Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-12 / 188. szám

PtSI IHtO JEI <í/(írtap 1964. AUGUSZTUS 12. SZERDA „Olyan anyagiasak vagyunk ff INcmreg egy sajtóankéton tanácsolta egy munkás e so­rok írójának: „Ne írjanak annyit autóról, higgyék el, ez csak bosszantja a tisztes­ségesen dolgozó embereket. Ne táplálják maguk is azt a rossz szellemet, amely elég baj, hogy megvan nálunk. Már úgyis olyan anyagia­sak vagyunk ...” A három pontot a mondat végére nem én tettem, hanem a felszólaló: egy sokat kifejező kézlegyintéssel, mintegy azt mondván: mint a kapitalis­ták. A közelmúltban Budapes­ten járt egy nagy nyugati lap munkatársa. Amikor meglátogatott, épp íróaszta­lomon volt egy hazájabeli újság, s benne egy „szenzá­ciós” leleplező cikk egy magasrangú közhivatalnok­ról. Ezt a közembert egy nagy konszern lefizette, hogy egy zsíros állami megrendelést neki juttasson, ez állt az újságban. Mutatom a cikket a kollégának, gondoltam, szegény, most majd zavar­ba jön. Ö ugyan nem. A vi­lág legtermészetesebb hang­ján felelte: „Hja, most ál­lamtitkár, most kell meg­gazdagodnia, ha eddig még nem gazdagodott meg.’’ És aztán szép sorjában elmond­ta, hogy az az újság egy másik tőkeérdekeltség orgá­numa, s mert ez a pénz­csoport az állami megren­delésben hoppon maradt, most dühös. Ezért a lelep­lező cikk. Az az újságíró pedig, aki írta, minden va­lószínűség szerint megveszte­getett néhány alacsonyabb beosztású tisztviselőt, hogy szállítsanak bizonyítékokat a leleplezéshez. Mert hogy meg­vesztegetés lesz , ha verseny- tárgyalás és állami megren­delés lesz, ez előre látható, bizonyosra vehető. Megvesztegetett államtitkár, megvesztegetett újságíró, meg­vesztegetett titkárok, haragvő konkurrens, becsületbe gá­zoló újságcikk — ugye, mi­lyen távoli ez a világ. És ami nekem a leginkább sze­membe ötlött, hogy nyugati kollégám szenvtelenül, fel- indultság nélkül, pusztán re­gisztrálta a tényeket. Sum- mázata pedig valami olyas­mi volt: amit pénzért tesz­nek, az teljesen érthető, el nem ítélhető. Ez hamisítat­lan kapitalista szemlélet. Azt jelentene ez, hogy kéz­legyintéssel kell elintézni azokat az aggályokat, ame­lyek minálunk jó szándék­ból fellelhetők, és valóságos tartalommal — ám téves végkicsengéssel — szóvá tesz­nek bizonyos visszásságokat? Nem, nem szabad. Hiszen az eszmei offenzíva fő értelme mindenképpen az, hogy ál­talánossá tegyük a szocialista öntudatot és erkölcsöt, s az is ideológiai harc kérdése, hogy bizonyos, nyomokban fellelhető tüneteket ne bé­lyegezzenek kapitalistáknak, ha azok nem kapitalista tünetek, legfeljebb maradvá­nyok. Ezt, hogy maradvá­nyok, azért is hangsúlyozni keli, mert egyesek mint va­lami új jelenséget róják fel az anyagiasságot, holott leg­feljebb még nem pusztult ki. Talán nem szükségtelen elő­ször is az alapvető, mélyreha­tó elvi különbségre felhívni a figyelmet. Ez pedig az, hogy a szerzési vágy a kapitaliz­musban meghatározott jelleg­gel a termelési eszközök ma­gántulajdonában, tehát a munka nélkül — azaz mások munkájából — szerzett jöve­delemben, vagyis a kizsákmá­nyolásban fejeződik ki. Vé­letlenül, egyes eseteikben, a népköztársaság törvényei el­lem vétve, minálunk is ideig- óráig létezhet valami üzér­kedő banda, fel nem fedezett feketézés stb. De hogy ez tár­sadalmi méretű volna, ezt sen­ki sem állíthatja komolyan. A lényeg tehát az, hogy miná­lunk bármennyit keres is va­laki, jövedelmén nem alapít­hat gyárat, bankot, azaz nem válhat kapitalistává. Lehet, hogy iskolásnak hat ez a magyarázat, de nem fe­lesleges azért, mert egyes var­jak azt károgják, hogy az. ami nálunk van, a kapitalizmus restaurációja. Ezt, persze, •csak az hiheti el, aki — alap­fokú ismereteknek is híján van. Mi az valójában, amit anyagiasságnak neveznek, il­letve am i t Ds»s zeté vesztenek vele? Azt a jó és helyes tö- rekvést is az anyagiasság ska­tulyájába teszik bele, amelyik jobb és több munkával kíván nagyobb keresethez, magának és családjának jobb megél­hetéshez jutni. Ez aztán ép­penséggel nemhogy üldözen­dő. hanem ma,gyón is üdvöz­lendő jelenség: a szocialista öntudat jelenlétének bizony­sága. Feltétlen helyes törek­vés állami és vállalati szinten az anyagi érdekeltség elvének mind jobb érvényesítése, mert a. közvetlen érdekeltség a szocializmus építésének nélkülözhetetlen hajtó ereje. Míg tehát a műnk átlón meg­gazdagodás vágya kapitalista i tendencia, a jobb munkával ! jobb boldogulás szocialista ! tendencia. Alkotmányunkat i sértenék meg, ha ezt elfeled­nénk. A kommunisták kezdettől azt hirdették: a szocializmus­tól csak annak kell tartania, aki polgári életformán és sza­badságon mások kizsákmá­nyolásának a szabadságát ér­ti. Ezt a szabadságot a szocia­lizmus valóban nem ismeri el. Csakhogy a polgári életfor-, ma mint jelszó általában nem, ezt állította előtérbe, hanem a kényelmet, az összkomfortos lakást, a papucsot, a fürdőká­dat és hasonlókat. A kommu­nisták leleplezték, hogy a fel­soroltakhoz azért tapadt jel­zőként a polgári, mert jórészt a polgárság sajátja, pedig el­vileg nincs köze a kizsákmá­nyoláshoz. Azt mondtuk: ép­pen a termelőeszközök magán- tulajdona akadályozza meg, hogy ezek a személyi tulajdo­nok, mint például a szép la­kás, s ha úgy tetszik, az autó, általánossá legyenek, a dolgo­zó emberek osztályrésze le­gyen. Most pedig, nem is húsz évvel a felszabadulás és alig másfél évtizeddel a munkás­hatalom kivívása után, ne tud­nánk mit kezdeni egy olyan jelenséggel, amelynek eljöve­telét előre láttuk, s amelynek bekövetkeztéért voltaképpen dolgoztunk és harcoltunk? A szocializmus legfőbb vonzó­erejéről mondanánk le, a szo­cializmus nem is lenne szocia­lizmus, ha az anyagi ösztön­zőket félretennénk. Természe­tesen nagyon kell vigyázni ar­ra, hogy az anyagi ösztönzők sehol se szerepeljenek kizá­rólagosan, hanem mindenütt járjanak szervesen együtt a tudatbeli ösztönzők erősödé­sével. Egyébként nem is me­het másképpen. i ^ ig) ázni természete­sen arra is, hogy az önzésnek, a haszonlesésnek, a mindent csak prémiumért vállalásnak, a szűk kapacitás teremtette helyzettel való visszaélésnek és még sok más undorító je­lenségnek a fellépte ellen kö­vetkezetes harc folyjék, és se­hol se mehessen jobban az ügyeskedő parazitáknak és a dörgölődzőknek, a konjunktú- ralovagoknak és a stréberek­nek, mint a jó szándékú, tisz­ta lelkiismeretű, a tudásukat rendszeresen továbbfejlesztő, szorgalmas, dolgozó emberek­nek. Aki pedig anyagiassággal vádol minket, az vagy nem lát tisztán, vagy szántszán­dékkal ködösít, hogy zavart keltsen. Semmi okunk sincs restellkedni amiatt, sőt mi máson mérbetoők érzékenyeb­ben munkánk gyümölcsét, hogy a dolgozó emberek job­ban táplálkoznak, ruházkod- nak, Iáiknak, bútort, televíziót. vásárolnak, külföldre is jár­nak üdülni stb., stb. Ez nem holmi falra festett ördög „a kapitalizmus restaurációjáról”, hanem reális tény a szocia­lizmus felépüléséről. Szántó Jenő Magyar hetek külföldön A manchesteri Louis és az osztrák Gerngross áruházban rendezett magyar hetek nagy sikere, más országokban is felkeltette az érdeklődést. Több nagy európai, sőt, afri­kai áruház is felkérte a Ma­gyar Kereskedelmi Kamarát, hogy náluk is mutassa be a népszerű magyar termékeket, ételeket, italokat. A londoni Selfridges áru­ház Oxford Street-i épületé­ben szeptember 14 és 16 kö­zött 600 négyzetméternyi te­rületet bocsát a magyar kiál­lítás rendelkezésére. A belga Bon Marche cég november 5-től 17-ig Brüsszelben és még további négy más belga város áruházaiban mutatja be a magyar könnyűipar ter­mékeit. Afrika első magyar hetei­nek színhelye ez év októbe­rében a casablancai Grand Magasin áruház lesz — ahol szintén bőséges áruválaszték képviseli iparunkat és ma­gyar népviseletben szolgálják fel a pincérek a paprikás­csirkét. (MTI) BRÚUYSÁKBOK Italáláiiiiik 10. évfordulóján M1 — Ezernégyszáz könyvúj- donság jelent meg hazánk­ban az idei első félévben. Az Állami Könyvterjesztő Vál­lalat forgalma elérte a 210 millió forintot. int több elbeszélésének és egy megragadó drámai életképének hőse, Rembrand, a holland festőfejedelem, Bródy Sándor is nagy sze­génységben, majdnem elfe­ledve halt meg. Miután ifjú­kora és férfikorának java része nagy sikerekben telt el — Bródy Sándor egy fe­jedelem trónfosztásának érez­hette azt a hántást, elhall­gatást, kivetettséget, amit az 1918-as és 19-es forradal­makban való részvételért az akkori uralkodó körök rá­mértek. Ám míg Rembrand a maga „tróníosztottságá”- ban azzal vigasztalhatta ma­gát, hogy elvégezte élete dolgát, a minden helyzet­ben tisztánlátó Bródy nem­csak a külvilágot okozta hullásáért: „Fázva és meg­alázva látom — írta élete alkonyán —, hogy abból, amit terveztem, sőt ígértem —, alig váltottam be vala­mit. Játékköveket dobáltam keresztül a víz tükrén, az csesztélte, cifrázta a habo­kat, de a vizet nem zavarta meg.. N egyven évvel halála után korrigálni kell az ön- ! gyötrő képet: a „Dada”, a i „Tanítónő”, „A medikus” író­ja, az Ady és Móricz Zsig- mond számára utat törő novellista és publicista igen­is, „zavart vizet” abban az országban, amelyet Ady Endre — éppen egy Bródy előtt — Az elvtárs téved! Ez nem rom — hanem a tsz uj istállója! Kotnádi István karikatúrája W 10* Z ülik Mr anyagilag szólhat bele a dol­gaikba, különben semmi köze hozzá. Mindkettőre dühös a gyártó vállalat, mert évek óta sürgeti a jobb technikai meg­oldást. Egyszer megpróbálta, hogy papíron, mint valami családfát, felrajzolja ezt a bonyolult, szerteágazó, s szin­te Ikétségbeejtően kiismerhe­tetlen valamit. Nem boldogult vele. Két év ment rá. Két év. Hányszor ült asztal mellett, nem azért, hogy megtervezzen valamit, hanem hogy a rossz- indulattól, az értetlenségtől megvédje azt, ami már meg­van, s aminek győzelméhez csak. néhány őszintén jótaka­ró mondat kellene. Ha magában áll, régen be­lefárad. De a többiek nem hagyták. Még a cinikus Keré­nyi is noszogatta. És Józsa bácsi: ne hagyjad, édes fiam! Ha alcarod, én elmegyek ve­led a párthoz, s megmondom, hogy amit veled csinálnak, az egy nagy disznóság! Nem ment sehová, mert magának nem, de a többieknek mind­untalan azt kellett magyaráz­ni: nem róla van szó, hanem egy fontos megoldásról, ami­vel dollármilliókat kereshetne az ország! A tárgyalásokon mégis az sütött Iki a szemek­ből: nagy pénzt aloar felmar­kolni a srác! Eléálltak szak- tekintélyek, akik fát perc alatt elvesztek a rajzok út­vesztőiben, s mutatták, értik, holott fogalmuk sem volt semmiről. Egyetlen egy mér­nök volt, aki tiz perc után azt mondta: kérlék, ez hihe­tetlenül nagyszerű dolog. Me­legen kezet rázott vele, mo­solygott. Többet nem látta, a következő tárgyaláson már más jött, aki hümmgetett, in­gatta a fejét, s látszott, igyek­szik minél többet emlékezeté­be vésni a rajz vonalaiból. Kef ev. Es a végén az a ki­csit pimasz, elkeseredett han­gú levél a miniszterhez. Ma­ga is meghökkent, amikor két nap múlva behívták. Hát ilyen is van? Hogy odafi­gyelnek egy emberre? A titkár azt mondta, húsz percet ka­pott. Két óra múlva jött ki, lesütötte a szemét, annyian ültek, s n-zték dühödt arccal az előszobában. Két hónapig csönd. Magá­ban már nem is mérgelődött, gondolta: úgy látszik, még a miniszter is kevés. Ebben a dzsungelben. ennyi hiú törpe között ő sem talál célhozveze- tő utat. És akkor ez a mai délelőtt. Mintha teljesen új emberek jöttek volna. Holott mindegyi­küket legalább egy éve isme­ri, tízszer és hússzor össze­veszett velük, csapkodta az asztalt, majd hallgatóit, hall­gatott, hallgatott. Úgy tettek, mintha először látnák. Vi- gyorgó képpel kezeltek le ve­le, aki eddig fenséges magas­ságból önözte, most szinte a nyakába esett, s úgy hajtogat­ta a kérlek te-t, mintha soha mást nem mondott volna. Látszott: félik az ostort. Nem tudott róla, nem is ér­dekelte, mi történt a két hó­nap alatt. Nem az ő dolga. Ö otthagyott minden rajzot, számítást a miniszternél. Há­nyadik példány volt az már! Mennyit kellett könyörögni, míg megcsinálták neki a fény­másolást! Ki tudja, hány he­lyen hányódnak a rajzai, a tervei, s ki akar ezt vagy azt lelesni róla? A dosszié most ott volt megint nála. Benne egy három soros, mégis meleghangú le­vél. Az utolsó mondatot ismé­telgette az értekezlet alatt: Remélem, ma délelőtt már visszatér a jókedve. Visszatér? Nézte a mosoly­gó arcokat, a farizeus bóloga- tást, a nagy, túlontúl nagy egyetértést. Egycsapásra min­denki támogatója lett! Meny­nyi barát! Mennyi segítő­készség! Legszívesebben fel­állt volna, s elmegy, ne is lás­sa őket. Józsa bácsi szavát is­mételgette: fafejűek ... fafe­jnek ... Mindegy. A lényeg: két hó­napon belül legyártják a null­szériát! A főosztályvezető na­gyon szűkszavúan osztotta ki, kinek mi a dolga. Rossz ked­vű volt. látszott, ö is érzi, a helyzet mennyire fonák. Nem hagyta, hogy elkezdőd­jék a sirás, mit miért nem tudnak. Azonnal jegyzőkönyv­be diktálta a határidőket, a felelősöket. Győzött. Győzött? Keze elzsibbadt a feje alatt. Kivette, haja belesimult a fűbe. Kézfejére furcsa, vö­rös árkokat véstek a fűszálak, cikk-cakkos, egymást keresz­tező, át- és átfedő vonalakat. A két év jutott az eszébe. Ha felrajzolná a vitáit, mindazt, ami történt. a kezefején levő ábra kutyafüle lenne hozzá. És ha nem hívja be a mi­niszter? Hol tartana? Sehol. Hát lehet, hogy ennyi fafejű — ó Józsa bácsi! — ügyködik fenn, középen, lenn? Miért kell valakinek végigjárnia a kálváriát, ha jót akar, ha tett valamit, ha tohonyán nem maradt egyhelyben? Lassan mégis elömlött ben­ne az öröm. Ahogy félrehajtotta a fejét, fűszál csiklandozta meg az or­rát. Letépte, rágni kezdte. Lehunyta a szemét. Figyel­te a szemet fedő piros ten­gert, a sok kék, zöld foltocs­kát. Nem is érezte, milyen ke­serű a fűszál. Mészáros Ottó Hányszor gondolt arra: hagyja. Nem verekszik to­vább, nem bizonygatja, hogy a pénz izgatja a legkevésbé. Sokkal inkább az: olyat csi­nált, amiért nyugaton is meg irigyelhetnék. Ebből világsza­badalom lehet! Sehol, a leg­korszerűbb eljárásokkal sem tudnak előállítani ilyen olaj­fúvó berendezést. Egy-egy ke­mencénél legalább negyedmil­liós megtakarítás! Azt hitte", két kézzel kap­nak utána. Naiv volt? Lehet. Visszaemlékezett Kerényi sza­vaira: öregem, te még nem is­mered a dörgést! A dörgést?! A fafejűeket, akik ott ülnek a kutatóban, s akik megölnék azt, aki valamit jobban csinál, mint ők. Pedig az nem nehéz: ők szinte semmit nem csinál­nak. Négy éve kísérleteztek ezzel az olajfúvóval is. Es ak­kor jön egy nyálasszájú üze­mi mérnököcsfá, alki három éve még a szigorlatoktól cid- rizett, s azt mondja: én meg­csináltam, emberek. Micsoda marakodás lett az első tár­gyalás! Nem is figyeltek már rá, szó sem volt többé az olaj­fúvójáról, az asztal körül ülők egymást rágták. A kutató majd kipróbálja. Nekünk eh­hez nincs pénzünk. A tröszt nem vállalhatja. Miért ne? A trösztnek mindenre van pén­ze. Persze, kaparja ki a ku­tató a gesztenyét... Ült a pa­pírjai mellett, s nem értette, miért ez a gyűlölködő vitat­kozás. Akkor még nem értet­te. Két év alatt azután meg­tanulta a regulát. A kutató haragszik a trösztre, mert az nem hajlandó minden szóra pénzzel tömni őket. A tröszt dühös a kutatóra, mert csak j r Átugrotta a keskeny ár- ■ kot, talpa alatt megadóan rop- i pant ketté a szamárkóró tüs- ! kés törzse. Néhányat lépett, i tétova mozdulatokkal, mintha i elsimítaná a földet, helyet ke- i resett, s ledűlt a fűbe. Kezét feje alá tette, s nézte az eget. Sütött a nap, de a görbe tör­zsű, mégis magasra nyúló akácfák elfogták vakító fé­nyét, a leveleken átszűrt su­garak alig világították át a szemhéját, ha lehunyta a sze­mét. Sokszor játszott ezzel: lehunyta a szemét, s hagyta, süssön a nap, pirossá váljon minden, s a piros tengerben olykor kék, zöld foltok ússza­nak el. Érdekes volt, ahogy az1 ember saját vérét látja, mint áramlik a vékony szemhéj még vékonyabb erecskéiben. • Kinyitotta a szemét, eltűnt a : pirosság, felhőtlen kékség né- i zett rá. Picit odébb csúszott, apró ! kő nyomta a derekát, most i már nyugodtan feküdt. Csend i volt, apró, szinte hangnak i sem nevezhető neszek voltak i csak a levegőben, száraz fű- ; szálak pattogása, ahogyan a ; nap melege ingerli őket, bo- : garak útja, szárnymozdulása, i s szinte szentségtörésnek i hangzott, amikor bele-bele- i hümmögött egy poszméh eb- j be a finom neszezésbe. Lassan megnyugodott. Fel- : oldódott a torkában érzett ke- i serűség, s a furcsa, gyomrát ; átfogó görcs is enyhülni kez- \ dett. Lehunyta a szemét, hogy \ újra sorra vegyen mindent: \ ezt az egész, furcsa délelőttöt, \ aminek tulajdonképp örülnie i kellene, hiszen bebizonyoso- l dott, mégis van igazság. Pe- ! dig már hányszor hitte, s ki í is mondta: nincs, nem igaz, '■ nem lehet. tisztelgő írásában „esator- nátlan'-nak, „állóvíz-szerűd­nek nevezett. Az egri kocs- máros fia, a békés-gyulai ügyvédírnok a kilencvenes évek Pestjén a tíz-tizenkét év múlva bemutatkozó iro­dalmi forradalom előfutára volt. Támadást intézett — művekkel és direkt szóval is — az akkori hivatalos irodalom hazug idill je ellen j és már első prózai írásai- I ban, a „Nyomorban”-ban, „Az ezüst kecské”-bcn, a „Két asszonyában a „megalázot- tak és megnyomorítottak”, a „tejjel-mézzel folyó magyar Kanaán” kitaszítottjai mellé állott. S még az akadémi­kussá szelídült Jókaiban is fel tudta eleveníteni har­cos ifjúságát: „A kőszívű ember fiai" alkotója egy „modern és irodalmár Ba­radlay Richárdot” becsült a bátor, fiatal íróban. Többször is nekifogott, hogy nagy regényének bal- zaci tervű sorozatában mu­tassa fel a „dualizmus” ko­rának hazugságait, ellentmon­dásait. Ám aztán abba­hagyta a dolgot. Néhány színművében is engedmé­nyeket tett az Üzletnek. I „Az ember vagy nekiveti a j mellét a dolgok piszkos hul- I lámainak, vagy megy az I iszapos moslék meleg árjá­val” — írta utolsó, nagy vallomásában. S ebben a mondatban is van túlzás. Mert Bródy, ha nem is . volt mindig ereje, hogy — félrevetve az élvezeteket és sikereket — csak a jövő­ben leljen vigaszt, mindig félrehőkölt, amikor látta, hogy „az iszapos moslék meleg árja” fenyegeti. Belső drámájának éppen ez a lé­nyege: nem tudott bizonyos megalkuvások nélkül élni, de nem bírta el a legkisebb megalkuvást sem. D rámai sors és drámai mű a negyven éve ha- J&U. _J3öádX.. .Sándoré, S ha nem Is olvan telje« és tisz­ta, niín.t azt a nagy tehet­ségű ' író szívé melyén sze­rette volna, amit Bródy al­kotott, az javarészt túlélte nemcsak hullásában, de „feje­delmi'’ tündöklése idején is szenvedő lelkű alkotóját. A. G.

Next

/
Oldalképek
Tartalom