogó Parlament Parlamentünkben, az ország házában bármikor, bárhol, még a legeldugottabb szöglet­ben is, minden rézkilincs, réz­hamutartó — pedig, mennyi van belőle — sárgaréz sző­nyegszorító rúd, aranyozott szobor, egyszóval minden ra­gyog. Még a lakásának tiszta­ságára kínosan kényes házi­asszonyt is e sárga irigység emésztené, ha látná, hogy a cirádás bronzveretekben nem­hogy a pók, de még a por sem talál szállást. Pedig ami igaz, az igaz, valóban az ország, legnagyobb házát kell tisztán tartani. Mert a Parlamentnek mintegy 300 helyisége van, köztük — s ez is egynek szá­mít — a kupolaterem, amely 36 méter átmérőjű, magassá­ga belül 27 méter, s 17 méter magasságban találhatók az ötméteres ablakok. Vagy ott van a két ülésterem. Mind­egyik 17 méter magas, 25,6 méter hosszú, 23,4 méter szé­les. Mi mindent kell mosni, takarítani, tisztán tartani? Csak egy-két példát, 3194 ab­lakot, 90 szélfogó ajtót, 27 lépcsőházat, a kupolateremben 32, a társalgóban 64 szobrot, 9800 négyzetméter szőnyeget, cca 20 000 négyzetméter par­kettát, amely nincs bevonva különböző lakkokkal. Mind­ezt kik végzik? Huszonöt ta­karítónő és 16 férfi takarító., reggel. 6 órától délután 2 óráig. Nyáron adódik a leg­több munka, ilyenkor szerve­zik meg a nagytakarítást. Igaz, kitűnő gépekkel ren­delkeznek, vagy 60 porszívó­val dolgoznak, köztük két olyan nagy' teljesítményűvel, amilyen másutt az országban nincs. De kell is a plüssfüg- gönyök portalanításához. S mennyi takarítószert fo­gyasztanak? Évente például 63 kiló szódát, 208 kiló trisót, 324 kiló vímet, 50—55 liter szidott, 765 dekakvadrát zer- gebört, 19 kiló flanellt, össze­sen 30 000—35 000 forint érté­kű takarítószert. De azért a gondnokságon is elhangzik, ami az üléstermekben — a felszólítás a takarítókhoz ad- resszálva: — Takarékoskod­junk az anyaggal! nyok létrejötte lehetővé és szükségessé is teszi a munkás- osztály, s a dolgozók különbö­ző rétegeinek és csoportjainak bevonását a szocialista tulaj­donban levő gyárak, üzemek vezetésébe, a termelés irányí­tásába, annak ellenőrzésébe. Hiszen a szocialista üzemve­zetés vezérlő elve, a demokra­tikus centralizmus érvénye­sülése azt jelenti, hogy az egyszemélyi felelős vezető döntését és utasításait a dol­gozókkal való érdemi tanács­kozás kell, hogy megelőzze és megalapozza. Rendszerünk megkülönböz­tető vonása a szocialista de­mokratizmus, amely lehetővé teszi, hogy kibontakozzék a dolgozóik tömegeinek öntevé­kenysége, szervezőkészsége, lelkesedése és találékonysága a társadalom érdekében, gz anyagi javak tömegének nö­veléséért, minőségének javí­tásáért, költségének csökken­téséért. S ez az öntevékeny­ség a munkához való szocia­lista viszony kialakulásából, a végzett munka szeretetéből táplálkozik. Ezt a folyamatot csak úgy tudjuk elősegíteni, ha a dolgozó ember számára lehe­tővé tesszük, hogy megismer­je a saját tevékenységének üzemi, népgazdasági összefüg­géseit, s azt, hogy minél hoz­záértőbben, érdemben tudjon beleszólni az üzem életébe- Nálunk ennek minden lénye­ges szervezeti formája adva van — termelési tanácskozá­sok, szakszervezetek, üzemi tanácsok stb. révén — s még­is, egyes helyeken azt tapasz­talni, hogy működésük eléggé formális, hogy a munkások értékes javaslatai elsikkad­nak és emiatt ezeken a he­lyeken a társadalmi aktivitás nemhogy kibontakozna, ha­nem inkább alábbhagy, kö­zönybe fullad. Egyetlen üzemi vezető sem állíthatja, hogy nincs miről tanácskoznia a dolgozókkal. De azt állíthatja — mi esküd­ni mernénk rá —, hogy nép­gazdaságunk kulcskérdését utasításokkal, az üzemi dol­gozók aktív támogatása, ja­vaslatai, kezdeményezései nélkül lehetetlen megolda­nunk. Mi ez a kulcskérdés? A munka termelékenységé­nek emelése. Miért égető ez számunkra? örvendetes dolog, hogy népgazdaságunk általá­ban egészségesen fejlődik. A második ötéves terv mennyi­ségi előirányzatait teljesítjük, sőt 1964. első félévében pél­dául az iparban 2 százalékkal túlteljesítettük a tervet. Nem hallgatható el azonban, hogy a termelékenységi előirány­zatot — azt ti., hogy a terme­lésemelkedés kétharmadát a termelékenység emelésével és csak egyharmadát létszám- emeléssel teljesítsük — a terv­időszak alatt ez idáig nem si­került teljesíteni. Pedig ettől függ a felhalmozás és a fo­gyasztás aránya, vagyis: a népgazdaság fejlesztésének és az életszínvonal emelésének üteme. Ismeretes, hogy a termelé­kenység gyors ütemű emelésé­nek alapja a modern techni­ka széles körű alkalmazása. Ennek megfelelően az üzemek sok modern gépet, felszerelést kaptak. Teherbíróképességünk a beruházásban azonban kor­látozott. Ezért különösen idő­szerű most a meglevő lehető­ségek, tartalékok feltárása és felhasználása. S ez a dolgozók aktív közreműködése nélkül elképzelhetetlen. Alkotó kez­deményezésük, javaslataik a munka jobb megszervezésére, a gépek, berendezések jobb kihasználására, a fejlett mun­kamódszerek tömeges beveze­tésére — mind egy-egy lánc­szem a kulcskérdés megol­dására, a munka termelékeny­ségének emelésére. Az üzemi demokrácia érvé­nyesülésének elősegítése — a szocialista üzemvezetés egyik fontos alapfeltétele. Tóth József Lacika olvas A műhely ajtajában hat-nyolc fős csoportosulás. Közepén ap­rócska fiú áll. Szőke haja csapzottan hull a szemébe, ar­cáról parányi gyöngyökben pe­reg le az izzadtság. Félénken néz végig a körülötte állókon, majd lassan lereszti a kezében tartott újságot. — Csak bátran, olvassál, — ' bíztatják. És ő olvas. Először csak a vastagbetüs címeket, de azután már a szöveges részekbe is be­lekezd. Azt kérdezhetik: az is vala­mi, ha egy fiú újságot olvas? Igen, bizony az, mert ez a kis piszeorrú fiú csupán egy hó­napja hagyta el az óvodát és szeptemberben megy az első osztályba. — És írni tudsz-e. — Igen, tudok. Már gömbölyíti is az újság szélére a nevet: CSATÁRI LÁSZLÓ. Igaz, hogy a nagy és a kis betűk még kevered­nek az írásában, de hiszen még csak most megy majd is­kolába. Még egy meglepetéssel szol­gál Lacika: már számolni is tud, százig. Ki tudja már tölte­ni — a lottószelvényt . . . Minderre második osztályos bátyja, Jancsi tanította meg — társadalmi munkában . . , Lacika szorgalmas és érdek­lődő kisfiú. Amikor csak tehe­ti, mindig olvas. És ahogy az ö koráihoz illik, főként a mesé­ket szereti. Amikor elváltunk, megígérte, ha írok róla az újságba, 3 kis cikket majd — maga olvassa fel óvodás pajtásainak. Nyíri Sándor — Erkölcsi bizonyítványt ad ki a francia ifjúsági és sportügyi minisztérium az autóstoppal utazó fiatalok­nak. Mindezt azért, hogy na­gyobb bizalommal legyenek irántuk az autósok. Majorban embernek saját háza, mégis­csak más az — biztatja magát az asszony. G ödényék azt mondják, hogy jöjjenek majd ide a helyükbe mások, akik jobban rá vannak szorulva a tsz-lakásra, akik ugyanúgy semmivel kezdenek, mint ök, négy évvel ezelőtt. — Nem igy nézett ám ki akkor ez se — mutat az asszony a halványkékre fes­tett mennyezetre. — Én festettem, én me­szeltem. Akkor is megszól­tak. „No de felvág ez a lajosi asszony, ennek már nem jó, úgy, ahogy van.” Aztán nem lett jó az it­tenieknek sem. Megtetszett nekik is a szép, takaros konyha, szoba. Volt ahová a lajosi asszonyt hívták el, fes­se be nekik olyan szépre, mint az övé. És a lajosi asszony ment örömmel. Örült, hogy most már azoknak sem jó, úgy, ahogy nagy­anyáiknak jó volt. Aztán ál­latokat vett, kisólak kerül­tek az ajtóval szemközt, az udvar másik oldalára. Hízót nevel, kacsát töm, tehenet fej, nyulat és csirkét sza­jöttek, bevándoroltak ide; szerencsét próbálni. És ta­láltak. — Jobban fizet itt a tsz — mondja az asszony. Itt zetoros az uram, tavaly én is dolgoztam a tsz-ben, az idén is vállaltam kukori­cát, de most ősszel itthon maradok, most megy a ki­sebbik fiam iskolába. A konyha levegője kelle­mes, hús. Minden ragyog a tisztaságtól. Három-négy légy­fogó lóg a falon. A szobá­ban egy-két régi bútor la­pul még az új, modern bú­tor között. Mind négy év alatt. — Autót is néztünk már Pesten, de mégis inkább házat veszünk majd. Tudja vannak — komorodik el az asszony arca — olyanok is, ha valakinek több van, job­ban megy, akkor mindjárt szájukra veszik. Rólunk is járt a pletyka. „No, de jól megy már ezeknek is, au­tót akarnak, meghogy jó dolgukban már nem tud­ják, mit vegyenek! Pedig én sohasem nézem, kinek mi fő a fazekában. Elvették a kedvem az autótól. Meg aztán a ház jobban kell. Legyen az \ a z asszonyok a küszöbön í A ülnek, kettő az ajtó- í ban áll. Csillagszemű ki- ! esi gyerekek csimpaszkod- } nak a szoknyájukba. Az asz- ; szonyok néha átkiáltanak í egymáshoz. ! — Kész-e már az ebéd? '.Jön haza az urad? Hozza a ; motort is ? ! A régi majorépület ála- j csony, kívül kopott, rende- ! zetlen, mállik a fala. Egy- ! kori cselédélet emlékét idézi. \ A két hosszú majorépület ! szerényen húzódik meg a ; gyáli termelőszövetkezet mö- í gött. De ajtóin kihívóan lo- í bognak az élénk, színes kar- j tonfüggönyök: lépjetek be, I nézzetek szét bent is. ; Gödény Józsefné, barna bő- í rű, sima arcú asszony. Tisz- j ta szoknyában, vasalt blúz- ; ban áll a tűzhely előtt, a ; fejtett bablevest kóstolja, megpuhult-e már a bab. í — Utána még sütök to- ! jást. Zöldpaprikával, az uram ; inkább leveses, nem nagyon ; bánja a második fogást, csak \ sok leves legyen. Maradt még • tegnapról egy kis sárgadiny- í nye is. ! Gödény ék Lajosmizséről jöt- í tek Gyálra, négy évvel ez- : előtt. Először csak látoga- ! tóba, rokonokhoz, s aztán ; végleg ittragadtak. S még ' hat család követte őket. El­Ű rózsaszín-ben látta a vilá­got, én az ő orrát. — A Láthatatlan légiót egyébként én sem láttam, pe­dig úgy meresztettem a sze­memet, hogy vis-zeret kapott tőle a sorhajó hadnagy. Innen jó is a kilátás-, nézze csak — és majdnem kilökött az abla­kon, ahonnan éppen oda le­het látni a Bartók színpadra, ahol Strudl úr szabadra állí­totta a taxamétert. — Ez a menetelés egészen borzalmas — mondta tömö­ren —, én csak a közönség­ben gyönyörködöm, jenkit se látok a nézőtéren, akit kiver­tünk volna a tangeri kocsmá­ból, de valamennyien úgy tap­solnak ennek a sületlenség­nek, mintha a számumot meg a Golf-áramot akarnák elker­; getni vele. A színpadon' nem számum i jelent meg, hanem bevihar- zott az ezerhuszonkét nevű amazon, hogy mindenkit fel­bosszantson, névre, felekezet- re és helyárakra való tekin­tet nélkül. És utána a mikro­fon elé lépett Brubrubru bra Nagi, akit Nagy Borbálának I hívtak, amikor Kelébián meg­látta a napvilágot, anno na­gyon régen, még mielőtt a szülei kivándoroltak volna Zanzi bárba. — Látja, ez igen! Ez egy svun-g! De minek ebben a da­rabban? Nem jobb lenne ide egy kalózhajó, meg az Egyenlítő? — A légió tulajdon és vol­taképpen mint olyan, most már hogy úgy mondjam ma­gam is ... Az álmosbot megkereste a fejemen a legérzékenyebb pontot, s egy szempillantás alatt telephelyet cserélt há­rom zápfogam. Ezután befog­tam a szám, s ha kérdezni akartam, felírtam egy papír­ra. (Persze, ehhez az kellett volna, hogy feloldozza a ke­zemet, de erre nem került sor.) — Tehát azt akarja kér­dezni, hogy én, mint fő szer­ző és originál autor, mit szó­lok az egészhez? A felhőre hulló fogaim le­kopogták: eltalálta a kérdést. — A darabon meglátszik egyik hősöm, Kratochvil kár­pitos keze nyoma. Neki pe­dig egészen más a felfogása az irodalomról, mint nekem. Én azt akarom, hogy a közönség elmésen szórakozzon, Kra­tochvil kárpitos pedig azt tartja, hogy a legszórakozta- tóbb látvány a világon az átejtett közönség. Meg az át­ejtett kultúrpolitika, ö kü­lönben is nem az az ember, aki akkor is ki tudná fizetni a gyerektartási költségeit, ha Magyarországon a Csárdáski­rálynőt játszanék. Tovább kérdeztem magam­ban: mit szól Rejtő úr, hogy a neve is ott van az ajtófél­fán, mintha valami köze len­ne... Ő eltalálta, mire gondolok: — Az csak ártatlan félreér­tés, majdnem véletlen. Nem kell tőle jobban meghatódni, mint azoktól a bizonyos fil­mektől, ahol szintén ... Érti, uram, ugye? Persze, hogy értem uram. porit. És dolgozott a tsz-ben. A többiek ebben is követ­ték. Ű meg örül, hogy tanít­hatta a többieket, az életre — a jobb életre. Megmu­tatta azoknak is az utat, ami az autó-, vagy a házvásár­láshoz vezet. Dicsekedve kísér végig a majoron. Nézzek be min­denhová — biztat. Min­denütt tisztaság, új búto­rok, mosógép, rádió, lemez­játszó — a majorban. — Ezek is lajosiak — ve­zet be Purgyik Ambrusék- hoz. toppén ebédelnek. Aztán th lepihennek majd egy kicsit a hűvös szobában, ök tehenészek, hajnali három órakor kelnek, így ebéd után szoktak egy keveset aludni. Az idős és fiatal Vesztegh- családhoz is bekísér, szorgal­mas emberek ők is — mond­ja. Csak egy ajtón nem en­ged be. — Jaj, azt ne nézze meg. Náluk még nincs minden rendben. De majd eligazít­juk valahogy az ő útjukat is. Már ilyen is van. A több­ség azon van, hogy „annak.” az egynek is eligazítsák az útját, a sorsát. Most még azt keresik — hogyan ... Vonák Kata

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom